Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-09 / 7. szám

Hogyan fettem karikaturista? Szergej Tyunyin, az egyik leg­ismertebb szovjet karikaturis­ta, aki már több nemzetközi versenyen is díjat nyert, a következőket vallja: — Mint mindenki, én is gyermekkorom óta rajzolga- tok. Ezek a rajzok azonban aligha voltak karikatúráknak nevezhetők. Az első karikatú­ra-szárnypróbálgatásaim is­koláséveimhez kapcsolódnak. Észrevettem valami nevetés­re ingerlő dolgot az órán, hát. tüstént lerajzoltam. Osz­tálytársaimat sokszor megne­vettettem és ez ösztönzött en­gem. Volt néha „nemulass”, ha egyik-másik rajzom a ta­náraim kezébe került. Igen, az is előfordult, hogy megbün­tettek, de visszatartani ezt a képességemet már akkor sem tudtam. A faliújság-szerkesztésben is mindig részt vettem. Odáig merészkedtem, hogy a moszk­vai, textilipari főiskola képző- művészeti karának végzős hallgatójaként megpróbáltam kiadatni addigi munkáimat. Nagy hatást gyakorolt rám a „szakmában” a Lityeraturna- ja Gazeta szatíra- és humor­oldala. Tulajdonképpen nem nagyon akaródzott személye­sen elmenni a szerkesztőségbe, így hát postán adtam föl raj­zaimat. A válasz is postán ér­kezett: „Jöjjön be személyesen hozzánkf' a rajzai nagyon meg­tetszettek, szeretnénk megis­merkedni magával.” így jelent meg első rajzom, majd követ­te a többi. Aztán rajzaim si­kert arattak a Szmena ifjúsá­gi magazin szerkesztőségében is. És minden elindult a ma­ga útján. — Hogy születik egy-egy karikatúratéma? — Igen egyszerűen, miköz­ben rajzolgatók, kirajzolódik előttem egy figura, akit aztán beleképzelek különböző hely­zetekbe. Számomra mindegy, hogy a főhősöm kivel, vagy mivel kerül kapcsolatba: fon­tos, hogy logikusan cseleked­jék. S, ha ilyenkor valami „gubanc” lép föl, a logikából félelmetes sületlenség nő ki. Valahogy így születik a kari­katúra, amely egymagában testesíti meg a komikumot, s mutat rá valamely jelenség <nLí í’’ . ARS * '-m ­qr <r'T"v' “bSt^ngj. 4:;.;í[Jí,í ■ í.':i. il ijikliljil'ií 1 :.ií:: i Varázsszőnyeg A hadvezér tarthatatlanságára. Engem nem érdekelnek az egyedi esetek, csak az általános em­beri hibák, fogyatékosságok, gyengeségek. — Vannak kedvenc karika­túratémái ? — Igen, sok. Például a kép­mutatás, amely összetett és káros dolog. — Mit tax-t fontosnak a ka­rikatúra szempontjából ? Először is azt, hogy fej­lessze a humorérzéket és az emberi jóságot. A humorérzék nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy könnyebben túltegyük magunkat az életben adódó gondokon. — Hol dolgozik most? — A „Viszjolije Kartyinki” gyermekújság művészeti ro­vatvezetője vagyok. Római érmék Szlovákiában Az a huszonegy római ko­ri pénzérme, amelyet a leg­utóbbi ásatások során Szlová­kiában találtak, csupán egy része annak a gazdagságnak, amelyet még e tájon elrejt a föld. A leletek osztályozását, értékelését dr. Éva Kolniková, a neves numizmatlkus végezte el és tette közzé „Római ér­mék Szlovákiában” című, fényképekkel is gazdagon il­lusztrált tanulmányában. A leletek között — a szín­vonalas monográfia tanúsága szerint' — több ritkaság, cso­daszép példány is található, amelyek ismeretlen mesterek portréművészetét dicsérik. Az I—IV. századból származó ér­mék sokféleségét a szomszédos római tartomány: Pannónia közelsége is magyarázza. Kolniková a Tátra hegyei között és Nyitrán talált ér­mékkel kapcsolatban arra ke­resi a választ, hogyan kerül­hettek ilyen messzire a római­ak birodalmuk hanyatlásának korában? Logikus következte­téssel — Sztrabon görög szer­ző megállapításait is figyelem­be véve — arra a véleményre jutott, hogy a nyitrai érme­lelet minden bizonnyal egy kelta katona tulajdona lehe­tett, aki a pénzt kultikus cél­ból vitte magával Nyitrára. Arra a kérdésre, hogyan ke­rülhettek át a Duna másik partjára a római tartomány lakói vagy harcosai Kolniko­vá mindenekelőtt a korabeli kereskedelemben talál magya­rázatot. Szerinte a római ke­reskedőket érdekelhette az északi út, azaz; a szlovákiai hegyvidék érckincse. Az egy helyütt nagyobb tö­megben talált érmeleletek ar­ra utalnak, hogy nyilván rab­lás, lopás elől rejtették el egy­kori tulajdonosaik. Egy másik, nagyobb mennyiségű lelet Eperjes közelében azt látszik igazolni, hogy a kelet-szlová­kiai folyók mentén jelentős ke­reskedelmi utak vezethettek annak idején déli és északi piacok felé. A kereskedők bi­zonyára itt is — néha egészen tervszerűtlenül — elrejthették pénzüket. A régészek kincsei között különlegesen értékes leletek, a szlovákiai Vyskovce nad Ip- lom mellett talált szép ezüst dénárok láthatók, amelyek Nérót, a véres kezű császárt és a halála utáni trónkövete­lőket Galbát, Othót és Viteli- ust ábrázolják. A binai leletek között pedig 108 arany solidus is található, azoknak a császá­roknak az arcképével, akik a nagy birodalom dicsőségének végét siettették. Brazíliában nem dolgozhatnak a turisták A brazil kormány felszólí­totta Marcello Mastroianni olasz filmszínészt, aki Rio de Janeiro környékén Amada Jorge népszerű brazil író „Gabriella, a hűség és a cí­met” című könyve nyorhán filmet forgat, hogy hagyja el az országot, mivel nincs munkaengedélye. A brazil törvények szerint Mastroian- ninak és hét kollégájának el kellene hagyniuk az orszá­got és új beutazási engedélyt kérniük, amellyel dolgozhat­nának. Mint ahogy az igaz­ságügy-minisztérium képvise­lője kijelentette, a színészek, mint turisták utaztak be az országba, és az érvényben levő törvények szerint Brazí­liában nem dolgozhatnak a turisták. Nagy leliesitményO turbinák Az atomerőművek milliónyi teljesítményű turbináit Uk­rajna egyik legnagyobb vál­lalata, a harkovi turbina- gyár készíti. Ezeknek a turbináknak elődeikhez képest számos az előnyük, így például csök­kent a vibráció, megnőtt a gépegységek időtartama. Sza­vatolják a szükséges üzeme­lést, korszerűbb lett automa­tikus irányítórendszerük. A turbinaóriások sorozat- gyártásáníxk megszervezésében az ország negyven tudomá­nyos intézménye vesz részt. A Magyar Ifjúság alkotókörének antológiája Ars címmel még a múlt évben jelentette meg Buda­pesten a Ság vári Endre Könyvszerkesztőség a Ma­gyar Ifjúság alkotókörének versantológiáját. Az antológia anyagát Köves István válo­gatta, végső megszerkeszté­sét Horváth Tibor végezte. Murányi József pedig Párbaj­kódex címmel írt hozzá utó­szót, amelyre már csak azért is szükség volt, hogy meg­tudjuk, voltaképpen mi is ez az alkotókör, kiket számlál és tömörít. Mert hogy számos tagja van, azt többek között az is jelzi: az antológia negyven szerzőt vonultat föl. Népszerű ifjúsági hetila­punk, a Magyar Ifjúság kez­dettől fogva szerény, ám bi­zonyos szempontból hézag­pótló szerepet vállalt a te­hetségek fölkutatásában és támogatásában adott keretei között. Hogy a múltból csak néhány nevet említsünk, pél­dául Baranyi Ferenc, Pomo- gáts Béla, Vasy Géza, Berkes Erzsébet irodalmi szerkesz­tőkként mindig is sokat vál­laltak a kezdő, illetve fiatal írók, költők patronálásáért, közléséért — gyakran el­ső közléséért —, folya­matos figyelemmel kisé­réséért. Ez a tevékenység igen összetett föladat, s leg­többször kellően nem is érté­kelt, jóllehet ez a fajta szer­kesztői munka rengeteg ener­giát és tapintatot, mondhatni áldozatos munkát kíván at­tól, aki ezt végzi. Fölösleges lenne felsorolni azoknak a mára m^r ismert íroknak, költőknek a nevét, akiknek első megjelenése éppen a Ma­gyar Ifjúsághoz fűződik. Mindenesetre, sokan vannak. A legutóbbi években pedig Köves István ilyen irányú tevékenységét kell megemlíte­ni, aki a Magyar Ifjúság al­kotókörét is létrehozta. Tesz- szük ezt abban a reményben is, hogy a lap a jövőben szin­tén vállalja ezt a szerepet, amint azt az új irodalmi szer­kesztő tevékenysége bizonyít­ja. Murányi József utal is er­re, amikor megjegyzi: „..tel­jesen természetes, hogy a Magyar Ifjúság önmagában semmi: csak része annak a hatalmas, beláthatatlan ros- larendszernek, amely a Kor­társtól a megyei hírlapig, a Szépirodalmitól a Móráig, a rádiótól a helyi füzetekig az élő irodalom megőrzése, fenn­tartása és továbbélése érde­kében működik." Tegyük hozzá, ez a „semmi” azonban valójában mégis sok, s ha nem lenne, hiányát éreznénk. Mint ahogyan a többi fó­rumnak is megvan a maga sajátos, semmivel sem pótol­ható szerepe az értékek föl­kutatásában és felszínre ho­zásában. Maga az alkotókor igen la­za csoportosulása, a huszon­évesektől a negyvenen tubá­kig terjed, s szerepel közöt­tük több kötetes szerző ép­pen úgy, mint teljesen kezdő tollforgató. Az Ars, ez a sze­rény külsejű zsebkönyv Negy­venet mutat be közülük s ver­seiken túl röviden életrajzi adataikat, művészi szándéka­ikat is közli, a szerzők meg­fogalmazásában, mintegy vallomás formájában. Ezek a vallomások természetesen igen sokfélék, a születési éve­ket böngészve azonban el­gondolkodtató, hogy bizony az antológia szerzői közűi so­kan „túlélték” már Petőfit és József Attilát. S ha ehhez hozzávesszük, hogy az első­kötetesek között is mind több a negyven-ötven év * körüli költő, akkor ez az irodalom­szociológiai tény bizonyos za­varokat — és hiányokat — is jelez többek között a folyók irat-struktúrában. Ez az anto­lógia e szempontból szintén bizonyos hiányt pótol, fő­ként akkor, ha a jövőben folytatására is számíthatunk. Igaz, első pillantásra talán soknak tűnhet föl a szerzők száma, még esetleg valami­féle fellazult értékrendet is szimatolhat az, akinek ehhez kedve van. Annál is inkább mert hiszen a negyven költő nem negyven zseni bemutat­kozását jelenti. De nem is ez volt a cél. Murányi Jó­zseffel értek egyet, aki sze­rint: „...inkább azt lássuk: ők korunk felnőtt-gyerme­kei... A párbajképeseknek nemcsak joguk van, hanem kötelességük is. Joguk: a megjelenés, az elvileg mind több megjelenési lehetőség ki­használása. Kötelességük: ha párbajképes alkotótársak, kri­tikusok, vagy csak tisztességes kételkedők, vagy csak nagy­hitű önjelöltek kihívják, esetleg provokálják őket, áll­janak ki, védjék magukat A párbajképességhez viszont az egyik alapfeltétel éppen az, hogy valaki létezzen. A művészi létezéshez .pedig a legszorosabban hozzátartozik a megjelenés. Minden küzde­lem csak ezután következhet. Hogy aztán lesznek, akik majd elbuknak a küzdelem­ben, az egészen más kérdés. Alkotóerő kérdése. Az Ars tehát jó és hasznos antológia, mert lehetőség. Lehetőség a porondra lépés­hez, a majdani küzdelmek vállalásához. Lehetőség a mű­vészi sikerhez és sikertelen­séghez. A negyven költő kö-' zül ezután már az idő válogat.' Várjuk a következő vers-- gyűjteményt! (Ságvári Endre Könyvszer• kesztőség, Budapest, 1982) Tóth Elemér JL. Horpácson, az egykori Mikszáth-kúriában az író bútoraiból, használati tárgyaiból látható kiállítás, amelyet fotódokumentáció egészít ki. 'iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiHuiuuiitiiiiiiitniiiiiiiumiiiitiiiiiiifmiiiiiiiiiiiiiiir'iiiiiiiittiiiiniiMjigiiEuiiiiiiiimiiiiiiiiiikitimiiiiiiiiiiiimtiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiinniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiimi Már közel járt a kilencve­nedik esztendejéhez, mikor megroggyant a lába és töb­bet nem tudott önállóan mo­zogni. Tulajdonképpen nem is sokat törődött a dologgal. Mar négy-öt éve úgy érezte, hogy befejezte pályafutását, már semmi vágya, törekvése nem volt, élt egyik napról a másikra ugyancsak nyugdíjas fiának családjával, úgy tekin­tette, hogy létezése már csak egyszerű biológiai folyamat. Ritkán tértek már vissza hoz­zá a katedránál eltöltött év­tizedeinek emlékei is: egyre több egykori kedves tanít­vány arca mosódott el a sze­me előtt. Az öreg tanító úgy élt mát évek óta, vágyak, célok nél­kül, néha olvasgatott egy kicsit (a szeme még jól szolgált), de a nap nagyobb részében csak ült a karos- székben, hallgatta a mások beszélgetését, maga csak rit­kán szólt bele — s a menye eléggé el is csodálkozott, amikor az egyik különösen meleg nyári napon azt mond­ja: — Tudod, valamit még az­ért szeretnék látni. Egy bú­zamezőt. A szeme közben elkalando­zott valahová, valami érdekes BÚZAMEZŐ fény is megcsillant benne — ki lenne a megmondhatója, honnan merült fel ez az óhajtás xég semmit nem aka­ró elméjében. — Jól van, apa, rendben van — felelte a menye, hi­szen az após kívánságának a teljesítése valóban nem volt nehéz: a fiáék a falu szélén laktak, csak ki kellett vinni az öreget székestül a ház mellett végigfutó tornác vé­gébe, és valami kis pódiumot eszkabálni alája, hogy átlás­son a Kertszéli bokrokon. A pódium még aznap elké­szült, a dédunokák megra­gadták a karosszéket, s a ta­nító már ott is tilt a tornác végében, mint a színházi pá­holyban, s talán bizonyos színházi várakozással is, hogy most valami érdekes lát­ványban lesz része. A dédunokák visszamentek a házba, hogy ne zavarják, nem maradt vele csak a me­nye. Ma különösen szikrázóan ragyogott a nap. A bokrokon túl hatalmas búzamező rin­gott szép egyenletesen, üte­mesen, elég közel ahhoz, hogy a nyugdíjas tanító a pi­pacsok és a búzavirágok pi­ros-kék foltjait is láthassa. Óriási búzatábla volt, egy­beszántott mezőn. Az öreg nézte, nézte, meregette a sze­mét — egy ösvényt keresett, amelynek a búzán át kellett volna vágnia, de nem talál­ta. Fáradt elméjét jócskán meg kellett erőltetnie, hogy azt a keskeny utacskát oda­képzelje, s mikor ez nagy nehezen mégis sikerült, akkor azon erőlködött, hogy azt az ifjú emberpárt is odavará­zsolja, azt a fiatalembert és leányt, akiknek az ösvény elején életükben először ért egymáshoz a kezük, hogy a tábla közepe felé már forró csókban forrjanak össze és mi­re újra kiérnek a mezei útra, azt is tudják, hogy örökre egymáshoz tartoznak. Igen, minden idegszálát megfeszí­tette, hogy újra lássa őket, s mikor ez semmiképp nem ment, lehúnyta a szemét, de mindhiába: a két lezárt látóJ szerv «camera obscura»-já- ban sem akart megjelenni az a régi kép. Egy ideig még küszködve formálgatta őket magában, azután csüggedten jött rá, hogy agg képzelete számára ez már erőn felüli feladat: az ösvény még megteremtő­dött benne, de azt a fiatal tanítójelöltet és párját már nem tudta előhivni a múlt bágyadt ködéből és nem érezte az erő életnek hajda­ni átható szagát sem, és nem hallotta azt az ei-elhaló fé­lénk madárcsicsergést, amely akkori együttes sétájuknak valami különös zenei aláfes­tést adott. És riadtan tapasz­talta, hogy húsz éve elhalt feleségének lánykori arcát sem tudja hirtelen maga elé idézni. — Ez nem olyan búzatáb­la! — jelentette ki csalódot­tan, és visszavitette magát 9 házba. A menye sajnálta, hogy mégse lehetett az öregnek a kedvére és még sokáig nem bontatta el a kis tornác végi pódiumot — de többet nem volt rá szükség. Bállá László NÓGRÁD - 1983. január 9.. vasárnap f

Next

/
Thumbnails
Contents