Nógrád. 1982. november (38. évfolyam. 257-281. szám)

1982-11-16 / 269. szám

A Salgótarjáni Ruházati Szövetkezet egyik új telepén, az etes-albertaknai üzemben a határainkon túl is keresett Trapper nadrágokat varrják. Az asszonyok az idén 25 ezer nadrágot adnak át megrendelőiknek. Képünk ön Kakuk Miklósné meós el­lenőrzi az árut. ' — kj — Választékos kínálat, élénk vásárlókedv A műszaki könyvhónap mérlege a megyeszékhelyen Október hagyományosan a műszaki és közgazdasági könyvhónap ideje. Ebben _ az országos akcióban, bár részt vesznek az ÁFÉSZ-könyves- boltok is, elsősorban a Mű­velt Nép Könyvterjesztő Vál­lalat két salgótarjáni boltjá­nak feladatai jelentősek. Mind a Nógrádi Sándor, mind a 354. számú pavilonsori köny­vesbolt kiállítással egybekö­tött vásárok sorozatát ren­dezte a megyeszékhelyen és környékének ipari üzemei­ben. A boltvezetők — Ipacs Lászlóné és Simkó Jenő — elmondása szerint az idei könyvhónap kereskedelmi szempontból eredményesebben zárult a tavalyinál. Azaz: töb* ben és nagyobb értékben vásároltak. Az úgynevezett sikerkönyvek, tehát a legka- pósabbak lényegében ugyan­azok voltak mindkét üzletben, például a Digitális IC atlasz, Repülőgépek, helikopterek, Kereskedelmi ellenőrök kézi­könyve, Magnósok évkönyve című kiadványok. A könyvterjesztők úgy ér­tékelik, hogy a könyvek idő­beni megjelenése, tartalmi változatossága, érdekessége, vonzó külseje jelentős mérték­ben járult hozzá a könyv­hónap sikeréhez, s jó szolgá­latot tett a műszaki ismere­tek. a közgazdasági kultúra s zélesítésének. A Nógrádi Sándor Köny­vesbolt összes forgalma 547 ezer forint, s ez a műszaki könyvhónapok történetében minden eddiginél nagyobb összeg. Különösen sikeres volt a kiállítás és vásár a Salgó­tarjáni Kohászati Üzemek­ben, ahol a dolgozók és az üzemi könyvtár 20 ezer fo­rintért vásároltak. A Salgó­tarjáni Vasöntöde és Tűzhely­gyárban 8 ezer, a gépipari szakközépiskolában és az ipa­ri szakmunkásképző intézet­ben 10—10 ezer forint érté­kű könyv talált gazdára. Szembetűnő az emelkedés a szakmunkástanulók körében, melynek az érdeklődést ki­váltó könyvek mellett az is magyarázata, hogy az iskola­vezetés a korábbinál nagyobb figyelmet fordított az ese­ményre. Elismerést érdemel­nek az üzemi terjesztők, kö­zöttük is főként a BR.G és a VEGYÉPSZER gyáregység közös terjesztője, aki 15 ezer forintnyi könyvet értékesí­tett. Mindezekhez járult a' könyvesbolt belső forgalma, mely szintén kiemelkedik az előző évek átlagából. A pavilonsori könyvesbolt 6 százalékkal haladta meg tavalyi forgalmazási értékét: 328 ezer forintot ért eL Az üzlet dolgozói 32 helyen tar­tottak kiállítással egybekötött árusítást. A NÁÉV-nél, a sík­üveggyárban 6—6, az SKÜ kisterenyei gyáregységében 5 és fél ezér forintért vásárol­tak. A salgótarjáni ÁFÉSZ 8. számú boltja 10 ezer forintot forgalmazott. A bolt utcai pavilonjában '25 ezerért ad­tak el könyvet. Ilyen magas forgalmat még nem bonyolí­tott le a Centrum áruházi le­rakat; 70 ezer forint értékű könyv kelt el. Nemcsak a boríték „Az anyagmegtakaritásból származó költ­ségcsökkenés eredménye a vállalati nyere­ségben nem realizálható. Ez az összeg tel­jes egészében az állami árkiegészítést csök­kenti." Ezt az elgondolkodtató összegezést olvas­hatjuk egy hosszú adatsor végén. Előtte