Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

Üj könyvek

Minden évben — már hagyományosan — megrendezik Magyarországon a szovjet könyv ünnepét. E könyvnépszerűsítő akciót rendezők érthető módon a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójához kötik. Könyvkiadóink gazdag politikai és szép- irodalmi választékkal készültek fel az évfordulóra, s szinte alig van olyan hivatásos könyvkiadó, melynek terméséből ne választhatna az olvasó a szovjet könyv ünnepén. A forradalom és a szovjet avantgárd mindmáig legnagyobb költője Vlagyimir Majakovszkij. Költőnetnzedékek nőttek fel versein. Ma talán — sokan úgy hiszik — nem aktuális már, de újraolvasva ismét felidézzük időtálló, ma is érvényes költeményeit, gondolatait. Gondoljunk csak az Önagyonülésezőkre, vagy A kiskirályra — (hogy csak ezeket említsük. A Móra Kiadó Kozmosz szerkesztősége adta Ír őzre a nagy sikerű Világirodalom gyöngyszemel-sorozat- ban válogatott verseit Rózsa Endre szerkesztésében és válogatásában. Majakovszkijhoz híven a nagy szovjet forradalmár stílusában írt verses előszót a kötethez: „Maga / soha / nem lesz már védett őstulok, de / éremdús agg aga:/ a koponyája vasbeton, de / szétveti / szüntelenül növekvő / agyának szürkeállaga. / Mit mondhatnék? / ön ma — nem nagy divat. / De nem tudják kitagadni; -hat!”

Majakovszkij kései utódát, Jevgenyij Jevtusenkót sem kell bemutatnunk a magyar olvasóknak. 1971-ben megjelent első kötete óta sokat olvasott és szavalt költő nálunk. Becsülik és szeretik bátor szó- kimandásáént, őszinte hangjáért írjon siratót barátja halálára vagy szerelmes verset, minden sorín átizzik az a tisztaság és egyértelműség, mely csak kevesek sajátja, a lcöltő egyéniségéből eredő hatalmas erő. Legújabb kötete nem éppen a napokban jelent meg, de Majakovszkijról szólván óhatatlanul idekívánkozik az utóbbi két évtized legjobb verselt tartalmazó kötete a Ballada a nekifutásról. A kötet utolsó darabjaként egy esszét olvashatunk, de nevezhetnénk akár humanista kiáltványnak Is: „A művész nem változhat rendőrré az élet pályaudvarán, sem cipőtisztító automatává, mely a nyílásába dobott aprópénzért akár a gyilkos cipőjéről is szolgálatkészen lepucolja a vért, nem változhat hangszóróvá, turistareklámmá, plakáttá sem. A művészet mint kiállítás a pályaudvaron az egyetlen lehetőség arra, hogy legalább egy pillanatra megállítsuk őrülte^ rohanó, túlontúl ideges világunkat, hogy az emberek a képeken újrateremtett önmagukba ütközzenek, megtorpanjanak, s eltöprengjenek: kik is vagyunk voltaképpen ?”

«orreercee ccéceércteeer

Czinke Ferenc rajz»

Mark Szergejev:

Egy észténdőnyit éljünk bár csupán

Egy esztendőnyit éljünk bár csupán — reménytelen is gondoljunk előbbre — egy esztendőnyit éljünk bár csupán, de vakmerőn, gátakkal nem törődve.

Vágy tépje szívünk, magasság után, őszinteség, igazság szárba szökjön.

Egy esztendőnyit éljünk bár csupán, mint valóban utolsót itt a földön.

Kis eskü sarjad s pici vétek is, édes füvecske támad s lágy esőcsepp, a bürök meg gyakorta szétesik, belül az izzó boldogság erősebb,

(Köháti Zsolt fordítása)

Hamid Guljam:

Barátköszöntő *

Leningrádból, Moszkvából, Grúziából, Moldvából való jóbarátaim, ha vendégségbe küld hozzám a távol, a házam szebb és tágasabb megint! Hallgatjuk a csalogány-éneket, üzbég zöldtea-illatban fürödve — mi lehet drágább, mint a szeretet, barátság és testvériség szülötte?! Keletnek bölcsessége így izgat:

— Gazdag csupán, ki barátokban gazdag!

