Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)

1982-12-24 / 302. szám

Fotómontázs: Kulcsár József

VILÁG PROLETÁRJAI EGYESÜLJETEK! '

NÓGRÁD

bZ MSZMP NQGRAP MEGYEl^^OTTSAG^áí a megyei tánács lapja .

XXXVIII. ÉVF., 302. SZÁM ARA: 1,80 FORINT 1932. DECEMBER 24., PÉNTEK

Pgiigg^gjj a Földön a jóakaratai erabeKarácscmy van — csendes az éj, békés és szeretetteljes körülöttünk a világ. Szép ünnep ez: az esztendő legkedvesebb, nem csali a gyerméfcek, hanem a felnőttek által is várt este. Az ajándékok napja olyan világban, amely semmit nem ad ajándékba. A nyugalomé a zaklatottság közepette. És mindenekelőtt a reménységé — talán egyszer ilyen békés és szeretetteljesek lesznek a hétköznapok is, mint karácsony estéje.

Amíg a gyerekek játszanak, a felnőttek emlékezhetnek. Mindenekelőtt számba vehetik : sorrendben a harmincnyolcadik olyan karácsonyt írjuk, amikor —, ha nem is az egész világon, de legalább túlnyomó részén és itt, Európában — béke honol. Nagy adománya ez a történelemnek, amely oly sokszor tette lehetetlenné, hogy a békesség ünnepén béke, s a családi, baráti ünnepi asztal körül ülők száma teljes legyen. De —, amint csak- a kisgyermekek hiszik, hogy az ajándékot valamilyen angyal, természetfeletti erő helyezte a fa alá — a békét, s fennmaradását is emberi munka, törekvés teremtette meg és őrizte meg. Fenyegetett világunkban karácsony napján sem feledkezhetünk meg róla, hogy amint a fegyverek elhallgatása óta tettük és tesszük, a következő karácsonyig is mindent meg kell tennünk a Föld jóakaratú embereivel együtt a béke megőrzéséért.

Olyan ez a világ, hogy nem elég a jóakarat. Több kell, egyre több kell, hogy szép karácsonyaink lehessenek. Az ünnepi asztal megejtően szép hangulatában az idősebbek régi emlékeket idézhetnek. Nehéz, szomorú karácsonyokét. Hiszen vannak wség közöttünk — szerencsére nem is kevesen —, akiknek emlékezete messzire nyúlhat és nyúlik vissza. Sötét korszakokba, amelyeknek feketeségét a karácsonyfák csilla "szóróinak, gyertyáinak fénye sent volt képes áttörni. A ma karácsonyfái, legyenek azok kisebbek, vagy nagyobbak, legyen alattuk szerényebb, vagy drágább ajándék, mellettük gazdagabban, vagy szerényebben terített az asztal, annál megnyugtatóbban világítanak.

Nagyapák mesélhetnek gyermekkorukról unokáiknak, azokról az évekről. Ö, nem azért keU feleleveníteni az ötvenesztendős nápmyomcrt, hogy, akiknek ez nem jutott osztályrészül, afféle bűntudatot érezzenek, mintha kimaradtak volna valamiből, amitől az ember megedződik, e mint ilyen, teljesebbé válik, hanem, hogy az unokák is tudják; ha létezhetnek is egy ország, egy család, egy ember életében mélypontok, abból ki lehet és ki kell emelkedni. „Aludni ment a kenyér” — még mielőtt a korgó gyomrú gyerekek álomba szipogták volna magukat. Százezrek, milliók álma volt egyszer jóllakni. Nem a kegyes — és karácsony táján hivalkodóan jótékony — adakozók jóvoltából, hanem a saját két kezük munkájából.

Fonnyadtak, reszketők már azok a kezek, amelyek életerősen tétlenségre voltak kárhoztatva. És, amelyekbe puskát nyomtak azután, hogy messze hazájuktól, egy tőlük és hazájuk érdekeitől idegen háborúban, egy más országban, nem szépen csikorgó, hanem emberfeletti fagyban köszöntsön rájuk a karácsony. Olyan bajtársak körében, akik nem élték túl, nem bírták ki.ezt á telet, a megpróbáltatásokat. Kínjaikat megsokszorozta, hogy aggódtak az itthoniakért. Azt az 1942- es magyar karácsonyt — pedig köröskörül minden csupa fehérben ragyogott a frissen hullott hótól — feketévé tette a sajnos beigazolódott félelem: azok, akik csak gondolatban lehettek családjuk körében ezen az estén, többségükben soha nem térhettek visz- sza szeretteik körébe a maguk teljes testi- lelki valóságukban. Ma már évtizedek óta csak az emlékük él. De annak élnie kell — nemcsak és nem elsősorban az elpusztultak iránti tiszteletből,, hanem azért is, hogy az élők jobban megértsék, hogyan és miért kell élniök. Emberül, tisztán, nem megadva magukat soha a vaksórsnak, hanem felvéve a küzdelmet az ország, a nép sorsát fenyegető minden veszedelem ellen. S, hogy megért sék: mit is jelent valójában a világgal és el sősorban a bennünket körülvevő baráti népekkel békességben élni.

Karácsony az élet ünnepe. Az élet pedig munka. A munka volt és marad a legjobb orvosság az ország, a társadalom minden bajára. Bármi is okozta, vagy okozná azt: a történelem," a külvilág, saját időben fel nem ismert és meg nem szüntetett köny- nyelmű életmódunk. Egy rombadőít, halotta- it sirató ország és népe támadt fel poraiból. Ma, amikor a panelházak hátrányairól vitatkozunk és a lakásépítési hitel kamatlábait számolgatjuk, sem feledkezhetünk el róla: a romok közül megmentett téglákból kezdődött meg annak az országnak az építésej amelyet ma minden állampolgára nyugodt lelkiismerettel vállalhat hazájának. Ahhoz; hogy kitűzhessük magunk elé a célt, hogy emberül éljünk, vagyis megvalósítsuk ezen a 93 ezer négyzetkilométeren a szocializmust; először az életben maradottaknak életben kellett maradniok. Az első tégláknál még úgy látszott, hogy csupán egy cseppet jelentenek: a romhalmazok reménytelenségének tengerében. Mégsem hunyt ki a remény, s ismét abból lett a valóság. Még akkor is, ha ismét emberpróbáló évek következtek: keserves esztendők, ami után tragédiával kelü lett fizetnie a nemzetnek, amiért letért a helyes útról. Ne feledjük el 1956 karácsonyát sem: azokat, akik akkor először hiányoztak közülünk, s bár azóta már látogatóban so-> kát voltak itt minálunk és mi is náluk, da elsősorban azokról szóljunk, akik ezen az ünnepen az eljövendő, s végre ismét dolgos hétköznapokról cserélték véleményt.

Békesség magyar földön a jóakaratú emj bereknek — hirdette meg akkor az újjászúJ letett párt. A Magyar Szocialista Munkáspárt akkor sem ígért megváltást, hanem kéj mény és nehéz küzdelemre hívta mindazokat; akiknek drága és szent a haza ügye. Akik nem csak kényszerűen eltűrik, hanem vállalják mindazokat a megpróbáltatásokat, amelyek azokra várnak, akik hisznek, életük értelmét és kiteljesedését látják a magyar nép sorsának , jobbításáért folytatott közös tevékenységben. Nem könnyen, de eljutottunk a nemzeti egységig, s a Magyar Nép- köztársaságban élók közötti közmegegyezésig! Eredményeink óriásiak, számon tartják barátaink —, akik közül annyian küldtek szívből jövő üdvözletüket — és ellenfeleink í9 tisztelettel beszélnek róla. Kevés ország van a világon, amelynek mezőgazdasága olyan bőséggel szolgálhatna, mint, amilyen térj mékek mostani ünnepi asztalunkra is kerülj nek. Közösen kínlódtuk ki ezt is: munkások; parasztok, értelmiségiek. Mint, ahogyan közös erőfeszítéseink gyümölcse az az ipar is, amely elé nyugodt szívvel és mindenekelőtt továbbra is a bizakodás légkörében kitűzhetjük a következő célt: a legfejlettebb országok mércéjével mérje magát.

Hát itt tartunk egy válságokkal és feszültségekkel terhes világban. Nem kevés, amit elértünk! Igaz, hogy most úgy tűnik: feladataink még nagyobbak. Háromszázhatvanöt nap áll előttünk a következő csendes éjig. Nem lesznek nyugodtak a nappalaink, s előfordulhat, hogy éjszaka sem hagynak pihenni gondjaink. Még sorolni is sok, annyi az előttünk álló feladat. A munkahelyünkön is, ahol tudomásul kell vennünk; több hasznot kell hoznunk az országnak és ezúttal gyakran csak később remélhetjük ezért a megfelelő ellenszolgáltatást. És bizony a családban is jobban meg kell majd néznünk, mire futja és mire nem. Munkánk, kenyerünk lesz. De, hogy mekkora lesz ez - a kenyér, az jobban függ a munkánk minőségétől, mint valaha. És, ha csak attól függne! Olyan bolygón élünk, ahol a legutóbbi esztendőkben általában egyre rosszabbul élnek az emberek. A mi országunk már nem szegény, de nem is olyan gazdag, hogy ne érezze meg azokat a változásokat, amelyek százmilliók Sorsát befolyásolták és befolyásolhatják kedvezőtlenül még a következő időkben is.

Hisszük: a magyar történelem neheze már mögöttünk van. Reméljük, örökre a múlté a háború, a vérontás. Az egykori ősi magyar átkot, a széthúzást, sokféleképpen gondolkodó, de a legalapvetőbb, a haza és népének sorsát érintő kérdésekben egyetértő emberek közös cselekvése váltotta fel. És mégis: nehéz évet, esztendőket várhatunk. Embert próbáló időket, öntudatot, áldozatkészséget, eszünk és erőnk megfeszítését követelő időszakot. Türelmet kell tanúsítanunk, átmenetileg kevesebbel is beérnünk. És türelmetleneknek lennünk: minden késedelem tetézi gondjainkat és mulasztja az oly drága időt. És mégis: hisszük, most is azoknak lesz igazuk, akiket a remény nem csak éltet, hanem cselekvésre is késztet. Népünk, a nemzeti közmegegyezés nemes alapján, szegényebb időkben is gazdagítja azt a hazát, amely á régi, szép szokás szerint most karácsony ünnepét üli.

RpSfPQCPI e hazában a jóakaratú embeMbStJ&ölsi* reknek! Vagyis, — egy törpe kisebbségtől eltekintve — édes mindnyájunknak. Ha békességben tudunk élni egymással, akármilyen megpróbáltatások , elé állíthatnak bennünket á hétköznapok. Nem csak várjuk az idők jobbra fordulását, hanem tőlünk telhetőén meg is tesszük érte a magunkét. Az újabb szép karácsonyokért. S a m i ndennapokért.

i