Nógrád, 1983. január (39. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-29 / 24. szám

SZAKONYI KÁROLY:

Ignácz bácsi

VÉKONY

kis ember; kerékpárral jön, kora reggel. Biciklijét az út menti cseresznyefa derekához, támasztja az árnyékba. Leol- dozza róla a kaszáját, a pengét ráveri a nyélre, megfeni. Csontos derekán laffog a tok- mány a keskeny nadrágszíjra fűzve. Az idegen, üres telken jó nagyra nőtt a tarackfű, nem nyúlt ahhoz senki tavaly óta. Sűrű, erős; itt-ott csomóikban lucerna is tarkái! benne. Ignácz nekilát a rendnek; élvezet nézni, ahogy vágja könnyedén, komótos suhintásokkal, ütemesen- Süt a reggeli nap, sehol árnyék, csak néhány csene- vész fácska: dió, meggy, fenyő erőlködik az életért ebben a gaztengerben. A ka- sza vág, mint a beretva. Az ember mellényben, kék ingben, ellenzés sapkában, verejtékezés nélkül dolgozik. Megáll; élezi a pengét, sur- ran-csetten a kő.

Aztán suhint tovább.

Jó óra múlva a fa alá telepedik, kicsatolja a biciklikormányra akasztott táskát, kenyeret, szalonnát vesz elő; reggelizik. Köhécsel, kicsikét köhécsel hosszabban — abbahagyja Falatozgat, nézelődik; ráér. De megintcsak köhög, finoman, halkan, szárazon.

Elmegyek hozzá az árnyékba; ismerem tavalyról. Akkor láttuk itt először, akkor fedezte fel ezt a rétet — Mennyi lesz? —kérdem.

— Hát ... meglesz vagy két mázsa— Jól van?

— Jól vagyok. Ex nem múlik ... — A meöcaofrtjára

bök. — Ez megvan, ez meg is lesz nekem most már, amíg élek. De amúgy jól vagyok. A télen kicsit feküdget- tem, de most nem kell. Mozogni keil. Jó levegő, meg mozgás. Ax kelL Kúra.

Rágyújt; köhög, de «A- eyújt

— Nem kéne dohányomé,

Ignácz bácsi.

— Mindegy as. Erről - Bem mondok le, meg a feketekávéról ae. Enni kell jól, erősen- Meg mozogni a levegőn. .. Hát maguk? Megvannak? '

— Meg vagy mik.

— A télen már aat Mttefli nem jövök erre maguk fdé. Eléggé odavoltam. Kaptam az injekciókat, rossz bőrben voltam. Na, gondoltján, ágy látszik, be kell fejeznem...

— A ff énét! De most ntecs baj?

— Mostan nincs. A köhögés az megvan, és az is, hogy nem tudok eleget enni. Volna, de csak keveset kívánok. Meghízni — azt mondja az orvos. A feleségem etet, mindent belém tömne, de nem veszem be, akármilyen jól

főz is. Lássa, már ennyi elég is volt. Egy pár falás- Ez a legnagyobb bajom. Kicsi a gyomrom, vagy mi? Szid a feleségem, hogy egyél, hát nem akarsz élni? Dehogynem ! Hogyne akarnék, nem igaz? Nagyon is szeretek élni. Elbiciklizgetek így egy-két telekre, lekaszálom a füvet... ez nagyon jó. Szeretem így reggel... itt is szép. Ez a domb itt maguk fölött az erdővel... Meg a füvek szagát is szeretem. Ezt az erős szagot, ezeknek a gyógyfüveknek az illatát, itt, közben. Azt mondja az orvos, csak csináljam, ha bírom, csak csináljam- Ugye, pénzem is van belőle a nyugdíjhoz. A tulajdonos is örül, rendben lesz a telke.

b:

mennyitJ ^)61^6nzelnl

— Hogy ebből, itt?

— Mondjuk, ebből.

— Hát ... talán hétszár forintot. Egyszer még eljövök forgatni, aztán másodjára gyűjteni. Száraz idő van mostan. .. Még fuvarossal is eljövök, akinek eladom. Ennyi csak a vesződségem vele.

— Veszik ?

— Veszik-e? Hogyne vennék! Szemetet nem kaszálok én! Aztán meg: miből'áll nekik? Eljönnek a készre, felrakják a boglyát a kocsira. Kell nekik a takarmány. Felrakni is segítek. •. Ezen a pénzen megvan a téli tüzelőnk, meg ez-az. Mert a nyugdíj nem sok. Leszázalékoltak, agyé, • gyárba nem mehetek vissza kisegítésbe, ottan a rossz levegő. Zárt hely. Nekem a levegő kell, a kúra. Azt mondja az asszony, ne csináld, megizzadsz, meghűlsz, nem kell az a te betegségedben. De én nem izzadok. Lássa! Száraz nekem az egész bőröm. Mert nem hajszolom magam, csak szépen... Néha sfrdogál az asszony. Hogy meghatok, aztán mi lesz vele? Mondom neki, ha semmit se csinálok, akkor biztosan meghalok. így meg elhúzom meg egy )oceg. kith BCsroK én, nem kinyúlni! Wsirwtott már, de hányszor! Mert ott tartottam már, agyé... mint most télen is. Nem hisz' már nekem. Tudja, ő egészséges asszony, őt gyermeket szült, kövért?és asszony, Jő étvágyú, nem is volt beteg, no, hála istennek, mert két beteg ember együtt, az már csapás... Apoh ő engemet Szerettük egymást mindig, tudja csak az a baj, hogy letett már a liitéröl, sírdogái, sóhajtozik.- persze, amikor azt hiszi, nem látom. Tudom én Jól! Nem bizakodik.. • az elég nagy baj, ugye? De már megszoktam ezt is. Valamikor féltem... amikor • megkaptam ezt a betegséget, nagyon meg voltam

ijedve, de mostanra már

megszólítom. A köhögést is megszoktam, nem is veszem észre, hogy köhögök, ö meg fölém hajol éjjel, megráz, mi van, azt mondja. Rosszul van? — azt mondja. Hát én meg mit szólok erre? Hagyjál aludni, a ménkűbe isi — mondom.

Nevet; úgy nevet, ahogy köhécsel: finoman, halkan, szárazon.

— Így beszél vele?

— Hát! Szándékosan mondom így, hogy megharagudjon és elaludjon, ne riadozzon ott nekem! Eriggy el az unokákhoz, nógatom, eriggy kicsit közéjük, a gyerekeidnek is segítesz ezzel, meg neked is jót tesz. Na, elmegy. Akkor aztan jobban van, kedve van, nem olyan sápítozó- Csak ha hosszan velem van, akkor ilyen. Sokat foglalkozik ezzel a dologgal azt hiszem. Hogy mi lesz, meg hogy lesz, ha egyedül marad... — Ignácz fedtápászkodik a fa alól, megigazítja derekán a kitürem- kedett inget. — Nem azt mondom, hogy ne nézzen előre az ember. Mert az se jó. Megértem az asszonyt. Harmincnyolc __ nem, harminck

ilenc évet éltünk együtt eddig. Az ember azt akarná, hogy örökké így legyen. Este átnyúl a kezemért az ágyba, megfogja, azt mondja, szerbusz, aludjunk. Néha ottfelejti a kezét .a karomon, úgy alszik el. Azt mondom: any- nyi baj volt eddig körülöttünk- .. a háború, a bombázások, ugye, amikor dőlt föli- bénfc a ház... meg amikor én a fronton- hát ott léiőhet- tek volna, hányán hagyták ott a fogukat ? Aztán amSíor elvitték az embereket. Mi kellett ahhoz? Vott, kit csak úgy lelöktek az emeletről, amikor kísértje kihallgatásra. Aztán megírták, hogy véletlen baleset... Ajaj! Tudok ilyenekről. Annyi minden volt, belekerülhettünk volna, de mi megélhettük az időnket, felnevelhettük a gyerekeinket, már unokáink vannak. .. ennek fcefl örülni, nem? Én ezt mondom mindig. Meg, hogy kaszálhatom ezt a füvet Itt, nil Lássa, hogy békességben lefejthetünk este, a ’ feleségem meg átnyúlhat hozzám, megfoghatja a karomat, hát már ez is nagy szó ebben a huszadik században! Már ez is nagy szó! Ez már szerencse, azt mondom... Na, jó meleg lett! Meleg lesz máma. Lássuk, miből élünk!

Asszonyi Tamás érmei

TAMÁSI ISTVÁN:

w

En vagyok a postamester

[megy]

szisszen a kasza, szagosfüvek f illata csap fel a tarlóról. Ignácz bácsi lendít, vág, lendít,’ vág... Halad előre a kis vékony ember. A kis szívós ember.

S íi:1 !!'n,|.i'r 'H

lnkoviczky Endre: Sebesség kezdete (plasztikig í»®)

At öroo postamester nyugdíjba kétKL Utcy .szülődött. Beosztottja, Kovács Géza jóval fiatalabb »volt nála, még innen az ötvenen. Rang szerint tehát ő következett főnökének nyomába lépni, helyesebben ülni az iroda másik székébe, a szemközti íróasztal mögé, ami fölött, ha nem is volt kiírva, Kovács Géza mégis mindig ott látta ezt a feliratot: hivatalvezető. Nyomorúságosán lassan múló évek óta várta a helycserének ezt a boldog pillanatát, amíg végre eljövend a nagy nap, s a postamester leköszönt. Kovács a megelőző éjszakán szemhunyásnyit sem aludt. Képzeletben átrendezte az irodát Bútorokat, táblákat tologatott, feliratokat szerkesztett, utasításokat fogalmazott. Közben megpihent és ilyenkor újra meg újra elgyönyörködött készülő művében, s boldogan elrebegte a plafonnak: postamester vagyok. Én vagyok a postamester! Reggel amikor belépett az irodába, egy szinte kölyökképű férfival találta szemközt magát. Nagyon fiatalnak látszott, alighanem stihancas nyurgasága és bozontos haja miatt. Keskeny válla, dóm borulatlan mellkasa, sovány karja, lába egyérteímöesi hivatalnoki alkatra vallottak.

— Az új kolléga? — kérdezte.

— Nem, öregem — felelte a távozó postamester. — Az új főnök.

Kovácsa Géza lába megroggyant. Az iroda előbb., csak lassú, majd egyre sűrűsödő körökben forogná kezdett vele. Rátámaszkodott a tvertheimkasszára, miközben a hideg, majd a meleg nyargalt végig benne. S mint mindig, ha izgalom érte, bélműködése is zavarba jött.

— Pardo®. — mondta és arca elvörösödött. — Bocsánat...

Menekülve hagyta ei ax irodát. Az áj főnők arca megnyúlt, nem tudta, hogy igazítsa vonásait: kétségtelenül röhőgési ingere támadt.

— RáJOtt a szapora — dttonyőgte az öreg postamester, miközben néhány papírra aláfirkantotta nevét — No, hát ezzel is megvagyunk. A bélyegzőket a fiókban találod, a postabusz nyolckor érkezik. Mi van még, ami... ja, a Géza. A Kovács Géza! Kicsit nehézkes, ellenben végtelenül szorgalmas ember. Na és mániákus budira járó, de azért csak meglesztek. Én harminc évet húztam le vele.

Az ifjú főnök minden reggel akkora elánnal kezdett, mint aki tisztában van azzal, hogy estig 28 ezer számot kell megfelelő rub. rikákba beírnia, továbbá, hogy még kopaszodása előtt bejut az igazgatóság valamelyik osztályvezetői szobájánál?; forgó bőrfotelébe. Következésképpen beosztottjára, er-, re a furcsa, szemüveges emberkére nem is tudott másképp nézni, mint egy pondróra, aki egész életén keresztül araszolgatott és mégsem jutott sehová.

Fölényes . gyorsasággal dolgozott, munkája hamar elfogyott. Ilyenkor hátrább csúszott székén, rágyújtott egy cigarettára és átfújva a füstöt Kovács Géza asztalára, figyelte, hogyan dolgozik az öreg. Az pedig kifényesedő arccal, nagyokat szuszogva éppen bélyegzett. Aztán huzigálni kezdte a fiókokat, majd rakosgatta asztalán a papírokat, innen oda, onnan meg vissza.

Ez aztán dolgozik — állapította meg az

ifjú főnök. — Még bele is veresedik. Folyvást rakosgat valamit. Most a szivacstartót! Most a bélyegmappát! Most a bélyegzőpárnát! , , . .

Uramisten... ! A tárgyak es papírok, mint egy bűvészasztalon ide-oda vándoroltak, egy perc leforgása alatt újra meg újra helyet cseréltek. Az ablaknál, mind eközben néző- közönségnek felcsapva, az ügyfelek tisztelettel bámulták.

A főnök arcán ideges rángás futott át: Mit csinál ez?

Hát ez mindent kitalál, mindem hülyeséget, csakhogy a dolgát ne kelljen tennie?

Ebben a pillanatban Kovács Géza hátratolta a székét, s gömyedten felállt. Furcsa, érthetetlen mozdulatot tett a kezével, mintha hátul, ülepénél a nadrágját tapogatná.

— Elnézést — mondta, s mosolygott acél- keretfes szemüvege mögül. — Elnézést, de. .. — azzal hátrálni kezdett. Az iroda közepén végre megfordult és ikszlábait térben ösz- szefenve kilépdelt.

A főnök átmént az asztalához, kiszolgálta az ügyfeleket, negyedóra telt beié. Jó fél óra múlt el ezután, az öreg rnég mindig nem tért vissza. Háromnegyed volt, amikor végre

benyitott.

— Székrekedés? — kérdezte tőle.

— A, nem. Egészen könnyen ment — mond- i vidáman,az ocegiir, Alaposan kezet mosott a függöny mögött. Aztán tenyerét ösz- szedörzsölve, mint aki fölöttébb fölfrissült, letelepedett székére.

— És szokott székrekedése is lenni?

— Megesik, megesik. Miért méltóztatod kérdezni?

— Mert akkor kérek helyettest arra az időre.

Kovács Géza kedélyes tréfának vette, s falvillanyozódott: — Megengeded postamester uram, hogy néhány, úgy mondjam, házi szokásba bevezesselek? Mert, hogy igenigen tempósan dolgozol, de bizonyára magad is észreveszed majd, hogy ez nem célszerű.

— Nocsak?

— Hozzászokik a közönség, hogy gyorsan szabadul, namármost, akkor türelmetlenkedik is, aztán elkanászkodik. Tiszteletlen megjegyzéseket tesznek, a hivatal pedig előbb- utóbb elveszti a tekintélyét.

— Tényleg?

— Elődöd igen jól egrecírozta őkét. Magad is láthatod, 'mennyire tiszteleltudóak. Risszermi se mernek. Szépen sorban állnak, ha fél órát, akkor fél órát. Ha egy órát, akkor egy órát Zokszó nélkül. Elődöd szokta is volt mondogatni: hja, barátom, ez hivatal és nem pedig kocsma. Persze, persze megesik, hogy- nincs dolgunk és nyugodtan kiszolgálhatnánk őket Csakhogy akkor vérszemet kapnak!

— Viccelsz, ugye? — dőlt előre az ifjú főnök, s arcán rángani kezdett egy izom.

— Kérlek, kérlek — berzenkedett az öregúr —, én csak jó tanácsként mondtam.

S ezzel visszavonult acélkeretes szemüvege mögé. Fülig temetkezett a papírokba, aztán újabb paksaméták kötegelt rámolta elő fiókjából. Délután két ízben kivonult a klo- zetna, másodszor a postaindftás kellős közepén, amikor a hivatal a finis lázában sister- gett.

Napok teltek ezután, Kovács Géz» módszeresen növelte ki vonulásainak számát, a egyre kitartóbban üldögélt a deszkán, s kéjesen nyögdécseltí azért is enyém lesz a hivatal! Én leszek a postamester! Ez akar engem kioktatni? Engem, áld harminc éve csak így kirázom! Végzett egy nyamvadt tanfolyamot ?

Mindaddig míg ülepe el nem zsibbadt, terveit szövögette. Nem kétséges, hogy ez a kölyök napokon belül feladja a játszmát, a

akkor 6 átveszi a vezetést. Elsőnek is eltörli a déli nyitvatartási időt, aztán elrendeli a közönség csarnok ban a beszédtilalmat! Majd megszervezi, hogy háromnál többen ne tartózkodjanak a váróhelyiségben, de még jobb lesz, ha bezárja a hivatalt! Akinek elintéznivalója van, az köteles lesz írásbeli kérvényt benyújtani. Na. igen, majd visszaállítja ő a postamesteri tekintélyt! Mit tekintélyt? Hatalmat! ö lesz a falu első embere. Tőle függ minden és mindenki. Kezében lesz a falu' hírközlése, távközlése. Lehallgatja a telefonbeszélgetéseket, felbontja a leveleket. Félni fognak tőle!

Alulról huzatot érzett: ülepe lúdbőrözni kezdett. Nekilátott tehát, hogy felráncigálja jégerét, s miközben gondolkozott, eszébe jutott ismét főnöke. Akiről már teljesen meg is feledkezett.

A főnök makacsul összeszorította a száját. Fegyelmezte vonásait, nyugalmat erőltetett magára, de újra meg újra megrángott az arca. Elhatározta, hogy egy szót sem szól. Amikor Kovács Géza belépett, nem nézett rá, fü- työrészett, de érezte, iszonyú düh feszíti üvöltésre a száját.

— Jókedvű tetszel lenni — jegyezte meg az öreg. A főnök ekkor hatalmas sajdulást érzett a szemcsontjában. Kirúgta maga alól- a széket:

— Te vén szaros — suttogta és arca eltorzult. Az ütés arccsontján érte az öreg- urat! Pofonnak készült, hanem az indulat túlszárnyalta. Kovács Géza a telefonközpontnak zuhant, a masina nagyot csörömpölt.

— Segítség! — kapaszkodott a lelógó zsinórokba. A közönségváróban az elképedt emberek közül többen is meglódultak. A főnök suhanc arcára rettenet ült ki.

Hárman is beléptek az irodába, föltámogatták az öreget. Annak egészen kipirult az arca és szemüvege mögül élénken, izgatottan csillogott a szeme.

— Látták ?

Ugye látták?! — kérdezgette támogatóit. — Mindenki látta! Tanúsítani tudják. Maga, maga... azonnali hatállyal kirúgják magáti Fegyelmivel!

Felnevetett, kicsit rekedten, kicsit <sírósan, ugyanakkor boldogan, diadalmasan:

— Én leszek a postamester! Mégiscsak énl