Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-31 / 306. szám
Szilveszteri társasjáték juk: népszokás Mottó: „Minden szóról eszébe jut valakinek valami" X történet idején még SBt • Nemzeti Szalon épülete a mai Engels téren,I Budapesten. A „Pantomim 58” együttes titkárának akkoriban — így december végén — az volt a legfőbb gondja, hogy fellépéseiben az akkori Irodalmi Színpadon székelő együttesnek megfelelő próbatermet szerezzen, s gyakran mindennap máshol próbált így a kisded társulat, dacolva az idővel és az előítélettel, ami ezt a nemes, ősöreg műfajt végigkísérte (akkori papja, László Bencsik Sándor is rég elfelejtette, talán el is tagadja, ő tudja miért? Mindezt a szociológus író köpenyébe burko-i lózva... de ez egy másik történet). A titkár nyakába vette a havas várost, hogy délutánra termet szerezzen, járt jó néhány művelődési házban, peremkerületi otthonban az előző napokban — sehol sem akadt fedél a fejük fölé, nem csoda hát, ha a titkár szája sarkában egyre élesebbek lettek azok a bizonyos Dérvné- ráncok, a dali színészek örök stigmái... „de előre, messze még az ég...” így jutott be a Nemzeti Szalonba. Ott is az igazgató elejbe, aki sajnálkozva közölte, hogy ő ugyan szívesen... de a nagyterem kéménye ledűlt, fel kellene építeni... Nosza, nekilátott a titkár, rakta, habarcsolta a téglákat a jeges szélben, amikor egy szomszédos kémény mögül kibukkant a kéményseprő és rámerecft. A titkár eldobott ijedtében mindent és fenéken leszágul- dott a tetőről, egyenesén egy hatalmas hókupacba, de fejjel előre. Mondta is a kéményseprő odaföim: „Sok hülye babonást láttam már, de ekkorát még soha... !"' T Népszokás szerint napokkal az esemény előtt elhelyeződik egy-két — több — üveg pezsgő a hűtőszekrényben. Nem szabad elsietni, mert ha túl hamar rendelkezésre állnak a teli palackok, akkor — népszokás szerint — még az esemény előtt kiürülnek. Ugyancsak a hűtőszekrénybe vándorol néhány tucat virsli, debreceni, s hozzá mustár vagy torma, vagy mindkettő. A népszokás szerint az egész nap az esemény lázában telik el. Általában déltől kezdve, már minden komoly dologra használhatatlanná válnak a fejek. E folyamatban az idő előrehaladtával egyre inkább közrejátszanak különfajta szeszipari termékek: tömények, hígabbak, színesek, színtelenek. Szokása az is a népnek, hogy az esemény délutánján, kora estjén csoportokba gyűlik, s a szeszipar becses gyártmányait immár együtt, kollektíván fogyasztja. Harapja hozzá a virslit, debrecenit; közben együtt szól a tévé az egyik, a magnó a másik sarokban. Ez senkit sem zavar abban, hogy harsányan kommunikáljon, s közben nem kevésbé harsányan derüljön. Így köszönt rájuk az esemény. Népszokás szerint ezt mindenki megilletődötten fogadja. All a párja mellett, magába ssálltan bámulja a té, vét, s már-már elérzékerry ültén hallgatja a Himnuszt Aztán folytatódik a dáridó egészen pirkadatig. Szokása szerint a népnek másnap fáj a feje, nincs étvágy®, és megfogadja, hogy önmegtartóztató életmódot folytat — egészen a pótszilveszterig. 3 Már minálunk az jött a szokásba, hogy akinek nem inge, nem veszi magára. Nagyon helyesen! Múltkor például a barátomat azzal gyanúsította meg a felesége, hogy viszonya van valami Évával. Barátom természetesen kikérte magának az alaptalan vádaskodást. Teljesen jogosan: a szeretőjét ugyanis Mártának hívják ... A minap egy orvos ismerősöm mesélte, hogy beállított hozzá a sebészetre egy férfi, aki jobb kezében hozta a bal kezét Ismerősömnek másfél órájába telt, míg kiderítette, hogy a paciens melyik körzet orvosához tartozik ... Érthetetlen annak az utasnak a viselkedése is, aki azzal zaklatott egy hivatalos személyt, hogy jegyváltás céljából váltsa fel az ötvenfo- rintosát. És még ő volt felháborodva, amikor 4 perc múlva bebizonyosodott, hogy a hivatalos személy valóban jegyellenőr, és mind az ötven forintot elkérte tőle —* örökre... Persze vannak ellenpéldák is. Néhány hónappal ezelőtt felháborodott levelet kaptam egy tanárnőtől, miszerint az a bírálat, amit róla írtam, csak részben helytálló. Örültem, hogy nem vette magára, mert a cikket nem róla írtam. Egy ismerősöm csaknem öngyilkos lett, mikor a tévéhíradóban azt hallotta, hogy „a nemzetközi helyzet tovább romlik”. De a jellemző mégis csak az, hogy, ami nem ingűnk, azt nem vesszük magunkra. Persze lehet, hogy ez nem népszokás, hanem népművészet.-«ér A klsomaM raiwamH Madonié, Mátraahnás Rákóczi ót «8. náai alatti olvwónk kl&dte be. Nyereményét — egy UM forintos kónyvatslyáajt — postán küMjlik el. TvrtMm is várfok olvasóink javaslatai*. A }av»»ott ssó — a ménébe» növényre frv» — január S-S* küldhető be szerkesstósé- STOnfc nmére: Salgótarján, Palóc* Imre tér 1. 31*0. (A borítékra kérjük ráírni: „Egy szóval is nyerhet?) Seemtwfl társasjátékunkkal legközelebb január 15-4 számunkban jelentkezünk. A kritika az újságírók agyafúrt bosszúja a szatirikusokkal szemben azért, mert ezek az újságírók miatt is lettek szatirikusok. (Werner Schneyder) ___ * K ülönös gyönyörűség egy utalt, de díjjal jutalmazott könyvet figyelmesen olvasn és eközben elképzelni, hogy mi mindent lehetne jobban megírni benne. (Vladimír fTabokov) * A rémtörténetek a dohányzás ártalmasságáról azzal a következménnyel járnak, hogy az ember nem a dohányzást hagyja abba, hartem az olvasást. (Lord Conesford) * Manapság semmi sem olyan mesterséges, mint a bűn. Azelőtt természeti erő volt. (D. H. Lawrence) * Egyes emberek minduntalan 'azzal az illúzióval áltatják magukat, hogy egy lényegesen fiatalabb partnerral való szerelmi kapcsolat révén megfiatalíthatják önmagukat. (George Hull) * Az Egyesült Államokban két elnyomót faj van: a négerek és a férfiak. (Klaus Harpprecht) * Mióta az energiatakarékosság modem dolog, a férfiak elsősorban az ágyban, takarékoskodnak az energiájukkal. (Egy angol nőolvasó levele) * Ha megütötték a jobb orcádat, akkor az nyilván közelebb esett, mint a bal. (Bokszolok népi hagyománya) AFORIZMÁK Ha valaki nem fér át semmilyen kiskapun, akkor szélesebbre kell tárni a kaput. (Egy régi babiloni kapukészítési kézikönyvből) Kelemen Gábor: N incs karácsony Busa Jenő nélkül' — nevetünk egymásra anyámmal, amikor megáll a ház előtt a Trabant kombi. Jó okkal variáljuk az esztendő végén rendszerint felröppenő reklám- mondatot, hiszen a Tisza-par- ti remete a háromnapos ünnep alatt következetesen felruccan a hegyekbe. Hozzátartozik hát Jenő a karácsonyhoz, mint a szent estéhez a mákos guba. Az első nap alkalmazkodik a hegyi levegőhöz. Gunnyaszt a fotelban, hátát melegíti a cserépkályhánál, el-elneheze- dő pilláit pedig időnként szétnyitja és félálomban kérdezi: „Mit mondtál?” A következő másodpercben már egy másik Busa Jenő áll a szobában. Olyan frissen és elevenen, hogy senki meg nem mondaná, alig egy villanásnyi ide• A NIMRÓD c. folyóirat irodalmi pályázatán dijat nyert Irásmü. Ki vagyok én, hogy lenézzem önmagamat? (Szerény ember sóhaja) * Lássátok el a szamarat szárnyakkal, és ugyanolyan jól húz majd, mint Pegazus. (Szamárszólásmondás) je még egy téli álmát alvó mackóhoz hasonlított. A rendkívül hatékony „ébredés” titka apám kurta indítványa: „Akkor most megnézzük a Bézmátí” Jenő gyerekes örömmel matát egymillió csomagja között, kisebb és nagyobb bőröndök, hátizsákok mélyén kutakodik — „Jé, megint hoztad a konyhabútort is?!” — és készül az útra. Egy pillanatra kinéz az ablakon a félméteres hóra, majd bosszúsan lecsapja az éppen vallatott bőrönd fedelét. — A hóköpenyem mégis otthon maradt! A kurta mondat végtelenül szomorú, de Busa Jenő nem az a fajta erdőjáró, aki egykönnyen feladja. — Mondd csak, te íródeák, nem tudnál valahol a faluban fehér köpenyt szerezni? — Fehér köpenyt? Hacsak a kocsmárosnak nincsen... Tíz .perc múlva ott állunk Széles verandáján, aki nyalábszám hordja elénk a durva és erős, fehér vászonból készült egykori munkaköpenyeket. ~ I" — Ez igen — csettint elégelj NÓGRÁD, - 1982. december 31„ péntek | detten Jenő. — Az én moliMínden szerző életében főn egy pillanat.Egy est Szenes Ivánnal Ez a pillanat most jött el Szenes Iván számára Pedig akárhogy számolom, jó néhány évtizede írja már vonzó, érdekes, nemegyszer szállóigévé lett dalait Az történt, hogy a hanglemezgyár felkérte, állítson össze nagylemezt dalszövegeiből. Arra gondolt, ezt képtelen megtenni, hisz számtalan nagylemeznek volt már sikeres főszereplője azzal, hogy a zeneszerzők sorra-rendre felvették saját nagylemezükre mindazokat a számokat, amelyeket Szenes Iván társaságában írtak. Ha összeraknánk mozaikként mindazokat az ismertté vált dalszövegkezdő sorokat amelyeket Szenes Iván leírt, nagyon érdekes mondatok jönnének létre. Ilyesfélék: „Isten veled édes Piroskám, Mondd meg, ha kellek, Engem nem lehet elfelejteni, Csak- szeretni bo- londulásig, Mert mások vittek rossz utakra engem .. Néni folytatom a játékot, mert ez a nagylemez felettébb komoly dolog Szenes Iván és a magyar könnyű múzsa életében. Még díjat is kapott rá, s ezt a hetekben adta át dr. Vörös Támás, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat díszes emléklemezét. Mindez történt pedig azon az esten a margitszigeti Thermál Szállóban, ahol Szarnék Tamás konferálása mellett fel. léptek a nagylemez szereplői és felidézték dalban, szóban a szövegíróhoz fűződő élményeiket Sziporkáztak a szellemes históriák, szinte novellisztikusan kerek történetet lehetne írni dalainak születéséről, életéről. Itt van mindjárt a nagylemez címadó slágere, a Kislány a zongoránál. Ihletőjq Maugham-novella volt, amelyben az író leírja egy férfi és egy nő késői találkozását, amikor a férfi szomorú nosztalgiával azon tűnődik, ha annak idején nem hagyja el szerelmét, a ma is igézőén szép asszonyt, az még mindig az övé iwnne. Szenes Iván megfordította a képet és a fonákját írta meg, ennek az életérzésnek az ellenpéldáját. A dalban arról a férfiról van szó, aki annak örül, hogy ifjúkorában elhagyta szerelmét, mert lám, mi lett a hamvasarcú szép kislányból. A szerző egy kicsit a dalok sorsával együttlélegzik. Szenes Iván különösen, ö, aki alig hétévesen már megírta első dalszövegét, öltözők, színházak folyosóin gyermekként úgy közlekedett, mint más a játszótéren. Természetes is volt ez, hiszen apja, Szenes Andor híres zeneszerzők barátja volt, szövegírója Lehár Ferencnek, Kálmán Imrének, dalai ma is élnek. Eleinte sokan azt hitték, az ifjú dalköltő az apja műveit is felhasználja, pedig 6 komolyan készült erre a pályára, ön- képzőköri elnök volt, zeneszerzést, zeneelméletet tanult, * ha az első színpadi premierjén komolytalan játékba sodródott is, azóta egyre nagyobb felelősséggel dolgozik. Ez az első kaland is egyébként szép emlék ma már. A felszabadulás utáni években Szenes minden este végigjárta a színházakat, várta, hogy felfedezzék. Egy este rámosolygott a szerencse. Somogyi Kálmán színigazgató megszólította: „Tud ön franciául?” Gondolkodás nélkül rá vágta: igen. „Akkor itt ez a darab, lefordítja, elviszi Csanak Béla zeneszerzőhöz, megírja a verseket, egy hét múlva próba.” Természetesen nem tudott franciául, rohant hát barátjához, Göndör Lászlóhoz, aki vállalta, hogy segít lefordítani. Hozzá is ke* dett, először azzal, hogy el* mesélte a darab történetét Szenes már ebből megírta a darabot, a verseket, mái nyomták is a plakátokat, színre került a vígjáték Tombol az erény címmel. A századik előadásra megérkezett a szerző , is; kíváncsi volt a sikerére. ’ Ám, ahogy múlt az idő, egyre csak nyugtalankodott. _ A végén fölcsattant, mondván: „Ez nemcsak hogy nem az én darabom, de még nem is hasonlít rá.” Szenes ekkor értette meg, nemcsak 6, de még a barátja sem tudott franciául. ■ Sok fesztiválon jelentek meg ezek a dalok, szerezte!« elismerést a zeneszerzőknek, Gábor Pálnak. Koncz Tibornak, Nádas Gábornak és másoknak. Egy alkalommal én is elkísértem egyik dalát az athéni fesztiválra. Szécsi Pál társaságában utaztunk, ő volt a dal előadója, akkor sikerei csúcsán élő rokonszenves, igazi művészegyéniség. Leszálltunk az athéni repülőtéren, várt bennünket egy szomorú öregúr, a fesztiválirodától, egy barátunk a követségről és vagy harminc-negyven zsoké és istállótulajdonos. Elterjedt a hír ugyanis, hogy Szenes Iván Athénbe érkezik. Akik ismerték, továbbadták, így gyűlt össze ez a különös fogadó bizottság. Szegény programszervezőknek szinte leesett az álla, amikor ezt a sok lovasembert meglátta. A görög csak annyit tudott mondani: „Igen tudom, a magyarok Európa-szerte híres lovasok.” Ma sem tudják talán; hogy Szenes Ivánnal még azon az estén a lóversenyen sikerült szerény kis pénzünket az utolsó drachmáig elveszíteni. De megmaradt a dal, amely elűzi a szomorkás hangulat»-; kát, amelyekkel lazíthatunk, mert kell egy kis áramszünet, s immáron feltehetjük a lemezjátszóra Szenes Iván nagylemezét, hallgathatjuk rajta Hofi Gézát, Jávor Pált, Pécsi Sándort, Koós Jánost, Bodrogi Gyulát, Voith Ágit. Én pedig kíváncsian várom, hogy athéni kalandunk hangulatából mikor születik majd sláger, amely egyszer váratlanul és véletlenül szállóigévé válik... Ül és Jenő * nőm a ^nyomába sem jöhet, ezt a „darócot” még a kökény és a galagonya sem -kezdi ki egykönnyen. A Rózsamály szóiéi alatt ballagunk, gondosan egymás nyomát keresve a mély hóban, én meg akaratlanul felnevetek. — Mintha felcsaptunk volna fagyialtosnak! Nem kell azonban egy negyedóra, hogy ' örök barátságot kössek a jótékony fehérköpennyel. A hegy alatti pincesor utolsó borházánál hallom, hogy ropog a hó. Megállók, fülelek, néhány másodperc elteltével pedig ott áll előttem egy őz. Kétmé- ternyire, ha lehet. Szemem sem rebben, a lélegzetem is visszatartom; csak nézem mereven fekete gomborrát. „O” meg engem, hiszen nem tudja mire vélni az istenadta maga előtt ezt a mozdulatlan fehérséget. persze, csak röpke .ideig nézhetünk egymással farkasszemet, ez a kurta kis idő azonban éppen elegendő, hogy belefeledkezzem a gyönyörűségbe: csaknem karnyújtásnyi — némi túlzással tapintható — távolságból szemlélem a meglepett őzet. „Na, Széles úr, az én fehér • köpenyemre már keresztet vethet, azt bizony vissza nem adom, soha!” Sokáig előttem van még csaknem testközeli találkozásunk képe, alig veszem észre, hogy a hegymenetben egyre komiszabb a hó. Néhol megtartja a hetven kilómat, másutt, meg nagy reccsenéssel szakad be alattam. Visszanézek a lábnyomaimra, itt-ott fél négyzetméternyi, tarajos jégtáblák merednek az ég felé. Fárasztó, istentelenül fárasztó most a gyaloglás, néha már azt hiszem, hogy a csipkés szélű, robajjal szakadó hójég a csizmát is lemetszi a lábamról. Mi tagadás, ritkán örülök úgy apám javaslatának, „mint most: — Hazamegyünk. Nincs az egésznek semmi értelme, szórakozás helyett kín-keserves nyűglődés ilyenkor az erdőjárás. Sietve csinálom a hátraar- cot. — „Nehogy meggondolja magát r — amikor hallom apám morgását. — Az istenfáját az ilyen időnek! Ez a nyomorult fagyos hó tönkreteszi nekem a csülkös vadat... Otthon nekivetjük hátunkat a cserépkályhának, apám meg forralt bort tölt egy borozott kulacsba. — Fiam, te szedelőzködj,' megyünk az erdőre! — Az erdőre? Most jöttünk: vissza, félútról. — Öltözz csak újra, más teendőnk akadt. A fészer alatt apró szemű, hosszú láncot kanyarít a vállára, a szándékát azonban csak Kodak Pista bátyám istállójában értem meg, amikor az egyik lovat kéri kölcsön. Nagymezőig az országúton vezeti Babát, ezt a hústorony gyanánt sétáló muraközit, jómagam meg a hámfát és a kézifűrészt cipelem a kezemben. Lépésben araszol a tetőről lefelé egy autóbusz, az utasok még vissza is fordulnak és hosszasan néznek utánunk a hátsó ablakon: vajon hová mehet ez a furcsa csapat? A nagymezői fennsíkon, az egykori cselédházak mellett járunk, amikor felnézek a Bézmára. — Állj meg, apám, állj meg egy kicsit! — Elfáradtál? — Ugyan! Nézz a Bézmára! Előttünk magasodik az ötszázegynéhány méter magas hegy, a tetején P«dig egy kicsiny szürkés-fehéres kalap. Nem is kalap, inkább egy főpapi fejfedőhöz hasonlít. Csodát látok, a hegy süvege szembeötlőn nő, a csúcsról lefelé terjedő fehérség egyre nagyobb darabot rabol el a hegyoldal erdejének barnás-.