(Veress Miklós fordítása)

•A Szovjet Irodalom 12. számából.

a

— Az umanszkiból.

Aha. A hangjáról meg a nagy szakálláról megismerem Prohor Artyomovics apót.

— Te vagy az, Prohor apó?

— Én. ,

Közben Zaharcsuknak be nem áll a szája: '

— Lőjjetek már, hisz kadétok!

— Te vagy az, Szenyka?

— Én bizony — mondom az apónak.

— Lőjj már!

— Ne ugass! — mondom Zaharcsuknak. — Falubeliek, nem árt tudni, hogy mi van odahaza.

Zaharcsuk bntrafordítja a kancáját, megáll mögöttünk, várja, hogy mi lesz.

Már csak három lépés választ el tőlük. Ök is lövésre készen tartják a karabélyt, mi is lövésre készen tartjuk a karabélyt. Kezet fogunk velük. Prohor Artyomovics apó, Szmetanyin, Vaszka Pjankov, Fegya Sztyecjura, aki a Ma- levnno-mnjornál úgy nekiva- du’t, hogy a saját lova Tarkát is lekaszabolta, meg még két ismeretlen embert is.

— Rég eljöttetek otthon’ól?

— Nem olyan régen, de nem is tegnap.

— Mi van az én, asszonyommal?

— Most már bármikor megszülhet, de a földdel elbír.

— Milyen a sorotok?

— Megvagyunk — mondja az apó —, harminc rubel zsold, de nem adnak se cuk-' rőt, se dohányt. Mikor lesz már vége ennek az egésznek?— Adjátok meg magatokat, és nektek már vége is van.

— Igaz, hogy levágjátok a foglyok tojását?

— Marhaság, apó. Minek nekünk a tiétek, mikor a sajátunk is megvan hiánytalanul? Adjátok meg magatokat!

— Azt leshetitek, inkább adjátok meg magatokat til — mondja, és közben olyan szaporán pislog, mint a kuvik.

— Azt ti is leshetitek — mondom.

Beszélgettünk még egy darabig. Megkínáltuk őket gyári cigarettával, aztán szétmentünk. Egy szál hajuk se görbüld meg, egy szál hajunk se görbült meg.

Aztán Ovecska falunál harc volt. Ott bizony szorultunk. A harci helyzet meghátrálásra kényszerített bennünket. Megbomlott az arcvonal, mindenütt 5-ések keletkeztek.. Min-- denki azt nézte, hogy merre futhat..., hogy ki kit hagy le. Az ember csizmájára egy púd sár tapadt, a lába csontig feltörve, már ereje sem volt a

futásra. A Kubanynál úgy túlterheltük a kompot, hogy a víz alá merült, az ágyúk is lementek a víz alá, • az embereknek ki kellett úszniuk. Kész röhej, de kinek volt akkor röhögni való kedve. Fáj- az ember szíve, ahogy nézi, hogy kapálóznak a bajtársai a Kubanyban és jajgatnak:

— Segítsetek, húzzatok ki!...

Kievickéltem, Gyagilját is kihúztam a szőke loboncánál fogva. Jó sokat ivott, nem sok hiányzott, hogy örökre benn maradjon a vízben.

De csak életben maradtunk, és most már minden rendbe jött.

Most itt vagyunk pihenőn Szuvorovszkajában, táncolunk az esti mulatságokon, megszorongatjuk a lányokat, pálinkát nyakalunk.

Í

gy azért el lehet éldegélni.

Milyen az ellátás és a rend a kórházban? Minél előbb gyógyulj meg, és gyere, nagyon hiányzol nekem, a cimborák is emlegetnek.

Mihamarabb várom a válaszod.

Mély tisztelettel:

Sz. Folovlnkin. Fordította: Bratka László

SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM

„Tizennégyben... Hzennyócban..."

„Elmennék én katonának, csak kötéllel ne fognának... m

— Elsorolom elébb a gyerekeket. Az első házasságomból itt él kettő Herencsény- ben, megházasodtak régen ők is, elébb vót házuk, mint nekem. Az a feleségein meghalt régen, a másik családomban a legidősebb fiam harminchetes, a bodajki bányá- • ba ment elsőnek, azóta is ott van, elvett egy tehetősebb jányt, öten vótak testvérek, vót házuk, de nagyobbat építettek, százezret kapott kedvezményben a fiam, most is kapott 22 ezret hűségpénznek, huszonkét éve ott van... A másik fiunk negyvenes, a tarjám acélba művezető, tanult volna, de én nem bírtam a segítést, kitanulta a azer- számkovácsszakmét és mégis elvégezte munka mellett a technikumot.. A harmadik fiam is Tarjámban végzett a technikumban, mi már csak akkor tudtuk meg, hogy repülős akar lenni, amikor az anyja meglátta a füzetében a negyven ugrást, azt mondta „játék csak az... ”, ez a fiunk repülőstiszt, most várjuk haza, egyszer erre is elrepülj, Herencsény szélén, mindenki tudta, hogy ő az. A jányok közül az egyik fűtőnek ment, könyvelő lett belőle, kitanulta, a másik bedolgozó varrónő, itt él helyben, a harmadik a funírban dolgozik, ugyancsak itt. Nyóc gyerek, 21 unoka...

— Idős Bartus János vagyok, nógrádi, Herencsényben születtem, 1894-ben, apám kisparaszt, öt holdja vót, az öccse meghalt, az apám nevelte az ő gyerekeit is, maradt még kettő, mert három vót, de egy meghalt. Mink vétünk öten testvérek, három jény, kettő fiú, szóval gyerek. Az apám a tízes években, megbetegedett 6 is, megfázott, fuvaros ember vót, aztán vett egy csikót, a csikó meg elvezette & szomszéd községbe az öreg lovat, ahol a csikót vette, azt akkor elment a rétekre, az apám utána, aztán reggel ott találták meg, a lábánál ott füstölt, a tűz, megvót má, derek jártak akkor má, megfázott, így aztán megkapta a hektikát, nem tudott má dógozni, má beteges vót attól fogva, én vótam a legöregebb, ott vót a lakásba. Nagy szalmás ház vót a mienk, elfértünk benne, melegebb vót, mint a mostani házak, a nagyszülők nem éltek, kevesebb ideig éltek akkor az ivadékok.

Hány éves korától dolgozott a földön?

— Tizenkét évesen má végeztem, apám megtanította, hogy vetnek kézzel két lábra itt úgy ment, meg szántottam, más mindent is így, szegények vótunk azért, ami termett, be kellett adni a kereskedőnek, az öcsém elment szolgálni egy juhászlho kondás cselédnek itt a tanyán a disznókho, a három jány meg nőtték, az iskolába vótak, én dolgozgattam, mi ketten vótunk az öregebbek, mi dolgoztunk, iskolába jártam, mind a hatot elvégeztem, m Gergely Józsefnél, 6 vót az öreg kántor, nem vót nagyon' szigorú, összementünk abban ml időben tíz-tizenkét gyerek meg öt-hat Jány, kevesen vótak, de akkor Herencsényben nem vót csak negyven család, a jobbaknak elég vót negyven pár, tudom, mert az apám szedte a párbért a papoknak, mert templomgondok is vót, még tikkor jobban vallásosak vótak, mint most A Gergelyhe jártunk, mindig mást küldött ki a teheneit megpucolni. Kimaradtam tizenkét évesen, vót egy öreg papunk az is, abba vót két mázsa olyan kövér vót, de amúgy erélyes pap vót úgy hívták, hogy Nagy Lajos.

— Tizenkettőben aztán, akkor én tizennyóc vótam, mégis belevágtunk, amikor a Veres Ernő-féle birtokot meg lehetett venni, vett is apám nyóc hold szántót, meg négy hold erdő-legelőt Az egri bank adta az előleget, a birtokot így megvette tizenkét gazda helyben, a nagygazdáké jobb- vót, a parasztoké a hegyen, így vót elosztva, régen is az urak kivették a javarészt, amikór a császári földeket adták a hűségért. Ez a birtok a bérlők kezén vót, a Veres ide nem jött a fiai nem nyúltak a dologho, mert katonatisztek vótak, vót egy jámya is, annak az ura beszélte rá az eladásiba. Az apai föld akkor már kétfelé ment, az apám öccse gyerekei is elváltak, ami vöt megműveltem, nagyon szerettem a határba dolgozni, a jányok a gyalogmunkát végezték. Az egri bank nyócezer koronát adott, ennyivel vót megterhelve, amikor

megkaptuk a birtokot, meg még hatszáz koronát, az első évben abból törlesztettünk, többet se..., mert kíitört a háború, a ti- zennégyes.

Hogy jött a hire ide Herencsénybe?

— Tudtuk mi azt má! Jöttek'haza legények, akik mondták, meg nem szereltek le azok, akiknek kellett volna, azok ottma- íadtak tovább. Má mentek be az emberek, az öregebbje be is rukkolt augusztusban, amikor én regruta vótam, hadköteles vót negyvenkét évesig mindenki, a templomban is a pap prédikálta „megüzenték” a háborút Szerbiának”, prédikálta „még szomorúbb hírek vannak, mert most Magyarország megsegíti Szerbiát”, prédikálta is, gyüttek a behívók, tényleg gyüttek, akik elmentek nem is gyüttek vissza... Áprilban kiképezték az egy évvel öregebbeket, minket október elsején vittek be. - Vótunk akkor tizenkettes a bíró vitetett minket kocsival a nár.dori vasútho, onnan mentünk tovább Losoncra a közös hadseregbe, de vót, aki a besztercei honvédekhez került innen. Vittük a íunirléc'át, akkor láttuk azt is utoljára, vaiáhol ott maradt Losoncon. Ez a 25. ezred vót, ón az első századba kerültem, de nem a laktanyában vótunk, kint a város szélén több száz barakban, ott vót a kiképzés is, a lövészet, lőtávolság, onnan kerültünk be három-négy hét után a kaszárnyába, ott a siralomházba, mert akik ott vótunk, már tudtuk, ez a század fog menni.

Én alacsony gyerek vótam, mindig a balszárnyán vótam, vót egy őrnagy, Taszinger- nek hívták, nem beszélt magyarul, ha kábáit más hangok jöttek ki belőle nem mr- gyar hangok, amikor mentünk ő is jött szürke lóval a többiekkel, valahogy ná' , ; vótam, megtöröltem áz orrom, mégis l - . odavágtatott, így járt a lova lába e, a ri pálca meg vágta a fülemet erre e, Jélb-n aztán rapertra hívatott elejbe, hát aztán nem ijedtem meg, ott vót a tolmács is, „hov i való vagy”, „Herencsénybe, Nógrádbr", „hogy hívnak”, elengedett. Amikor kimentünk volna már a frontra, elvitt magával a bataljon stábho, beosztottak a morzésokho, azt mondta nekem, „nem vagy valami nagy ember, de magyar vagy”, hát aztán így lettem távirdász,

A losonci 25. közös gyalogezred a 27. hadosztály részeként a legvéresebb ütközetek színhelyére került; a háború alatt ez az ezred is tizenkétezer embert veszített és soha sem volt igazán feltöltve, ez az ezred Komarov, Lemberg, Krakkó körül harcolt, később a kárpáti téli csatában, a gorlicei áttörést követő támadásban, összesen 1580 napig volt a fronton, az első háborús napon elvesztette állománya felét.

— Minket már az elsők után vittek, csak Nagymihályig mehettünk vasúton, onnan gyalog fel a hegyekbe, Galícia felé, gyalog, éjjel, azt se tudtuk hova, állás n©m vót, másnap Homonnára vittek, éjjel mindig mentünk, de senki sem tudta hova, szalmába, pajtába húzódtunk meg, egyszer riadó vót, mi visszaszaladtunk egészen Horn annára. Tizenöt március elején már nagyon lőttek, má gyüttek be, vót olyan éjjel is hogy hetven kilométert gyalogoltunk erőltetette n befele, aztán meg három nap is tartott elérni az oroszokat, ez májusban vót, miután a gorlicei áttörés megvót, akkor kezdték ásni a futóárkokat, hogy aki addig ment, n(?m akart visszajönni. Ott vótunk egész szeptemberig, szeptember jött egy támadás, mert az az orosz tábornokot, akit ott tartottunk fogva nálunk, megszöktették és akkor mér mondta is mindenki, hogy jst megszökött, de meg is támad bennünket”, úgy vót az, ahogy mondtuk, támadt is, álló hétig fik támadtak, de nem vót eredmény, az orosz katonák is megunták, mert ha szerét telhették beestek a stellungba, vót olyan Jelvényük, hogy nem akarnak harcolni.

