Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
JüFiász Gyufa: Március Vannak napok, melyek nem szállnak el, De az idők végéig megmaradnak, Mint csillagok ragyognak boldogan S fényt szórnak minden születő tavasznak. Valamikor szép tüzes napok voltak, Most enyhe és derűs fénnyel ragyognak. Ilyen nap volt az, melynek fordulója Ibolyáit ma a szívünkbe szórja. Ö, akkor, egykor ifjú Jókai Es lángoló Petőfi szava zengett, Kokárda lengett, zászló lobogott-; A költő kérdett, és felelt a nemzet. idusára Ma nem tördel bilincset s börtönajtót Lelkes tömeg, de munka dala harsog, Szépség, igazság lassan megy előre, Egy szebb, igazább, boldogabb jövőbe. De azért lelkünk búsan visszanéz Es emlékezve mámoros lesz tőled, Tűnt március nagy napja, szép tavasz, Mely fölráztad a szunnyadó erőket, Mély új tavaszok napját égre hoztad, ó nagy nap, szép nap nap, légy örökre áldott, Hozz mindig áj fényt, új dalt, új virágot! (1909) Szécsi Margit: Március 15. Zsír fogytán, bor apadtán tengtek a jobbágyfalvak. Füsttelen tűzhelyeken főzték a forradalmat. Nemzetiszín lobogó röpült a szemek előtt, behasadt fecskefarka verte a zöld levegőt. Félelmes tayaszidő láttatott seregeket... Gyönyörű elgondolni azt, ami nem lehetett. Ókori pecsét ' ta Örményország! Aragac hegység lábainál folytatott miiifMii feltárások során kiemelt számtalan értékes ókori lelet közül is különös érdeklődést váltott ki az arebedó- gnsofc körében egy színes fa- j«Mt gyöngysor- Érdekessége a njmii*itmrtr a hozzá afierf- tett apró fajansz henger, —atyafit ktdertDt, hogy a mai Közel-Keleten 39 évszázada létezett Ml tenni ókori állam hivatalos pecsétje. Elülső oldalán hosszú ruhába öltözött imádkozó papok a szent fa előtt, másik oldalán petfig ugyanennél a fánál két hegyi muflon látható. A samirami lelet alapján pontosítható az örmény archeológiái leletek kronológiája. A művelődő kisközösségek és a Embernek és társadalomnak igénye a közösségteremtés, éppen ezért szükséges megvizsgálni a közösségek létrejöttének akadályait. Nyolc esztendeje lakótelepen lakom. Odaköltözésem után néhány héttel a százhatvan lakásos épülettömb lépcsőházában, liftjében úgy véltem, hogy találkozáskor illő köszöntéssel üdvözlöm akkor még ismeretlen lakótársaimat. Ritkán viszonozták, így azután magam is visszahúzódtam. A minap egyik barátom ennél szerencsésebb történetet mesélt el. ö egy csepeli hasonló lakótelepi toronyépületben lakik családjával. Bár a beköltözésük óta mindössze néhány hónap telt ei, már készülnek a lakókfeőssé- gi klubhelyiség átadására, tervezgetik a házi asztaliteniszbajnokság várható esélyeit, decemberben liften érkezett a kilencedik emeletre a Télapó, ahol a ház gyermekei és szüleik várakoztak a nagy közös ajándékozásra. Ott volt személyes összefogás, együttes akarat a közösség létrehozására, nálunk mindez hiányzott. Tehetetlenül és bosszúsan nézem napról napra a lépcsőházi radiátorokon órák hosszat ülő tize néveseket, akik céltalanul, onatkorra élik napjaikat. A ■éeafias népfront, ta Országos KBemfl vetődést Tanács és a Művelődési Minisz térium pályázatot hirdetett a lakótelepi házak kihasználatlan helyiségeinek közművelődési hasznosítására. (Ezzel azonos időben egy másik pályázat c. kistelepüléseken létrehozható művelődő közösségek vállalkozásait támogatta!) Talán a meghirdetők is meglepődtek némileg, hiszen a várakozáson felül közel félezer közösség, szervezet, szcvetkeHazafias Né| zet fogalmazta meg szándékait, körvonalazta a közösség munkájának lehetőségeit. Több esetben érzékelni lehetett, hogy a pályázat alapján elnyerhető támogatás már egy hosszabb ideje létező művelődési folyamathoz nyújthatna segítséget, biztató támaszt. A szabad idő hasznos eltöltésének igényét illusztrálta a barkácsműhely, a kondícionálószoba, a fotólabor, a kerámiaműhely, a varrószoba, a játszószoba, a sportpark, a művelődést, a szórakozást segítő klubhelyiségek létrehozásának szándéka. Akik a pályázatot komolyan vették, azt a gondolatot erősítették, hogy egy-egy lakótelepen a közösségteremtés- hez olyan — minden évszakban igénybe vehető — „állomáshely” szükséges, ahol a gyermek és a felnőtt egyformán kellemes órákat tölthet el. Egy pályázat még önmagában nem cáfolhatja azt a tényt, hogy érezzük a közösségek hiányát. A pályázat tapasztalatait látva azonban megerősíthető az a gondolat, hogy voltak és vannak mindenkor emberek, embercsoportok, akik a nemes cél ér- dckében képesek összetartásra ösztönözni hasonlóan gondolkodó barátjukat, ismerőseiket, szomszédjaikat. A közösség létrehozásénál talán naég nehezebb -nnak megtartása, megőrzése. Ehhez a társadalmi szerveretek, a művelődési intézmények gondoskodása, támogatása, patronálá- sa szükséges. Nem segíti a közösségfceremtést a hivatali bürokratizmus, a számtalan — feleslegesnek tűnő — engedély. A hivatali rugalmatlanság rövid idő alatt szétrombolhat figyelemreméltó terveket, elképzeléseket. (A KÖJÁL például egy közösségi helyiség létrehozásakor csak úgy akart engedélyt adni, ha a szervezők gondoskodnak mellékhelyiségek kialakításáról is. A kezdeményezők lakása ugyanabban az épülettömbben volt!) A Hazafias Népfront politikai, társadalmi tömegmozgalom mivoltának érvényesítését tekinti legfőbb feladatának. Ennek érdekében munkájában egyik legfontosabb területe a közösségteremtés elősegítése, a kisközösségek, a faluközösségek támogatása. A közösségek egy-egy lakótelep, egy-egy kistelepülés közéleti fórumaivá válhatnak. A közösségekben á közös érdek, az egymásrautaltság a társadalom fejlődését segítő tényezővé válhat A pályázat meghirdetésével a kezdeményezők azt kívánták hangsúlyozni, hogy a művelődő közösségek létezése felelősségteljes társadalmi támogatást tesz szükségessé. A népfront megyei, városi, községi bizottságai most arra törekednek, hogy a közéleti tevékenységet a népfront településfejlesztési, gazdaságpolitikai, egészségügyi, vagy éppen közoktatás-politikai munkájában a közösségi vélemények megismerésével társa da’ml ménetekben is hasznosíthassák. Több évtizedig tartó feladatra vállalkozott a szocialista társadalom, amikor a közösségteremtés igényét már nemcsak hangoztatja, de tesz is érdekében. Ügy vélem, éppen ezért érdemes odafigyelni e törekvésekre. Hogyan is írja Campanella: „.„ha az ember megszabadul az önzéstől, önkéntelenül felébred benne a közösség iránti szeretet”. Maróti István W inkler Egon esete is azt bizonyítja, hogy az igazságot nem minden esetben az arra illetékes hivatalos szervek szolgáltatják. De nem is ez a fontos: a fontos, hogy az igazságot, valaki szolgáltassa. Ez a Winkler Egon költő volt, hívő, rajongó, a pattanásokkal rügyező fiúk tiszta hitével. Pedig sörényét már rég elvesztette, szálanként simította oldalra haját, kinyúlt szvetterekben járt, mint az aggastyán kamaszok, a negyvenedikét taposta. Feleségét, Editet megszolgálta magának, három esztendő szigorú böjtjével, a savnál is állhatato- sabb rajongással, ami minden ellenállást végül is szétmar. Rajongott és hitt, s még akkor is szent maradt — káromló, bántó szava sosem volt —, mikor Edit többé nem mondta, hogy „fáj a fejem, nehéz napom volt, hagyj”, meg, hogy „ne várj, hová is megyek?, a fogorvoshoz megyek”, amikor a nő már nem is volt többé óvatos, tapintatos, amikor már pimaszul szemtelen sem volt, amikor egyszerűen megkérte Winkler Egont, hogy hagyja el a lakást és életét, mert terhére van Egon ekkor is szent maradt, és rajongott tovább: csomagolt és ment. Vagyis, hát Eeon — ahogy barátai keresetlenül, de találóan mondják: egy szent barom volt. AGA Hová ment, s mit vitt magával? Nem többet, mint ami egy sportszatyorba belefér. De hát nyár volt még... A városban szobát nem kapott: a hegyek közé vonult, vagyis a Szabadság-hegyen egy víkend- ház kamrahelyiségét — borsos áron, havi ezer forintért — kibérelte. A nyaraló —, ahogy Egon nevezte új otthonát — deszkából épült, de cserépteteje, s verandája volt, a verandán, szobája ajtaja fölé pedig egy szarvasagancs szegelve, a trófea alatt fehér temperával írva: Párád, 1928. A nyaralónak konyhája volt, egy nagyobb szobája — itt laktak a háziak, nyugdíjas patikus és nővére —, s a kisszoba, az a bizonyos kamra, amit Egon bérelt a nyári hónapokra ezerért, a téliekre kétszázért. A kamrában egy emeletes ágy állt, lavórnak csővázkeret, a szekrény is kifosztott és omló volt, mint egy elhagyott, gazzal benőtt rom: polcai, fiókjai sem voltak, csak emlékei, szögek akasztónak oldalába verve. Itt lakott most, s rajongott tovább: „Ha tudnátok, milyen a táj, a panoráma, a hajnal legszebb fent a hegyen, s képzeljétek csak csupa i és e ma- gánhangzóiú utcán lehet feljutni hozzám: Cinege, Csipke, Kikelet...” N C S Ma óvtuk, figyelmeztettük — ezer uzsora ez egy ilyen egértanyáért, és most nyár van, de mi lesz, ha megérkeznek az őszi esők, a fagyos, téli idők — csak tovább rajongott: „ha kedvem tartja, alulra fekszem, ha akarom, felülre, két helyen is alhatok, romantikus ez a hely, ti nem is tudjátok. És ősszel lehurcol- kodnak a gazdáék, egyedül maradok, és akkor már csak kétszáz a bér, egyedül, egy nyaralóban!” Egyedül maradt fenn a tüdőt szaggató, fagyos ködökkel, a csatakos utakkal, a deszkákon átjáró huzattal, a havas esőkkel, a bádoglavórral és a lavórba fagyott vízzel, a vasággyal, az ágy első és második emeletével, a kihalt, csupa i és csupa e ma- gánhangzójú utcákkal. Valamiféle szent mamlasz volt; a befüggönyözött, jó meleg kávéházakból, csevelyek, ugratások, langymeleg termálmedencéiből volt ereje s hite kiszállni, s elindulni a keményre fagyott utaknak egy hegyoldalban álló, magányos deszkabódé felé. Kamasz hívó volt: hitt tovább a nőben, rajongott Editért, mintha csak csupán bújócskáról lenne szó, ő most átbújt, fent, a hegyen (mert 1*3it elküldte, bújjon el), nemsoká majd kiabál érte — belátja a dolgokat —, szabad a gazda, merre vagy, előjöhetsz, s ó akkor majd veszi a sportszatyrát,, előjön! i Hát, rémes egy mafla alak volt. Rovására tréfák születtek: Egon nyaralójában, ha rablók járnak és teljes munkát végeznek, akkor sem lehet megtudni, járt-e nála valaki: semmi sem hiányozhatna. Miről lehet tudni, ha a Kikelet utcai deszkabódéba betörtek? Mi hiányozna? Hiszen már az egerek is rég elpucoltak! . így tegnap. Ma aztán — füstben úszó, jó melegben, befüggönyözött kávéházablakok mögött — meséli: képzeljétek, betörő, vagy betörők jártak nálam! Egyszerre csaptak rá: — És ezt te honnan tudod? — Tudjátok, a verandán, a szobám ajtaja fölött egy agancs volt. Ezt az agancsot az este, de lehet, hogy nappal, amíg lent voltam a városban, leszedték, ellopták. B efüggönyözött kávéházi ablakok mögött, fehér asztalnál, füstben úszó, jó melegben ülünk, hallgatunk. Egyikünk azt mondja: — Ezt a rehabilitációt Egon igazán kifagyta magának... De ez otromba beszéd. Az agancsot háza faláról valakinek —, ha betörő is — elvégre már el kellett vinnie. Kőbányai György A világ legjobb plakátjai Kétévenkét rendeznek Varsóban nemzetközi plakátbi- ennálét. A díjazott plakátokat 1966 óta a vilanovi plakátmúzeum őrzi. Most a Műcsarnokban e díjazott plakátokból, a világ legjobb plakátjaiból, láthat válogatást a közönség. Kétszáz művet, amelyből néhány már eddig is bejárta a világot. Olyan világnagyságok neve szerepel a plakátokon, mint a francia Graphus-csoport (kiállításukat nemrég láthattuk Magyarországon), az amerikai A. Warhol és P. Davis, a szovjet Sudmanas, a finn Veistola, a lengyel Tomaszerwski, az olasz Carmi, a magyar Alapfy Attila, vagy a nyugatnémet Matthies művészeké. Jozef Moroszczak a biennálé egyik szervezője így fogalmazta meg a kiállítás célját: „Hatalmas seregszemle. Igazi vizsga, az élet igazságainak tükörképe, a plakátban. A grafika ezen műfajának — a világ legjobbjainak — manifesztáci- ója az alkotó gondolat, a művészi felfedezés és útkeresés bemutatása ez...” A kiállítás plakátjai igazi művészi-esztétikai élményt nyújtanak. Andre Francois: (francia) Citroen 2 CV Az 1972-es nemzetközi plakátbiennálé első díjasa. Makot« Kamakura: (japán) Az 1976-os nemzetközi plakát - biennálé (M díjasa David King: (Aglia) Az 197S-as biennalen a zsűri kü- löndíját elnyert plakát Jacqui Moran (USA): 1976ban a zsűri kü- löndíját elnyert plakát