milliós tételek: tőkés relációból beszerzett nyersanyagok hazai pótlása; itthon eddig nem gyártott alkatrészek előállításának meg­szervezése; nyugati eredetű gépek élettarta­mának meghosszabbítása — és hasonlók. Tiszteletreméltó és követendő szemlélet- módról árulkodnak ezek a sorok. Mert idéz­zük — és értelmezzük — mégegyszer a kulcsmondatot: a költségcsökkentés eredmé­nye a vállalati nyereségben nem realizálha­tó. Vagyis nem növelheti a béralapot, a ju­talmazási kereteket sem. Vajon mi mozgathatta azokat, akik tud­ták, hogy fillérnyi anyagi hasznuk sem lesz belőle, mégis szinte nagyítóval vizsgálták át az egész vállalatot, s keresték az import megtakarításának lehetőségeit? Gondolom, felfogtak, vagy egyszerűen csak tudomásul vettek kellő hangsúllyal megfogalmazott „felsőbbszdntű’’ utasítást. Ráéreztek, vagy meg is értették azt a helyzetet, amely most ilyen vizsgálódásra kötelez minden gazdasá­gi vezetőt. Igen ám, de vizsgálódni sokféle­képpen lehet. A nagyítót sokféleképpen le­het tartani. Nem biztos, hogy mindig min­den apróság a fókuszába kerül. Nehezen áll rá a publicista tolla: tulajdonképpen öntu­datból, becsületből, a népgazdasági érdekek felismeréséből született az a cselekvési prog­ram, aminek a végén a sokmilliós végösz- szeg áll. Nehezen áll rá a toll az Ilyen érvelésre, mert az „öntudat”, a „becsület”, a „közös­ségi érdekek felismerése”, az „önzetlenség” nem közgazdasági fogalmak. Vagy talán mégis van valami közük a gazdasági fejlő­déshez? Nemegyszer hallhattuk az elmúlt években, olykor szó szerint is megfogalmaz­va, hogy a mai — úgymond — korszerű közgazdasági elveknek már nem felelnek meg ezek a szocializmus „naiv korszakában” született kategóriák. Érdemes elgondolkodni ezen az érvelésen. Azt hiszem, teljesen elhanyagolható a tény, hogy valaha túllihegték, elkoptatták ezeket a fogalmakat. Egyszerűen komolyta­lannak tartom azt az érvelést, mely szerint valami azért nem illeszthető be mai politi­kai érvrendszerünkbe, mert a három évti­zed előtti néhány évben elkoiptatták — miu­tán egy ideig igen jól felhasználták. Való igaz, hogy az ötvenes évek dogma­tikus politikája az iménti jélsziavakba öltöz­tetett ösztönzési rendszert annak objektív feltételei — történelmi gyökerek, fejlődési sajátosságok, múltból hozott szokások, ér­téknormák — nélkül akarta megvalósítani. Ezért ez kezdeti hatékonysága mellett ne­gatív következményekkel is járt. Közéjük tartozik a „közösségi érdekkel?* szembeni tartós bizalmatlanság kialakulása ugyanúgy, mint az „erkölcsi önzés’’ hitelének lerontá­sa. Ma—, ha nem is ideologikusán megfo­galmazva, de a gyakorlati szférában figye* lemmel kísérhetően úgy tűnik: — a terme­lés növelése, a megújulás gyorsítása érdekc- . ben szinte az egyetlen célravezető útnak azt tartják, ha a politika meg sem kísérli, hogy „erőszakot vegyen” az emberekben élő mo­tivációkon. Meg sem próbálják az erkölcsi ösztönzés jelszavait föleleveníteni. Mintha ilyen új értékrend alapján működő ösztön­zési rendszer kialakulása a nagyon távoli jövőbe halasztódna, attól is félve, hogy en­nek még az eszmei felvázolását is a dog- matizmus feléledésének minősíthetik mind­azok, akik ettől okkal tartanak. Mégis... Íme, a cikk elején ismertetett példa sze­rint, a maga helyén ma is