Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)

1982-11-06 / 261. szám

SZÓSZÓLÓK ISROiaPilOBAN Az ifjúsági parlament elő­készítésére a szakszervezeti bizottság, a KISZ-szervezet, a gazdasági vezetők csaknem egy hónapot fordítottak. Az üzemekben lepergett esemé­nyeken órákig tartó vita ke­rekedett: alacsony a kezdő szakmunkások bére, több tá­mogatást igényelnek az önál­ló otthonteremtéshez, olykor anyaghiány hátráltatja a ter­melést és korbácsolja az in­dulatokat... — záporoztak a felvetések, mintha a ti zen­és huszonévesek e fórumtól várták volna minden bajukra az orvosságot, pedig vannak mindennap nyitvatartó pati­kák is. B. József, az üzemi KISZ-bizottság titkára elége­detten dörzsölgetite kezeit. — Lám a gyári fiatalok mennyire érdeklődnek a köz­ügyek iránt, ömlik belőlük a szó, mint a vízfolyás, magnóra kellett volna venni a felszó­lalók szenvedélyes hangját... — magyarázta a tanácskozás vé­gén megkönnyebbülten. Ennek több minit három esztendeje. Legutóbb szintén ifjúsági parlamenteket tartottak. El­hangzott az igazgató beszámo­lója, korrekt tájékoztatás az árbevétel, a nyereség alakulá­sáról, a minőség javulását ne- Jiezítő tényezőkről, az élet- és munkakörülmények alakulá­sáról. Szünetet tartottak, amellyel alkalmat teremtettek arra, hogy akinek mondaniva­lója van, darabka papíron az elnökségi asztalnál jelezhesse felszólalási készségét. A klub előterében fehér abrosszal te­rített asztalokon sorakoztak a kólák, kék műanyag kosárban a szendvicsek. A fiúk és lá­nyok jóízűen falatoztak, kor­tyolgatták az üdítőt, nagyo­kat szippantottak cigarettá­jukból. Az asztalra egy vacak cetli sem került! — Nem értem ezt a közöm­bösséget! — fakadt ki B. a társaság előtt. — Itt a lehető­ség, hogy mindenki kiönitse magából búját-baját, választ kapjon kérdéseire... Kínos csend borult a terem­re, az ifjúsági parlament résztvevői, mint a csínytevé­sen ért kisdiákok, le&zegték fejüket, egyik-másik az előtte heverő jegyzetfüzetbe rajzol- gatott krikszkraikszokait, — Elvtársak! Ha nincs sen­kinek mondanivalója, ne ra­boljuk egymás drága idejét! — szólt türelme fogytán az el­nöklő szb-titkár. A némaságnak egy fiatal, szőke mérnök próbált véget vetni. Mindenki örömére nyújtotta magasba a kezét. — Azt hiszem valamelyest érthető tartózkodásunk. Sokan vagyunk itt, akik legutóbb is végighallgatták a beszámolót, / megszavaztuk az intézkedési tervet. Sajnos, ahogy tapasz­talom, nem sok valósult meg belőle. Továbbra is lépten- nyomon találkozunk évek óta megoldásra váró problémák­kal. Tudom, a vállalat anyagi lehetőségei nem kimeríthetetlp- nek. de ahhoz, hogy saját jö­vőjéről gondoskodjon, illik jobban törődenie fiatal szak­embereivel is — mondta, ar­cán az elégedetlenség könnyen felismerhető jegyeivel. A többiek ezután* is hallgat­tak, majd az ifjúsági parla­ment befejezte munkáját. Másnap felcsörgettem B. Jós­kát. — Még az este meghánytuk - vetettük a tapasztalatokat. Nem telefontéma! — jegyez­te meg, félóra múlva irodájá­ban folytatta: — Féltünk a . rendezvénytől, mert a gyár évek óta nehézségekkel küzd, s emiatt kevesebb jut aztán különböző kedvezményekre. Mégis meglepett néhány KISZ-tagunk érdektelensége, főként a „nagyba ngűaké”, akik egyébként nap mint nap engem ostromolnak, ezt intéz­zem, abban segítsek. — A mozgalomban is ál­landó téma a fiatalok közélet­re való felkészítése. Tegnap aligha bizonyosodott be, hogy ez sikeres... — Hiba lenne ebből általá­nosítani! — horkant fel a tit­kár. — Most is vallom, a több­ség szívesen vállal megbíza­tást, áldoz szabad idejéből, el­mondja véleményét. Persze, ha látja értelmét! V ♦> Egy másik parlament: az Országházban. Az országgyű­lés tavaszi ülésszakának szü­netében a megszokott