Nógrád. 1982. december (38. évfolyam. 282-306. szám)
1982-12-19 / 298. szám
Tolnay Klári: „Nógrádba én haza megyek..." Villáminteijú a pásztói vendégszereplés előtt Ujsáprhír: Pásztói napok wmmel kulturális rendezvény- sorozat kezdődött Pásztón, a nagyközség felszabadulása 38. évfordulója tiszteletére a Lovász József Művelődési Központban. A gazdag programból kiemelkedik a Játékszín Pesti Vigadóban harmadik éve nagy sikerrel játszott Jerome Kilty» „Kedves hazug” című kétfelvonásosa, amelyet Pásztón, december 19-én, vasárnap este mutatnak be Tolnay Klári és Mensáros László szereplésével. A pásztói vendégszereplés előtt felkerestük Tolnay Klárit. a méltán népszerű, neves művésznőt, aki rövid interjút adott lapunknak. — Hogyan fogadta a pásztói bemutató hírét? — őszinte örömmel, hiszen Nógrádba én haza megyek, a szülőhazám ez a megye. Éppen ezért sajnálom, hogy viszonylag ritkán hívnak a Cserhát. a Mátra vidékére, ahová ar.nyi kedves, maradandó emlék fűz. — Mikor járt művészként utoljára itthon? — Azt hiszem, két éve annak. hogy Magyarnándoron voltam egy önálló esten. Jól emlékszem, hogy az első sorokat a mohoraiak töltöttéit meg. s szinte beszélgetéssé alakúhoz est jó része. Mohóra az en szülőfalum, s a velem egykorú asszonyok folyton „Hózsikáztak”, mert ez volt az én nevem gyermekkoromban otthon. Pásztó kissé távolabb esik Mohosától, de sokszor jártam ott is. A férjem rokonai Nagyfcáí.onyban éltek, s amikor oda utaztunk, Pásztón mentünk keresztül. Szép élményeket őrzök fia« taiasszonykoromból a Mátráról, ahová gyakran mentünk túrázni, vadászni barátainkkal. — Hallhatnánk valamit előzetesen a „Kedves hazugról? — Önmagáért beszél, hogy harmadik éve játsszuk a nagy „ír”, G. B. Shaw és az ugyancsak neves angol színésznő, Mez. Campbell titkos, plátói, de annál viharosabb szerelmének levelekből rekonstruálható történetét. Számomra kétszeresen is páratlan egész eddigi pályámon ez a 3zerep: most játszom színpadon először színésznőt; s azért is, mérv — az angol eredetivel ellentétben — nem olvassuk, hanem eljátsszuk a levelek tartalmát. Ez Húsz'« Péter rendezői találmánya: élet zajlik az egymással levelező két ember között. Élet, s negyedév világtörténelmi eseményei — háborúk, békekötések. a háttérben. No, de nem szeretném elmesélni a darab történetét; az nem lenne helyes. Inkább majd Pásztón, a színpadon kitűnő kollégámmal, Mensáros Lászlóval... — A ,,Kedves hazug” mellett milyen egyéb művészi munka köti le mostani hétköznapjait? — A Madách Kamaraszínházban játszom Csehov Vá- nya bácsijában és egy elsőfilmes rendezővel, Vészi Jánossal forgatok egy -olyan készülő filmben, amelynek témája a mai budapesti élet. — Olvasóink nevében köszönjük az interjút! Falóéi Sándor Szemközt a győztesekkel Ók tudják, ki voit A salgótarjáni Bolyai János Gimnázium leányai hat középfokú tanintézeti csapatot előztek meg tudásukkal. Négyen vannak. Tuba Márta II. d. osztályos, a többiek: Czebe Judit, Viszoczky Gabriella, Szabó Éva osztálytársak a III. a-ban. — Kit illet négyük között a legnagyobb elismerés? — próbálom megbontani a köztük levő, észrevett harmóniát. — Mártát — mutat szinte mindenki egyszerre a legfiatalabb leányra. — ö tudta közülünk a legtöbbet... A megdicsért azonnal tiltakozik: — Ne mondjátok már! Nem szeretem. Tudjátok, hogy elsőségünk közös munka eredménye. — Egy mindenkiért. mindenki egyért — fogalmazza meg a jelszót Czebe Judit, s ez a mondat ebben a körben, a Bolyai Gimnáziumban nagyon ismerős nekem. Először a hetvenes évek végén hallottam, amikor az iskola csapata remekül szerepelt a rádió Bee. thoven-vetélkedőjén. A tudás mellett akkor is ez az összeforrottság volt a siker kovácsa, no és a felkészítő pedagógus, Rozgonyi István ének-zene szakos tanár áldozatos. felelős munkája. — Elismerés illeti a gyerekeket — mondja a tanár. — Nagyszerűen álltak helyt. Már az óriási dolog, hogy a mai körülmények között egyáltalán vállalkoztak a vetélkedésre. Hat-hét órákat töltenek az iskolában, utána szakkörökbe, énekkarra járnak, zenét tanulnak. Nagyon nagy elszántság, lelkesedés kell már a puszta részvételhez is. A lányok valóban nagyon elfoglaltak. Egyikük elmondja, hogy — mivel országos középiskolai tanulmányi versenyre készül már reggel hétre az iskolában volt, s ott marad délután négy óráig. — A mostani felkészültségünk különbözött a korábbinál — jegyzi meg Rozgonyi István. — Időhiány miatt---T izenhat-tizenhét éves diáklányok. iskolai köpenyben. Nincs rajtuk semmi különös, megkülönböztető jegy. Csinosa!;, felhőtlen kedélyűek, lelkesültek, mint minden tinédzser. Az adagostól egyetlen dologban azonban mindenképpen különböznek: nagyon sokat tudnak Kodály Zoltán életerői, zeneszerzői és zenepedagógusi munkásságáról. Ők nyerték meg a megyei művelődési szervek által - legjobb tudomásom szerint az országban egyedülállócn — meghirdetett Kodály műveltségi versenyt. nem tudtunk annyiszor ösz- szejönni. Hetente csak egyszer, pénteken délután négytől, énekkari foglalkozás után. amikor már mindenki „leteszi a kanalat”. A hangsúly az egyéni felkészülésre helyeződött, s összejöveteleinken csupán számon kértem az ismereteket. Meg — ahogy mondani szoktam — „salatáztunk”. Feltettük a lemezeket, s két ütem, vagy egy jellegtelen rész — például közjáték után fel kellett a gyerekeknek ismerniük a művet. — Meg is Volt az eredménye — szól Viszoczky Gabriella. a csapatkapitány. — A zenefe’ismerásben erősebbek voltunk a többieknél. — A döntöbeni verseny közepéig fej fei mellett haladtak a csapatok — emlékezik vissza Czebe Judit —, utána húztunk el. Kilenc pont volt az előnyünk. Ha az utolsó kérdésre egy szót. se szólunk, már akkor is eisők vagyunk. — Előnyünkre szolgált, hogy tanár úr magas követelményeket állított elénk — mondja Tuba Márta. — így a versenyen kellemes meglepetés ért bennünket. — Xvlár a bizonyítványosztáskor megkaptuk a segédanyagokat — említi Szabó Éva —, Kodály-életrajzokat róla szóló írásokat, tanulmányokat műveinek lemezeit. Kiválasztottad mindenki a neki legKodály jobban megfelelő témákat,- műfajokat, s már a nyáron elkezdtük a felkészülést- Tanár úr aztán szeptembertől fokozatosan „vizsgáztatott” bennünket. Ahogyan hallgatom az egymásba hol szorosan, hol la-' zabban fűződő szavakat, mondatokat, egy fura gondolat fészkeli magát belém es tolakszik elő: miféle elméleti, gyakorlati haszna van egv ilyen több hónapos „edzésnek”, egy ilyen vetélkedőnek; végül is megéri-e a befektetett energiát? Ám alighogy kimondom szellemi felvillanásomat, a lányok egymás mondandóinak végét meg sem várva, indokolnak. — Korábban idegenkedtünk Bartók és Kodály modern, XX. századi zenéjétől — így a csanatknoii.ány. — Kcdály-év van, gondoltam, annyit hallunk róla, hogy teljesen ellenszenves Írsz, és éppen az ellenkezője t örtént — fogalmaz Szabó Éva. — Ez idáig csak Kodály nevét ismertem, most nagyon közel került hozzám — vélekedik Cr.sbe Judit. — Mikor meghallgattam az I., a II. vonósnégyest és a Trió szerenádot, azt mondtam, én ezt bizony még. tápszer nem hallgatom n-sg. nemhogy felkészülök belőle. Aztán a tanulmányok sggde'- tek a megértésükben. Megtudtam, mit miért írt a zeneszó ■- ző, mi mit jelent. Ezután már egészen más érzés volt hallgatni a zenét Azt hiszem, valamennyien úgy voltunk vele, hogy nem fogtuk fel Kodály zsenijét. Most láttuk meg igazán, ki is volt ő, milyen nagy művész, micsoda példakép. A verseny értelméről többet és szebbet Tuba 'Mártánál és társainál, ha akarnék, se tudnék mondani, ök valóban tudjak, ki volt Kodály Zoltán, hogy művészete mennyit ér. Radöbbenésük módszereit érdemes eltanulnunk. Sulyok László Bolgár népművészet A bolgár országos néprajzi múzeum anyagából nyílt kiállítás a Néprajzi Múzeumhan. Lenti képeink a kiállításon készültek. kapunál sorakozó gyerekek mellett épp hogy bejutok az udvarra, s akkor egy szőke hajú, csöppnyi lány tágra meresztett szemmel, csodálkozó arccal megszólít: — A Kovács Pistikéért tetszett jönni? — Neem... — A zavart választól nem tudom, megnyugodott-e a kislány, nem tudom, ki az a Pistike, akiért jönni kellett volna. De mindegy. A kis- terenyei gyermekotthon valamennyi lakójáért jönnie kellene egyszer valakinek. Mert ezek a gyerekek, függetlenül attól, hogy ismerik-e egyáltalán szüleiket, várják. hogy végre eljöjjön értük valaki. Az épületbe lépő idegen esély a szeretetre. Gyorsan teremtenek kapcsolatot, gyorsan kötődnek mindeníiihez, aki hajlandóságot mutat a viszont- szimpátiára. De bárhogy szomjazzák a családi meleget, az egyszemélyes szeretetek nem mennek el könnyen az intézetből: mert érzik a kockázatát. Érzik, amit az élettől biztosan kaphatnak, az az intézetben van. A többi csak ráadás, véletlen. Mint. ahogy Gabi sorsát is véletlenek sorozata alakította. Születésétől kezdve szerencsétlen véletlenek érték, ti-enhat évesen jött el az első kellemes meglepetés. Nem csoda, hogy ennek már nem tud igazán lelkesen, felsza- bndultan örülni... G abi sportos alkatú leány, de mozgása lassú. Szeme alatt fáradt, nagy karikák, keskeny ajkát szorosan összezárja. Találkozásunkkor kedvetlennek tűnt, de lehet, hogy mindig ilyen. Vontatottan kezdi mesélni életét: — A legelső emlékeim egy családhoz kapcsolódnak. Volt apám ét anyám. Az apámat jobban szerettem, mert az anyám sa szeretett nagyon. Amikor nagyobb lettem, mondták a szomszédok, hogy én örökbe fogadott gyerek vagyok. Az apám azonban tagadta és én hittem neki. Később egyszer a szekrényben turkáltam, találtam egy pici trikót, benne pecsét: Felsőpetényi gyermekotthon. Innentől tudtam, hogy ezek az emberek nem a szüleim. De három évig az én titkom volt. Akkor a nevelőszülőimnek édesgyerekük született és engem másként kezdtek kezelni. A nevelőanyám kivételezett a kicsivel, engem gyakran megvert. Már gimnáziumba jártam, amikor megszöktem otthonról. A ke- resztszülelmhez mentem Pestre. Tör egy darabkát az előtte levő csokiból, nézi ujján az olvadó masszát. — Az üzletbe mentem vásárolni, amikor egy rendőr igazoltatott. A Róbert Károly gyűjtőintézetbe kerültem. Értem jött a nevelőapám, de útban hazafelé megszöktem tőle. A keresztapámék ekkor már neVn fogadtak be, hát így kerültem intézetbe Később nevelőapámék lemondtak rólam, visszavették a nevüket. Én újra az édesapám nevét kaptam meg, amit addig sose hallottam. S ez s névváltozás következményekkel járt... Gabi első emlékei négyéves korából valók. De mi történt azelőtt? Egy nyolcgyermekes család hetedik gyereke volt. Szülei elváltak, s hat testvérét a bíróság édesanyjának, kettőjüket az apának ítélte. Az iszákos apa egykettőre állami gondozásba adta a két apróságot. Az édesanya mint értesült róla, nyomozásba kezdett, s egyik gyermekét gyorsan magához is vette. A másikről azonban nem kapott hírt — rímért Gabi az állami gondozásból hamar nevelőszülőkhöz került. Törvény tiltja, hogy ebben az esetben értesítsék a szülőt a gyerek hollétéről. Évek teltek el, az édesanya felnevelte hét gyerekét, a nyolcadik meg járta a maga kálváriáját... De Gabi minderről semmit sem tudott: — Kisterenyére kerültem. A gimnáziumot nem folytattam, beiskoláztak a nagybátonvi szakmunkásképzőbe. Varrónőnek tanulok, most vagyok harmadikos. Tavaly az igazgató bácsi összehozott egy idős házaspárral. Gyermektelenek. Akartak valakit, aki öregségükben tá»- mogatja őket, és akire a vagyonukat hagyhatják. Kijártam hozzájuk rendszeresen, közelgett a szünidő, és úgy volt, hogy a nyarat náluk töltöm... De akkor Gabi édesanyja felszólítást kapott: két évre visszamenően fizesse be a jelképes hozzájárulást lánya állami gondozásához. Ebből már nem volt nehéz kinyomoznia, hol van Gabi. S nyáron, az utolsó tanítási napon megérkezett Kisterenyére... Gabi majszolja a csokoládét, s ahogy a történetben idáig ér, boldogan mosolyog. De mintha szégyenné kicsit a boldogságát, elfordítja arcát: — Mondták, hogy anyu vár a portán. Nem tudtam mit csináljak, nem találtam a helyem, de féltem lemenni. Amikor végre rászántam magam, anyu kiment a faluba. Azt mondták neki, még nem vagyok benn. Utána iramodtam. A személyleírás alapján hamar ráismertem. Négyszer elmentem mellette, de nem szólítottam meg. csak jól megnéztem. F urcsa érzés volt. Én valahogy mindig azt gondoltam, hogy az anyám a csavargó, a link és az apámat vártam. Kellemes csalódás ért. Végül az igazgató bácsi mutatott be bennünket egymásnak. És akkor anyu' azt mondta: tudja, hogy én vagyok a lánya, megérezte, amikor elmentem mellette az utcán. És ekkor jött a dilemma: tizenhat évesen kapni egy édesanyát!... Gabi ekkor még mindig nem tudhatta, miért kellett eny- nyit. várnia rá. És itt van az idős házaspár, akik őt várják. — Először úgy gondoltam, nem megyek sehova. Aztán másképp döntöttem. Mégis felmegyek Pestre anyuhoz, megnézem, kik a testvéreim, milyenek. Megszerettem mindannyiukat. Anyunak van egy férje, neki is van két gyereke. Végű! is náluk töltöttem a nyarat. És az a nyár tartogatott még egy meglepetést. Egyszer, anyu és a férje, Lajos bácsi, bementek egy presszóba, hogy vegyenek valamit, én az utcán vártam őket. Oda- tántorgott hozzám egy részeg ember, cigit kért. Amikor anyuék kijöttek, elmondtam nekik, az emberre mutatva. Akkor mondta anyu, hogy ez az édesapám. Gabi döntött jövőjéről... — Ha megvan a szakmunkás-bizonyítvány, felmegyek anyuhoz. Ö a László kórházban ápolónő. Én is ott fogok dolgozni, és focizok majd a kórház női csapatában. Leérettségizem és aztán tovább tanulok. Azért is megállóm a helyem... — Megint elfordítja a fejét, kinéz a nevelői szoba ablakán, jobb keze ökölbe szorul. — Eddig is úgy tudtam elviselni a dolgokat, hogy azt mondtam, „csakazért- is”, vagy „csakazértse”! Nem nagyon volt kivel megosztani bánatomat, örömömet, bár barátaim mindig voltak... Ügyis kell majd még csalódni... B úcsúzok Gabitől, nehéz szívvel ballagok le a kisterenyei nevelőotthon lépcsőjén. Egy kisfiú állja utam a sötétben: — Néni, kiért tetszett jönni? Veszprémi Erzsébet és GABI
