Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-14 / 11. szám

A pásztói birkózók az év első napjaiban is végzik az edzé­seket, hogy az új évben hasonló, vagy még jobb eredménye­ket érjenek el, mint tavaly. A képen az úttörő korosztályú Kecskés József hidal, és nem is akárhogy csinálja. Súlya lett az STC-nek Tavaszt ígérő tarja ni ősz Súlyemelőrajt febiuár elején a Csepel Kupán A gyengén sikerült 1981-es és 1982-es esztendő után a súlyemelők az idén a rassz bizonyítvány kijavítására készülnek. Orvos András, a válogatott vezető edzője több vonatkozásban is változtatott a korábbi felkészülési rend­szeren, újakkal és visszaté­rőkkel egészítette ki a válo­gatott keretet. Az alapos, téli felkészülésre 22 tsgú versenyzőt hívtak meg, január 29-ig fejlesztik az erőt Tatán, majd néhány ■napos szünet után mátraházai edzőtáborozás következik. Az év folyamán a válogatott súlyemelők még Dunavar- sányban és Hajdúszoboszlón is készülnek, s több alkalom­mal visszatérnék Tatára és Mátraházára. Ami a keretet illeti, lénye­gesek a változások, 22 év a huszonkét versenyző átlag- életkora; tíz súlyemelő 18 és 20 év közötti, s egyedül az olimpiai bajnok Baczakó Pé­ter múlt el 30 éves. Az elmúlt évhez viszonyít­va Oláh Béla tért vissza. A Tatabánya erőssége, aki 1980- ban az 52 kilós súlycsoport­ban csak testsúlyküiönbség miatt maradt le az olimpiai bajnoktól, már légsúlyban (56 kg) pályázza meg az idei, je­reváni világbajnokságot és az 1984. évi Los Angeles-i olimpiai játékokat. Idéi ter­ve az ox'szágos csúccsal egyen­lő eredmény, 260 kiló. Űj súlycsoportban próbál­kozik Mandzák Bertalan és Baczakó Péter is. Az előbbi, csepeli versenyző a 82.5 kiló helyett a 90 kilósok között szerepel, míg Baczakó a 100 kilós kategóriát választotta. Mindkettőjüknek reménytel­jes hazai vetélytársaik akad­nak. A 90 kilósok között Mandzák mel’ett Balázsfi (Orosz'ány). Kovács Gyula (Haladás), Kovács József és az 1964-ben született Szanyi (mindkettő Olefin) pályázik a válogatottságra. Az országos egyéni bajnok, ságot az előző évekhez ha­sonlóan az idén is a Pannó­nia Kupával egjTütt bonyolít­ják le, június 7—11. között. Az év fő eseményére, a vi­lág. és Európa-bajnokság'"' október 18—30. között kerül sor Jerevánban. Sporthírek a rétsági járásból Január 14—15—16-án első ízben rendezi meg a járási sportfelügyelőség egyéni te­niszbajnokságot. A versenyen 12 fő vesz részt, az 1—3. he­lyezettek tárgyjutalomban ré- szo'ülnek. A verseny hely­színe a romhányi sportcsar­nok. Január 23., 30. és február 6. az időpontja a már hagyo­mányos öregfiúk teremlab­darúgó-tornának. A verseny­re 16 csapat nevezett és 4 csoportban lesznek a se’ejte- zők a dön'őbe jutásért. Érde­kesség, hogy indul Erdőkürt. Bércéi. Hont, Érsekvadkert csapata is. A mérkőzésekre R4t-á”on és Romhányban ke­rül SOI’. Űj bajnokság, új tervek, új hitek, vadonatúj remények, .. .Mint minden évoen, úgy tavaly ősszel is — az 1982— 83. évi küzdelmek rajtjánál — bizakodással lestük az STC készülődéséről érkező hí­reket. Már csak azért is, mert az előző esztendő párat­lan, nem mindennapi élet­halálharc jegyében telt. A tarjáni labdarúgók — az új vezetőség segítségével — si­kerrel próbálkoztak a szinte lehetetlennel, a nemzeti baj­nokságban való bentmaradás- sal. Mégpedig olyan körül­mények között vágóit a Sté- cé a ’82-es tavasznak, ame­lyek semmi jót nem ígértek. Még a legvérmesebb szurko­lók is legfeljebb éjszaka, pár­nájuknak merték elsuttogni: a kétpontnyi lemaradás el­lenére van még remény, be­kerülhetnek a stécések a to­vábbi NB II-es jogot jelentő legjobb öt közé. A gárda néhány új játékos­sal megerősödve — Szabó Gé­za távoztával szúkségedzövel — Szojka Ferenc irányításá­val hétről hétre közelebb ke­rült a hőn áhított ígéret földjé­hez, s parádés véghajrában célhoz ért. Csak félő volt a „gyorstalpaló” tavasz, a min­denáron való eredményhajsza eltereli a figyelmet a jövő feladatairól, feláldozza az el­következőket a jelen oltárá­nál. Csaták holt idényben A nyár a már szokásos át­igazolási hajszával telt. Szám­talan játékossal tárgyaltak, s ennek érdekében sok-sok ki- lométeif utaztak a szakosz­tály vezetői. Ráadásul a té­vedés kockázatával, hiszen a tavaszi pontvadászat közepet­te nem juthatott idő a néze­lődésre a kiszemeltek alapos feltérképezésére. Emellett még egy nagy kérdés tornyo­sult a szakvezetők előtt, ne­vezetesen a megfelelő edző megtalálása. Tárgyaltak is jó néhány neves szakemberrel, ám az „üzlet” csak nem akart megköttetni. Utoljára Palics- kó Tibor neve röppent fel, s tűnt ä semmibe, s az utolsó pillanatban sikerült Borbély .Andrást megnyerni az STC ügyének. Széc'ényben: Edző a „kisebbik" kispadon Az ifjúsági labdarúgó-mér­kőzés olyan mint egy kultúr­műsorban az első szám. A kö­zönjét egy része késve érke­zik; többen a helyüket kere­sik: még mások a szomszéd­jukkal vannak elfoglalva; csak a legálhatatosabb rajongók fi­gyelnek oda. A nagycsapat sikere, vagy kudarca napokig beszédtéma. Az ifjúságiak szerepléséről kevés szó esik... A ..csikócsapat” edzője ott ül a kispadon, de jogosan támad az a kényszerképzete, hogy „kisebb” az a kisoad. Az elmúlt évtizedben Szé- csényben több edző irányította a nagycsapat felkészítését. Az ifjúságiak mérkőzésén mindig Gyen es József ült a kispadon. Pontosabban két évet kiha­gyott azért, hogy szakmai tu­dását gyarapítsa. Elvégezze az edzői tanfolyamot. — Honnan a futball szere- tete? — Az általános iskolából, ahol bekerültem a válogatott csapatba. Később az ifjúsági csapatban rúgtam a labdát, majd nagyok közé kerültem. A katonaság ideje alatt a sza­badszállási NB III-as csapat­ban játszottam. — Amikor a szegre akasz­totta a futballcipőt, a ve­zetőség megbízta az ifjú­sági csapat edzéseivel. — Nehéz, felelősségteljes fe­ladatra vállalkoztam. Minden­ki tudja, hogy a serdülőkorban a legérzékenyebbek a fiatalok. Ekkor kell megtanítani a kü­lönböző technikai elemeket, taktikai dolgokat; kialakítani a jó csapatszellemet; megala­pozni az állóképességet. Meg­értetni, hogy kemény, rend­szeres edzések nélkül nem le­het eredményi elérni. — Kit tart jó edzőnek? — Aki szigorú, következe­tes, de megérti a gyerekek problémáját is. Sokat kell kö­zöttük lenni. Beszélgetni ve­lük, hogy megismerjük embe­ri tulajdonságaikat, apró- cseprő gondjaikat. Egy szakosztályban a szak­mai munka alapfeltétele, hogy az edzők között megértés le­gyen. Gyenes József mindig szót értett az edzőkkel. Ha váratlanul az utolsó pillanat­ban 3—4 játékost kértek tőle a nagycsapatba, nem doho­gott. Megértette a kényszer- helyzetet. Pedig így az ő csa­pata gyengült. — Szakmailag sokat kon­zultáltam az edzőkkel. A játé­kosok erényeit, hibáit a fejlő­désük érdekében mindig meg­beszéltem a társakkal. Kiss László már elment tőlünk, de nyugodtan kijelenthetem, hogy jó volt vele együtt dolgozni. A serdülőcsapat edzőjével Sop­roni Bélával is tartom a kap­csolatot. Tudnom kell, hogy milyen anyagot kapok. Gyenes József nem az az al­kat, aki könnyen feladja; ha­mar beletörődik — „ez van ezt kell szeretni” gondolatba. Kutatja, keresi az eredménye­sebb munka feltételeit, mód­szereit. — Ősszel és tavasszal korán sötétedik. Az edzéseket viszont csak öt óra után tudom tarta­ni, amikor a gyerekek ráér­nek. Egy elfogadható megoldá­son törtem a fejem... A vezetőséggel közösen elin­tézték, hogy a mezőgazdasági szakközépiskola udvarán lévő kivilágított pályán tartsák az esti edzéseket. — Szabad idejének jelentős részét a labdarúgásra for­dítja. Mit szel mindehhez a család, a felesége? — Szerencsére a feleségem szereti a sportot, így megérti a szenvedélyem. A fiam pedig ott kergette a labdát, csinálta a gyakorlatokat a többi ifi­társával. igaz ma már az egy­ben játszik. „Szenvedélyem”! — aho­gyan az edző mondta. Igen ezt nem is lehet másképpen csinálni. — Nem azért az ötszáz fo­rintért teszem. Azt az össze­get egy hét végén megkeres­hetném. A szécsényi if isták között több NB-s játékos szerette meg a labdarúgást. Juhász István, aki jelenleg a salgótarjáni csa­patban játszik. Oláh Miklós, aki Balassagyarmaton rúgta a labdát... Voltak ezüstérmesek a me­gyei bajnokságban. Amikor a nagyok kiestek a területi baj­nokságból, ők a 6. helyen vé­geztek. Jelenleg a megyei me­zőnyben 4 pont választja el a csapatot az első helyezettől. Céljuk, hogy dobogóra kerül­jenek. Szécsényben az ifjúsági lab­darúgócsapat eredményének a kovácsolója Gyenes József, aki szerényen, csendben neveli az utánpótlást, s ül le a mér­kőzéseken a „kisebbik” kis- padra. sz. f. Az új mester vállalta, meg­felel a vezetőség támasztotta igényeknek; olyan csapatot épít, amely stabilizálja pozí­cióját, a másodosztály mező­nyében. Nem lesznek kiesé­si gondjai a ’82—’33-as baj­nokságban, s a következő években pedig reális eséllyel indulhat harcba a magasabb osztályba jutás jogáért. Már a rajt előtt konkrét helyezést is megjelöltek az együttes számára, mégpedig az első tíz hely valamelyikének meg­szerzését. Az edző kockázata — a késői szerződéskötés mi­att — annyival növekedett, hogy az átigazolási „küzde­lembe” már nem szólhatott bele. Nem lehettek igényei: milyen posztra kit szerezze­nek meg. Egyedül a közép­hátvéd Bogdán leigazolását kérte, s eddig úgy tetszik, neki volt igaza... Mint a későbbiek során be­bizonyosodott, az utóbbi évek legsikeresebb átigazolási idő­szakát hagyta maga mögött az STC. Olyan új focisták ér­keztek, akikkel szinte kivétel nélkül erősödött a gárda. Sőt a leszerelők csapatba való visszaillesztése is megtörtént, s talán nem is akadt olyan "az újak között — és ez ritkaság' — akiről kiderült volna: té­vedés volt a leigazolása. Ter­mészetesen a csapatformálás, a kezdő tizenegy megtalálása nem ment zökkenők nélkül, egyik naoról a másikra. Az előkészületi mérkőzések ered­ményei. akadozó csapatjáté­ka kevés jóval kecsegtették a piros-fekete híveket. Már csak azért is, mert az őszi rajt előtt csak lassan, mond­hatni össze-vissza érkeztek az újfiüH- Így aztán nem kis szorongással tekintettek az idény első mérkőzése elé a vezetők és az együttes szur­kolói. A rajt páratlanul sikerült, hiszen idegenben, a Ganz- MÁVAG Kőbányai úti ott­honában ' nagy golkülönbségű győzelmet aratott a Stécé. Az eredményen túl a mutatott színvonalas csapatjáték még a pártatlan nézőket is elra­gadtatta. Többek között ta­núja volt a mérkőzésnek az MLSZ vezérkara, s Mészöly Kálmán szövetségi kapitány úgy nyilatkozott, a Stécé az NB II egyik nagy bajnokesé- lycse. Különösen az ötletes, gyors csatárjáték tatszett a kapitánynak. s elsősorban két újfiú teljesítményéről be­szélt felsőfokban. Emlékezetes kilencven percek Természetesen a remek premier megnövelte az együt­tes ázsióját és az önbizalmát is. Sőt.., Az utóbbit talán még a szükségesnél is jobban, s talán ennek is volt „köszön­hető” a következő fordaló kudarca, a Nagybőtony elle­ni hazai vereség Természe­tesen, idejében jött a figyel­meztetés, még a vereség is, ha okulnak belőle jót tehet. És, hogy tanult sz STC a bal­sikerből, azt a továbbiakban' a hazai pályán nyújtott ered­ményes időnként sziporkázó játék bizonyította. Mert ,ami­kor egészséges, kellő önbiza­lommal vette fel a küzdelmet a gárda — és ez az özd va­lamint a Volán SC elleni ta­lálkozókat leszámítva így tör­tént —, akkor a siker sem maradt el. A salgótarjáni összecsapá­sok között két olyan s akadt, amilyenre már régen nem volt példa, és bizonyára még sokáig él a résztvevők és a szurkolók emlékezetében. A 13. fordulóban lejátszott STC—Eger SE mérkőzés for­dulatai, izgalmai, és nem utolsósorban góljai a futball- ínyencek számára is cseme­gét jelentettek. Mág néhány perccel a befejezés eiőtt sere lehetett tudni, ki nyeri a rangadót. Éppen ezért a ha­zaiak 5—3-as győzelme elle­nére a vendégcsapatot is kö­szöntötte a taps, s az egriek is felemelt fejjel távozhattak a tóstrandi pályáról. A sorban következő hazai kilencven perc annyiban ma­radt el az előzőtől, hogy az ellenfél könnyebben megadta magat. Pedig az ismét baj­nokesélyes Kazincbarcika a pontszerzés reményében érke­zett Salgótarjánba. A Stécé újrázott, megismételte Eger elleni parádés játékát, s ar­ról nem tehetett, hogy ellen­fele „nem vette fel az arcá­ba vágott kesztyűt.” Ennek ellenére egyöntetű volt a vé­lemény: ismét érdemes STC- mérkőzésekre járni! Idegenben — és ez fétig- meddig természetes, már ke­vesebb babér termett a tar- jániak számára. Az viszont már egyáltalán nem törvény, szerű, hogy sorozatban egy- gólos vereségek érjék a gár­dát. Még akkor sem. ha — fő­leg a dunántúli pályákon — játékvezetői „közreműködés” is kellett a hazai győzelem­hez. Hiszen góllövés nélkül semmilyen körülmények kö­zött sem lehet mérkőzést nyerni! Síakmai fejlődés A legörvendetesebb válto­zás az ősz folyamán szakmai téren állt be. Végre hosszú évek során először szervezett, egységes gárda benyomását keltette a Stécé. Kialakult egv olyan mag, amelyben csak szükség — kiállítás vagy sé­rülés esetén kell változtatni. Tehát adva van a csapat ge­rince: jó kapus, stabil véde­lem, s olyan csatársor, amely­nek bármely tagja képes a mérkőzés eldöntésére. Csu­pán a „mozgató idegpálya” munkája akadozott, nem akadt középpályás, aki kezé­be vette volna a marsallbotot, irányítva a játékot, megszab­va a támadások ritmusát. Ezért kiemelkedő egyéni teljesítményekről is csupán a védelemben és csatársorban beszélhetünk. így megemlít­hetjük László nevét, aki fok­ról fokra belelendült, egyre megbízhatóbb őre lett a Sté­cé hálójának. Előtte a szinte minden héten kiválót nyújtó középhátvéd, Bogdán és az elnyűhetetlen beállós, Varga emelkedett a társak fölé. A szélső hátvédekről annyi mondható, hellyel-közzel meg­tették a magukét. A csatársor — ha nem is minden mérkő­zésen — az utóbbi esztendők legjobb támadó hármasa. A volt válogatott Kovács Ist­ván gyengébben kezdett, az­tán a gárda legnagyobb erős­ségei közé tartozott. Még küz- denitudásban is sokat fejlő­dött, pedig ez korábban nem tartott erősségei közé. Név­rokona és csatártársa, a má­sik Kovács István gyorsasá­gúval és gólérzékenységével tűnt ki. Kár. hogy formája hullámzó, bar gyenge játéka esetén is képes pontok sor­sának eldöntésére. A balszél­ső Szediák az idény végére leeresztett. Az első találko­zón még a szövetségi kapi­tány figyelmét is magára vonta ám ki tudja miért, az utolsó hetekben már bátorta­lanul játszott. Azért van ben­ne fantázia. A középső hár­masból — mint említettük — kevés jó mondható. Talán annyi; kivétel nélkül vala­mennyien nagyon akartak. Eme tény az egész együt­tesről elmondható, s ez is a szakmai fejlődést dicséri. Hi­szen nem egyszer előfordult: a gyenge játék ellenére űzte, hajtotta ellenfelét a Stécé, s többnyire az eredmény sem maradt el. Megoldásra váró feladatok A bíztató jelek melleit el­gondolkodtató események is történtek a csapat háza tá­ján. Egyszerűen rejtély, mi történik azokkal a játékosok­kal, akik az öltözőben kezes­bárányok, ám ha pályára lép­nek indulatos, fejüket el­vesztő oroszlánokká változ­nak. Hiszen a sárga lapos figyelmeztetések és a kiállí­tások számát tekintve a tar- jániak az NB II élvonalába tartoznak. A szabálytalansá­gok egy része a túlzott aka­rás számlájára írható, ám labda nélküli utánrúgásokra és becsületsértésbe menő rek­lamálásokra még a legna­gyobb tét sem adhat magya­rázatot, mégkevésbé felmen­tést. Mindebből következik: a fegyelmi helyzet javítása az elkövetkezendő időszak eevik legfontosabb feladata. Mert tervszerű csapatépítés sem képzelhető úgy el, hogy egy­két játékos kiállítás miatt csak á lelátón lehet részese a mérkőzésnek, s természetesen ez az eredményességet is be­folyásolja. A tavasz másik főfeladata a csapatjáték további javítá­sa lesz. Bizonyára ennek ér­dekében igazolták vissza a tél folyamán, másfél éves nagybátonyi vendégjáték után a viliódzó, cselekre is bátran vállalkozó középpályást, Be-' rindánt. Persze, ezt követően is áll a kérdés: ki fog irá­nyítani ? összességében az ősz alap­ján remény van a tavaszi jó folytatásra. A hetedik hely, a néhány pontos lemaradás az élmezőnytől, és az a már említett kialakult gárda zá- h>ea lehet a továbblépésnek. Elérheiő közelségbe került a feliutást jelentő küzdelembe való beleszólás lehetősége. Bár, elég egy-két váratlan vereség és minden marad az álmok birodalmában. Azért már az is komoly fegyvertény, hogy máris reális esélye van az STC-nek — többek társa­ságában a második hely meg­szerzésére. Ha nem sikerül akkor is megvan az alap, amire később lehet építeni. Azt mondják, ahhoz, hogy új dolgokat tanulhasson az ember, több régi ismeretet el kell felejtenie A stécéseknek pedig — az NB I-be kerülés érdekében — azért még akad felejteni valójuk... Kiss László Kocsis: „Szeretnék a finnek el'en birkózni" Szépen javul, majdnem „tö­kéletes” minden idők máso­dik legeredményesebb magyar birkózója, a 74 kg-os olim­piai, világ- és Európa-baj- nok, Kocsis Ferenc térde. Is­meretes, hogy a Ganz-MÁVAG extraklasszisát tavaly augusz­tusban porccal operálták, és most úgy tűnik, hogy asport- kórházbeli utóerősítések idő­szaka a vége felé közeledik. — Gyakorlatilag már nin­csenek fájdalmaim, ha csak a némi izomlázat le nem szá­mítom — mondta a 29 esz­tendős kötöttfogású birkózó. — Már a keretben is képes vagyok most egyelőre még csak visszafogott edzésekre olyan utat járok amely már­cius elejére régi formám kö­zelébe visz. Mikor lép újra szőnyegre? — Sokan mondják, hogy a jövőben féltsem, kíméljem térdemet, de én inkább ab­ban látom a fő veszélyt, hogy megbízhatóan képes leszek-e hozni 74 kg-os versenysúlyo­mat? Jelenleg 79 kiló körül mozgok. Ez megfelel annak az átlagnak, amely sikereim ide­jén volt. Ha a válogatott szak­vezetői is úgy látják, akkor március 11-én szeretnék az egyéni felszabadulási emlék- verseny rajtja előtt a Finnor­szág elleni válogatott mérkő­zésen szerepelni a zalaegersze­gi sportcsarnokban. | NÓGRÁD — 1983. januái 14., péntek

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents