Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-24 / 302. szám
Kiterítve egy panorámarajz, amely azt mutatja, hogy a várói fölé magasodó Meszes-tetőről mi mindent „lehet látni”, ha kitekintünk a Karancs és a Sátoros közötti hatalmas résen: ott a Kriván, a Krátka, az Osztra, Szoliszko, a Csor- bai-csúcs, Bástya-gerinc-Sá- tán. Tengerszem-csúcs, Tátra, Koncsiszta, Gerlachfalvi-csúcs, Alacsony-Tátra (Király-hegy). Ezt mind látni lehetne? A mai füstködös világban aligha nyílik ki ekkorára a várost övező távoli táj. Másként érdemes és lehet is messzebbre tekinteni, északra, délre, keletre, nyugatra — távolabb- ralátás, a másoktól tanulás, a másoknak példát is mutatás belső látásával — lattatásával. Ennek a hirtelen nőtt, sokat változott (nem is tett mást rendezett tanácsú városként hatvan esztendőn át), fiatal, mégis nagy múltú településnek nincsennek középkori kövei, azokat tehát nem is kell védeni, nincsenek galambokat röptető müezzint idéző terei, nincsenek katedrálisai, nem védte meg a kard töröktől, még előbb tatártól, itt a „Ta- tárkut” máig emlegetett tény, a hely, ahol a rég volt ősök csontjait lelték egy nagy építkezés idején. Itt nem lehet édesbúsan elmerengni a barokk árkádok árnyékában, itt ha a térre kiáll az ember — és attól függően, hogy ki az — nem emlékezhet várvédő Dobóra meg Jurisicsra, másra emlékezik az, aki itt a téren áll, Salgótarjánt nem a történelmi kardhordozás — a történelmi szerszámhordozás tartotta meg és az is növelte, az is tartja meg egészen biztosán örökké, mert ez az egyetlen, következetesen végigvitt, ezerszeresen bizonyított alapja a mindenkori továbbélésnek-fejlődésnek. Ez a város folyamatosan működő kohó; magába olvasztó erejével, örökös dohogásá- val, hol kisebb, hol erősebb zajával az évszázadok, évtizedek során, befogadva-beol- vasztva, mindig ötvözve, régit elhagyva, újat választva örökmozgóként. Hányféle nép, hányféle „raj” olvadt itt már össze, miiyen tömegek léptek itt -már nagy hullámokban a közös útra, milyen távolról hozott szokások, munkáskultúrák honosodtak meg már ezekben az ugyancsak örökké változó gyárakban, üzemekben, milyen gyökerek ereszkedtek itt a szigorú talajba, ha csak a 'családneveket nézzük, ha azokat ráérősen megfaggatnánk egyszer — a várépítő olasz mesterektől, az üveges, kohász, vasas, bányász mai tudatot is építeni kész szép nemzetközisége léphetne elénk. De hát miért ne tehetnénk, miért ne tehetné ezen a családi-nemzetközi békeünnepen mindenki önmaga vagy felmenőinek, rokonainak „végiggondolását” ? De még a völgy bezártsága is kétoldalú, egyfelől gátat emel a terjeszkedésnek, gondokat okoz az oldal irányú lépés megvalósításainak, másfelől meg ad egy olyan keretet az itteni élethez, amelyet sokan megcsodálnak azok, akik távolról érkeznek ide. A salgótarjáni ember persze tudja, hogy ez a levegő nem a legtisztább, -ami még a világon létezik, tudja, hogy éppen a környezet, önmaga védelmében erős lépéseket is tennie kell a közeli jövőben, de tudja azt is, hogy mindez épp úgy megvalósítható, mint minden más, ami már itt látható. bejárható, belakható, kézzelfogható valóság. A régi város meg egyszerűen tovatűnt. Már csak a költő forgatja elméjében a tervet, hogy egyszer majd megírja a régi várost, amely porfelhők, csákánycsapások kíséretében egyszerre eltűnt ebből a völgyből. Megírja a főtéri állomást, a Janikovszky- vendéglőt, a kis piacot a „Szajna” partján, a Déryné cukrászdát, a Polk vendéglő kerthelyiségét, a nagy tölgyfát a régi Vadaskertnél, meg minden mást is, ami mára, tegnapra is már „szellemvárosi” rangra emelkedett. Eltűnt, felszállt valahova az emlékek közé, és milyen az emlékezet? Mindent megszépít, hiszen már-már sajnálja is a tarjáni ember a régi város egy-egy pontját, és biztosan azokat, amelyekhez köze volt, amelyeket esetleg éppen maga épített, maga hozott világra nehéz munkával, vérrel-ve- rejtékkel. Elfelejteni kár lenne — honnan indult, miből lett ez a hatvan éve rendezett tanácsú, és éppen 1944. december 24- től felszabadult város. A' történelem itt is emberközelben van. A munka történelme, a munkás történelme, a mozgalom, rossz ellen szegülés történelme a megismerésre kötelez; a szándék örök fel- és megújítására éppen a közösséget gazdagító jó elérésében. A hagyományok mai megújulásaiban, a régi és még régebbi, meg az újabb és még újabb salgótarjániak összefogásában, összeolvadásában, az örökké működő városi kohóban. Mert ez elkerülhetetlen. mert ez még sok tekintetben hátravan, mert az itteni keretek még újabbakkal gyarapodva új tartalmakat keresnek, követelnek a városban a városért. A panorámarajz fél évszázaddal'ezelőtt elláttat rt egészen a Krivánig, Tátráig, azóta tovább tágult a látókör, a közeli Besztercebánya, az északi Vantaa, a testvér közelségű Kemerovo együtt ünnepel Salgótarjánnal, és van abban külön is megber ""-re érdemes jetkép. hogy a legbékésebb családi ünnep a miénk! TPI,