van hatása a jól meghatározott erkölcsi ösztönzésnek. Miért? Olyan évtizedek állnak mögöt­tünk, amikor megszokhattuk, hogy évről évre számokkal kifejezhetően növekszik a jólét, össztársadalmi méretekben ugyanúgy, mint családonként. Kivételes jelenségnek tartottuk, ha valaki valamiért kívülrekedt ezen a folyamaton. Most azt is megszok­juk, hogy ez nem tőlünk független automa­tizmus, nem a szocialista társadalomba szü­letés órán szerzett állampolgári jog. Azért tartom ideillőnek e közismert dolog felem­lítését, mert olyan — valószínűleg nem i.s rövid — időszak előtt állunk, amikor más törvényszerűségek más módon hatnak éle­tünk alakulására. Meglehetősen pontosan jel­lemzi az előttünk álló éveket ahogyan mos­tanában fogalmazzuk: az életszínvonal je­lenlegi színvonalának megtartásáért is töb­bet kell produkálni évről évre, miint ko­rábban. Mindez közismert, hiszen a ,.poli­tika” és a „közvélemény” írüntégy össztár­sadalmi dialógust folytat e Kérdésről, im­már elég hosszú ideje. A dialógus nem is kevés eredménnyel jár. A politikai vezetés olyan tartalékalappal rendelkezik, amely a nemzeti bank arany- készleténél is többet ér: az emberek bizal­mával. Ezért kérdezem, honnan a merész­ség, amely a lomtárba helyezné az olya» mozgató rugókat, mint az öntudat, a mun­kás-becsület, a, társadalmi felelősségérzet? Vajon az a szellem, amely mindent fo­rinttal mér. elhanyagolja az erkölcsi ténye­zőket, sőt, hatástalannak, elavultnak nyilvá­nítja, nem legalább olyan túlzott-e, mint annak a bizonyos néhány esztendőnek a gya­korlata, amikor a forintot is lelkesedéssel, az öntudatra való apellálással vélték helyet­tesi thetőnek? Ne ragadjunk meg annál a csupán részigazságot tartalmazó következ­tetésnél, hogy az elkövetkező években majd a szükség, a szűkösség megtanít az anyagi és erkölcsi ösztönzők helyes alkalmazáséra. Inkább azt vallóim, hogy társadalmi, köz­életi érettségünk vezet erre az útra. Ezért is idéztem az adatsort írásom elejém, egy nagy vállalatunk pértlbizofctsági vizsgálati anyagából. Ezek a sorok már arról is tanús­kodnak, hogy a történelem elmozdult A közgondolkodásról zajló, olykor felszínes vi­ták mögött hatalmasabb erők húzódnak meg. A dolgozó tömegek valóságos mozgá­sa. ! T. Varga József Nyugdíjasok Mátravorobélyért Az előző évekhez hasonlóan szép számban segítenek a klubon két hoznak létre. Mivel megvál­tóén ősszel is felajánlást tett a kívüli nyugdíjasok és a helyi toztatják a vízvezeték nyomvo- községi tanácsnak a mátravere- KISZ-esek is. Az idén az orvosi nalát, szükség van felújítására is. bélyi nyugdíjasklub. A társadal- rendelő bővítése a cél. A mint- Az udvaron levő melléképületet András”Uvízetésévef11 n V^enket- egy 14 nésyzetméter alapterületű garázzsá alakítják át. A munka« ten vesznek részt a 46 fős tag- helyiség hozzáépítésével egy fék- latok mintegy százezer forint ér- ságból, összesen 372 órával, de tetőszobát és új mellékhelyisége- téküek. M icsoda illata van a for­rásban levő mustnak! Vágni lehetne olyan sű­rű. Kivált hogy a tűzhelyet is megpakolták. Valósággal éget a meleg a konyhában. Vargáné mégis bekecsben a tűzhely mellett kuporgott és arról panaszkodott a musttal bajlódó férjének, hogy fázik. Betegeskedik. Hol a lába, hol a dereka jelez. A kismotor is a fészer alatt zöldellik ár­ván. Már kevesebbet használ­ja. Pedig anélkül egy lépést sem tett. Ez az örökös szenve­dés, meg a világból érkező hírek forralják benne az in­dulatot. Azelőtt, ha valami felzaklatta, felpattant a jár­művére és indult a dolog vé­gére járni. Addig ment, amíg önmagában is nem rendezte le a lerendezési valókat. De most hova menjen? Nehéz most eligazodnia ebben a for­rongó politikában. Nyugtala­nítják az események. Tagja a pártvezetőségnek, a községi tanácsnak és ott nagyon őr­ködnek, hogy a központi aka­rat ne szenvedjen csorbát, amikor végrehajtják. Ott nem nézik, hogy nyugdíjas, hanem csak azt, hogy közember. Nagy a körzetük. A salgó­tarjáni járás legnépesebb tá­ja Homokterenye központtal Újfaluig, onnan Novákig, le egészen Mizserfáig. Többezer, leginkább munkások, üzemiek és szövetkezetiek élnek ezen a vidéken. Jól lehet fényes körülmények között, mert va­lamikor kastélynak beillő há­lák épültek a falvakban, de Mindig mint annál inkább féltőn érzéke­nyek az elért eredményekre és világos beszédet várnak a párttagoktól. Ezek közé a tisztafejű em­berek közé tartozik Varga Istvánné, akit a környéken Ilonka nenének ismer a legidő­sebbtől a legfiatalabbig. Öt is megviselte az idő. Korán ősz­beforduló haja, ma már meg- fehéredett. Szögletes az arc­vonása, sötét barna a szeme, emiatt keményebbnek is tű­nik tekintete. Nagyon tud örülni a szépnek, meg a jó­nak. írt már verset, amit el­szavaltak a kultúrban, rende­zett színdarabot nagy elisme­rés mellett. Azt szokta mon­dani, mindezt kizárólag azért, hogy ezzel is örömet okoz­zon. — Nagyon szeretem a tisz­tességes, jó indulatú 1 haza­szerető embereket. Nagy út van mögötte. Az ország szabaddá válásával került a pártba. Ösztönösen százezrekhez hasonlóan. Kér­dezték már tőle, hogy miért vállalta azt a sok megpróbál­tatást? Mert nem akart úgy élni, mint apja a bányász és anyja, a görnyedésig dolgozó, akinek az asztal mellé ülni sem volt ideje. Ott született Homoktere- nyén, azon az Űjfalu felé ve­zető homokháti úton. Nem abban a kibővített házban, amelyben most laknak, ha­nem annál sokkal egyszerűb­be, amibe nem fért el az öt gyerek, ezért aztán járták a világot, ha dologról volt szó. Abban a szegény embert kín­zó világban érte a szabadu­lás Varga Istvánnét. És vitte érzelme a tennivá- gyás felé. Ott volt a pártala­pítók között Homokterenyén. És ahogyan múlt az idő, úgy vált minden tette tudatosab- bá. Nagy port vert fel or­szágszerte, hogy a községük­ben éppen az ő közreműködé­sével megnyitották az első óvodát. Sokan jöttek meggyő­ződni róla. Voltak tettének gyalázói, de Vargáné lángoló lelkű szónok lett, védte iga­zukat. Meg fáradhatatlan agitátor, aki ha kellett, még éjszaka is hirdette, hogy az új győzni fog. Megalakította a helyi nőszövetséget és ak­kor már mint a dolgozó anyák védője lépett fel. Végül is benépesült az óvoda. Ha a szóbeszédre ag­gódva is vitték oda a gyere­keket. de vitték. Máté Béláné óvónőnek is jelentkezett, Sin- ka Józsefné pedig dadának. Mindenki azt figyelte, mi tör­ténik majd az óvodásokkal. Szépen gyarapodtak a gyere­kek a felügyelet mellett. A szülők pedig dolgozhattak közember.. gondtalan. Ekkor hívta össze a falugyűlést és kiállt a nép elé: — Döntsétek el hogy ránk hallgattok, vagy az alattomos