Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)

1982-12-11 / 291. szám

Az önéletíró fejedelem 375 éve született Kemény János Kemény János mindössze egyetlen esztendeig volt erdé­lyi fejedelem, nevét önélet­írása tartotta fenn az utókor­ra. Az erdélyi emlék Írod álmát külön hely illeti meg a ma­gyar irodalomtörténetben. A magyar regény előképét tisz­teljük benne. Egyszerre a tör­ténelem és a szépirodalom édes gyermeke: nem tisztán história, nem tisztán szépiro­dalom, de olyan nyelvi szépsé" get, esztétikumot hordoz, amely szépirodalmunkba eme­li. Kemény János önéletírása az erdélyi emlékirat-irodalom, a magyar szépirodalom ki­emelkedő alkotása. Noha száz­évnyi szünet után 1959-ben is­mét megjelent, kevésbé is­merik az olvasók; kissé a ho­mályból kell elővonnunk szer­zője születésének 375. évfor­dulóján. A későbbi erdélyi fejedelem különös körülmények között vetette papírra 1657—1658-ban: bakcsiszeráji tatár fogságban. A régi magyar emlékirat-iro­dalom legérdekesebb alkotá­sai mind rabságban, vagy száműzetésben keletkeztek. Bethlen Miklós Bécs foglya­ként, II. Rákóczi Ferenc szám­űző ttként vetett számadást hazája sorsáról, saját éleié­ről. önvizsgálatot tartottak a maguk mentségére — mások okulására. Kemény János 1607. decem­ber 13-án született előkelő erdélyi családban. Bethlen Gábor fejedelem udvarában nevelkedett, politikai és ka­tonai pályafutása I. Rákóczi György uralkodása alatt bon­takozott ki, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyel hadjá­rata során került a tatárok kezére, ahonnan 1659-ben sza­badult: errflékiratát egy mon­dat közepén megszakítva lé­legzetvétel nélkül indult ha­zafelé, a töröktől rángatott 1 Erdélybe. 1661. január 1-én az erdélyi országgyűlés fejede­lemmé választotta. 1662. ja- mlár 22-én Nagyszőlősön, Se­gesvár közelében vereséget szenvedett a török seregek­től, s maga is a csatatéren halt meg. Jeltelen tömegsír­ba temették. Nagy tehetségű politikus voit, aki Machiavelli eszmei követőjeként, Bethlen Gábor igézetében korszerű abszcdu- tisron.tt, egyed ui-slraat akart kialakítani, esss«>7«<: azonban a kedvezői!«») tgrt&sej&aá k-c- riniaéssyek leftsísfewmé tet­tek. írőkéas a^össres-hnád- ságae DsBnyv, sB&nes söpSrat aatd&ga, ő* MgJeSssíSsebb raű*e — jwáSíákuskéKt is — ÖflSéfcsRMW. a köz- és a ma­gánotsí szssosehi összefonó­dik, a hse-gsdly azonban nem a saemélysM sorson, sokkal in­kább a történelmen van, mert Erdély és a maga jövendőbe­li politikai lehetőségeit akar­ja tisztázni a múlt számbavé­telével. Hangja kiábrándult, fanyar, s mégis nagy akarat­tól feszül. Metsző és hideg, szenvedélytelen barokk kör­mondatokban gördíti előre az események leírását, kortársai jellemzését. „...ezeket emlékezetért jed- zem” — írta, s természetesen az utókorra gondolt. Bethlen Gábor államférfiúi nagysá­gának első bemutatása tőle ered. I. Rákóczi György, az „öreg Rákóczi” kicsinyes, fös­vény, furfangos, gyanakvó jellemének képét ő hagyomá­nyozta a későbbi időkre. Szá­mos kortársáról eleven rajzot készített; Pázmány Péterről, Esterházy Miklósról, de egy sor