Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)
1983-03-12 / 60. szám
A dzsesszbalettklubban A korsós lány szobra Tűzből mentett harang Ivókút Vásárlieíyi „Milyen város lesz Vásárhelyből? Biztosan nem olyan, mint francia testvérvárosa, Valoris, de még olyan sem, mint Veszprém vagy Salgótarján’’ — ezt írta összegezésképpen, jövendölő kedvvel Erdei Ferenc jó tíz esztendővel ezelőtti Szeged környéki kutatásait reprezentáló korszakos művében, a Város és vidéke című nagyszociográfiában, amely a Magyarország felfedezése sorozatban jelent meg már mint hasonmás kiadás éppen hat évvel ezelőtt. Hogy mit érthetett egészen pontosan Erdei Ferenc ezen: Hódmezővásárhely soha sem lesz Salgótarján —, nos, ennek utánajárni valamelyest majdnem olyan érdekes és fontos lehet számunkra, mintha egyenesen rólunk írt volna. .. _ o — o — o — Mert bizony, ha az ember azt tudja, hogy milyen nem lesz valami — akkor már nagyjából-egészéből arra is választ adhat, hogy hát akkor milyen is lesz a végén?! De ehhez meg azt is tudnia kell —, milyen volt valaha vagy a legközelebbi, még elérhető múltban. De erről igazán keveset, mert nem szolgálja az összemérés pontosságát a két város között, hiszen Hódmezővásárhely minden ízéből más történelmet ért meg túl az országot meghatározó nagy történelmi korszakokon, bár még ezekben is eltérő vonások jelentkezhetnek. A nevéről mégis illik mondani valamit, mert mindenkit érdekelhet. Valamikor egyenest így írták a város nevét, Hód-Mezö-Vásárhely, minden porcikáját külön-külön, a magyarázat is megkapó — „Hód” nevű tó mellett települt a város, a „Mező”, azt jelenti, hogy legeltető, szántóvető foglalkozású lakossága volt, tehát mezőváros, a „Vásárhely" meg mi egyéb is lehetne, mint vásározó helye a vidéknek. így összesen pedig akkor már idézőjelekkel együtt „Hód tava melletti mezőváros”. De még annyit mindenképpen, hogy járásnyi terület tartozik ma is hozzá; vagy nyolcvanezer hold. Tanyás központjai többségükben megmaradtak a modern mezőgazdasági majorok támaszpontjainak, azaz nem önállósultak, nem lettek külön községek — ez alól mindössze vagy három kivétel van errefelé. Vásárhely ily módon a tanyás központú szerepet betöltő alföldi városok máig létező — nagyban átalakult, de ebben meg is maradt — mintája lehet annak, aki erre kíváncsi. Jó tíz évvel ezelőtt mindenesetre itt még nem kevesebb, mint 3600 (!) tanya létezett, vagy 13 ezer lakossal, de régebben sem voltak igazán falusias helyek a tanyák (mára ezek is korszerűsödnek), inkább „szállások”, ahova nagy munkák idején a városról is kiköltözött a nép. A mai Vásárhely azonban merőben más, de a határa megmaradt, azokban a tanyákban pedig ma is él a nép, a járásnyi területen, a feketeföldön pedig számos termelőszövetkezet és állami gazdaság erősödik, miközben bent a változó városban hovatovább mindent meghatároz az ipar. — O — O — O — Vásárhely kedvessége megragadó, különösen a „hegyvidéki embernek” szemet vidító ez a szétterültség, szokatlan a sok hely mindenfelé, hiszen a régi, ma is prosperáló vásárhelyi piac (nem épült vásárcsarnok Erdei Ferenc ittjárta óta sem) olyan tágas-szellős és vidám, hogy akár ott eltölthet az idegen néhány órát, fél napot. A vásárhelyi ember nagyobbrészt ma is őslakos, törzsökös, bár nyilvánvalóan éppen az ipari hatások révén ide is sokan betelepültek már a környékről is, de az meg majdhogynem ugyanaz, hiszen itt a környék is Vásárhely része volt és maradt. Az volt akkor is, amikor éppen kerek tizenkét évig az ötvenes évek eleién nem a közeli óriás Szeged, hanem Hódmezővásárhely volt a megyeszékhely. mecénások No, hát hogy aztán mikor- miben nem lesz Vásárhely olyan, mint Veszprém, vagy Salgótarján, abban nyilvánvalóan mindez benne szerepel. Nemhogy olyan nem lesz, mint a Karancs tövében teljességgel megújult, átépült Salgótarján —, de soha semmiben nem is hasonlíthatott hozzá! Szántó Kovács János révén ez a viharsarki kis szeglet elsősorban a földmunkásmozgalomba írta be a nevét, de amiben mindig is különbözhetett a nógrádi megyeszékhelytől az is éppen idevág — az ipar csak mostanában kettőzi meg ennek a magában álló, bizonyos önállóságra ma is törekvő városnak az összképét, nyilván sok gondot is okozva, meg sok eredményességet is latba helyezve az évtizedek során. — O—O — O — Híres a vásárhelyi mecé- násság, a pártolási hajlam, az új dolgok beolvasztása a nagy egészbe. Példa erre akármi ezen az igazán megkapó földön, ebben a sokarcú városban. Példa a ma is híres kisüzem a „majolika”, amelynek létrehozásában az ide települt Tornyai János festőművész (a művésztelep is a nyomába» „keletkezett”, de az sem csak magától) élen járt. A város ezt is úgy ötvözte magába^ mint édestestvért a család, hiszen itt a fazekasságnak is valamiféle fővárosa volt mindig is. A majolika (ezt az üzemet mindenki így nevezi) mai büszkeségei között a hagyományt is őrzi, igényes munkái, kézi formálású termékei világhírűek, művésziek, valaha ide bárhonnan külföldi vendég, vagy csoport érkezik, oda elviszik mindenkép-' pen. — Hát azt tudják-e, hogy a világhírű Hódiköt eredete milyen érdekes? — kérdezi a vásárhelyi piacon Kiss Imre nyugdíjas textilkereskedő, aki amikor meghallotta, hogy honnan érkeztünk szülővárosába, mindjárt csatlakozott, általunk (izent felvidéki rokonainak, azoknak, akik szerinte Salgótarjánban is élnek még; a Werner fiúknak, akiknek az apja meg a régi „Rimánál” szolgált. Hát olyan messzire nem is tud talán eljutni az ember, hogy a régi „Rima”, a mai Tarján valahogy szóba ne kerülne. — Ide a múlt század végén érkezett egy harisnyakötő mester Torontál vármegyéből. Az volt a Kokron József, ő aztán sokat nyomorgott eleinte, kötötte a harisnyákat, de amikor egyszer meghallották, hogy panaszkodik, felküldték a bankba — ott ma posta van — akkor meg beszélt vele két városi esküdt és azonnal megelőlegezték neki a pénzt. Az üzem felfejlődött hamar, egyik leghíresebb terméke volt a márkás és mindenki által viselt svájci sapka, azt csak itt gyártották ám! Nos, ebből lett a mai világhírű kötőüzem, de mi minden történt ott azóta, csak képzeljék el! — O — O — O — Hát így valahogy, a többi dologban is erős mecénás, önmagát erősítő pártoló hajlamú ma is ez a város talán, különben miért és hogyan telepedhetett volna meg itt teljes sikerrel a mérleggyár (maga is pártolója például a városi sportnak és minden másnak), vagy a többi minisztériumi vállalat? Azok mind a mezővárosi átalakulás segítőivé váltak szinte azonnal. Ma úgy járnak a vásárhelyiek (többségükben már iparosok) a ma is épülő ipari városrészbe, olyan természetességgel, mint régen, amikor kijártak „tanyázni”, de ma már busszal, kerékpárral. Kötszö- vő-, kerámia-, vas-fém ipar — ezek a meghatározók, de valahogy megmarad mindig is talán a régi vásárhelyi lelkűiét, a nyitottság-pártfogás mindenben, ami közéjük érkezik és ami önmaguk gazdagítására érdemes. Ebben akár legyen Salgótarján éppen olyan, mint Vásárhely! T. Pataki László Képek: Kulcsár József
