Nógrád. 1983. március (39. évfolyam. 50-76. szám)
1983-03-05 / 54. szám
Iszlcri Zoltán: Törmelékes Személyes történelem Teleszívvel élni... munkálatok „Vfazí a ködöt az Mő — és az időt mi hoztuk magunkkal" (József Attfia) A z egyiptomi kultúra reprezentatív művészet- történeti figurája a fáraó és az írnok volt a régi — iskolai — nyomatokon. A görög főmodell az isten, az atléta, meg a filozófus. A rómaiak részint császárnak, részint gladiátornak, részint la- komázónak álcázva ábrázol- tatták magukat. A keresztény birodalmakat a szentek, a lovak, a trubadúrok reprezentálták — nálunk Magyarországon egyebek között a Hunyadiak. Aztán a hóhér, a kurtizán, a tengerész, a csillagász s az anatómus lettek elkövetkező korok repróhősei. Az új kor úgy tükrözte önképét, hogy előtérbe állította a polgárt a tan nyomatokon. Később esett már egy- egy művészi pillantás a parasztra is, meg persze a zsoldos katonára, ki folyamatosan csak dúlt, ahol tudott. Legislegújabb kort még nem fktatak be a tantervekbe nyo- matilag. De nálunk mégis kezdenek feltűnni a jövő tanulmányi ikonográfiájának megörökítése után valósággal kiáltó alakzatai. Nem a Távolság Tengerészére, aiz Űrhajósra gondolok. Ezzel csak a nyitott sztratoszférát döngetném. Inkább egy — eleddig még igen keveseknek megjelenő — lát- ványcsoportozatra figyelmeztetném legújabb korszakunk lito-, illetve fotográfusait. Én ebben vélem föltalálni jelenőnk reprezentatív képmását, taníthatóan érzékletes jelképét, újdonsült pedagógiai szimbólumunkat A saemlélhetően elhelyezett tüneményt Jóanyám mutatta be nekem, három éve tatarozott belvárosi bérházuk negyedik emeletének ablakából. A látomás hat alkatrészből adódott össze. Két szállítószalagból, egy törmelékbefogadó konténerből, egy széles vállú — IKV alkalmazásban álló — férfiból s egy lapátból, melyre a férfi támaszkodott. A ter- mészethű kompozíció hatodik alkatrésze hnaginártaz volt: egy láthatatlan, de föltételezhető másik ember. Ö azért nem látszott reális valójában, mert a pincébe lett rendszeresítve, hogy ott felrakja az első, a pincéből kivezető szállítószalagra a törmeléket, magyarán a sittet. A második szállítószalag konténerbe vezetett. Oda, ahová a törmeléket szánták elhelyezni a munkálat kitorvelői, Ugyanők állították a két szállítószalag közé a Férfit a lapáttal. ki végtelen türelemmel várta, hogy a láthatatlan ember a pincében majd ráráhelyezi az egyik szalagra a sittet, ami ezúton közvetlenül a Lapátja elé potyog, ö pedig — tulajdon ugyanazzal a Lapáttal átdeponálja a po- tyadékot a másik szalagra, mely végül terhét már minden emberi beavatkozás nélkül üríti a konténerbe. A z így kimunkált munkafolyamat végzéséhez mindkét szállító- szalag természetesen bekapcsolva járt És szállított volna, ha a Lenti Láthatatlan rakogatta volna rá a himmi- hummit. De nem rakta. Hanem — képzelőerő el ne hagyj! — vagy nein is tartózkodott az alsó régióban, vagy igen, de aludt ott lenn, A második szállítószalag tehát semmit, az első pedig — legalábbis Jóanyám véleménye szerint — csupán egy-egy kis fehér kavicsot szállított felületén alulról fölfelé. A fehérségről előbb én is elhittem, hogy kavics. Később persze — színházi látcsővel — már megállapítottam: valójában a gumifelületen fehérrel beragasztott (sallerezett) pár négyzetméternyi folt. Mint ilyen, le nem eshetett. Ezért az Ember a Lapáttal nem is karolhatta át a másik szalagra. Az idegesítően fotogén látványt tizenegy percig figyeltem Jóanyámék erkélyfokán pihegve. Ekkor akartam bár- dolatlanul leüvölteni az Embernek — kinél az ókori görög drámaírók Óta közismerten nincsen csodálatosabb —, hogy hejhó, kapcsolja már ki a szalagokat, mit fogyasztja olyan veszettül az energiát, mint közismert áramtakarékossági reklámsorozatunk hányaveti családjának egy megelevenült tagja. Jóanyám azonban, ki a sokéves tatarozásokkal együtt járó pimasz zsarolási manőve- verekbe már többször belebetegedett — nagyon szépen megkért! ne tegyem ki őket ordítozásommal az Ingatlan- Kezelők vendettájának, vagyis vérbosszújának, melyet ő a maga részéről nem tartana egészen jogtalannak. Hiszen az az Ember a Lapáttal bezzeg nem üvöltözik bele az én újabban már írók által is kétségbevont haszontalan írói munkámba, mint ahogy én szeretek beleszólni az övébe, és még ki tudja ki mindenkiébe. Mire — mindeddig csendesem fortyogó — Jóatyám azért mellesleg megjegyezte: ha a konténert, mondjuk, az első szállítószalag alá szervezik oda, akkor oda nem kellene a Lapát se meg az Ember se. Jónyám erre visszavágott, hogy akkor veterán .lóapám miért tántoríthatatlan híve a teljes foglalkoztatottság — általa is kivívott — szociális vívmányának? Mielőtt Jóatyám vissza tudott volna vágni, delet kezdtek haramgozni szerte Magyarországon. Az Ember megmozdult Leejtette a Lapátot és kiment az autóbejáraton. A z első szállítószalagon ekkor jubilált ötvenezer- kétszáztizenhatodszor vagy tizenhetedszer a fehér folt amit Jóanyám kavicsnak nézett. Európa Hunyadi nándorfehérvári diadalát ünnepelte. De, én úgy állottam erkélyünk magosán dugába dőlve, mint Dugovies Titusz, kinek nem jutott már török, hogy legalább azzal együtt ugorjak fejest a konténerbe. Mátyás Ferenc: Ugyan mit ér ? Kár nemcsak saemünkj kezünk is fölnyúl a csillagokig, mór nemcsak eszünk, szivünk is tudja, hogy ott mi lakik. Már nemcsak a bibliában ég Mózes csipkebokra; már nemcsak a könny, a vér is csorog a csillagokra. Már nemcsak a viz, a tűz is elönti életünket s mit ér ugyan a szeretet ha csak magában tüntet? Mit ér az ég, ha nem a Nap éltető tüze csorgat fényt s peremén nem madarak, bombavetők zajongnak? Jurida Károly rajza — Fenyvesi József vagyok, bányavidékről indultam, innen Kisterenyéről, itt születtem 1925. március 20-án, én már az ötödik voltam, heten voltunk testvérek, négyen élünk jelenleg. Édesapám bányász volt Salgóbá- nyán született, tizenhárom évesen már dolgozott, csillés volt, hosszú ingben, mezítláb, kosárban hordták a szenet. Negyvenegy évet töltött a bányában. Apai ágról minden ősöm bányász volt, a régiek Selmecbányáról kerültek ide, éppen- úgy, ahogy Szabó Pista bácsi azt a csodálatos szobrot megfaragta a bányászok idejöveteléről Nógrádba. Nagyapám az elsők között jött, az ő neve még Medved volt, szóval, szlovák, nagyanyámnak meg németes neve volt, úgy hívták, hogy Wasserpalme Josefine. Kilencvenhat évet élt, ő volt Salgó- bányán az utolsó kopogtató. A nagy keményfalap, a lármafa a bányatelep felső részén állt, nagyanyám minden délben azt verte meg fakalapáccsal — a Szudétáktól a magyar és az erdélyi bányákig mindenütt ez volt a bányászok jelzője, ez jelezte az időt, ez volt a „klapocska”. Ezek a tárgyak, a sokféle bányászemlék már azóta Sopronban vannak a múzeumban, ezért adtam oda az itt talált színtiszta kobaltrudat is, azt meg Kaszás P. Sándor, öreg bányász az ötvenes évek közepén a csigakúti lejtaknában, egy harminc centiméter vastag szénréteg alatti, kis üregben találta, megmutatta Forgó Karcsi barátomnak, az értett is hozzá. Végül az egész tudós társadalom megvizsgálta már, mást megállapítani ők sem tudtak, mint hogy színkobalt, amit mesterséges úton állítottak elő, a kora meg 35—40 millió éves, de erre magyarázat nincs... Anyai ágon Sámsonházáról származnak az őseim, a kis szlovák községből, amely tele van ma Is mesével, legendával, tárgyi emlékekkel, hogy ők már a tatár előtt is ott éltek. Nekem az egyik bátyám ott született, aki építész volt. A nagyanyám apja meg Kossuth táborába szállította a lisztet. Kossuth Sámsonháza egyházi gondnoka is volt, erről márványtábla van ott, helyben. — Itt nőttem fel Kisterenyén, innen jártunk Pásztóra a polgáriba, hajnalban keltünk, rengeteget fáztunk, lekváros kenyér volt az eledelünk, este nyolcra értünk haza. Kitűnő tanulóként segítséggel kerültem a budai tanítóképzőbe, ahol fél év után díjmentesen tanultam az eredményeim után. 1946- ban végeztem, de előtte 44—45 telét itt töltöttem, ezt megírtam 1975-ben, amit azután a NÖ«RÁD közölt is 22 folytatásban, díjat is nyertem vele, csakúgy, mint egy másik változatával, amely a moszkvai pályázat díját nyerte el. Az is az itteni életről, felszabadító harcokról szólt Érdekes az élet, három éve ide érkezett egy nagyon szép fekete hajú, fekete szemű kislány, a Szovjetunióból, aki ennek nyomán jutott édesapja harcainak színhelyére. Az ő apja volt az a grúz tiszt aki itt esett el, s azóta azt a részt az emberek grúz dombnak nevezik. Jelinek Tibor, az akkori tanácselnök vezette el hozzám a grúz tanítónőt aki Szuhumiban tanít mert ő tudta, hogy én G regorral és Petrov- val, két szovjet katonával a harcok után összeszedtük az elesett szovjet katonákat és együtt temettük el őket. Amikor az apja itt elesett, a grúz Tetnulda és testvérei még egészen kicsik voltak. De ugyanígy vannak barátaim a román repülők között is, itt nálunk egy felderítő ezredük volt, nálunk lakott a parancsnokuk, meg a szovjetek Iván majorja is. Mindnyájan jó barátságban, magyarok, szovjetek, románok, közöttük Alexander Róni szublókotinent, ő volt a legjobb pilótájuk. Május kilencedikén, 45-ben aztán, a béke első napján felvitt bennünket egy felderítőgéppel, engem, a feleségemet, akivel a felszabadulás utáni napon, április 5-én kötöttünk házasságot és a sógornőmet is. Nagy kört tettünk, egészen Besztercebányán túlig és, amikor visszaértünk, Róni kiadta az utolsó „tűzparancsot” Kisterenye fölött, azt kiáltotta „most!” — ahogy a háborúban is ezt a parancsot adta a megfigyelő tisztnek a bomba kioldására. És akkor mi ledobtuk a virágot. A felszabadulás harmincadik évfordulójára szerettük volna a harcok színhelyéről, a dombos erdőszéltől behozni az ukrán Nyi- kolaj szovjet harcost, ide, a többi szovjet hős közé a temetőbe, mert emlékeztünk rá, hogy hol temettük el, s arra Is, hogy egészen új ruha volt rajta, rohamozás közben érte egy aknaszilánk a hátán. A harcok után mi találtuk meg, együtt a Jelinekkel, de nem jelöltük meg a sírt, bár oda mindig kijártunk megemlékezni és pontosan tudtuk, hogy hol van, mégis, amikor végleg be akartuk hozni, nem találtuk sehol. Akác virágzik a sírján, meg vadrózsa, már a gyökerek egészen benőtték azt a részt, az erdő fái jelölik a sirját. Számurikra a béke, a szabadság fénylő időket jelentett; micsoda lendület, hit, bizakodás volt az! Negyvenhat szeptemberében, bányász tanítónak vettek fel, méghozzá vándortanítónak, el kellett hurcolkodni, egy kocsi odaállt a szülői ház elé, feltettünk egy asztalt, egy széket és néhány edényt édesanyámtól, így vágtunk neki az új életnek. Mizserfa-bányatelepre kerültünk, a Molnár bányaigazgató üres lakásába, ezt a csodálatos bútort bepakoltuk. Ágyat, néhány tárgyat ott kaptunk, a ház egyik fele az ifiké volt, az épülethez gyönyörű négyholdas kert, üvegház tartozott így érkeztem vissza oda, a bányászokhoz, ahonnan elindultam. Példaképeim a régi tanítóim voltak. Ezek a világ legjobb tanítói voltak, nekünk bányatelep! gyerekeknek mindenképpen... Tanítani a gyerekeket, szeretni az embereket —, mert a telepiek mind egy nagy család volt, tele- szíwel élő nagyszerű emberek. Két helyen tar- nítottam akkor, Mizserfán és Jánosaknán, átjártam a hegyen mindennap, felérve aztán a tetőre, mindig visszanéztem: milyen szép az én szülőföldem! Ott vártak már a lépcsőn a gyerekek, az Akác, Gordos, a Kossuth-dí- jas Budavári bányász gyerekei, őket tanítottuk Tóth Gyulával együtt, s velük kezdtük egy kék fedelű füzet alapján az úttörőt is szervezni. Mert akkor már a gyermekbarát- szövetséggel is volt kapcsolatunk. A füzeten meg a csákányos jelvény „ez a mi mozgalmunk...” Mindent önként csináltam, felmentem Pestre is, utánajártam a dolgoknak, persze, segítséget mindig kértem. A Gorkij fasorban kétszer is megfordultam, először 47-ben, amikor még ott működött az MNDSZ- központ, ahol kicsit később az úttörőszövetség kapott helyet. Abban a házban valamikor Nagy Ferenc lakott. Akkoriban Mizserfán, Jánosaknán, meg Kisterenyén az akkor még Horthy-telepnek nevezett Rákóczi-telepen tanítottam, de ennek is nagy története van, mármint a telep nevének! Az avatáson, 1932_ben, a nagy ünnepségen itt járt a kormányzó is, de már 45 után mi azonnal kértük, hogy Rákóczi- telep legyen a neve! „Szégyen ilyen nevet viselni”, de csak nem sikerült elérni a név- változtatást, mert hivatalosan csak Nemti- bányatelepnek írták be, a levelek meg sokáig Nemti községbe mentek. A Rákóczi- telep végeredményben a nép nyelvén maradt meg és valahogy ma már így elfogadott. Amikor Rajk László itt járt és a későbbi Rajk- aknán elmondta egyik utolsó beszédét, akkor tőle is kértük a névváltoztatást A Máté Lajos lakatos meg egy csodálatos Rákóczidon! borművet készített, az ki is volt függesztve a telepi víztoronyra. Mi a Rákóczi nevet azért választottuk, mert a fejedelem ide kötődött Lorántffy Zsuzsanna révén, nekik itt volt birtokuk, később itt állt a Rá- kóczi-várkastély is, amit Rákóczi hadnagya, Repeczky Sámuel építtetett az Aranyhegyen. Ott, ahol háromezer éves kultúra központja lehetett valamikor. Ebből a koporsó alakú hegyből egykor aranysodronyokat hordott ki a víz, aranysodronyok kerültek elő garmadával, valamikor itt a bádenl kultúrához tartozó nép élhetett és az arany Recsk környékéről származott, a huták meg itt mii. ködhettek. Kubinyi Ferenc is kutatta ide került 6 is, losonci születésű létére, amikor elvette Gyürky Pál főispán lányát Látta ő Is a parasztlegényeken, a kalapjukon az aranysodronyokat, meg a fibulákat, az ostomyeleken az aranylemezeket, ezt aztán így írta le: „Mózes élesszemű népe hamar meglátta, hogy ez arany_” A kocsmáros, az Iczig egy iccéért vette meg tőlük, de a Kubinyi már megfizette rendesen, ő kezdte el feltárni ezt a hegyet. Hogy ott mi került elő! Az csodálatos! Mert nagyon gazdag tort étke. lemben ez a kisterenyei táj. — Ide, Kisterenyére, a Rákóczi-telepré Mizserfáról mi 1947-ben költöztünk át, és, mert engem levita tanítónak vettek fel, négy helyen, heti egy órában hittant is tanítottam. Hát, azokon az órákon sokat is tanultak a gyerekek az itteni történelemből, meg a tágabb világból, egészen biztosan sokat tanultak. Ez így ment egy évig és a legnagyobb haszna az volt, hogy négy bányatelepet ismertem meg egyszerre! Pesten azután az első szakosító magyar—í orosz tanfolyamon is részt vettem. Az országból összejöttünk kétszáznyolcvanan, a Szent Imre Kollégiumban laktunk a Ráday utcában, a Pázmány Péter Tudományegyetemen folyt az oktatás, akkor jártam én aztán 47-ben, a választások előtt, az úttörőszövetségben is. Itthon aztán négyen voltunk fiatal kommunisták, Rákos Józsival, Nagy Sanyival, meg Palóczival együtt. Mi adtuk az itteni kommunista párt fiatal szárnyát. Még a tanfolyamon nálunk járt Hegyi Gyula a pártközpontból, Gerő Ernő is járt ott, Hegyitől közvetlen feladatot kaptunk. De mi már akkor, amikor 1947. november 20-án a megye első bányász úttörőcsapataként hivatalosan is működni kezdtünk, javában benne voltunk a munkában. Tarján is ugyanakkor kezdett. A mi első úttörőinkre mindannyian emlékszünk — Mustó Jancsira, a festőművészre, Budavári Pityura, a „hagymaszárra”, aki ma docens, aztán Letovai Pityura, a Szegedi, meg az Árva gyerekekre, Osgyáni Julikéra, Bakos Katira, Nagy Gabriellára, Berta Ferire, Kövesdi Misire, meg a Danyl Sanyira, Sztanyiszláv Mityura — velük, a cserkészettel Is fel tudtuk venni a versenyt. „Negyvenezer bányász nevében követeljük, hogy az úttörőmozgalom legyen a magyar ifjúság egységes és demokratikus szervezete!” — ezt mondta ki 1948. május végén az első úttörőkonferencián Budapesten Horváth Tibor, a MASZ-központból, a mi képviselőnk. A bányásznak nagy szava volt. Akkor dőlt el minden. Akkortól igaz volt a dal: „Az úttörő ifjúság egy szebb jövőbe néz...” I. Pataki László