Hogy éltek a katonák tizenhatban a „léniában", a vonalban, kint az első helyeken?

— Nem voltak Jólakra. Amikor elmentek faszcdmi. a ponyváról marokba söpörték a morzsát is, én vittem a földijeimnek, amit lehetett— Aztán azok tál is éMék sa egészet, da má nem ét egy wem belőle... Azok tatMttt vót nagy veszteség. afcflc átkeltek a Visztulán, átzavarták őket, befulladtak sokan, meg sokat leszedtek, akik dolgoztaik a léniákon, a legtöbb halott mindjárt tizennégy őszén vót, ott vót sok veszteség, Jöttek hírek, mindent megtudtunk, amit a tisztek megtudtak, én is mondtam tovább. A foglyokkal meg úgy vót, hogy ide ta hoztak Herencsénybe vagy negyvenet, a mieinket, sokat meg odaát, az, aki ide került kiirtottak egy erdőt, egy ittmaradt végig, a Dorgotyer Pál, váralján vett asszonyt, csak úgy nevezték, hogy Parfln bácsi, nagyon jó mester vót, famunkában. Nem olyan nagyon régen halt meg, szerették nagyon, a másik háborúban nagyon megmentette Herencsényt, tolmácsként azzal kezdte, hogy „ezek jó népek”.

Ennek az ezrednek is kijutott a Bruszi- lov offenzívából tizenhatban, majd tizennyolcban az olasz hadszíntér következett, így a nógrádi munkások és parasztok megjárták a háború véres ütközeteit, csatatereit, véreztek idegenben.

— Tizennyolcban, tizenhétben, az olasz

fronton az ezredeknek kellett adni egy zászlóaljat az oroszoknak segíteni, a fehéreknek, de nem maradtak sokáig, egy hónap után ők aztán utolértek bennünket. Mi Montegrapa, Monteotellóiban a hegyekbe vetünk, ott kellett kimenni, de a sziklák fent- ről összezúztak mindenkit, negyvennyik: őrá t vótak kint, az olaszok fenn vótak, ahol tudtak belőttek, beverettek, sok ezer ember meg össze vót zsúfolódva. Egyszer kime-- tem, amikor visszamentem mondtam az őrnagynak többet nem megyek lei, tele vót a szemem vérrel, felülről hullott rám is, ahogy a kövek összezúzták a többieket, aztán az őrnagyot is leváltották, nem vót vele semmi baj, nem vót mdgyar tiszt, nem akarták, hogy haljon meg, annak menni kellett onnan. A magyar tisztek meg ott vótak utoljáig. .. )

Mi várta itthon akkor a hazatérót?

— Hiányoztak a férfiak itt, a mi földünket kiadták felesbe, de láttunk is belr'e valamit meg nem is. Itthon vótam én né"v hónapig, közben kiderült, hogy apám b-- tegen egészen eladósodott, közben októby végén gyüttek haza a katonák a front'-'], má gyüttek haza, a fegyver náluk, minden, egyik másik „hát te itthon vagy”, „itthon vagyok, élek”, de mondom nem hoztam fegyvert, ők aztán másnap a fegyvert leadták Losoncon, kaptak szép pénzt is érte. Közben én megházasodtam,‘mert elveszett vo'- na minden, anyósomék megváltottak mindent. így is elveszett, 11 évig gazdálkodik"’, a feleségem meghalt 26-ban nem lett jó v*- ge, nem kaptam semmit. Mindenben v' - kezdtünk aztán, sokat szenvedtünk az új családdal, a háború elvett mindent... De a gyerekek, mind helytállnak.

T. Pataki László