Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
.SZOMBATI TÁRSASJÁTÉK Mondjuk: harang' Mottó: „Minden szóról eszébe jut valakinek valami' l z. Hogy a harangnak van nyelve, azt mindenki tudja, de hogy beszélni is tud, azt már jóval kevesebben. Igaz, a harangok ma már nem is olyan beszédesek. Bim-bam- juk legtöbb helyütt már csak a delet jelzi vagy templomba hív. Pedig a harangok ennél sokkal több „információt” közölnek, ahol még van, ki szóra bírja őket... Arról még született városlakó is hallott, hogy veszedelem esetén a harangokat egykor félreverték. Csakhogy félre is többféleképp verték. Másként, ha tűzvész, másként, ha árvíz, és megint másként, ha ellenség veszélyeztette a települést. De, ha nem verték félre, akkor is másként szólt' a harang, ha a delet ütötte, ha istentiszteletre szólított, ha esküvőre hívott, vagy ha az egyház- községben hafáleset történt. Az újszülött tiszteletére húzott „versek”-ből azt is ki lehetett hallani, hogy fiú vagy kislány az ünnepelt. Persze a harangot „beszéltetni” kell, s erre * csak valódi művészek képesek. Lajos bácsi is méltán tartotta annak magát, noha sohasem végzett zenedét. Mint minden harangozó, ő is köz- tiszteletben állt a faluban, s mi, gyerekek irigykedve néztük, ha peckes járásával a templom felé indult. Azon az éjszakán, mikor a Vargáék csűrje kigyulladt, a torony aljából vitte el a mentő. Ahogy a kötelet húzta, valami benne is meghúzódott. Aztán, hogy a kórházból nem jött vissza, a falubeliek inkább villamosították a harangot. Azóta a harangok is szűkszavúbbak...-tér n i Mondjak: ? ■ „Szól a harang, de templomba nem megy” — figyelmeztet költőien a patinás mondás, hogy akadnak, akik fennhangon prédikálják a jót, de önmaguk nem a hirdetett ige szerint kívánnak üdvözűini. Ugyan miért pont a harangot építette be a szóképbe a nép egyszerű fia, amikor e népköltészeti mű első változatát megalkotta? S mért érezték találónak a többiek, az alkotótársak, akik nemzedékről nemzedékre csiszolták, zömítették e maradandó bölcsesség nyelvi formáját? Választ keresvén, fölidéződik egy középkori magyar falu képzete. Poros úton baktat a „nép egyszerű fia”. Békétlen, mert korgó gyomorral hallgatta végig, amint egy hájas képű birtokos még nagyobb mérték- tartásra intette őt és társait. Hintón pöffeszkedett, de a, „nép egyszerű fiától” szaporább dologvégzést követelt. Ez az ellentét tusako- dik épp a „költő” fejében, amikor egyszer csak meg- kondul a harang! Fölnéz rá a poéta. Épp így fölfelé nézett akkor is, amikor a hintón elterülő alak csengő- bongó szavait hallgatta. És a bronzöntvény érces bim- bamja ettől a pillanattól kezdve egy repedt fazék csapkodásaként visszhangzik a lelkében. „A harang is hív másokat a templomba, de bezzeg ő maga nem megy?” — csordul ki belőle ép mondatban az indulat. És már nem sajog annyira a fölismerés, mert a kimondott baj kevésbé fájdalmas. Tán örül is, mert költészete föl oldotta benne a keserűséget. De szomorú is, mert elvesztett egy apró kincset: a harangszó gyönyörét. 3. Földön „tartózkodó” harangot eddig kettőt láttam, az egyik valóban talán a leghíresebb, a moszkvai Kreml udvarán sokan megcsodálják az úgynevezett cárharangot — ezt tehát legalább film- ről-képről majd mindenki ismeri. A másik „földi harang” V.-ben kerül elém, a főtéren áll kipányvázva, két embermagasságú betonoszlop segítségével, ennek is van története, mint mindennek ... A v.-i harang valamikor a múlt század harmincas éveiben készült egy fővárosi nagy harangöntő műhelyben, alkotójáról elmondta valaki, hogy valóságos mes- tere-művésze volt ennek a munkának, amelyhez a mondás szerint a hajdúk értenek a legkevésbé. Nos, elkészült a gyönyörű példány kicifrázott oldalakkal, városi címerrel, miegyébbel, városi megrendelésre, mert ennek a harangnak a városházára kellett kerülnie, nem a templomtoronyba — rendeltetése szerint ugyanis a város tornyából a tűzeseteket kellett volna jeleznie messzehangző, szép. érces hangján. Sokáig nem volt mit jelezni — szerencsére. Történt egy alkalommal, úgy tíz-tizenkét esztendeje, hogy tűz ütött ki V.-ben, a harangot mégsem húzta meg senki. A tűz ugyanis — rövidzárlat miatt — éppen a városi tanács épületének tornyában lángolt fel! Ott, ahol a harang is függött. Nos, nem volt mit tenni, végig kellett nézni az oltás alatt, ahogy a harang szépen-csen- desen, némán lehull és ugyanígy meg is repedezik mindenféle rossz hatás nyomén. Rajta egy másik harang segíthetett volna, mól- — pnt — • A kisorsolt szót TImfír Margit, Mátravrrebtly, Dózsa Gy. öt 65. szám alatti olvasónk küldte be. Nyereményét — egy 100 forintos könyvutalványt — postán küldjük el. Továbbra is várjuk olvasóink javaslatait' A javasolt szó — a mellékelt szelvényre írva — március tí-ig küldhető be «rer- kesztőségünk címére: Salgótarján, Falóé* Imre tót 4. 31M (A borítékon kérjük feltüntetni: „Egy szóval Is nyerhet!”) Szombati társasjátékunkkal legközelebb két hét múlva jelentkezünk lapunkban. Magyar tájak A Hatvani Galéria ötödik országos tájképbiennáléja Salgótarjánban Mind kevesebb a táj, ami körülfog és éltet bennünket, tehát egyre kevesebb a tájkép is? Nem egészen ilyen egyszerű. A tájkép nem kevesebb. Jó lenne fordítva, ás- hát nem így van. Nem a tájképek ellen emelek szót. A földúlt, lepusztított, elsivata- gosodó tájakért fáj a szívem. Valószínűleg azoké is, akik a tájképeket festik. Ahogy fogy körülöttünk a viruló táj, mint a levegő, úgy szaporodik a tájkép. Élnek bizonyos fölfogások és beidegződések is. A szaporaság ellenére — vagy talán éppen’ ezért — manapság nem divat a tájkép. Ilyeneket igen sokan az Alapnak festenek, jórészt a szimplán értelmezett természetelvűség bevált — állítólag eladható — szabályai szerint. És az emberek beleunnak a tájkéoek- be. csakúgy, mint a tájba. Más kérdés, hogy mind a kettő hiányzik. Szerencsére, ez az érem, egyik oldala. A másik az, hogy itt-ott időnként már van valamiféle tájvédelem. sokszor az utolsó percekben védetté nyilvánítunk mi is egy- esv zugot, a tönkretett Balatont is próbáljuk visszamenteni. történelmi emlékeket is megmenteni. Bizonyos szempontból büszkélkedhetünk is ezekkel a tettekkel, eredmény is mutatkozik. Bár ez még mindig inkább a „hivatalos” része a dolognak. A társadalmi méretű fi evelem ideje nem érkezett el. Még kanunk levegőt. ha rosszat is.'Még tördelhetik gyermekeink a fákat, pusztíthatjuk az erdőt, a földet Var, figyelem a tájkép védelmére is. Habár az igazi soha nem szorult védelemre. A festészetet sem a témája., hanem a tartalma és esztétikai színvonala minősíti. Ez régóta úgyszólván közhely. Mégis, a már említett beidegződések tovább élnek, ezért csak örülhetünk, hogy az országos tájfestészeti biennáié a hetvenes évek elején létrejött Otthona a Hatvani Galéria. Ez a biennáié önmagában is tettnek számít. Hogy mennyiben korszerű, az a kortárs hazai festőművészet mindenkori állapotától függ. A Hatvani Galéria most Magyar tájak címmel az ötödik országos tájfestészeti biennáié anyagát mutatja be Salgótarjánban, a megyei művelődési központ üvegcsarnokában. Hatvankét művész ugyanennyi képét. A „mottó”, Vali Dezső Mar- kó Károly emlékére című képe már érzékeltet valamit abból, hogy akárcsak a múlt század óta is mennyit változott — ha nem is mindig fejlődött — a világ, idős Markó Károly festette az első realista magyar tájképet, a Viseg- rád-ot, s utána sok-sok művet, az ideális tájfestészet jegyében. Vali Dezső tisztelgése indokolt, ugyanakkor mai, amennyiben kifejezi, hogy valami végleg eltörött. Nemcsak a tájban, az emberben is. Ez a gondolat és érzés valójában csak megerősödik a kiállításon, a tárlat legjava erről szól. A tájak ürügyén. A nagy múltra visszatekintő műfaj tehát ma is él. Sőt, olyan változatos, hogy időnként az az érzésünk: a tájkép történetének folyamatát kívánták érzékeltetni a rendezők. Bár nem így volt, tény, vannak képek, amelyeken csak háttérként vau jelen a. táj, mint például a reneszánszban. Akadnak úgynevezett ideális tájképek, vagy éppen heroikus táj, mitológiai alakokkal. Jelen van nyomokban a paysage intime, megjelenik a plein air. A geometrikus szerkezetek, a szürrealisztikus jegyek és ezek népi változatai szintén érzékelhetők. Az utalások és nyomok sokrétűsége jelenti a ki- áilítás izgalmát. S mindenekelőtt azok a művek, amelyekben a művész a kibillent világot s a benne élő ember lelkiállapotát érzékelteti. Pa- tay László Villámlás, Kiss Zoltán László Nagy hegyi kristály, Lóránt János már- már teljesen elfeketülő Borongás Mátra című képe. Megint más világérzést fejez ki, a rémületet sejtető, vagy éppen a világ — s benne néha a szép — határtalanságát sugalló művek sora. például Regős István Alom a Velencei-tóról című montázsa. Tóth Ernő Alföld, Simsay Ildikó Rémülelkas- tély. vagy éppen Valkó Lász- ló Tájkéy tengervízzel, Girzy János Bánfalva, Máger Agnes Sárkányrepülök, Réti Zoltán Arvalánvhaj című műve. Kurucz D. István, Szurcsik János, Bakallár József művei erőteljes hangot képviselnek a kiállításon. Hogy milyenek a magyar tájak arról sokat megtudunk ezen a tárlaton. Még többet arról, hogy a tájat láttató művészt micsoda rémületek, sejtelmek, néha bizonyosságok gyötrik, milyen távlatok tárulnál: föl előttük. A világ a szép tájak ürügyén szólva sem vidám. F,rről valószínűleg most sem a festők tehetnek. Tóth Elemér Egry József centenáriumára Balatoni halászok (1923) Badacsony (1939) önarckép Ujjal (1941) Partra lépünk a badacsonyi kikötőben s a móló végén Egry József fogad. A maga módján magányosan, bronzalakban, ahogy Marton László szoborba álmodta. Talán így is él majd bennünk az idők végeztéig, mezítlábasán, feltűrt nagrággal, lábujjaival görcsösen kapaszkodva a horgászpallóba, hóna alatt kis- szék, s ő mered előre, hunyorgó szemmel a semmi nagy víz felé. Konokul kemény vonású arcán megtörik a napfény, mint a hegy bazaltján. De lehet, hogy úgy ahogy Borsos Miklós emlékezetből vörös márványba faragott Egry-portréja. Fényképről néz rám asztalom mellől, naponta most is, hogy születésének századik évére emlékeztetek. Olyan ez a fej, akár Egry képei: a vésővel ütött barázdák úgy metszik át az emberi test formáit s fogják végül is egybe, mint amilyen könyörtelenül belerajzolja a hegyet, a fát, az embert, jószágot a Balaton szivárvá- nyos vizébe, partjába, egébe. „A Balaton párás fényei átalakítják a reális formákat tárgyakat. A távlatok, perspektívák szüntelenül változnak, alakulnak és a fények maguk is képi formát kapnak” — jegyezte fel. Első gyűjteményes kiállítását Medgyessy Ferenccel rendezte, 1928-ban. Már előtte is jó barátságban voltak: amikor Egry József 1918-ban nősülni akart, Medgyessyt elhívta Badacsonyba, nézné meg: milyen a menyasszony és a hozomány. Egry hozzászokott a világbolyongáshoz, a fővárosi szabad legényélethez, de háborúban megromlott tüdejének kellett a jó levegő, nyugalom. Megszerette a badacsonyi kator.akórházban nemcsak a Balaton világát („Én nem a Balatont, hanem annak világát festem” — írta), de Pauler Juliskát is, aki valóban a jóban és főleg a nehéz időkben kitartott mellette, vagyonát rááldozta. Medgyessy a derűs, kerekded menyasszonyt rokonszenvesnek találta, a Balaton-parti szőlőt, házat elégnek, s rábeszélte: ..Maiadj csak nyugodtan az ü’epeden, meghosszabítod az életed itt a Balaton mellett!” Csak azután árult-* el Egry: félt. hogy lebeszéli a házás- ságról. De a jó barát kitalálta kívánságát s Egry hű feleséget és kitűnő ápolót kapott. Így beszélte el nekem Medvyessy Ferenc, én is így adom tovább. Egry József a zalai Újlakon született 1883. március 15-én. Anja napszámossá lett kevés földjéből kiforgatott paraszt- ember volt, r. együtt járták a földönfutók útját. „Homályosan emlékszem az akkori világunkra. Különböző vándorlásainkra (apám nyakába kapaszkodva) nagy havazásokra — vizekbe — idegen falukra — templomokra — szentká- pekre. Uradalmi béreslakásokra, bivalyokra, vályogvetőkre, füstös odúkra, büdös trágyadombokra. Ordítozások- ra, sírásokra, veszekedésekre. (Elhagyott macskánkra, kis fekete kutyánkra — rókánkra). Ereszről lecsüngő jégcsapokra. miket szopogattunk. Búcsúra, édes márcra. bábokra, húsvéti hímes tojásokra. Szarvasbogarakra, madarakra”. Ilyen szemléletes, tiszta képek — s máskor és mindég! — annak a tollából aki arról panaszkodott, hogy kín számára az írás. Kosarat hord fillérekért, népkonyhára jár, vizet árul a ligetben, s megcsinálja az ügyetlenek rajzait. Csoda-e, hogy mindég a szegények zászlaját hordozta? Szegények' között élt Párizsban, Münchenben, Belgiumban s a Balaton-parti házra is többször borult a sors árnyéka. mint vidította a jó napok melege. Talán ezért sóvárgott Egry úgy a fény után, ä szürke hétköznapokból a természet ünnepébe. „A Balatonnak nincs hétköznapja” s „terében minden figura valamilyen ünnepi megjelenésben magasztosul”. Szívéből jött, hogy: „A Balatont a szegény halászok avatták szentté ’. Senkit sem szeretett jobban a halászoknál, kikölőmunkásoknál, szőlőművelőknél, és semmi mást, mint a fényt, a vizet. Mikor az állam aranyérmét vitték el hozzá, éppen horgászott s dühösen intette csendre a lelkes küldöttséget: „Pszt! Harap?” A megálmodott nagy halra gondolt, vagy éppen a nádast, az elszálló madarat, a fény iveit, függönyeit figyelte, a minden percben más színű vizet, a levegő rezzenéseit. Mert ezt senki más úgy nem látta meg a festészetben, mint Egry. Azt mondta ő el a festészet nyelvén, amit a természettudomány jól tud, hogy: a mi földünk élőlényeit a nap táplálja, a napsugarait viszont a földünket körülvevő levegőréteg szűri át fénnyé, alakítja világossá, sok ezernyi néven nevezhető színné. Amikor Egry a Balatont festette: szivárványban és a levegő moccanásaiban az élet lényege foglalkoztatta, s ha kétkezi munkásokat festett, akkor a természettel viaskodó és barátkozó, a mindenségben élő alkotó embert. Halála előtti utolsó bejegyzésével naplójában is a természettől búnsiizik: „Nem tudok igazán gyönyörködni a természet májusi szépségében sem. Minden fáraszt, minden fáj”. A brüsszeli világkiállításon aratott sikerét 1957-ben már nem érte meg, de az elsők között kapott Kossuth-díját még 1343-ban. A barátok, műértők, megbecsülték életében, igazi közönségsikere az emlékét is szorító csönd után mégiscsak tihanyi kiállítása volt, 1966-ban. Akkor már készülődött az emlékbizottság, hogy házát múzeummá alakítsák. Néhány lépésre a szobrától, túl az országúton tíz éve áll az Egry Múzeum. Sarkán terebélyes fügefa ontja termését évről évre. szinte jelképéül a napra, fényre tárulkodó természetnek. A kirándulók zaja ide nem hallatszik. A múzeum fehér falai áhítatra intenek s a képek szótlanul tanítanak meg látni a kimondhatatlant, azt, amit szóval megfolgalmazni valóban kín és képtelenség. Egry ai legnagyobb festők egyike. Szemlélete a sajátja, nem hasonlítható senkihez. Koczogh Ákos Aforizmák Európában a békemozgalom az egyházakon belül, is terjed. Attól azonban senkinek sem kell félnie, hogy én mint kancellár egy bíborost neveznék ki hadügyminiszterré. Hans-Jochen Vogel Olaszországnak hivatalosan már csődben kellene lennie. Mivel azonban majdnem minden harmadik olasznak nem hivatalos másodállása van, ez az árnyékgazdaság a felszínen tartja a nemzetet. Giuseppe de Rita Ha egy nőnek nem sikerült a mindennap becsengető levélhordót elcsábítania, akkor várjon addig, amíg egyszer már eljön a sürgönykihordó. Henry Miller Ahhoz hogy valakinek szerencséje legyen a nőknél, szerencsétlennek kell látszania. A szerencsétlen férfi olyan probléma, amely nem hagyja őket nyugton. „ David Niven '