kisemberről is. Elbeszélését gyakran olyan leírások színezik, mint példá­ul a török portán tett látoga­tása, vagy Becsből való haza­térésének története. Körmon­datainak olykori nehézkessé­gét az egyes jelenetek párbe­szédes, drámai megelevenítése ellensúlyozza. Kemény János önéletírása irodalmunkban a barokk em­lékirat első fecskéje. Művével Bethlen Miklósnak, Bethlen Katának, II. Rákóczi Ferenc­nek nyújtott példát, sőt a modern magyar irodalom — például Móricz Zsigmond — is sokat merített belőle. • Gy. L. Nagy Kovács Mária és Nagy Maya kiállítása Anya és lánya, szobrász és textittervező bemutatkozásá­nak tehetünk tanúi a Tatai Várban rendezett közös kiállí­tásukon. A szobi'»»: Nagy Kovács Mária Kisfaludy Stróbl Zaig- moTíű tanítványaként végezte el a főiskolát, ösztöndíjjal dol­gozott, a római Magyar Aka­démián, s elnyerte az őasz ál- lant egyéves szobrászati ösz­töndíját is. Sikeresen szerepelt az 1946-es velencei biennálén, Milánóban és 1942-ben Buda­pesten nagyplasztikai első díj­jal tüntették ki. Férjével Nagy Zottán művészettörténésszel évekig éK Szegeden, ahol ak­tívan bekapcsolódott a város művészeti életébe. Hatással voltak rá a hódmezővásárhelyi hagyományok — ekkor készült alkotásain előszeretettel hasz­nálta a ma i okká technikát. Az 50-es évektől ismét Budapesten él. If agy Kovács Mária szobrai emberközpontúak, klasszikus értelemben realisták. Szívesen formálja kőbe, bronzba az em­beri testet Mozgalmas Szent Jánosa, klasszicizáló lányalak­jai, kifejező portréi határozott raűvéeeegyéniséget sejtetnek. A fantázia tábornagya Jancsó, a filmkészítő S za m Nagy Maya, aki a textilmű­vészetet választotta hivatásai — a képzőművészetek szerete- tét, ismeretét a családi ott­honból hozta magával. Házas­ságkötés révén Olaszországba költözött, ahol belsőépítész és lakkberendező, majd festő szakon szerzett diplomát. Raj­zol. fest és gobelint sző. Több egyéni és csoport kiáll fei*» vett részt Olaszországban. Mos­tani, magyarországi kiállítá­sán textiljeivel szerepel. Ma­darak, növények, tájak a té­mái — határozott színekkel, bravúros technikával étkőítve. K. 31. árfül Találkozásunk estéjén a tél közeledtét jelző eső pásztázta a várost. Budát megülte a nyirkos köd. A várbeli utcák elnéptelenedtek. Jancsó Mik­lóssal a Várszínházhoz közeli Korona cukrászdában rande­vúztunk. Mint mindig, ezúttal is pontos volt. Betegen, láza­san érkezett az egész napi forgatásról. Zsebében pirulák, hangja rekedt A cukrászda félreeső asztalához húzódva fi­gyelte a vendégeket, akik ezen az estén Jancsóra kíváncsian zarándokoltak fel a Várba, ö ugyanis a főszereplője a Ko­rona Pódium „Az objektívról szubjektiven” című estjének. Jöttek fiatalok és idősebbek, farmerban és nyakkendősen, sötét öltönyben. Megtelt a cukrászda „nézőtere”. Jancsó érdekli az embereket. Jancsó- ról beszélnek, munkáiról vi­táznak. Jancsót ismerik szerte a világban. Ennek bizonyítéka mostani megbízása is. Egy olasz cég tíz nemzetközi hírű rendezőt kért fel, hogy készít­sen a kontinens tíz különböző kultúrcentrumként ismert vá­rosáról filmet. Így például az Oscar-díjas Alain Eesnais Pá­rizsról, Andrej Tarkovszkij Leningrádról, Carlo Lizzani Velencéről, Berlanga Barcelo­náról forgat filmet. Budapes­tet Jancsó Miklós mutatja be, nemcsak a kamera mögül, mint rendező, hanem „személyesen” is, mivel ő a film narrátora. — Mi az, amiről minket, magyarokat legjobban ismer a világ? A zenénk és a zene­művészeink. Liszt, Bartók, Ko­dály neve sehol a kontinensen nem cseng idegenül. Hát ak­kor mutassuk meg fővárosun­kat zenével. Magyar zenemű­vekre felépített montázs ez a film — mondja Jancsó Miklós. — Felcsendül a többi között a Himnusz, a Rákóczi-induló, a megzenésített Nemzeti dal, az Allegro Barbaro és Seres Re­zső világhírű dala, a „Szomo­rú vasárnap”. A filmen lát­ható lesz a Nemzeti Múzeum, z Halászbástya, a Magyar Ál­lam* Operaház, a Margitsziget, a Műcsarnok, a Zeneakadémia, a Vigadó és számos budapesti utca, tér, műemlék. A film egyébként az ötlettel jelentke­ző olasz cég és a Magyar Te­levízió közös produkciója. — Egy másik televíziós ■filmje eddigi legnagyobb lé­legzetű munkája, első filmso­rozata már elkészült. Bemu­tatásra vár Gyurkó László Faustus doktor boldogságos polcoljárása című regényéből forgatott nyolcszor egyórás filmje. — Syurkó regénye hazánk elmúlt harmincöt évének tör­SZABAD IDŐ szabad idő — minduntalan visszakö­szön a kifejezés a lapok­ban. Állítólag annyi van már belőle, hogy nem tu­dunk mit kezdeni az unal­mas órákkal: hiába a ren­geteg útbaigazítás és ötlet­adás, a megannyi program- javaslatról nem is beszélve. Példának okáért egy közös műsor kapcsán ezt olva­som: „A Szabadidő című folyóiratot s a Hétvége cí­mű rádióműsort azonos célok vezérlik: ötletadás az egyre több szabad idő, a hétvégék hasznos, kellemes eltöltéséhez...” Az ember az hinné, hogy ki-ki él a lehetőségeivel, különösebb segédlet — az­az végnélküli programja­vaslat — nélkül is. Kivált­képpen akkor, ha nem kell buszra, vonatra, személy­gépkocsiba ülni, ha nem szükséges drága pénzért belépőjegyet vásárolni. Ha minden nehézség és anya­gi áldozavállalás nélkül, ha papucsban, az otthon ké­nyelmes melegében is el­tölthető hasznosan az a bi­zonyos megnövekedett sza­bad idő. Mondjuk, olvasással. De olvasunk-e eleget? A kérdést feltettem egy ki­csiny település tiszteletdí­jas könyvtárosának, aki mindenekelőtt a lehetősé­gekről beszélt: igenis van (lenne) miből válogatni, hi­szen az isten háta mögötti apró faluban is rendszeres az úgynevezett letéti csere. De a kérdés most ez: eljut-e a nagyobb könyvtáraktól kapott könyv oda, ahová szánták, az olvasóhoz. Lehetne most számmal is válaszolni, elvégre az egy lakosra jutó átlagos könyv­forgalmat megjelenítő adat hallatán elégedetten cset- tinthetünk: ez igen! Csak­hogy a könyvtáros őszin­tébb, nem esik a lényeget elkenő átlagos számok bű­völetébe. A TÉNY SOKAT MON­DÓ tömörséggel ennyi: a más településekkel való öszevetésben dicsőséget szerző mutatószám a gye­rekeknek meg az öregek­nek köszönhető. A könyv­tári órák alatt ugyanis a 14 év alatti gyerekek és a nyugdíjasok nyitják rá az ajtót a könyvtárosra, a ti­zenöt-hatvan év közötti korosztály tagjai pedig ta­lán még véletlenül sem jártak a könyvek otthoná­ban. Hiányzik tehát az ol­vasók (pontosabban a könyvet kölcsönzők) közül a felnőttek túlnyomó ré­sze: az aktív keresők, a még erejük teljében mun­kahelyen és a ház körül tevékenykedők csak igen elvétve iratkoznak fel a könyvtári könyvet kölcsön­zők listájára. Gyanítható, hogy a „mi­ért ?”-re éppen e sorok ap­ropójának ellentétével vá­laszolnának: nincs idő. Vagy egyszerűen „csak” a beosztása okoz gondot. Vagy nem is gondol az időbeosztás jótékonyságára, nem lévén, igény az olva­sásra. A gyerekben még ott munkál a mindent megis­merés vágya, hiszen csak nemrégen ízlelte meg az olvasás örömét, a leírt be­tű varázsos lehetőségeit. A nyugdíjas meg (kivált, ha egyedül él) az egyetlen tár­sat látja a könyvben. Hal­lottam öregemberről, aki szatyorszámra viszi a könyvtárból a könyvet a könyvtáros nagy örömére és nem csekély bosszúságá­ra. Egy vagy két hét múl­tán ugyanis agyonolvasva kerülnek vissza, de ez & , legkevesebb. A kötetek lap­jain ott van a magányos öregember kotyvasztotta étel minden maradéka, a korom- és olajfoltokkal egyetemben. A könyvtárba visszakerült kötetek tehát hű tükrei a magányos, el­hagyatott, önmagával tö­rődni nem akaró (vagy nem képes) ember otthoni környezetének. S az idős emberek ma­gányt enyhítő olvasásának örömét homályosító bosz- szúságnál csak ez nagyobb: a derékhad, a felnőtt la­kosság zöme még véletle­nül sem csinál szamárfü­let, nem hagy ételfoltot a közös könyvön. Merthogy ki sem viszi azt a könyv­tárból. E tényeket tudják má­sok is, nem véletlenül hal­lom könyvtárostól, olvasom beszámolókban és tervek­ben : sokkal többet kell ten­ni azért, hogy a középko- rúakat is megnyerjük a könyvtárnak. Természesen mindez összehasonlíthatat­lanul nehezebb az egysze­rű adminisztárciónál, ami­kor is a könyvtáros a köl­csönzést tényét rögzíti azok kartonját akik már felfe­dezték maguknak, hogy hol, melyik épületben ta­lálható a könyvtár. A KÖNYVTÁROS, per­sze — ha igazán az — nem mond le az előbbiekről sem Bízik. És kitalál va­lamit, hogy minél többen nyissák rá az ajtót. K. G. ténetéről szól. S mint már sokszor elmondtam, engem ér­dekel, izgat ez a néhány, éle­tünkben, történelmünkben je­lentős évtized. Érdekel, mert magam is végigéltem. Van er­ről mondanivalóm. Ezért csi­náltam az Allegro Barbarót és a Magyar Rapszódiát is. Ügy érzem, ha mi nem írunk, nem beszélünk, nem csinálunk fil­met erről a korszakról, a ná­lunk fiatalabb generáció már aligha tudja hűen feldolgozni. Pedig emlékezni kell azokra az évekre! — A Faustus doktor... si­kerkönyv. Napok alatt felke­rült hiánycikkek listájára, és a nagy érdeklődésre való te­kintettel az idei téli könyvvá­sárra jelenteti meg a Magvető újabb kiadásban. Aki már ol­vasta a könyvet, valószínűleg hűen szeretné a történetet vi­szontlátni, ezzel nagyobb fe­lelősség hárul a filmet készí­tőre? —•' Mindig felelősség filmet, vagy televíziós műsort csinál­ni. Gyurkó a barátom, sze­retném, ha a regénye a kép­ernyőn is sikert aratna. A te­levíziós munkát élvezem. Mírt filmrendezőnek nem adatik meg, hogy azonnal úgy lássak egy-egy jelenetet, ahogyan az majd a néző elé kerül. A tele­víziós stúdióban előttem van a monitor, a felvett jelenet számtalanszor , visszajátszha­tó. Nagy segítség ez a rende­zőnek és a színészeknek is. Legutóbbi játékfilmem, a Boccaccio Magyarországon for­gatásánál már a filmgyár stú­diójába is bevittem a képmag­nót. — Az elmúlt néhány évben sok mindent csinált, ami Jan­csó pályáján újat jelentett. A már említett első televíziós so­rozata melleit például a Bár- szinházat az Astoria Szállóban. Először rendezett szabadtéren a Gyulai Várszínházban. Szín­padra állította Verdi Otteló- ját a firenzei Operaházban. Legutóbb pedig a Budapest Sportcsarnokban rendezte a húszéves születésnapját ün­neplő Ómega együttes koncert -show műsorát. — Mindig izgat olyasmi, amit még nem csináltam. — Most van még ilyen? — A cirkusz. Szívesen meg­próbálnám. Igazi cirkusz lég­tornászokkal. zsonglőrökkel, akrobatákkal, bohócokkal. Ta­lán lesz erre lehetőségem. — Egyik külföldi kritikusi a fantázia tábornagyának ne­vezte. Találónak tartja? — Sok mindennek neveztek már, a legkülönfélébb jelzőket aggatták rám. Szeretném, ha egyszer így nevezne valaki: •íilmkészítő. Nem művész. Egy­szerűen filmcsináló vagyok; akinek munkája a filmkészí­tés. Hiszen a film nem egy ember alkotása. Sokak ötlete, odaadása, munkája lipzza lét­re. — Bár az utóbbi években mintha átpártolt volna a szín­házhoz. Hiszen a Várszínház­ban rendezte a Hasfelmetszd Jacket, az Astoriában a Mata Harit, Miskolcon a Csárdáski­rálynőt, a Vígadóban a Draku- lát. — Szeretem a színházat. Es­téről estére változik, minden percben alakul. Ezért szere­tem újból és újból végignézni az előadásokat. — Filmjeit is újra nézi? — Nem. Ha egy film a mozi vásznára kerül, azon többé nem lehet változtatni. — Hogyan indult filmes pá­lyafutása? — Híradósként majd felju­tottam a rövidfilmekig, és na­gyon nehezen első játékfilme­mig. 1958-ban csinálhattam meg A harangok Rómába mentek címmel első filmemet. — Melyik produkciójával is­merte el a szakma? — A Szegénylegényekkel. — Tizenhét játékfilmet forJ gatott. Melyiket tartja a leg­sikeresebbnek? — Nem az én dolgom el­dönteni, melyik volt a legjobb: Nem is vállalkoznék erre. — Gyakran támadták a kri­tikák. Tán egyetlen filmrende­zőnkről sem írtak annyi jót és annyi rosszat, mint Jancsó Miklósról. — Mindenkinek joga van le­írni, amit gondol. Elolvasom. Elfelejtem. Senkire nem ha­ragszom. Ha lehetőségem van, dolgozom, s a munkámhoz igyekszem olyan embereket megnyerni, akik hisznek ben­nem, talán szeretnek is. Ba­rátok között szeretek dolgozni, azért ragaszkodom annyira munkatársaimhoz és egyes szí­nészekhez. — És Hernádi Gyulához..! — Azt szoktam mondani, a mi kapcsolatunk olyan, mint egy kipróbált házasság. Mi együtt gondolkodunk, egyfelé nézünk, egyet látunk, hiszünk, egy nyelven beszélünk. — Milyen munka.ra készül az új esztendőben? . — Foglalkozom egy játék­filmmel, amelyet magyar— francia koprodukcióban for­gatnánk. Sebes Erzsébet

Next

/
Thumbnails
Contents