suttogókra... így nyert Varga Istvánné csatát amerre megfordult. Mert szólította a párt, hogy menjen a valamikori sziráki járásba, ahol kétkedve fogad­ják az új rendszer küldötteit. Hónapokon keresztül hűsé­ges kerékpárjával járta a fal­vakat. Barnára sült az arca, fehérbe forduló haját kendő­vel kötötte be, nyílt volt a tekintete és amikor Lőrinci­ben a meghirdetett nagygyű­lésre elment, híre megelőzve, zsúfolásig megtelt a kultúr nagyterme. Egyedül állt az emelvényen és nézte a töme­get. Nem tudták, mert titkol­ta és arca sem árulkodott, hogy milyen hevesen dobog a szíve. Állott és nézett, a csendre várva. Valaki felkiál­tott neki: „Beszélj, te közénk valónak látszol.. A világ neki is fordult. A politikához korosodott a falu népe, szükségtelenné vált a felettük való bábáskodás. Szi- rákon búcsúztatták őt. Varga Pista, a gépkocsivezető férj is elment erre a napra, mit hagy maga mögött az asszony. . . Ott volt a tömegben és jó hangosan modta, hogy hall­ják :. „Milyen asszony legjet az, aki ennyi ideig elhagyja a családját..A rendőrök mentették ki őt a haragra gyűlt asszonyok kezei közül, akik Ilon nene becsületéért nekiugrottak. Aztán újra otthon, Homok­terenyén dolgozott. A sokat vajúdó szövetkezetbe vezet az útja, ahol megalakította első­nek az asszonyok szocialista brigádját, majd párttitkárrá választották őt. Azzal fogad­ták, hogy idehaza is van bő­ven tennivaló. Nem hagyott szó nélkül megjegyzést. Ak­kor is visszadobta a labdát: — Azt hiszitek üdülni való kedvem van? Ismerte nagyon jól Varga Istvánné, hogy le-föl éli éle­tét a mezőgazdasági üzem. Aztán a mezítlábas brigád megmutatta mire képes. An­nak nevezték el őket, mert amikor a Fúródra menteik szé­nát gyűjteni, piócás mocsár fogadta őket. Iszonyodtak és várták mi történik. Mindenki tudta, a szénára nagy szükség van. De abba a rettenetbe be­lépni. Mit tesz a práttitkár brigádvezető? Ledobta a ci­pőjét, félcombig fel a szoknyát és indult. így lettek mezítlá­basak a Varga Istvánné vezet­te szocialista brigád. A múltkor pedig a gépmű­helybe motorozott. Pedig a motoron kemény a levegő, szaggatta is csontjait a fájda­lom. De jelezték, hogy ott a szerszámokat széjjel hagyták. Maga akart meggyőződni, igaz-e a bejelentés. Ügy for­dultak hozzá, mint az ellen­őrző bizottság tagjához, ezt nem szabad elengedi a füle mellett. Kiment hát szemé­lyesen megnézni. A nováki völgyben a gépműhely. Jöttek eléje a szerelők, mert isme­rik jól, törölgették olajos ke­züket a kézfogás előtt. — Hadd, ne törölgesd, enyém is olajos..! S zereti azokat a fiatal szerelő fiúkat. De azért nem árulta el érzelme­it. Megvizsgálta á bejelentést és a rendre szólította az em­bereket. A fiatalok között fel­frissül a hangulata. Átmeleg­szik a teste, mikor látja szor- galmaskodrri őket. . Megérzik ezt a fiatalok is. Fejesné, aki mellette serdült menyecskévé, amikor találkoznak, nyakába ugrik és mondja-mondjaihosz“ szán boldogságát, keservét, nét, akinek ha tésfét a..fájda­lom kínozza is, , nem- tudja el­gyötörni akaratát. Ott’ él a községben. Megjelenik, ha szükség van rá, ittert oda tartozik az övéi lközé. Aho­gyan mondani szokta:; ..Nincs nyugdíjas kommunista.”•* Bobál Gytria NÓGRÁD -* 1982. november lépkedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents