Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)

1982-11-13 / 267. szám

Nem egy nap az esztendő A NAPTÁRRA rá sem néz az ember, mégis tudja, hogy itt a tél. Nemcsak az időjárás, a táj színelváltozása igazít el, év­szakügyben biztos tájékozó­dási pont a rendezvénynaptár. Az utóbbi hetekben is meg­szaporodtak a meghívások: jöjjön el hozzánk ekkor és ek­kor rendezzük meg az öregek napját. De nem is a szemé­lyes kapacitálások bizonyít­ják, hanem a megszaporodó újsághírek is arról szólnak, hogy a tél kezdetével együtt beköszöntött az immár hagyo­mányos rendezvények döm- pingje is. Tél és öregek napja — ér­zek ebben az egybeesésben valami törvényszerűséget. A munkában megfáradt idős em­berek találkozóját — öregek napja címén — jobbára falun szokás megszervezni, az ilyen településeken élő nagy kort is megélt emberektől pedig ide­gen a parkban való üldögélés. Még akkor is, ha éppen felvál­totta valaki a hetedik vagy nyolcadik ikszet is. A falusi élettér, az udvar és kert, az apró szőlő megannyi teendőt kínál, ezernyi feladat elvégzé­sére kényszerít. Ünnepelni nincs hát idő, legföljebb té­len. Amikor fedél alatt van az egész évi fáradtságos mun­ka gyümölcse, amikor már sercegő lángban kesernyés füstté vált a kertben összeta­karított gizgaz is. Kutassa csak valaki az öregek napja időpontjának titkát, csak erre fog jutni: tavasszal-nyáron- ősszel kevesen jönnének össze, mert a kikapcsolódásnál, a szórakozásnál, meg az ün­neplésnél fontosabb a munka. DE REND VAN VÉG­RE az öreg porták idős gazdái körül is, meg­lehet egy kicsit pihenni. Helyi népfrontvezetők, tanácsi akti­visták munkálkodnak az öre­gek napja sikeréért, amelyhez a legelső lépés a pénz össze­gyűjtése. Az egyik hasonló feladatot vállaló társadalmi munkástól pedig art is tudom, a jeles esemény anyagi fede­zetének előteremtése manap­ság egyre nehezebb tevékeny­ség. Nem azért, mintha az ilyenkor zsebbe nyúló taná­csok, termelőszövetkezetek, ÁFÉSZ-ek a korábbinál szűk markúbbak lennének. Egysze­rű a magyarázat: több az idős ember. A gerontológusok iga­zi témája az életkor megnö­vekedése, mi csak örömmel bólinthatunk a tényre: ma­napság egyre több körülöt­tünk a hetven-nyolcvan esz­tendőt is megélt idős ember. Több vendégre kell tehát szá­mítani az öregek napján, en­nek következtében pedig a szervezőknek a korábbinál több pénzt kell előteremteni. A szendvics, vagy a főtt virsli, az üdítő ital meg a — uram bocsá’ — kupica pálin­ka, üveg sör pénzbe kerül ugyanis. Persze, máris mond­hatja valaki, hogy a rendez­vény sikere nem a „traktán" múlik. Így igaz. Szerencsére nincsenek rászorulva egy sze­rény uzsonnára a koros embe­rek, csak éppen még bensősé­gesebbé, családiasabbá teszi az eseményt a jelképes étel és ital. A harapnivalón és az üveg sörön kívül természetesen vannak fontosabb dolgok is. Kiváltképpen ott, ahol igazi rangot adnak az öregek nap­jának és nem kényszerű, ki­pipálható programként tart­ják számon. Ismerek olyan egyszerű, semmiféle hivatalos megbízatással nem rendelke­ző, tehát semmire nem kötele­zett (?) falusi asszonyt, aki heteken keresztül az öregek napjára való készülődés lázá­ban ég. Műsort szerkeszt, sze­replőket válogat a gyerekek közül, verset és prózát tanít be, hogy a szó legrosszabb értelmében vett amatőr pódi­umelőadással köszönthessék az idős embereket Emelve az ünnep hangulatát, s aka­ratlanul is jelképezve a múl­tunk, jelenünk és jövőnk kö­zötti kapcsot, összefüggést. Az öregek napja program­jánál maradva, hadd idézzem fel egy megható élményem. Idős, hetven és nyolcvan év között járó asszony keresett meg, hogy megossza velem az örömét. Nem a szendvics és a kupica, nem is a kedves gye­rekműsor, még csak nem is a ,hivatalos részt” követő öre­ges, módjával járt tánc tette rá a legnagyobb hatást. Ez az idős asszony a tsz- elnöknek örült. A megerősö­dött gazdaság mai vezetőjének, aki elment az öregek napjára, kedves szavakkal megköszönte egykori munkájukat, s termé­szetesen szólt a szövetkezet jelenéről, meg a terveiről is. Nem vagyok benne bizonyos, hogy a termelési értékről, ár­bevételről és egyebekről mon­dott számokat meg is értették az egykori alapítók, az ő számtanjuk megmaradt egé­szen más, sokkal kisebb ada­toknál. A lényeg nem is ez, hanem a kapcsolattartás. A legbeszé­desebbek az idős asszony szavai: „Éreztem ezen a délu­tánon, hogy számon tartanak, hogy nem felejtettek ef”. Mire gondolhatott még ott a terített asztalok' mellett ülve, hallgatva a szövetkezet mai elnökét? Bizonyára az elmúlt időszakra, a mai jólétet meg­alapozó egykori nincs keserű­ségére. Arra az időre, amikor az első szövetkezők közös istállóba kötötték a három-négy pár lovat, a néhány tehenet és kö­zös majorba húzták a kezdet­leges földművelő eszközöket. A MAI EREDMÉNYEK hallatán tehát az az időszak, az a munka juthatott az eszébe, ami pontosan a forrása, a szü­lője a jelen biztonságának. S kire tartozna, kinek köszönhető mindez, ha nem az egykori megvetőknek. Lám, milyen emlékeket idéz, milyen érzése­ket és érzelmeket kelt a pusz­ta tény: megjelenik a tsz-el- nök az öregek napján és be­mutatja a közös gazdaság je­lenét. Azoknak, akikre éppen úgy tartozik, mint a még ma is aktívan munkálkodókra. AZ ÜNNEPI LELKESEDÉS, az öregek napja fénye termé­szetesen nem feledtetheti min­dennapi kötelességeinket. Fáj­dalmas emberi gyarlóság vol­na, ha art hinnénk, hogy egyetlen napon letudhatjuk minden teendőket; hogy bele- sürithető egy hangulatos és kedves rendezvénybe egy esztendőre való szükséges szeretet, gondoskodás. Aki nehezen osztja be kevéske fo­rintját, holott jóval többre érdemesült; akire hétszámra nem nyitják rá az ajtót, eny­hítendő a keserű magányt — annak csak pillanatnyi gyó­gyír a legszebben csillogó és legemlékezetesebb öregek nap­ja. Minderre figyelmeztetni ta­lán fölösleges is. Nem vélet­lenül hallani az öregek napján megjelenő hivatalos emberek szájából a tájékoztatót: ere­jéhez mérten mit tesz — mit tehet — egy-egy gazda­ság, tanácsi szerv. S ha csak alkalmi segélyről, ingyenes fuvarról, némi tüzelőről van is szó, akkor is többet jelent egy-egy külsőségekben csil lógó rendezvénynél. A gondoskodásnak ezt a fajtáját, a kényszerű és egy­ben szép kötelességet nem intézhetjük hát el egyetlen eseménnyel. Néhány nappal ezelőtt került kezembe egy tanácsi papír, a kissé száraz, hivatali stílben fogalmazott iratot a tanácstagokhoz jut­tatták el. Nem kevesebbet kérnek ebben a választott tes­tületi tagoktól, mint ezt: ál­landóan nyitott szemmel jár­janak, éljenek a körzetük­ben. Vegyék észre, ha vala­mely idős segítségre,’ gyámo- lrtásra szorul, tapasztalataikat pedig juttassák el a tanács illetékes szakigazgatási szer. véhez. Apróságnak tűnik mindez, arait egyébként a ta­nácstagok és más társadalmi munkások zöme külön felhívás nélkül is megtesz, mégis je­lentőséggel bír. Egyszerűen azért, mert jelzi a folyama­tosságot. Kifejezi azt a szán­dékot és akaratot, hogy a többnyire emlékezetesre sike­rült öregek napja az egész sokrétű és folyamatos gondos­kodást koronázza meg. ÜGY ÉS AZÉRT, ahogyan azt minap a Sütő Andrástól olva­sott idézet sugallja: „Önma­gát becsüli minden nemzedék azáltal, hogy tudomásul veszi: a világ nem vele kezdődött”. Kelemen Gábor A tettes őrirefben, a nyomozás folyik (2.) Ez az ember... Ember? Éppen tizet St a nagy­templom harangja, amikor kopogtatás után kinyílik az ajtó, s belép Hollai Gábor hadnagy. Az új munkatárs. — Már azt hittem, hogy előbb kialszod magad, és csak azután fáradsz be — fogad­ja tettetett haraggal Gábor a fiatal hadnagyok — Elnézést kérek... — kezdené a magyarázkodást a hadnagy, de az alezredes le inti. — Most már mindegy, mi­ért késtél. Lényeg, hogy itt vagy. Egyébként tudod, mi történt? — Hát, úgy nagyjából. Kü lönfoen is, az egész város er­ről beszél. — Lássunk munkához. Itt a gyanúsított elfogásáról szóló rendőri jelentés és itt a személyi igazolványa. Ol­vasd át légy szíves, addig én felhozatom a fogdából Kohá- nyit. A két rendőr kíséretében a szobába lépő Kohányi olyan unott, egykedvű arcot vág, mintha valamiféle tyúklo­pásért állították volna elő. A két rendőrtiszt Ö6szenéz. Az első pillanatokban azt hiszik, hogy valamiféle or­vosi esettel állnak szemben. Hiszen képtelenség elhinni, hogy egy normális ember, aki néhány órával korábban sorra ledobálja a tizedik emeletről a saját gyerekeit, az így, ilyen, szinte fölénye­sen tudjon viselkedni. Az alezredes amellett, hogy egyébként is igen kedveli fia­tal kollégáját, ezúttal külön örül, hogy Hollai Gábor ere­deti végzettsége pszichológus. Foglaljon helyet — mu­tat Gábor az íróasztal előtti székre Kőbányának. — Tudja, hol van? — ér­deklődik Holtai hadnagy a gyanúsítottól. — Igen. Tudom. Hol? Mondja meg? — Ilyen kérdés... A me­gyei rendőr-főkapitányságon. — És azt is tudja, hogy miért került ide? —• veszi át a szót Gábor. • Igen. Mert ledobáltam a háztetőről a gyerekei­met... — Mindet? — Nem. Csak hármat — — És hol a negyedik? — Azt kérem, én nem tu­dom, Délután elküldtem az anyjáért, hogy jöjjön haza, de azóta nem jelentkezett Feri. — Ha dohányzik, gyújtson rá — mondja az alezredes, aki talán egy kevés erőt akar gyűjteni, hogy fölocsúdjon. — Kérem, még a cigaret­támat is elvették — feleli szinte felháborodva a gyanú­sított — Ja, igen... Itt ugyanis ez a rend — válaszol a had­nagy, aki már szemmel lát­hatóan kezd hozzászokni a gyilkos viselkedéséhez. — Itt az enyém, amikor kell, csak kérjen — mondja az alezredes, megvárja, amíg a gyanúsított mélyet szív a cigarettájából, majd minden átmenet nélkül teszi fel a kérdést: — Miért tette» A válasz azonnal követke­zik, mintha csak készült vol­na Kohányi. — Meg akartam bosszulni a feleségemet — Megbosszulni? — Igen. — És miért? — Mért elhagyott és a gyerekeket is magával akar­ta vinni. Én nem kertelek, megmondom őszintén, ki akartam irtani az egész csa­ládomat. — Tehát Feri csak azért maradt életben, mert nem volt otthon? — érdeklődik a hadnagy. — Igen. — Ha otthon van a legna­gyobb, akkor őt is ledobta volna a háztetőről? — Tehát bosszúból tette? — kérdezi az alezredes. — Igen, mondtam már. EV hagyott egy férfiért és én ezt nem tűrhettem. — Ha már nyíltan beszél­getünk, megmondaná, hogy miért hagyta el magát a fe­lesége? — Hát... Csak elhagyott Talált magának egy másik pasast. Ügy látszik, az jobb volt, mint én. Nagyon sze­rettem a családomat és nem akartam tőlük elszakadni... — Azt, hogy mennyire sze^ rette őket, ma bebizonyította. De végül is nem szakadt el tőlük. A gyerekek magánál éltek. — A kislányt, akit a leg-' jobban szerettem mind közül, azt magával vitte a felesé­gem. Néhány nap múlva utá­nuk mentem és visszahoztam. — Magánál volt mind a négy? — Igen, de Anna, szóval az asszony azzal fenyegetett, hogy állami gondozásba adja őket. — Bár megtette volna — mondja az alezredes. — A ki­hallgatást mára befejeztük! — Le... És ha nem fog­nak el, megkerestem volna, akárhol is bujkál. Azután őt is felvittem volna a legköze­lebbi ház tetejére. Onnan már csak egyetlen mozdulat kel­lett volna és kész... — És a feleségének milyen sorsot szánt? öt is a háztető­re akarta vinni? Kohányi, mintha mosolyog­na. Mintha naivnak tartaná a kérdést. Ügy válaszol. — Hát elképzelik, hogy ő feljött volna velem a tetőre? Az asszonyt megfojtottam vol­na. .. — És azután? — Én is öngyilkos akartam lenni. — Megtehette volna ma is. Fent állt a harmincöt méter magasban. — De én nem végzek fél- munkát. Elhatároztam, hogy mind a négy gyereket és a feleségemet is megölöm. Az­után következtem volna én. Pillanatkép George G. Scottról lliil.j'ilfiiíS í 'ffe; Azon kevés nyugati sztár közé tartozik, aki többnek látszik a koránál. Ötvenöt esztendős, de barázdált, mar­káns arcát látva idősebbnek gondolnánk. 1927. október 18-án szüle­tett a virginiai Vise-ben. Új­ságírást, filológiát és színé­szetet tanult a missouri egye­temen, miután leszolgálta ka­tonaidejét a tengerészeinél. Első próbálkozásai a Broad- wayn és Hollywoodban siker­telenek voltak. A nagy kiug­rás 1956-ban következett be, amikor a _ New York-i Shakespeare-fesztiválon III. Richard alakításával olyan si­kert aratott, hogy a sajtó a nevével volt tele. Ettől kezd­ve jobb szerepajánlatokkal halmozták el. Hollywoodban 1958-ban de­bütált, de a színpadhoz nem lett hűtlen, olyannyira, hogy 1962-ben saját színházat alapí­tott Theatre of the Michigan Company néven. A hatvanas évek végére lett | igazán népszerű filmszínész. 1970-ben eljátszotta a máso­dik világháború egyik ame­rikai hősét, Patton táborno-1 kot, és ezért az alakításért! Oscar-díjjal tüntették ki. Át­vételét megtagadta, mint aho- I gyan korábban két jelölését is | viszautasította. 1972-ben ren­dezőként is bemutatkozott, a Rage című alkotással. George C. Scottnak több filmjét játszották már a ma gyár mozik. Köztük az 1968- ban készült Petuliát, az 1973-ban forgatott Oklahoma aranyát és A delfin napját, és az 1978-as A papa moziját, amelyben — mint már annyi­szor — felesége, Trish Van Devere volt a partnere. A Magyar Televízióban no­vember 13-án és 14-én láthat­juk a Perbe fogott félelem című filmet, amelynek egyik főszerepét George C. Scott játssza. (erdős) 4 NÓGRÁD - 1982. november 13., szombot __________________JkAOKT«. A város vendégeit köszöntő nagyméretű üdvözlőtáblát helyeztek el Balassagyarmat ha­tárában, a Lenin-lakótelcp közelében. A fából készült hatalmas tábla áttört palóc mo­tívumaival új színfoltja az Ipoly-parti településnek. (Sajnos, elhelyezése nem volt leg­szerencsésebb, mert környezetébe belesimul, nehezen észrevehető!) — kj — Dr. Gábor Ferenc hosszú rendőri pályafutása során sok úgynevezett kemény legény­nyel, gyilkossal és egyéb bű­nözővel találkozott, de bár­mit is követtek el, sok eset­ben elesetteknek, szerencsét­leneknek tartotta, s vala­mennyire szánta őket. Ezút­tal nem érez szánalmat... Az alezredes a kellemes nyári levegőből nagyokat szip­pantva indul szobájának a város főutcája felé néző abla­ka felé, s közben töprengve, csak úgy félhangosan mondja kollégájának: — Azt hiszem, a magyar kriminalisztika történetének egyedülálló esetével találkoz­tunk. Sajnos.... — És szerintem normális ez az ember. Már ahogy ezt az • alatt a rövid idő alatt meg­tudtam állapítani — feleli a hadnagy —, de hát ennek a megállapítása mindenképpen az elmegyógyászokra hárul. — Az én benyomásom is az, hogy nem beteg. Elvete­mült. De a mi feladatunk az lesz, hogy akár a lelke leg­mélyéről is kibányásszuk az okokat. Ki, mit, hol rontott el? Persze, mindez sajnos, csupán akadémikus kutatás, mert a szerencsétlen három kisgyermek életét már nem tudjuk visszaadni. _ Gáborné jó rendőrfeleség, nem rohanja le kérdéseivel a férjét. Pontosan tudja, hogy amit lehet, úgyis elmond, sőt, bizonyos problémákat meg is beszél vele, hiszen ő is máj dhogynem szakmabeli: or­vosnő. Csak amikor már félig el­fogy a pohárból a jeges tej, mondja: — Borzasztó lehetett... — Hát... hogy borzasztó? Szinte elviselhetetlen. És mit gondolsz, miért tette? Az asszony arcán látszik, hogy a legképtelenebb variá­ciók között latolgat. De vé­gül is csupán egy elképzelhe­tő ok maradt fenn gondola­tainak rostáján. — Megőrült... — Amit elkövetett, az nem vitás, hogy tébolyultra vall, de az első beszélgetések után úgy tűnik, teljesen tiszta fej­jel, átgondoltan tette. — Dehát mégis, miért? — csodálkozik az asszony. — Azt mondja, hogy bosz- szúból... — Kit vagy mit akart ez­zel megbosszulni? — kérdezi tovább az orvosnő a férjét. — Elhagyta a felesége... — Akkor ez az ember. | Ember? Schmidt Attila | (Következik: A szomszédokat a ricsaj zavarta.*)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents