Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

A TEMETÖGÄT nagy dió­fájának rozsdás levelei meg- rezdültek a szélben, s egy szem dió hangos koppanással hullott a friss földhányásra tett koporsóra. Huszonöt-harminc ember hallgatta a papot, de alig fi­gyeltek a jól ismert szövegre, inkább a ritkán látott Füze­si házaspárt vizslatták kandi szemekkel. A kissé hátrébb állók a búcsúztató alatt is egymással susmutoltak, Sze- keresné a szomszédjához ha­jolt: — Istenkém __ lassan meg­t elik a temető is. Lám, az öreg Füzesinek már csak a temetőgát sarkában jutott hely. Kíváncsi vagyok, hol vágja majd az ásót a földbe Szakács Bandi, ha legköze­lebb megszólal a lélekharang. Négy, viasztól szagos művi­rág koszorút tettek a friss sír­hantra, Füzesi János megiga­zította az egyiken a szalagot: „Búcsúzunk tőled felejthetet­len, drága édesapám”. Né­hány szemvillanásnyi, kurta másodpercig állt még a sír­nál, aztán tétován elindult a többiek után. A temetőkapu­ban érte utol a halkan be­szélgető gyászolókat, felesége karonfogva ballagott Gőzné- vel, a Füzesi-portával szom- tszédos ház gazdasszonyával. — Mi lesz most, Ágikám? A széles karimájú fekete kalap elmozdulása jelezte, hogy ifjú Füzesi Jánosné Gőz- nere pillant. — Jól jött, nagyon jól jött ez a pénz. Mondhatom, a legjobbkor jött. ^Gőzné ijedten nézett körül, mert akaratlanul is hangosra sikerült a csodálkozásról és érthetetlenségről árulkodó kérdés: „Miféle pénzről be­szélsz?’’ — A ház áráról, természe­tesen — válaszolta Füzesiné, közönyös hangon. — János, lerámolja a padlást, kihordja a kacatokat a fészerből és a szobákból az udvarra, aztán meggyújtja az egészet. El­végre, mégsem lehet ilyen fel­fordulásba hozni a vevőt. S ha nagyjából rendet csinált, akkor feladjuk a hirdetést az Esti Hírlapba. Igen, az Esti Hírlapba. Mert pestieknek va­ló ez a ház nyaralni, meg hétvégeken itt pihenni. A ház ára pedig... szegény papa, mintha csak tudta volna, hogy most van a legnagyobb szük­ségünk rá. Éppen a minap beszélgettük Jánossal, hogy ki kellene cserélni a Ladát Ifjú Füzesi János körülné­zett a kocsmában: nehezen mozdulnak az emberek. Ki­csit bizonytalankodott, hogy illő-'e máris kérni a számlát, aztán mégis odalépett a ko­pott bádogpulthoz. A kocsmá- ros kockás füzetlapot vettető a csokoládésvitrinből. — Kérlek tisztelettel, akkor a szendvicsek, a pogácsa... Két liter pálinka, a sör negy­venöt. .. nem, nem, ötvenkét üveggel fogyott. Aztán a bor. Az annyi, mint annyi... Ja, kérlek szépen, még egy liter pálinka volt, a Szakács Ban­di vitte el, még a sírásás előtt. A kocsmáros szeme felcsil­lant, amikor látta, hogy a tort rendelő Füzesi tisztes bor­ravalóval tetézi a számlát. — Nézz be hozzám, kérlek, máskor is! Gondolom, csak gyakrabban jössz majd... ez­után. ■— Köszönöm, emberek — morogta vissza az ajtóból, ke­zét pedig kissé megemelte, köszönésképpen. A pálinkáspoharakat, sö­rösüvegeket szorongató kocs­mai nép alig figyelt a távo­zására. Hacsak... hacsak a ki­tárt ajtószárny mögötti asz­talnál nem, valaki ugyanis félhangosan megjegyezte: — Füzesi Jancsi most azt hiszi, hogy a traktával, a pá­linkával és sörrel, minden mulasztását feledteti. Az öreg ház ajtaja leszállt a meglazult sarokvasakon. Nehezen nyitotta, szinte be kellett löknie, a deszka éle pedig világos körivet csiszolt a színehagyott keramitkoc- kákra. A konyha középén két utazótáska és egy bőrönd állt szorosan egymás mellett, mintha csak gondosan elkü­lönítették volna a lomos he­lyiség kétes tisztaságú beren­dezési tárgyaitól. — Sokat fizettél, ugye so­kat fizettél a kocsmában — nézett szemrehányóan a fér­jére Füzesiné. — Mondtam neked, hogy olcsóbb lenne... — Elég legyen — csattant élesen és parancsolón Füzesi hangja. — Ide, ebbe a piszok- fészekbe hívtam volna azokat, akik utolsó útjára kísérték apámat?! Körülnézett a konyhában, mintha csak még egyszer azt akarná bizonyítani: lehetet­lenség leültetni itt akár két embert is. Tekintete megállt a konyhaasztalon, négy új­ságpapírba csomagolt hosszú­kás tárgyon. — Mi az ördög ez? — bö­kött mérgesen az asztal felé. — Köcsögök. A szobában találtam, az ágy alatt. Meg­tisztítom és remekül mutatnak majd a szekrénysor polcain. Erről jut eszembe, kell lennie valahol egy régi vasalónak is, úgy rémlik, hogy két éve még láttam valahol. Megke­reshetnéd, aztán indulhat­nánk is. Tudod, hogy estére... — Nem keresek semmiféle vasalót, és nem megyek se­hová. Egyelőre, legalábbis. — De János... — Füzesiné értetlenül, csodálkozva né­zett a férjére. — Tudod, hogy estére Szekeresék... — Megmondtam, maradok. A konyhaasztalhoz lépett, lehántotta a régi cserépedé­nyekről az újságpapírt, a kö­csögöket pedig sorba* a kre­de ne tetejére rakta. Aztán a zsebébe nyúlt, kulcscsomót vett elő. — Tessék! Te lhdulhatsz, én majd holnap megyek... vagy holnapután. A gépkocsi hangja egyre távolodott, kis idő múlva sem­mi zaj nem zavarta a sötét konyha csöndjét. Füzesi János ült a maszatos hokedlin, az asztalra könyökölt és felidéz­te az öreg postásasszony sza­vait. Ki tudja, hányadszor már a két nap alatt. — Borzalom, micsoda bor­zalom — sopánkodott Manci néni első találkozásukkor. — Hogy miért ver engem az isten, merthogy én találtam meg az apádat. Kellett volna a pénz a Szabad Földre ezt az újságot mindig megrendel­te az apád, de most nem lát­tam az udvaron, meg a kert­ben. Másnap, meg harmadnap sem, ón meg siettem, mert az előfizetési díjak begyűjtése­kor nagyon sok ám a dol­gom. Vasárnap délután az­Kodály-emlékkiállítás Szemtől szembe az olvasóval Kelemen Gábor Bakszekér című riport kötete 1981-ben lá­tott napvilágot Salgótarjánban, a Palócföld Könyvek sorozat, ban. A szerző, aki ÁFÉSZ-demokratizmus című írásával jelen van az ünnepi könyvhétre megjelent, a múlt év riporttermé' séből reprezentatív válogatást nyújtó bőszemmel, 1981 című antológiában, s akinek írásaival úgyszólván nap, mint ngp találkozhatnak — többi között — a Magyar Nemzet, az Élet és Irodalom, a Palócföld, vagy éppen a NÓGRÁD olvasói, élénk visszhangot váltott ki ezzel a karcsú kötettel. Miféle visszhangot? A Bakszekérről mintegy tucatnyi központi és vidéki lapban jelent meg eddig kritika, recenzió. Ezek elismerően szólnak Kelemen Gábor könyvéről. Mindez, természetesen, örvende­tes, s a köteten túl dicséri magát a vállalkozást, a könyvsoro­zatot is. A szerző számára azonban legalább ilyen jelentő­séggel bír a közvetlen környezetből érkező visszhang, azok­nak a véleménye, akiknek érdekében az írások születtek. Hi­szen Kelemen Gabor már évek óta abban a közösségben él és dolgozik, amelynek örömeihez és gondjaihoz a lehető leg­személyesebben kötődik. Ezért gyakorta indulatokat is kavar krónikás! tolla. Kozárdpn él. Lehetőségeiről így vall: „S ha a fogadtatás valamennyi­re már szelídebb is. mondandó híján nemigen maradok egy darabig. Néhanapján gyanítom majd, hogy kolumnós ripor­tot szalasztók el, kidobok egy csomó pénzt az ablakon - de éget a téma, szeretném már holnap nyomtatásban látni-o|- vasni, hatását remélni. Megirom hót húszsoros glosszának. Lehetőségeim közül bizonyára a jobbakat elszalasztva, talán a NÓGRAD-nak viszem, mert egy valamiben semmilyen lap le nem pipálja a megyei újságot. Érkezhet ugyanis országos lap­ban megjelent írásomra izgalmas - dicsérő vagy becsmérlő — levél az ország bármely pontjáról, de az írás nyomába sem érhet az élménynek, amikor szemtől szembe minősítenek: amikor a buszon és ismeretlenek reakcióit leshetem meg. S hogy néhány érintett majd szid, egy-két illetékes pedig a fe­jét csóválja: minek kibeszélni a rosszat, ha jót is írhatsz a környezetedről? A választ ezúttal csak ismételhetem: nem jó, vagy rossz híreket, hanem HASZNÁLÓ híreket szeretnék to­vábbítani. Szándékom szerint legalábbis." Arra a kérdésre, amit az elmúlt hónapokban gyakorta föltettek Kelemén Gábornak: vajon, újságírónak, vagy írónak tartja-e magát, mindig azt válaszolta, hogy krónikás­nak. Vállalva az ebből adódó örömöket, esetenként a kudar cokat is. De vállalva mindenekelőtt a harcot. Krónikásként ez a napról napra a jobbért vívott küzdelem élteti, emberként az optimizmus, amely abból a hitből táplálkozik, hogy érdemes vállalnia ezt a küzdelmet Amint azt lapunk korábbi számában hírül odtuk, október 4-én, a Palócföld Könyvek irodalmi estjén Kelemen Gábor ta­lálkozott az olvasókkal Salgótarjánban, a Nógrádi Sándor Múzeumban. Bajor Nagy Ernő újságíró készített a helyszínen nagy tetszéssel fogadott interjút ifjú pályatársával, Inke Lász­ló színművész a kötet írásaiból olvasott föl, Madlena József ecsegi tanácselnök a szerzővel való kapcsolatáról beszélt. Az estet a Balassi Bálint Nógrád megyei Könyvtár, a Palócföld szerkesztősége és a múzeum közösen szervezte. A könyvtár, Kojnok Nándor szerkesztésében, kiadványt jelentetett meg Ke­lemen Gábor vallomásával s kötetének kritikai, olvasói vissz- hangjávaL Az irodalmi est alkalmából közreadjuk Kelemen Gábor újabb kását Te Ee várral. Vagy legalább a mu­tatóujjával kicsenni belőle egy pofáravalót, mint hajda­nában, ha nagy titokban fel­osont a padlásra és megol­dotta a köcsög száján a zsír- papirt rögzítő madzagot. Kisvártatva felállt, s mint, aki nem tud mit kezdeni ma­gával, találomra kinyitotta a sokszor átfestett konyhakre- denc egyik kisajtáját. Apapí­rok közé túrt, kivette a leg­újabb Kincses Kalendáriumot és mohó kíváncsisággal per­gette a lapjait. „Üj” volt ez a könyv, nagyon is új. Alig használták, lapjait nem gyűr­ték és nem mocskolták, egy­általán. .. mintha csak most vette volna ki a postás a szatyrából. Idegen, élettelen papirt tartott füzesi János a kezében, majd hirtelen meg­értette az okot is. „Hiszen ebbe a kalendáriumba nem jegyzett be apám semmit, a pesti címemen kívül”. Szeme előtt megjelentek apja való­szerűtlenül hosszú, szálkás betűi, amelyek a kalendári­um lapjain valamikor min­denről tudósítottak. „Bikabor­jút ellett Zsemle”; „Harminc­két puttony szőlő a Pap-tag­ból”; „Ma elverte a jég a krumplit”; „Második lucerna- kaszálás. Jó” — és így to­vább. Aztán... december 12-e mellé mindig beírta: „Jani fiam születésnapja”. Füzesi ösztönösen a földre nézett, mintha bárki Is meg­leshetné arcának színevál­tozását: „Apám születésnap­ját bezzeg soha. sehová fel nem irtuk. Még egy képes le­velezőlapra sem”. tán a szőlőtők mellett Jöttem le hegyről, apád meg ott fe­küdt a gunyhóban, egy rossz kabáton. Gondoltam, hogy felébresztem és szóba hozom neki a Szabad Földért járó tizenkét forintot Szegény... az orvos szerint negyedik napja lehetett már halott. Négy nap. Négy nap! Ez­zel a hírrel fogadta az érke­szüret meg ezernyi más te­endő bolondítja az embert Nem vettük hát észre, hogy nem mutatkozik az apád. Nem vettük észre™ Füzesinek fel sem tűnt hogy milyen gyorsan múlik az idő, talán egy órát Is el­Kelemen Gábor: MAJD HOLNAP zőket Gőzné, a szomszédasz- üldögélt a konyhaasztal mel­szony is. Sietve ezt is hoz- lett. Felpillantott a szekrény zátéve: tetején ’sorakozó köcsögökre, s — Tudod, Jani, ősz van. Mi- valami iszonyatos hiányérzet felénk ilyenkor azt sem tud- fogta el: szeretett volna egy ja az ember, hogy hol áll a szelet kenyeret megkenni su- feje. A kukoricatörés, aztán a bickszínű darabos szilvalek­Jó lenne egy üveg sör, most nagyon jó lenne. Kiszáradt torkából nehezen nyelte le a gombócot, majd kiemelte a kredencben talált cipősdo- bozból a legfelső levelet. „Drága jó apám! Levelem nagyon jó egészségben talál­ja, tudatom magával, hogy nálunk minden rendben van. Készültünk hogy húsvétkor meglátogatjuk, de közbejött valami, és az utazásra nem tudtunk időt szakítani a nyá­ron sem. Szeretném már lát­ni, de mindig csak a nagy ló- tás és futás, az ember nem csinálhatja .mindig azt, ami kedve szerint volna. Most is csak e pár sorra futja az IdőmbőL Vigyázzon magára, az egészségére, ne dolgozza agyon magát- És írjon! 1982. szeptember 2. Sokszor csókol­juk: Jani és Ágnes." Három... nem, négy nap múlva megérkezett a válasz. Meglepően rövid Idő múlva, s a kusza betűkkel szokatlanul sok sort rótt az öreg a koc­kás papírra. „Fiam! Majdnem egy éve nem voltatok nálam és a leg­utóbbi leveledben már nem Is ígérsz semmit. Nem írod, hogy majd holnap, majd szombaton, majd a jövő hé­ten, majd karácsonykor. De nem is írni kellene, hiszen alig egyórányi az út, mert­hogy autótok van, azzal meg semmiség ideszaladni. Per­sze, tudom én jól, nagyon jól, hogy mi a hallgatás oka. Gőz- ne elkottyantotta, hogy vi­ta volt nálatok, hogy vesze­kedtetek. Te mondtad, hogy viszel magaddal, de Ági fel- fortyant: mit kezdjen ő egy vénemberrel a lakásában. Csak útban lenne, meg aztán a gond is sok vele. Ilyen a természete, ezűrt nem adott, ezért nem adhatott nekem az isten unokát sem. Mert ma­gának élő, kényelmes asszony a .feleséged, fiam. Nyugtasd meg, hogy nem akarok én menni, dehogy akarok nyűg ■lenni a nyakán. Nem visznek el innen engem hat ökörrel sem, a vén fát úgysem lehel átültetni. Az bizony új gyöke* rét már nem ereszt, légről« jebb elpusztul időnek előtte. Ne veszekedjetek hát. mert 'én maradok meghalni ott, ahol eddig éltem. Hogy is gondolhatná épeszű ember, hogy itt hagyom a házat, amiben születtem és amiben születtél. Meg aztán itt van, ugye, az a kis szőlő is. Ma­gam ültettem, magam gondo­zom, ha nehezemre is esik már. Ha meg itt hagynám a falut, akkor egy-kettőre mu­togathatnának rá: gazdátla­nul tönkremegy a Füzesi Já­nos szőleje is. Ezt a csúfsá­got én bizony nem akarom megélni — idegeneknek meg nem hagyom. Ne legyen hót gondotok, miattam ne civódjatok. Csak gyertek, minél előbb és mi­nél gyakrabban. Elvégre, nem nagy idő az az egy óra. A szőlőt nemsokára leszedem, fel is dolgozom. De a kapa már nehéz, jó lenne, ha a szüret után segítenél befedni. Gyertek hát, a mielőbbi vi­szontlátásra.” A levél minden szavára emlékezett. Akkor este azt mondta Áginak: „Szombaton elmegyünk apámhoz. Meglá­togatjuk az öreget”. De szom- ba*on közbejött valami. Maid a lövő héten... majd két hét múlva.,. maid ha szusszan­tunk egy kicsit. Majd... aztán lassan el is feledte a levelet. Legközelebb akkor jutott eszébe, amikor megérkezett Gőznétől a szűkszavú távirat: „Azonnal gyertek, apád meg­halt”. „A vén fát úgysem lehet át­ültetni. .. ’’ — „legföljebb el­pusztul Időnek előtte” — „amiben születtem és amiben születtél” — „Ezt a csúfságot én bizony nem akarom meg­érni”. Füzesi János azon kanta magát, hogy módszeresen Is­mételgeti a felidézett levél részleteit. Aztán egy hirtelen mozdulattal a konyhai clikón heverő táskája után nyúlt, kivett belőle egy papírlapot a sietve megfogalmazott hir­detési szöveggel: „Családi há* eladó..." Még egyszer elolvasta a szöveget, majd apró darabok­ra tépte a papírt. Mutatóuj­jával felemelte a cslkóspar­helt platnyiján a kiskarikál és a hideg hamuba szórta a panírdarabkákat. Kiment a fészerbe. Gondo­san megnézte a két szál dró­ton függő rúdon sorakozó szerszámokat, levett eev ho«z- szú nyelű kapát. A hátsó fal párkányán megtalálta a ka­lapácsot’ és a favágatótőkébe ütött vasdarabon verni kezd­te a kapát. Módszeresen, ala­posan. Mint aki tudja, hogy jó szerszámmal könnyebb a munka... Ezt-a-csúf-sá-got... — ko- pácsolta a kicsiny üllő, a kapa és a kalapács fémes csengése. Holnap. Holnnp lesz a, nap­ja, hogy ifiú Füzesi János be­fedi a szőlőt. Csak az a gunyhó ne lenne ott a végében! ■HMopanniS Kodály-cmlékkiállítás nyílt a Budapesti Történeti Mú­zeumban. A kiállítás, amely része a Kodály-ccntcnáriumi megemlékezéseknek, látványos zenetörténeti emlékeket vo­nultat fel, cs a látogatók me gimicrkcd hétnek azzal a kor­ral, amelyben a Kodály-életmű született. Képeinken: Készletek a kiállításról. 8ókkon Gábor ÉJSZAKÁNK Fogad közt őrződ morzsolod magányom Kirakatban eladott hintaló vacog Farmernadrágos Kyklopsok sebeznek Tőrük pengéje vért ragyog Kócsag-éjszaka libbenve fénylik Hajnali kocsmákban Hamlet dadog Tigris szemű neonok körbe­állnak Katód-kcresztcn hallgatok NÓGRÁD — 1982. október 9., szombat S

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents