Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
A Zorbász, a görög írója • Nikosz Kazanf-zakisz Ez a ki' jegyzet, ha akarná sem pótolhatná a terjedelmében is hatalmas életmű tárgyszerű bemutatását és elemzését. Dehát nem is akarja, s még zsák kalauz sem kivan lenni a száz éve született és huszonöt éve halott Kazant- zakiszhoz. Kinek jutna eszébe idegenvezetővel járni be a Kálvária stációit? Egyszerűen fordítói vallomás, de még ebben a minőségében is igen korlátozott lehet, hiszen művei nagyobb részét még nem ismerhetik a magyar olvasók, ezért aztán nehéz beszélni róluk. Igaz, a nemzetközi béke. díjas Mihálisz kapitány (1956), a filmként is megcsodált /Üstnek meg kell halnia és a Zorbász, a görög reflektorfénybe vonta a szerzőt Am a reflektorfény, úgy tetszik, torzít. Persze torzíthat a fordító-másoló szerzetesi gyertyája is, de mégis, hiszem, hogy a pisla fényénél, rebegő világánál mélyebben átérezheti, s talán az olvasó is: körmére ég nemcsak a viasz, de maga az idő — tulajdon, fogyó élete — világánál olvassa a műveket, s fag. gatja, miként a fiatal festő, aki csillapíthatatlan szomjjal kérdezgette Kazantzakisztól, mintegy a Jelentés Grerónak megírására sarkallva őt: „Mester, honnan? Hová? Mivégre? Mit felelsj nekünk sorra az élet és művészet legnagyobb kérdéseire: isten, ember, haza, én, te, mi...?" És az'is igaz, hogy e vaHo- másregénye és a naplóit, leveleit tartalmazó A meg nem alkuvó ismeretében másként olvassuk újra a gyerekkor, a krétai táj és emberek egy életre kitörölhetetlen, el nem halványuló motívumait, színfoltjait őrző alkotásait, az említett három regényt, próza- eposzt De hát mit ismerhet az olvasó a többi alkotásából őrnek az „afrikai szívű és európai fejű” krétai görögnek, aki igazi akritaszként, azaz végvári harcosként küzdött különböző kultúrák ütközőterületein; ennek a Faust kereső nyugtalanságával beoltott Odüsszeusznak, akinek hajóútja a huszadik századi történelem viharai, a társadalmi valóság zátonyai közt vezetett? Mit ismerhet az önmaga által főművének ítélt Odüsszeia-jából, ebből a folyamóriásból, mely 33 333 sorban hömpölyög át a téren és időn, eszmék és civilizációk, régi és új istenszobrok, ledöntött bálványok és mentőbárkáknak szánt gondolatépítmények roncsalékait és hulláit sodorva magával? Ebből az emberi tudat, történelem hatalmas vízgyűjtőterületéről összeszivárgott, romboló-termékenyítő folyamóriásból, melynek völgyében megtelepülhetne szinte egy új emberi kultúra. Mit tudhat lírai drámasorozatáról (Krisztus, Buddha, Thézeusz, Ko- lombusz Kristóf,), melynek főhősei a bukás teljes tudatában, de emelkedett eszmei- séggel-erkölcsiséggel, heroikus pesszimizmussal viasko- nak a sorssal? Vagy a posztumusz Testvérgyilkosokról, mely keserű, bátor szembenézés a testvérgyilkos, szétszabdalt világgal, vagy az Isten szegénykéje című Szent Fe- renc-életregényről, mely az alázatra, mértékletességre apellál ebben az érték iránt egyre közönyösebbé váló, tékozló világban? És mit tudhat az olvasó Krisztus-regénye, Az utolsó kísértés egyetlen nagy látomásáról, amellyel a már korábbi ortodox egyházi átok után kiérdemelte magának a pápai indexet csakúgy, mint a zsidó egyház tiltakozását? Naplójegyzeteit, leveleit lapozva emberi-írói cselekedetei, magatartása külső és belső indítékai tárulnak elénk, gondolatai és érzelmei forrásvidékére jutunk követve a „véres, vörös fonalat”, melyet e század útvesztőiben hagyott maga után, fehér kesztyűs kezében elmaradhatatlan Dantejával, buddhista szerzetes módjára koldulva be az emberi múlt és kora minden jelentős szellemét, hogy alamizsnát gyűjtsön megépítendő új hitéhez: mindig is tervezett, a szellem legjobb munkásait egybe- gyűjtő kolostorához... Eklektikus, ragasztjuk rája a címkét beidegzett mozdulattal, elfogadva élete- kijelentését: vezérei, lélki „gurui”, — Buddha Krisztus, Lenin és Bergson voltak, névtelen krétái paraszt- emberek, egy sziklafalból elő- csörged'éző friss vizű forrás, egy eleve elrendelt őseleméből, a vízből, legalább egyetlen pillanatra kiemelkedő knosz- szoszi repülőhal. egy tél kellős középén virágbaborult mandulafa... De vajon nem arról akar-e meggyőzni bennünket mindezzel, hogy minden értékre szükség van ezen a szegény világon, büntetlenül nem kótyavetyélhetünk el semmit az örökségünkből? Iraklioni sírjának kövén büszkén üzeni: „Nem remélek semmit. Nem félek senkitől. Szabad vagyok.” Papp Árpád OS. NAGT BTT Alls Fuflceutas á léoi^i bocmtriksjwi kermg a legújabb kopernikuszi forduiat szartad: népes mtbetygórazlééiét hétén atari. Az expressz U rendre üldözi kivéve ha nemzetközi. Földön-igen mindig csak a közvetlen f-Stkeutto, <5 a ludas az együttéthetefíenségben. Hadonászva handzsárral, range nettel párbajtőrrel, fringiával folyvást, bicskamaxi-böllérkéssel, szablyával szeli a nemzeti kolbászt GTÖRI LÄ85KLÖ: Gyártelep Házak cigányai. Krumplik virágai. Szirmukon cementgyár, érdes, ideg» nyár. A kő keserűi, a fény botfülűi. Fut a dróton a díszbab. Kicsi magvai híznak. Körülötte pedig vén por legyeskedík. összesúgnak a krumplik, s ő pírben elúszik. inrnnnmmimiiHNnumimitiiiimiiiHiiimriKfr* mondja közben Szakács. — öt ismerem, valamikor nálam dolgozott a gyárban. Nagyon jó melós volt, nem tudom, azóta mi lett belőle. A meditáció után kissé megemeli a hangját és a furcsa társaság után szól: — Nincs harag. Menj haza fiú, menj haza! Vidd anyádat is! Jobb a békesség. Ettől kezdve a műsor kinn folytatódik, erre vall legalábbis, hogy a vendégkör fele az ajtó előtt zajong. * Egyszer - csak ismét megjelenik az ajtóban az asszony és ordít, mint akit nyúznak: — Szemetek! Ganajok! Megvertétek a fiamat... azt hiszitek... nektek mindent szabad... Palika ismét elindul a pult mögül, felcsap kísérőnek. Néhány perc múltán újra a poharakkal foglalatoskodik és nagy szemeket mereszt egy féldecit kérő öregemberre. — Az istenit, Bíró Laci, te meg repülni is tudsz? Hogy kerültél ide? Mert az előbb még nem voltál itt, a kertkaput meg becsuktam a sp;né után. Picinyke bajusza alatt vigyorog az öregember és jó- koia derültséget keltve mondja: — Bedobtak, ’st bizonv. hogy bedobtak. Jövök az esti pálinkámért, becsukva a kapu. erre csak felkap egy fiatalember és zs'upsz, már lökött is át a kerítésen. A röhögésből kiválik egy magabiztos hang: — Akkor bizony nem is verhették meg valami nagyon azt a szegény gyereket, ha ilyen ereje maradt. A Vendég indítványozná már Szakácsnak meg a Gépkocsivezetőnek, hogy elég az ingyencirkuszból, ideje menni, de egy apró közjátékot még meg kell várni. Mária, a mosogatóasszany kiköp a fogatlan szájából: — Pfuj! Hogy nem sül le a pofájukról a bőr. Ilyet csinálni egy rendes helyen!!! A kertkapuban csődület. A fiú mozdulatlanul fekszik a járdán a hóban, az anyját meg most cibáija v'ssza egy öregember — „Szétszakítlak, te cafka!” — merthogy az asszonyság már eltolta vagy harminc méterre a lelakatolt biciklit. A fiút feltámogatják: — Hol laksz... Haza tudsz menni... Vidd haza anyádat is ___Na, kapaszkodj a kerít ésbe, mert a földön megfagysz. .. A hó is belep... A Vendég, a Gépkocsivezető és Szakács már-már befordul a Zöldfa utcába, amikor kiabálás, sivalkodás hallatszik. Visszaindulnak. „Most már elég, telefonálni kellene a rendőrségnek.” — „Igaz, csakhogy akkor a Palinak is baja lesz, minek' adott nekik ennyit inni?!” Fiatal. szakállas-bajűszós fiú sün*3rög a kis társaság elé: — Vigyázzátok, kés van nála. Az előbb már meg is villant a kezében. — Semmiség... — mosolyog egykedvűen Szakács és kiemeli a kör közepéből a részeg húszévest, az sem zavarja, hogy az anyja újra kezdi a cigányozást. Szakács fogja a részeg fiút, támogatja, időnként a szürke vaskerítésnek dönti. — Elég legyen, semmi cirkusz. Szépen elindulsz haza. Aztán elengedi a fiút, magabiztosan a bámészkodókhoz fordul: — Nem kell betojni. A kést kiloptam a kezéből, ott van az árokban, a hóban. Akinek kell, holnap megkeresheti. Igaz. csak egy ítsku, fanyelű bugylib eskn... A három fiatalember ballag hazafelé a Zöldfa utcán. Már egészen vastag a hó, az utca e késői órán is tele van viháncoló gyerekekkel. Csúszkálnak, húzzák a szánkókat, kicsattanó örömmel élvezik a régen várt havat. — Kihozom én is a lányaimat, hiába jár későre — mondja a Gépkocsivezető és máris szaporázza a lépteit. — Meg aztán, ki tudja, meddig marad meg a nehezen érkezett hó. Ki kell használni a lehetőséget. A Vendég és Szakács egyetértőén bólint: így igaz. Fnvéhként is olyan szép, csendes este van. Személyes történelem „Erőd a Moldván” — Mi, az első hegyivadász híradó zászló- • alj, meg a hozzánk menet közben csatlakozók, együtt, a cseh partizánokkal, 1945 tavaszán megvédtük a csehországi Tyn nad Vlta- vou, a Moldva menti Tyn városát, népét és a németek által felrobbantásra ítélt fontos hidat a Moldván; háromezer magyar ember igy győzelemmel fejezte be a háborút... Volt vagy száz szekerünk, híradóegységeink, háromszáz lovunk és valamennyi fegyverünk. Moldván, Tyn nad Vltavounál. ök biztosították a mi teljes önállóságunkat és menet közben is segítséget adtak az élelmezésben, minden másban is. A mi dolgunk akkor az volt, hogy minél előbb oda jussunk, ahol akkor már jó régen működött a Sumava kettő partizánsereg, ahhoz tartoztunk valamenv- nyien, és akkor már mindenki tudta, mit vállalt az egység, meg azt is, hogy mit akarunk, ki ellen ki mellett, meg önmagunkért is... — Engem Kovács Józsefnek hívnak. Itt születtem 1908-ban, Ipolyvarbón, éppen át- ellenben örhalommmal, a lányom oda ment férjhez, én meg most is a Jednotában vagyok fűtő, amíg bírom még. Könyv js megjelent egyszer erről, a Pozsonyi írta, az a mi zászlósunk volt. a csehországi harcokban, úgy tudom, tartalékos, mert már az induláskor a tartalékosok maradtak velünk a tisztekből. A háború, ahogy közeledett, nekem be kellett vonulnom Tomaaljára, negyvenháromban, akkor a rangom még nem volt őrmester, még akkor csak honvéd voltam, bognár voltam én ott is, előtte itthon is végig, itt dolgoztam meg a környéken a parasztoknak. Kint a fronton meg úgy volt, hogy beálltak mellém bognárnak suszterok is, meg mások is, volt egy, aki pesti cukrász volt, amikor megmondta nekem, csak néztem, mert ehhez hem voltam szokva. Tizennégy évig voltam ács és bognár itt a közelben nagyuraságban, a Vas Pali pusztáján, á Vas egy nagybirtokos volt, itt, ott nála aranykalászos gazda is voltam, én akkor már ott végeztem, az a Vas losonci volt, mérnök amúgy... Kint a fronton tizennyolc emberrel dolgoztam, sok volt a szekér a hadseregben, jelentkezett hozzám mindenki, csak egy pillanatra megszabaduljon a frontról. Negyvennégyben, amikor megtörtént az összeomlás kezdete, már akkor en őrmester voltam, errefelé vonultunk vissza, át Szlovákián végig. Itt a közelben is megszálltunk, akkor haza is ugrottam, az asszony meg kivitt a többieknek tejet, új kenyeret, mindent. Aztán jött a hosszú vonulás, lovas kocsikkal mentünk végig, akkor ihég nem tudtuk hogyan, meg hova, volt valami terv, hogy minket, széttépázottakat, valahol Morvaországban vonnak majd össze, ott lesz meg majd az új magyar hadsereg. Ml a dandár részeként elég önállóak voltunk, hozzánk mindenféle alakulatból is csapódtak emberek, a parancsot még Rozsnyó környékén adták ki, de a gyülekezési körzet, attól nagyon távol, exer kilométerre volt, hát sok minden történt, meg történhetett is velünk. — Vonultunk nrf Győr fölött is, meg Kapuvárnál végig, mehettünk volna a többiekkel Ausztria felé is, de például már Nézőidénél, amikor légitámadást is kaptunk — összecsaptunk a németekkel, akik le akartak fegyverezni bentiünket, ott a részükről jő sokan elestek, de úgy is látszhatott, mintha légitámadás lett volna. Attól fogva nekünk már. dönteni kellett valamit, a fegyvereket elrejtve mentünk végig nyugatnak, aztán el a Dunától, feljebb északnak fordultunk, de akkor már a hivatásos tiszteket elküldték a többiek; mert akkor már éles volt a helyzetünk. .. Mink már Szlovákiában is érzékeltük a partizánokat csak úgy távolról, mert akkoriban ők is visszahúzódva harcoltak, már túl voltak a nagy felkelésen akkor, fegyvert is adtunk, meg gránátokat hagytunk nekik. Sok volt közöttünk a felvidéki magyar, meg szlovák eredetű, én is -jól beszéltem akkor szlovákul, na, elég az hozzá, hogy ők tudtak rólunk, meg a szándékainkról, hogy nem tartunk a németekkel. Már Dévény után, amikor áthaladtunk a Dunán is, na akkor találkoztunk a partizánokkal. Az Znojmo előtt történt az úton, előtte kétág- ban kerültük a várost, nem akartunk németekkel találkozni, az őrnagyunk reggeli után bent volt a városban, akkor kijött vele kilenc német, le akarták kapcsolni minket ezek kilencen, mert megtudták, hogy tá- gyaltunk a partizánokkal. Az nem olyan tárgyalás volt, olyan húsz-harminc méterre egymástól beszéltek a tisztek meg a partizánok, de akkor az egyezség, hogy mi csehországi akcióba megyünk, már akkor megtörtént. .. Na, a kilenc német mindjárt szólított volna minket megadásra, „majd megadjátok tik magatokat”, azt el is intézték, elkapták mind a kilenc németet, de ét* nekem ott nem volt hozzányúlósom. Lefegyverezték valamennyit egy szóra, mint a parancsolat, a fegyvereket elrakták az embe- ‘rek, eldugva tartottuk végig azokat, csak mikor kellett, akkor jöttek vele elő. Azt akkor a Nagy Béla parancsára „kocsira! autóra! lóra!”, ki hogy, most már meg sem állunk, gmíg Csehországba nem érünk! Innen már nem messze volt Csehország, de már akkor régen más irányba mentünk, mint amire az eredeti parancs szólt, és akkor már régen szökevény árulóknak számítottunk volna, ha idő előtt kiderül, mit akarunk. Pedig az árulók nem mi voltunk, a németek inkább, azok mindenütt ellenünk fordultak, már akkor a teljes lefegyverzési parancsot is régen kiadták ellenünk és volt sok .más alakulatból, akit egyszerűen lemészároltak. .. De akkor mi már a csehszlovák partizánokkal kapcsolatban álltunk. Fegyveres baráti egységként vonultunk Csehországba, arra szövetkezve velük, hogy megvédjük a némettel szemben a fontos átkelő pontot a — Útközben aztán volt egy meleg helyzet, amikor utolért bennünket egy gyorsan mozgó erős SS-alakulat. Akkor jobbnak látszott úgy tenni, mintha velük mennénk, mert a parancsnokuk látva, hogy mi s.lefegyverzett alakulat” vagyunk, egyszeriben átvette a parancsnokságot, de a Nagy Béla, a mi parancsnokunk aztán elintézett mindent, de előtte mégis át kellett menni a németekkel délre, egy osztrák falucskába. Ott szálltunk meg Engelsteinben, a várban, meg a többi épületben, a németek meg a faluban, de inkább a szomszédos faluban, az ott volt nem messze. A negyedik napon, egy világos éjjel, aztán mi elszakadtunk észrevétlenül tőlük és egyenesen fel, északnak mentünk erőltetett menetben. így jutottunk akkor már a cseh Trebonyba estére... Aztán vonultunk akkor már erősen a cél irányába, át Dobrejovicón is, a lakosság meg tudhatott valamit rólunk mert útközben mindenütt segített élelemmel is, másként honnan tudtunk volna ennyi embert, állatot táplálni? A partizánok biztosan leadták a híreket, de volt egy hely már a Moldvánál, ahol majdnem bajba kerültünk. Azt gondoltuk, hogy már célhoz értünk, mert olyan volt az is, csakhogy nem a Tyn, hanem valami más, de már a Vltava partján, erős német SS-őrséggel a hídnál, már-m ir ölre mentünk velük, hogy átmenjünk rajta, amikor kiderült, hogy Tyn feljebb, északabbnak van. Később mondták, hogy ott volt a Göring villája, amit sajátjának tekintett. Akkor gyorsan elköszöntünk mi a németektől, mert ott nagyon erősek voltak, jó fegyverzettel, előnyös helyzetben, hídfőállásban, a környék tele volt velük... A nil városunkban már vártak, mindenkit elszállásoltak, bent és kint a városkörnyékén is a lovak miatt. Nagyon szívesen fogadtak a helybeliek minket magyarokat, én magam jó helyre kerültem, gz ottani bíró házába tettek szállásra engem, úgy viselkedett ő is, meg a családja is, mintha régi barát lennék. Nagygazda volt, volt neki négy lova. Nagyon jó népek voltak a tyniek, élelmeztek minket, de kaptunk mi élelmet az első időben két oldalról is, még a németektől is egy ideig amíg ki nem világosodott, hogy mit akarunk ott, hol tartunk mert ez nem egyszerre ment. A Nagy parancsnokkal majd minden este kimentünk kocsival a partizánokhoz. A parancsnok engem szeretett. Sokat voltam vele mindenféle ügyben ott, kijártunk ahogy mondta a „telepre", ott találkozott a cseh vezetőkkel és tárgyalt * velük mindenről, a hadihelyzet állását is tőlük tudta meg mindig. Engem a Nagy parancsnok azért is szeretett, mert ő is gazda volt, intéző volt ú háború előtt, magam meg az ács-, bognármesterségen kívül aranykalászos gazda is lettem volna. Ez volt nálunk a közös alap, ugye. Becsültük is egymást minden helyzetben. Amikor találkoztunk velük, mindig szó volt a jövendőnkről is, egyetlen egyszer volt az, hogy amikor mentünk ki oda a partizántáborba, megállított bennünket egy SS. Nem > voltak csak tizenketten bent az épületben, ez volt az egyik kint, aki megállította a kocsinkat. Rossz volt az arány, de nagyon jó lett a vége. Nálam volt egy tarisznya gránát, mindenüvé dobtam, megadta magát az egész kompánia, ami maradt belőle, azokat átadták a partizánoknak. Így élt ott a magyar katonapartizán akkor, megvédtük az egész környéket, azt a nagy hidat csak nem robbantották, pedig akarták a németek. Minden pillanatban fel volt aknázva, dp mi mindig eltávolítottuk róla. Egy nap aztán erős páncélosegység, német, északról közeledett, Tynben akartak megkapaszkodni, már eleve úgy jöttek, hogy minket likvidálnak, bejöttek a városba és akkor tapasztalták, hogy körül vannak véve! Kénytelen voltak tárgyalni, a fegyvercsövek rajtuk minden ablakból, kénytelenek voltak elvonulni onnan. De az ottani nép nagyon gyűlölte őket, amikor már mint foglyok mentek át a városon, később, köpték őket, a németeket a háború után közvetlen. Nekünk megmaradtak a fegyvereink végig, amikor zárt rendben kisebb csoportokban hazajöttünk, akkor is velünk voltak, én is itt temettem el a fegyveremet Ipolyszalkán egy frissen ásott sírba... Nem volt fogság, itt a papír orosz meg cseh nyelven kiírva, ez a szakasz, akikkel együtt jöttem haza, hogy ml együtt harcoltunk a csehekkel, itt az összes név, kevés él már belőle, de amikor díszelegvé elvonultunk Tyn nad Vltavouban a lakosság virágot szórt mindenkire. Azt kiáltozták a népek: „Ne menjetek el még .magyarok, nincs mé® teljes béke, maradjatok még...” „Ezek a katonák. ' tizennyolcán magyarqk, ők közöttünk szolgáltak, magyar fegyverük volt..Ilyen papírja nem sok gyereknek volt. T. Pataki László