képek: a kupolacsarnok márványosz­lopai között képviselők dis- kurálnak, a bársonykanapén a felszólalásra következő iga­zít még beszédjének szóvegén, újságírók sündörögneik riport­alanyukra vadászva. C. Ár­pád, a nógrádiak ifjú ország- gyűlési képviselője, kihasznál­va a lehetőséget, hogy vendé­get hozhat magával, a felesé­gével sétál. — Először vagyok itt! Min­den csodálatos — áradozik az asszony. Férje, akiit 1930-ban választottak képviselőnek, már otthonosan mozog. Először né­mi megilletődöttséggel lépett be a kapun, hiszen innen a harmincon kapott bizalmat egy fél járás állampolgáraitól a termelőszövetkezeti ágazat- vezető. — Mi változott azóta? — Nem kell sokait törnöm a fejem azon, vajon a követ­kező héten mit csiná­lok. A közélet első vonalában szerepelni néha fizikailag is kimerítő. Mert a falvak taná­csai szívesen látnak testületi üléseiken, illik néhány falu­gyűlésen, zárszámadó közgyű­lésen részt venni. Ha összeül a megyei tanács, érkezik a meghívó, közben időről időre megtartom képviselői beszá­molómat a parlamenti munká­ról, ott vannak a fogadónapok, hogy ne is soroljam tovább, s persze a saját munkám... — magyarázza C. Árpád. Nem panaszkodik, amikor szóba ke­rült jelölése, tisztában volt vele, hogy szinte máról hol­napra megszaporodnak dolgai. — Nemegyszer előfordult, hogy különböző ügyekben a környező településekről laká­somra toppantak be. Megle­het pihenni, olvasni szerettem volna, de nem mondhatom, hogy majd máskor, majd fo­gadónapon... Meg aztán meg­tisztelő is. Bizalommal fordul­nak a képviselőhöz, bár cso­dákra én sem vagyok képes. Sem millióim, sem kiváltságos helyzetem — idézi fel hétköz­napjait. — Egy biztos: Árpi sokkal komolyabb, amióta képvise­lő! — veti közbe felesége. — Még csak az kell, híresz- teld, hogy előtte komolytalan voltam! — replikázik a férj, tudva: az országgyűlési képvi­selő munkáját választói mi­nősítik, s évei száma aligha jelent e szempontból előnyt. A szünetnek lassacskán vé­ge. Monoton hangon berreg a csengő, az ülésterem ismét be­népesül. C. Árpád figyeli a vitát, jegyzetel. Felötlik egy ko­rábbi kép, amikor élete első parlamenti hozzászólására ké­szült. — Izgulsz? — kérdezték is­merősei. Fölöslegesen, mert aki ránézett láthatta. Aztán felállt, előtte a mikrofon, felé­je fordultak a kamerák. A képviselő lámpaláza elröp­pent, beszéde végén nagy tap­sot kapott. ♦ V V V V V Az s.-i politikai képzési köz­pontot korábban csak KISZ-ís- kolaként emlegették. Évek alatt ifjúsági paradicsommá pendült. A hallgatóknak kor­szerű szállót emeltek, kényel­mes kétágyas szobákban ké­szülhetnek. Este ott a szauna forró gőze, az úszómedence, az automata tekepálya a felfrissülésre. Az ú)onnan vá­lasztott ifjúsági vezetők az étteremből sétálnak ki, élve­zik az enyhén csípős levegőt. El­fogadják a felhívást a rögtön­zött vitára. A téma: fiatalok és a közélet. — Abba is bele kell tanulni. Senki sem születik választott tisztségre, hosszú idő leéli hoz­zá, amíg megszerzi a közéleti jártasságot, sikerül szert termi olyan tulajdonságokra, mint a másokra való hatás képessé­ge, a bátor kiállás mások ér­dekében — kezdi D. András. Nemrég került a vezetőségbe, bevallja, korábban olykor-oly­kor mosolygott, ha a taggyűlé­seken kis híján egymásnak es­tek a fiatalok. Neki valóban hosszú idő kellett, amíg rádöb­bent: az őt körülvevő tiszte­let egyben felelősség is. Fel­hatalmazás és buzdítás a vál­lalkozásra. — A srácok addig is pisz­káltak hol azért, hol ezért. Szóljak az érdekükben... Már többször akartak a vezetőség­be, én meg nemet mondtam, van nekem elég. A család, beteges anyámék. Aztán még­is idekerültem, pedig mahol­nap harminc leszek ;— fűzi hozzá. « K. Erika pedagógus egy vá­rosszéli általános iskolában. Két éve tanít, albérletben la-. kik. — Messze kerültem a szülői háztól. Szándékosan próbál­tam meg mindent egyedül. Se barátok, se ismerősök nem voltak. Most nem rajonganak körül. Érdekes társaság a mi­énk az iskolában. Tulajdon­képpen nem is volt KISZ- szervezet. Mi alakítottuk meg. „Mi a francnak?” — kérdez­ték az idős kollégák. Elma­gyaráztam, hogy valahová kell tartozni az embernek, al­kalmat keresni, hogy többet tudjon nyújtani, mint amit a munkahelyen elvárnak tőle — magyarázza. — Sikerült? — A kezdetek kezdeténél tartunk. A fiatal pedagógusok, a magam példáján tapaszta­lom, gyakran magukba zár­kóznak, nehezebben mozgat­hatók. Hogy mi az oka? Az iskolában a nagy leterheltség? Talán az ötnapos tanítási hét váloztat ezen, Bár örül az em­ber, ha néhány óra lélegzet­hez jut. Annyit már elértünk; hogy az alapszervezet titká­rát is megkérdezik a fizetés- emelésről... V. András az ellenkező véglet. Az ifjú ács szakmun­kások levelén szinte még meg sem száradt a tinta, amikor a budapesti építőipari válla­lat munkaügyi osztályán ko­pogtatott. „A hirdetésre jöt­tem!” — mondta félszegen, s az asztalra tette a megyei új­ságot, benne a bekeretezett szöveggel. A formaságokon gyorsan átesett, cókmökját el­vitte a munkásszállásra, ott­honosan berendezkedett, de igazán otthon sohasem érez­te magát. niiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiüiiimiiiimiiiiiiiiitiiiittfiHiiiiiiiiimiHi* — Nyolc óra kemény meló! Kinek van kedve még utána gyűlésezni, dumálná. Hazafe­lé menet bevágtam két korsó pdlzenit, jót zuhanyoztam a meleg vízben, aztán irány a paplan alá. Televíziót nézni a hallba, ha kétszer csoszog­tam le. Egyszerűen nem kí­vántam látni senkit — emlék­szik vissza a fővárosban töl­tött esztendőkre. — A kollektíva? — Rendesek voltak, de aiz egyik Debrecen mellőli falucs­kából ingázott, a másik érdi, a harmadik váci volt... Min­denki a saját dolgával törő­dött Szerda reggel már a hét végi programról diskurálitunk, pénteken rohant mindenki a családjához, kedveséhez. Ma­gam sem hittem volna, hogy így megváltozom. A suliban osztálytitkár voltam, jó kis bulikat hoztunk össze a kerék­pártúrától a diszkóig. Az épí­tőknél valahogy nem sikerült összerázódnunk. Biztos én is hibás voltam benne... V. tavaly határozott: vissza­jött szülővárosába. A szomba­tokat, vasárnapokat, szabad­ságát eddig is itt töltötte régi haverjai között. — A szövetkezetnél kaptam állást. Van egy príma ifjúsá­gi klubunk, változatos a KISZ- élet is, a fiatalok adnak egy­más szavára. Szerintem pe­dig ez a közéletiséghez vezető út eleje — kanyarodik vissza a témához, s hangsúlyozva te­szi hozzá: — Göröngyös eleje! * V V V V ♦ A nagyüzemi pártbizottság titkárának előszobájában akár egy pingpongasztal is elfér­ne. Az adminisztrátor, éltes hölgy hellyel kínál, üdítőt hoz, majd újra beletemetke­zik a gépelésbe. Élvezem a billentyűk játékát, mintha zongoraművész keze csalna elő a szerkezetből fémes szim­fóniákat, telnek a papírlapok, egyiket-másikat elmasza tol­ta az indigó. — Látod »ennyi papírt gyártunk? — toppan be S., a párttitkár. — Pébé elé megy az anyag, tavalyi határoza­tunk végrehajtásáról szóló je­lentés. Van benne egy pasz- szus, amire kíváncsi lehetsz. Beletúr a lapok közé, zi­zegnek ujjad között, majd egyet kiemel. — Olvasd! „Folyamatosan figyelemmel kísérjük azokat a fiatalokat, akik munkájukat becsületesen látják el, példamutatóan él­nek, tevékenyen részt vesznek a közösségi életben. Számo­lunk velük, mint a párt köz­vetlen gyári utánpótlásával”. — Ennyi? — Nem ez érdekes, hanem ami mögötte megtoűvik. Gyak­ran hajlamosak vagyunk arra, hogy a fiatal párttagokkal szemben nagyabb követelmé­nyeket támasszunk a felvé­telnél, mint a tizenöt-húsz éve alapszervezetünkben dol­gozóknál. Pedig a fokozatos­ság és a türelem gyorsabban gyümölcsözik — magyarázza. Példákait sorol fiatal párt­tagokról, akik még a tizedik taggyűlésen is megilletődve ülnek székükön, harapófogó­val sem lehetne a szót kihúz­ni belőlük. Pedig hogy meny­nyi a mondandójuk az kide­rül, ha alkalomadtán megáll mellettük a műhelyben és szóba hozza a minőséget, a munkafegyelmet, vagy éppen a rengeteg szemetet. — Nem közhely felemleget­ni a közélet iskoláját, s ez többnyire a KISZ-ben kezdő­dik, a szakszervezetben foly­tatódik. Mi azt kérjük a tö­megszervezetektől, hogy a rá­termett fiataloknak adjanak megbízatásokat, alkalmat a megmérettetésre, a rutinszer­zésre. — Megkapják ezt a lehető-- séget? — Igen. Az elmúlt öt esz­tendőben felvett párttagok ki­lencven százaléka harminc éven aluli, s kivétel nélkül valamennyinek az ifjúsági szervezet volt egyik ajánlója. Azt hiszem ez mindennél be­szédesebb — válaszol S. és kísérőt kerít egy telefonnal, a kettes üzembe. — D. Zolit keresd! Talpra­esett gyerek. Alig túl a hú­szon! Vastag por lepi az ablakke­reteket, az üvegen át beszi­várgó fény szemrontó, de erős lámpák az esztergapa­dok fölött Század milliméter- nyl pontossággal dolgoznak a szerszámkészítők, pontosan, miként a leghíresebb svájci órák járnak. D. a széniével int Élvezi, ahogy a forró fémforgá­csok élettelenül aláhullnak. s a maradékból, egy tengely fé­le elkészül. Leállítja a masi­nát, mustrálgatja a darabot, mint szobrász a művét. Arcán az elégedettséggel. — Azt mondják, sokat váN LaL — Amit rámbíznak. Igyek-' szik az ember. — Nemcsak a munkára ér­tettem. — Hogy szakszervezeti bi­zalmi vagyok? — kérdez visz- sza a fiatalember. — Meg a KISZ, a párt, a sport... — Azt 1«? mondják, benne van a véremben, így szület­tem. Szószólónak! — ütné el tréfával, de rögtön hangot vált: — Szeretek nyüzsögni. Apám most is szb-tag. Soha­sem felejtem el, amikor anyám állandóan korholta, minek ezt csinálni, nincs más? Meg hogy többet törődjön a családjával, más ember sza­lad haza, ő meg hol itt, hol ott kujtorog... Apám csend­ben hallgatta végig és csak annyit mondott: „Az ember nem bújhat ki a saját bőré­ből”. Hát így vagyok ezzel én is. Roppant érdekes beleszólni a gyár ügyeibe, tájékoztatna a munkatársakat elképzelé­sekről, döntésekről — sorol­ja a szerszámkészítő. Előveszi féltenyérnyi note­szét, ügyesen pergeti a lapo­kat, hogy a tintával írt be­jegyzések látszanak. — Kérések, felvetések, gon~‘ doíataim, határidők... Jártam egy kislánnyal. Ha hiszi, ha nem, képtelenek voltunk a randevú időpontját egyeztetni. A végén megunta, hogy ne­kem minden más fontosabb! Szerencsémre! «$* *** ♦*♦♦**♦*♦ «Je — A közéletiségről kár vi­tatkozni. Csinálni kell! — mondta egyik beszélgetésünk alkalmával a KISZ megyei bizottságnak titkára, amikor szóba került, hogy áz ifjúsági szervezet egyik feladata a köz­életre való nevelés. A legne­hezebbek közé sorolta, hiszen megvalósításának számos a fel­tétele, s ezek közül is kiemel­kedik a környezet és a ráter­mettség. Receptet aligha le­het írni rá. Ott kezdődik, ami­kor a fiatal felismeri, a kö­zösségnek szüksége van véle­ményére, felismeri, hogy egyéni érdekei csak úgy való­sulhatnak meg, ha a közösség érdekéhez kapcsolódik, s az utóbbi érvényesül. S van­nak, akik e szempontot figyel­men kívül hagyják, választ­ják a kényelmesebbet, kerü­lik a vitákat, visszautasítanak tisztségeket. Nem ez a jellem­ző szerencsére. Sokkal inkább erjed a tizen- és huszonéve­sekben az igény, beleszólni közös dolgainkba és képvisel­ni a közösséget, amelytől bi­zalmat kapott. Nem ritkán egy életre. M. Szabó Gyula NÓGRAD — 1982. november 6., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents