Nógrád, 1983. február (39. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
Az amatőr képző- és iparművész stúdió tárlata Nógrád egyik legrangosabb kiállítási helyét kapták meg idén a megyei amatőr képzőéi iparművészeti csoport tagjai. A megyei stúdió kiállítása a salgótarjáni József Attila Művelődési Központ üvegcsarnokában nyílt meg. Az idei seregszemle meglehetősen népes, ötvenkilenc amatőr képző- és iparművész állított ki, közülük csaknem harminc festő, a többi grafikus, illetve iparművész. Az üvegcsamokban összesen viásfél száz művel találkozhat a látogató. Ez a sereg talán túlságosan is népesnek tűnhet föl azok számára, akik év közben bizony, ritkán hallanak a megyei stúdió tevékenységéről. Maga a stúdió egyébként a megyei művelődési központ amatőr csoportja, művészeti vezetője Iványi Ödön festőművész, akinek évtizedek óta nagy érdemei vannak abban, hogy az amatőr mozgalomban színvonalas tartalmi tevékenység folyik, s a benne részt vevők időről időre értékelhető eredményeket érnek el. A stúdió állandó létszáma körülbelül harminc körül mozog, s működnek csoportok Salgótarjánon kívül Balassagyarmaton, Pásztón, Szécsényben és Rétságon is. Igaz, a működés feltételeiben, s főként a tartalmi munkában akadnak különbségek, s a folyamatos tevékenységre még itt-ott nagyobb súlyt kell helyezni a jövőben. A stúdió hagyományosan megrendezi éves kiállítását, hogy számot adjon az előző évben végzett munkáról. Az érdeklődők pedig ezt az alkalmat használhatják fel arra, hogy képet nyerjenek a megyei amatőr képző- és iparművészeti tevékenység színvonaláról, eredményeiről és .gyengéiről. A stúdió tagjai nyaranként közös táborozáson vesznek részt, ahol szakmai programokat, szerveinek számukra. Ezek a tá- ,borok korábban Bánkon voltak, idén Nagymező várja Őket. A zárás után szintén közös kiállításon mutatják be legújabb műveiket a résztvevők. A fontosabb' kiállítás azonban mégis a mostani. Ennek alapján mondjuk el néhány észrevételünket a megyei amatőr képző- és ipar- művészeti tevékenységről, színvonaláról, a teljesség igénye nélkül. Mindenekelőtt azt jegyezzük meg, hogy ez a tevékenység —, amint a kiállítás is mutatja —, igen gazdag és sokszínű. Ügy véljük, színvonala is megfelelően alakul annak ellenére, hogy a szín- vonalbeli különbségek a jelenlegi tárlaton is igen nagyok. Mindenesetre örvendetes, hogy mind a festészetben, ' a szobrászatban és a grafikában, mind pedig az iparművészetben akadnak figyelmet érdemlő eredmények, mégpedig egyáltalán nem „amatőr színvonalon”. Ami a kiállítás festészeti részét illeti, a résztvevők számát tekintvö ez a leggazdagabb. De nem a legérdekesebb. Hagyományosan sok itt a tájkép, elsősorban a nógrádi tájak megörökítése, vagy a balatoni, a mátrai képek fölvillantása. E művek nem mennek túl a tájábrázolás hagyományos, múlt századbeli formáin, s legföljebb a posztimpresszionizmusig jutnak el. Az emberábrázolást főként néhány portré képviseli. A festészeti anyagban több alkalommal zavaróan hat más művészek stílusjegyeinek nagyon is szembeötlő alkalmazása,- az önálló hangra való törekvés hiánya. Ebből az anyagból emelkedik kj a maga szerény, de megbízható hangján Jeszenszky László. aki — nem először — ismét középkori falrészletekkel, jól szerkesztett, s visszafogbttan színezett olajképekkel lép a közönség elé. Kiss György és Losonczy Ildikó portréi (Lány, Portré) az emberábrázolás lehetséges útjai közül villantanak fel megoldásokat. Földi József olaiképei (Naiv dalnok, Cím nélkül I., II.) szintén figyelemre tarthatnak számot, további kibontakozást ígérnek. Karcsik Jánosné naiv képeiből többet kellene látni ahhoz, hogy e műfajon belüli szerepét érzékeljük, ugyancsak ez vonatkozik Csernus Lajosra is. Gyüre Nándor, Légrádi Jenő munkássága a tőlük ismert módon képviselt a kiállításon. A grafikai anyagból elsősorban Kiss György fotógrafikáit, Soósné Lizsnyánszky Erzsébet tusrajzai és rézkarcai, Ispán Tibor vegyes technikájú lapjai emelkednek ki. Figyelmet érdemelnek Kar- mann János rajzai, Soós Károly csendéletei. A tárlat grafikai része nem csak technikában, hanem tartalomban is érdekesebb a festészeti résznél. Frissebb a reagálás napjaink némely kérdésére, a grafikai lapok ritkábban idézik a húszas-harmincas éveket, mint egy-két kép. A gondolati izgalmakat leginkább a már említett Kis? .György és Soósné Lizsnyánszky Erzsébet munkái váltják ki. A szobrászatban Domszky Katalin klasszikus szépségű terakottafiguráinák örültünk, szívesebben látnánk többet tőle. Dr. Géczi Miklós itt látható munkáiból is többet kellene látni ahhoz, hogy az érdekességen túl tartalmi kérdéseikről is szóljunk. Ezek az indiánfaragások így kissé magukban állanak a kiállításon. Az iparművészeti részből magasan kiemelkednek Hídvégi József bőrtükrösei, amelyek bármely iparművészeti kiállításon megállnák a helyüket Magyarországon. T. E. Az ember tragédiája fordítástörténetéhez Beszélgetés dr. Radó Györggyel Dr. Radó György író, irodalomtörténész, műfordító. Munkásságáról, kutatásairól beszélgettünk. — önt igen sokan ismerik megyénkben. Sokoldalú kutatásaira,. könyveire, tanulmányaira nemcsak a szűk szakmai körben figyeltek fel. Kérem, beszéljen életéről, munkásságáról. — 1912-ben születtem. 1935- ben szereztem jogi doktorátust és fővárosi tisztviselőként dolgoztam. Ezt a hivatalnoki munkát nem kedveltem különösebben, így érdeklődésemnek megfelelően nyelvtanulással próbáltam a filológia irányába fordulni. Sorsom úgy hozta, hogy 1944 decemberében Debrecenbe kerültem, ott jelent meg egy versem, mint a felszabadulás utáni első mu, majd 1945 januárjában az Illés Béla szerkesztette Magyar Ifjúságban megjelent az első szovjet vers is az én fordításomban. Rövidesen a Külügyminisztérium első munkatársa lettem, ahol a miniszteren kívül még csak én dolgoztam, magam írtam meg saját kinevezésemet is. Ez év nyarán jelent meg az első szovjet verseskötet Budapesti . levél címmel, melyet én fordítottam. 1946 februárjától • augusztusig a moszkvai magyar nagykövetség kulturális attaséja voltam, s egészen 1949-ig dolgoztam különféle külügyi munkakörökben. Részt vettem a Külkapcsolatok Intézetének megszervezésében, majd 1950-től a Magyar Tudományos Akadémia irodalomtörténeti dokumentációs Aforizmák Mohácsi Regős Ferenc: Busófej (vaskép) központjának helyettes vezetője voltam. 1951-től szabadfoglalkozású író, műfordító vagyok. — Mikor és hogyan kötelezte el magát a műfordításokkal, a magyar irodalom külföldi jelenlétének vizsgálatával? — Már gimnazistaként —, ahol egyébként Örkény István, Boldizsár Iván, Thurzó Gábor voltak az osztálytársaim — rendszeresen fordítottam latinból, görögből. Később, a harmincas években olasz, német, angol fordításaim is megjelentek. A felszabadulás után igen sokat fordítottam az orosz nyelvterületről is. Moszkvában kezdtem el gyűjteni a magyar irodalom orosz nyelvű fordításait. Hazaérkezésem után indult meg az Adalékok a magyar irodalom orosz nyelvű bibliográfiájához című jelentős kutatómunkánk. Kozocsa Sándorral, a kiváló bibliográfussal dolgozom együtt a szovjet népek irodalmának magyar nyelvű bibliográfiai sorozatán, melynek legutolsó kötete két hete jött ki a nyomdából. — Hogyan került sor Madách Imrével és Az ember tragédiájával való irodalom- történeti találkozásra? — A Tragédiába szerelme- sebb voltam, a diáktársaimnál, többször felfedeztem magamnak szépségeit, gondolatiságának megejtő gazdagságát. A Szovjetunióban töltött külügyi szolgálatom alatt találkoztam a Tragédia orosz nyelvű fordításaival. Kutatásaim igazán 1963-ban kezdődtek el, készülve Madách Imre centenáriumára. Figyelmemet felkeltette, hogy az igen nagy számú és tekintélyes irodalom . ellentmondásokat tartalmaz a külföldi fordításokat illetően. Ekkor kezdtem el gyűjteni, feldolgozni a Tragédia külföldi útját. — Előadásában a salgótarjáni tudományos tanácskozá- ' son 81 megjelent és több kéz** iratban levő fordításról szólt. Ez valóban tekintélyes meny- v yiség. Hogyan alakult a Tragédia fordításának története? — A legérdekesebb, hogy a mű megjelenését követően egy héten belül egy pesti újságban megjelentek az első német nyelvű fordításnak a részletei. Adataink vannak arról is, hogy még Madách életében francia nyelvű fordítása is elkészült. A fordításról azonban semmi részleteset nem tudunk. Meg kell említenem, hogy a Tragédia fordítása egy jelentős folyamat, melynek természetesen vannak csúcspontjai, többnyire az évfordulókhoz, a jelentősebb színházi bemutatókhoz kapcsolódva! — Koronként és országonként hogyan változott a fordítás? Milyen, eltérések vannak az eredeti műhöz képest? — A fordítás valóban változott az idők folyamán. Találkozhatunk tudatos hamisításokkal is, Jellemzővé válik, hogy melyik korban, mit hagynak el a műből, hogyan változtatják át az egyes színeket, az egyes szereplőket. Két döbbenetes tudatos végletről beszélhetünk. Berlinben 1939-ben kihagyták az eszkimó és a falanszter színt, hogy az emberiség mélypontja a londoni szín legyen. A másik 1967-ben. Bécsben történt, ahol valóságos sex- showt rendeztek a Tragédiából. Az ösztönös hamisítások lényege az, hogy az • eredeti szöveget felhígították, megnyújtották, többször laza prózai szövegként került fordításra. Természetesen mindezek mellett több jelentős fordítást ismerünk, melyek hatása mind irodalmi, mind .színházi élményként kiemelkedő volt. — Kérem, szóljon további terveiről, munkáiról! — 1967-től a Fordítók Nemzetközi Szövetsége folyóiratának munkatársaként, mád 1974-től főszerkesztőjeként dolgozom. A nemzetközi szövetség magyar nyelvű tanácstagja vagyok. Ebben a minőségemben is számos tennivalóm akad. Még ebben az évben, remélem sikerül megjelentetni Nógrád megye közreműködésével Madách életrajzi kronológiámat. Elkészítettem a költő őseiről szóló tanulmányomat, mely szintén kiadásra vár. Több előadást tartottam és tartok ma is Magyáfországon. és külföldön egyaránt feleségemmel együtt, aki 1943-ban Kolozsvárott játszotta Éva szerepét a Tragédiában. Ezeknek a meghívásoknak kívánunk eleget tenni a következő időben is. Munkám sokszorosan kapcsolódik Madách Imréhez és Az ember tragédiájához. Nem •lehet megszabadulni Madách örökségétől, nem lehet megszabadulni a mű gondolatiságától, hiszen egy-egy megválaszolt kérdés, egy-egy megoldott feladat újabbakat hoz felszínre, így a tennivalók továbbra is jelentősek. Telek Ervin Talán még nem provincializmus — helyi kisszerűség —, ha az ember 'szóvá teszi a nagy lélegzettel, nagy apparátussal vétett hibákat. Azokat a helytelenségeket, amelyek mert alkotásaikkal nagyobb egységekből, nagyobb provinciákból kiindulva (vagy néha onnan ki sem mozdulva) végzik dolgukat, könnyedén elnagyolnak sok mindent, amit mégis csak jobb volna pontosan megírni, megjegyezni... Mert aztán a fehéren-feketén letett hibák úgyszólván örök- életűek maradnak és úgy kúsznak egyik műből a másikba mint a tengerikígyó. Szép, jó, lelkes (úgy is, hogy lelke van, valóságos és tájszerelmes) munka a tavaly megjelentetett Börzsöny, Cserhát című útikalauz, amelyet a Sport kiadó gondozott, Szath■ mári Tamás szerkesztett és szerzői munkaközösségének tagjai is éppen heten vannak, amivel az ember még igazán nem mondott semmit, mert soha nem a számszerűség a döntő. Tetszetős, jó fogású, jó alakú jó tartalmú,-jó szándékú és hasznos kalauz, a természetjárás valóságos táj bibliája, olyan pontos, szinte méterre szóló leírásokkal, . amelyeket olvasva az ember még azt az íróvándort is maga előtt látja, aki teljes menet- felszereléssel előrehaladtában számba vesz minden kis zugot ebben a szép tájban; le- lecvez minden nagyobb fát a jelzett túraútvonalak mentén, minn.-n kút avast, kiemelkedő plV, r>pxrr'ft t^pvr') + . fofrást, ösvényt, korhadó hidacsOTONJARÓ Provinciális kérdések? kát, minden útbakerölő dűlőnevet, dombhajlatot, hegyet, csúcsot nevén nevezve olyan kedvet csinálva ezzel a járká- lásra, hogy ember legyen la fenekén aki erre még ülve tud maradni! Na hiszen éppen ezért bánt másfelől a sokféle és eltérő súlyú hiba, történelmi pontatlanság, s különösen azért, mert ennek a Börzsöny, Cserhát vidéki provinciának pontos történelme igazán hozzáférhető! Amiként ez az útikalauz is azzá vált ki tudja hány tízezer példányban (ma már az „titok”, azt is megmagyaráztuk, miért?, régebben —, ezért hát spongyát rá!). Szép könyv, jó könyv, de a hiba attól nem lesz kevésbé csúf, ragad, mint a bogáncs a hajakba, aztán legyen, aki kiszedi onnan, mármint a fejekből. Nem lehet provinciális kérdés a pontosság, mert erre inkább a fordítottja áll rá, provinciális valahol a túlozott nagyvonalúság is, a másból keletkező hiba meg mffr nem is lehet más! xxxxxxxx Ez a kalauz bizony már esetleg most — újkorában — megérdemel ne-kiérdemelne egy második, javított kiadást. Igazán csak szemezgetés, ami itt következik, az ember első olvasatra éppen csak a nagy- ját kapja ki belőle, már ami igazán szemet szúr, amit már nem tud szó nélkül engedni tovább, mert a provincia erős hangját nehezen tudná elnyomni. Vállalja inkább a kisszerű „szőrözgetés” vádját is a nagyobb lendületű olvasótól, írótól. Valahol 'a 78. oldal táján fás legelőről esik említés a hollókői, ófaluhoz közeli hegyoldalban, de bizony érdemes lett volna kicsit kitérni és pontosabban lejegyezni mi is ez, miért is érdemes ez egyáltalán, mert így, hogy „fás legelő” — nem mond 6emmit. Hiszen fás legelő az is, esetleg a Hortobágyon, amelyen egyetlen fa ácsorog. A valóságban egyik agrártör- téneti emlékünk (máshol nemigen található ma már az országban!) a hagyásfás legelő Hollókőn, ami az irtásokból kialakított sajátos képű, egyedülálló valamit eredményezett és maradt ránk ennyi idő után. És ha már szóba kerültek á természeti értékeink, szóvá kell tenni azt a nagyvonalúságot is, amely a kalauzban nemes ' egyszerűséggel, gond nélkül közli, hogy a híres ipolytarnóci őslelet alighanem 1982—83. tájékán már megtekinthető! Na, az ilyen dolgokban érdemesebb „nagyot mondani”, későbbre tenni az időpontokat (igazából egyáltalán nem érdemes időpontot mondani!), mert ha valakik komolyan veszik ezt a dátumot — jó sok gondot okozhatnak az ott dolgozóknak az állandó járás-keléssel, mert ugye „azt írja a kalauz, • hogy nyolcvanháromban... ” stb. Ezt se vegyük komolyan. Mondhatnám most, hogy talán 1985 tájékán lehet ebből a nézelődésből valami ott helyben, de nem mondom. XXXXXXXX A somoskői vár, á bazalt- ömlés meg a könyv szerint, „a magyar oldalról is látogatható!” Azért ebben a dologban is legyünk kicsit körültekintőbbek, nehogy ott helyben kelljen magyarázkodni, hiszen a Nógrádi útikalauz meg éppenhogy az ellenkezőjét állítja — két nappal a látogatás előtt kell bejelenteni a szándékot, mert a várdombot a hazai oldalról csak kis részben érinthetjük mindenféle bejelentés nélkül zavartalanul, hiszen maga a bazaltöm- lés és a várdomb nagyobbik része csehszlovák oldalon fekszik. A jól megírt történelmi részben Giskra János (?) cseh zsoldosvezérről olvasva felrémlik néhány dolog a régen ismertek közül: az egyik, hogy ez a Giskra helyesen Jiskra és persze Jan, de ha már Giskra, akkor két szót érdemelne huszita volta miatt is, aki táborita vitéz lévén került erre a tájra terjesztve Huszt tanait itt-ott bizony tűzzel-vassal annak a szolgálatába állva, akinek valami miatt az érdekei így vagy úgy vele megegyeztek, tehát nem egyszerű zsoldos vezérről van szó! Sokkal inkább arról a huszita vezérről, aki Mátyás által legyőzetve seregeivel együtt a későbbi híres „fekete sereg” alapját szolgáltatta, s mellesleg szólva maga Jiskra a magyar főúri rend tagja lett. Hogy zsoldos volt? Azt a bizonyos koporsót sem őrizték ingyen, már az a kor ilyen anyagias »lehetett. XXXXXXXX Hogy Szécsénykovácsiban Krúdy Pál lett volna, aki amikor a császáriak átmenetileg Balassagyarmaton berendezkedtek, intézkedésüknek nem tett eleget és nem tűzte ki a „svarc und gelb” színű lobogót? Élt ott Krúdy János) nagytekintélyű nemes ember, aki 1846-ig még várnagy is volt, talán róla lehet szó amikor a lobogót defenesztráljuk (ablakon kihajítjuk). Már aztán az igazi szarvashibát a 124. oldalon leli meg az ember és valahogy nagyon el ne terjedjen éppen mostan, amikor többszörös Madách- évfordulókat ünnepiünk: „Igen nevezetes a csesztvei Madách-kúria. itt írta jeles költőnk és politikusunk nagy sikerű drámai költeményét, Az ember tragédiáját”. Hát azt bizony Alsósztregován írta 1859—60-ban, valamivel több mint egy esztendő alatt, az ottani kastély egyik tornyos szobájában (ma valamiféle iroda működik ott!) méghozzá állva, kilenc lúdtollat elpercegtetve. Azért állva, mert mellbetegsége nem engedte az asztalnál görnyedést. Akkor már jó öt éve Sztre- gován élt, elvált közben és ezt írta a mű kéziratára: „Kezdtem 1859. febr. 17-én, végeztem 1860. március 26-án”. Csesztvén ekkoriban fivére, Károly élte a fiatal házasok boldog életét. XXXXXXXX A salgótarjáni részletek pontatlanságaira már nem jutott tér. Arról szóljon majd másvalaki, egy urbánusabh tollú, provinciájára kellőéi* érzékeny városlakó. T. Pataki László NÓGRÁD — 1983. február 19., szombat X hatalom tudata már majdnem szexuális érzés. (Henry Kissinger) * Rossz dolog, ha valakinek álladóan hálásnak kell lennie. De mér rosszabb, ha állandóan mások háláját kell fogadnia. (William Faulkner) Egy férfiban a tökélyt csodálni lehet, szeretni azonban nem. (Jeanne Moreau)