Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-09 / 237. szám

Zászlóink, címereink, jelvényeink N ézem a televízió hír­adóját. Egy olasz vá- rceban tüntetnek a munkások a mozgó bérskála megszüntetése ellen. Már nem is a hír érdekel, mert a sze­mem rátapad a képen feltű­nő gyönyörűen hímzett, a szá­zadforduló idejéből származó szakszervezeti zászlóra, ame­lyet ott visznek a tömegben. A külföldi delegáció vezető­je búcsúzáskor hozzám lép, és feltüz a kabátom hajtókájára egy jelvényt. A két eset oly gyorsan, egy­más után zajlott le, hogy hal­mozódva szinte egy élménnyé álltak össze. A magyar munkásmozga­lomnak is vannak érzelmeket megmozgató tárgyi jelképei, amelyet az idén 25 éves Mun­kásmozgalmi Múzeum őriz. Az 1975-ben megnyitott állandó kiállítást eddig másfél millió látogató tekintette meg. De ezen a kiállításon a félmillió darabból álló gyűjteményeink­nek egy-két százalékát láthat­ja csak a közönség. A muze­ális értékek védelme és a hely szűke lehetetlenné teszi, hogy a látogató eljusson azokba a raktárakba, ahol anyagainkat őrizzük. A megoldás az, hogy a gyűjteményeknek kell bemutatkozniuk egy kiállítá­son. Itt vannak a szépe«, nagy műgonddal hímzett öreg zász­lók. Lehét, hogy már nem is ismeri senki ezt a rendkívül munkaigényes alátété» hímzé- si módot. Itt vannak az ötvös­remeknek is beillő, a kor stí­lusát őrző jelvények. Tehát múzeumunk — miként a töb­bi múzeum is — őrzi a régi zászlókat, címereket és jelvé­nyeket. Generációk megőrző, féltő magatartása tette lehe­tővé, hogy ezek az anyagok a múzeumba kerüljenek. Isme­rünk tanácsköztársasági zász­lót, amelyet dunyhába varrva őriztek meg; partizánzászlót, mejyet a föld alá ástak. Egy- egy szakszervezet jelvényeiből, zászlóiból az alakulás percé­től egészen az ötvenes évek elejéig külön-külön kiállítást lehetne készíteni. A megala­kulás után minden szakszer­vezet, a helyi csoportok is összegyűjtötték a zászlórava- lót Az adományozók neveit a zászlószegek őrzik- 1891-től minden évben megjelentek a május elsejei jelvények , is. Köztük olyan történeti érde­kességek, mint az 1904-es, amelyen először szerepel ma­gyar jelvényen az összefonó­dó sarló és kalapács szimbó­luma. Az 1905-ös magyaror­szági és a németországi jel­vény ábrázolásában és formá­jában is megegyezik. Szakszervezeteinknek és más társadalmi szervezeteinknek napjainkban elvétve van csak zászlója, címere, jelvénye. Va­lahol az útközben elvesztettük ezeknek a jelképeknek az ér­tékét? A zászló becsülete, te­kintélye csak fegyveres testü­leteknél maradt meg. Nemzeti ünnepek alkalmából fellobogózzuk a városainkat. A magyar zászlónak történel­mileg meghatározott színei és arányai vannak: piros-fehér- zöld. És nem sárgáspiros, és nem fűzöld. Ahány ház, any- nyi színű, annyi formájú zász­ló a városban. A legújabb vál­tozat, ami megjelent a keres­kedelemben, az anyagában vi­rágmintákkal díszített paplan­selyemből készült, és kanári­sárga rojtozású nemzeti zász­ló, és ez lett egyszerre minden zászló alapanyaga (?!) Jelvé­nyeink alapanyaga az alumí­nium lett, a nemes zománcot felváltotta az átlátszó mű­anyag zománc, mintha felol­vadt, színes cukorkával lenné­nek bekenve. Szimbólumrend­szerünkben érthetetlenek, mé­reteikben aránytalanok. Ré­gen a jelvényeket, kitünteté­seket, okleveleket Ismert szob­rászok, ötvösművészek, grafi­kusok, tipográfusok tervezték. Most a tervezők neve isme­retien. Ami egy oklevélről megtudható, az a felelős nyomdaigazgató neve. Az utóbbi időben valami mozdult, •kitüntetéseink újra­formálása most kezdődött meg. Szerezzük vissza ezeknek a jelképeknek az értékét! Kezd­jük el ezt a munkát az úttö­rőknél. Legyen újra közösen készített őrsi zászló, mely az összetartozást jelképezi, és az őrs használja is ezt. Legyen újra minden szakszervezetnek díszes zászlója, jelvénye. A Magyar Népköztársa­ság 1957-ben született címere nemzeti hagyo­mányaink ötvöződésének ered­ménye. A címer egyik fő ele­me a középen piros-fehér-zöld pajzs, formájában a korábban leghaladóbb magyar jelvény, a Kossuth-címer alakját követi. A pajzs felett az ötágú vörös' csillag a munkásosztályt, a szocializmust és a proletár nemzetköziséget jelképezi. A Magyar Népköztársaság nem­zeti zászlaja minden jelvény nélküli piros-fehér-zöld zász­ló. És van első zászlónk, amfe- lyet nemzeti ünnepeink alkal­mából az Országháznál, a Kossuth-téren, díszőrség és katonai tisztelgés mellett, ün­nepélyesen vonnak föl. Dr, Szikossy Ferenc VHnhiszi dalosünnep A hagyományos vilniuszi da­losünnepet minden év nyarán rendezik meg a Vingtsz váro­si parkban. Több ezer részt­vevője közt találunk falu­ról jött amatőröket és olyan hivatásos művészeket, akik nem csak a Szovjetunióban, de külföldön is ismertek. Az összejövetel szinte egész nap — reggeltől estig — tart. Méreteit és résztvevőinek szá­mát tekintve nincs még egy hasonló a Szovjetunió énekes­találkozói között. Nem is fér el mindenki a fedett színpad kupolája alatt, ilyenkor a park is megtelik. A sok-sok virág, a gazdagon áradó zene, a dí­szes litván öltözetek csodála­tos hatást keltenek. l Nyersanyag kutatás Rigai tudósak egy kísérletsoro­zat alapján arra a következtetés­re jutottak, hogy bizonyos nyers- anyagfajták sikerrel kimutathatók radarhullámok segítségével. Az új módszerrel felkutathatok többek között a tőzegtelepek, a sivatagi területeken a felszín alat­ti vizek szintje s alkalmas az el­járás a fagyott talaj szerkezetének a kutatására is. Az újonnan ki­fejlesztett műszeres berendezése­ket — amelyek repülőgépre, heli­kopterre és terepjáróra is szerel­hetők — a lett tudósok a Szovjet­unió különböző éghajlati és dom­borzati viszonyai között is siker­rel kipróbálták. Az új módszer al kalmazása nagy jövő előtt áll a nyersanyagkutatásbaa és az építő-, iparban. Tengeri ■ akvárium A Etvániaí Klaipadäban a volt vár kerek épületében ten­geri akváriumot nyitottak. A terem közepén egy négy mé­ter mély nagymedence, amely körül kisebbek sorakoznak. A vastag üvegfalak mögött a ter­mészeteshez közel álló körül­mények között figyelhető meg a különböző tengeri élőlények élete. A trópusi halfajtákat a moszkvai állatkerttől és a Neptun klubtól kapta a mú­zeum. Hol vagytok ti, falusi népművelők? Területükön túlmutató tapasztalatok a rétsági járásban A közművelődési intéz­ményhálózat eléggé összetett a rétsági járásban. Képe általá­nosítható. Működik egy műve­lődési központ a járási szék­helyen, néhány művelődési ház a nagyobb településeken, rendszerint a székhelyközsé­gekben, a kisebb falvakban pe­dig kiubkönyvtárak igyekez­nek eleget tenni társadalmi megbízatásuknak. Az objektumok állapota meglehetősen eltérő. A képze­letbeli méterskálán széles cen­timétereket fognak át: a von- zóaktól kezdve a riasztókig. Egy-egy intézmény tevékeny­ségét külső megjelenése min­denképpen befolyásolja, sok­szor nem is csekély mérték­ben, mégis hiba lenne csak ezzel magyaráznunk a munka színvonalát, Fontosak az anya­giak is, azaz mennyi pénz jut tartalmi tevékenység'-», de még fontosabb: a személyi el­látottság, vagyis a népművelő személye. Körülbelül két tucat közsé­ge van a rétsági járásnak, öt székhelyközségben — Rétsá- gon, Diósjenőn, Nézsán, Nóg- rádon és Nagyorosziban — függetlenített népművelők dol­goznak, a további kettőbe» — Rorrihányban és Nőtincsen — egyelőre nem találtak arra al­kalmas személyt. A járás tiz főhivatású népművelője közül hétnek van meg a végzettsé­ge. A többiek főként érettsé­gizettek, vagy más képesítésű- ek, például pedagógusok, s egyúttal tiszteletdíjért látják el kulturális szervezői veze­tői megbízatásukat. Közöttük gyakori a fluktuáció. * Mennyire adottak az intéz­ményhálózat működési felté­teled? A kérdésre nem iáiét átfo­gó választ adni, mert az óha­tatlanul elmossa az intézmé­nyek közötti különbségeket, bár bizonyos jellemzők vala­mennyi intézménytípusra egy­ségesen vonatkoztathatók. „Örökségként” fogható fel, hogy a művelődési otthon a legtöbb helyen nem foglal el centrális helyet, (mint hajdan a templomok), a kulturális in­tézmények. szétszórtan, egy­mástól távol helyezkednek el. Ez természetes módon nehezí­ti meg a kultúrház, a könyv­tár és az iskola lényegében egymásra épülő, azonos célú munkáját, együttműködését. Általánosan jellemző az , is, hogy a költségvetés szőkébb keretek közé szorítja a tevé­kenységet, „látványos” tettek­re egyáltalán nem — legfel­jebb szabályt erősítő kivétel­ként egy-egy helyen — nyújt lehetőséget. Az intézmények közötti kü­lönbségek döntően a személyi feltételek következményei. Mindenkor meghatározó volt a népművelő személyisége — te­hát tudása, szakértelme, kap­csolatteremtő képessége, köz­életi érzéke, aktivitása, kezde­ményezőkészsége... —, nap­jainkban még inkább az. A bonyolultabb, egyben nehe­zebb társadalmi-gazdasági körülményekből logikusan kö­vetkezik, hiszen az árral is csak az tud dacolni, aki úszni megtanult. Az úszni tudás pe­dig némi tehetséget, nagy- nagy akaratot, sok-sok gya­korlást, igyekezetét feltételez. Ez tehát kifejezetten tőlünk függ, így elsősorban és belát­hatóan változtatni, javítani is ezen leszünk képesek. * Nagymérvű az elvándorlás, kevés a végzett népművelő. A helyi tanácsok hiába hirdetik meg a kultúrházvezelöi állá­saikat, nem kapnak jelentke­zőt. A képesített népművelők számára ugyanis nem ' jelent vonzerőt a falu. Tisztában vannak a körülményekkel, tudják, hogy képességeik ki­bontakoztatására a falu mini­mális lehetőséget, terepet kí­nál, ezért inkább a nagy in­tézményekbe mennek. így le­het például öt népművelője a rétsági művelődési központ­nak, ahol kétségtelen szükség van rájuk, de gondoljuk meg: mennyire az volna a hálózat­ban. Ott, ha feltűnik egy-egy tehetséges ember, azonnal el- szipkázza valamelyik területi irányító szerv, szervezet, vagy központi intézmény, s a bajok ismételten jelentkeznek. Ez a kulturális gondok sajátos új­ratermelése. A tanácsi vezetők szemléle­te kedvezően változott az el­múlt években. Érzik a népmű­velői munka fontosságát, le­hetőségeid szerint mindent megtesznek erkölcsi és anya­gi elismeréséért Hogy még­sem csábító a falusi népmű­velői állás, annak a fentebbi mellett másik oka a foglalko­zás alacsony presztízse. Az ér­telmiségi piramis alsó részé­ben jegyzik a népművelőt, más értelmiségi rétegek — különö­sen, ha szakképzetlen — nem tekintik partnerüknek. Kivé­telt e szempontból leginkább a pedagógusok képeznek, akikre a közművelődésben még ma is legbiztosabban le­het számítani. A közművelődési intézmény­hálózat tevékenységének ja­vítása — megannyi személyes tapasztalat támasztja alá — halaszthatatlan. Nemcsak a rétsági járásban, hanem az egész megyében. E szükséges­ség egyértelmű a szakembe­rek előtt, legfeljebb a tenni­valók módját nehezen ta­lálják. Erre vonatkozóan hasznos gondolatokat fogal­mazott meg Németh János, a rétsági járási hivatal műve­lődésügyi osztályának munka­társa és Girasek Károly, a rét­sági Asztalos .János Műyelődé- si Központ igazgatója. Véleményük szerint meg kell szilárdítani pozícióikban a dolgozó népművelőket, különö­sen a székhelyközségekben. Ugyanis ha a székhelyről eltá­vozik a népművelő, az vissza esést jelgnt a társközségekben, is, következésképpen a háló­zatban. A stabilizációt pedig, minthogy az álláshirdetések nem vezetnek a kívánt ered­ményre, helyi erőkkel célsze­rű megoldani. A tanácsok kö­telességüknek tekinthetnék azt, hogy egy-két helybeli fiatalt előre kiszemelnek népművelő­nek, figyelemmel kisérik ta­nulmányait, céltudatosan, ta­pintattal inspirálják. A helyi származású népművelők elő­nyeit aligha kell külön ecse­telni. Hasonlatos a saját neve­lésű játékoshoz, akit az igye­kezet és bizonyítás mellett a hűség is jellemez. * A megyei és a járási műve­lődési központok szolgáltatásai csak folyamatos helyi tevé­kenységbe építhetők be, pon­tosabban akkor hatékonyak. Folyamatosság pedig csak fo­lyamatosan dolgozó népműve­lőktől várható. A rétsági já­rásból Nézsa, Diósjenő példá­ja bizonyítja, ahol a népmű­velők, társakkal körülvéve, ki­emelkedő rendezvények: meg­tartására is képesek. Neveze­tesen ifjúsági találkozóra, mű­velődési napra. Intézményhálózatunk jelen-r tős feladatok elvégzésére al­kalmas — summázta vélemé­nyét Németh János —, de ta­pasztaljuk az ellenkezőit is, értékeljük neuralgikus pont­jait. A tanácsok készségesek, de a munka fellendítéséhez többre van szükség... Valóban többre! Olyan in­tézkedésekre, amelyektől vár­ható a népművelők fluktuáci­ójának alacsony szintre szorí­tása. S csak hangsúlyozhatjuk a gondolatot: a tanácsok ne­veljék ki a maguk népműve­lőit! Sulyok László Nincs tévedés. Ez tt jó sor­rend. A jelenség persze nem egé­szen ismeretlen, egyszer-két- szer már megfigyelhetttük az Onedin család körüli vitáik­ban, a Hosszú forró nyár cí­mű tévésorozatban, most még­is újszerű tartalmakat hordoz — előre(!) akarja megtudni a „jónép”, mi lesz a csehszlo­vák tévésorozat hőseinek sorsa. xxxxxxx Egy Békéscsaba környéki azt meséli, hogy ők már az el­ső folytatáskor megtudták az egész történetet teljes terje­delmében, mert éppen akkor ült náluk egy kedves rokon szlovák földről. Ott már ment ez a játék, elmesélte egy ültő helyében az egészet. Másvala­ki meg arról ad hírt, hogy a salgótarjániak a „szomszéd­ban” lakó ismerősöket faggat­ják az újabb fejleményekről és tudni vélik, hogy.— Elké­pesztő, hogy ki kit fog elvenni a végén! Sova főorvos és Karéi fia, na meg az a jópofa Strosmajer doktor, és a többiek: a szőke Csenkova doktornő, Roman mentős pilóta, a felesége Iri­na, meg a hóhányó Blazej do­ki a sok nőügyével, de főként azzal az eggyel ugye, a tehet­ségtelen, kirúgott Cvah, a lányanya Danka, a fenegye­rekből kezes báránnyá válto­zott és már a kispadon üldö­gélő Rezek... „Imádom őket!” — kiált fel a tizenéves kis­lány, aki érdekes módon eb­ből a filmből azt szűri lé, hogy 6 soha sem akar orvos lenni. Ütonjáró Város a kórház szélén Mások azt mondják: azért jó a film, mert belülről mutatja az orvosok világát, a tabuként tisztelt világ most „leleplező­dik”, most feladták a leckét az orvosoknak, mert itt min­den megmutatkozik a maga nyers valóságában... Köny- nyebb, vagy ellenkezőleg —- nehezebb a dolga egy ennyire népszerű sorozat alatt a hazai orvosoknak? Ezt csak ők tud­hatják egyedül. Vagy talán még ők sem. De már az em­ber ilyen — valószínűleg ki­osztja maga is a szerepeket a Sováknak, Cvah doktoroknak úgy sorban, ahogy következ­nek a betegágya mellett. Hogy a betegekkel mi van? Tény­leg! Vannak betegek is a film­ben? xxxxxxx Kórház az egész vftág és vagy orvos, vagy beteg benne minden férfi és nő (legfeljebb még gépkocsivezetők vannak). A modell azért modell, hogy az életre hasonlítson, és ta­lán éppen eaért népszerű a sorozat. Állunk a város fijfltja men­tén a főorvos Sovának min­denben megfelelő művész­szel és az életet modellizáljuk. Azt mondja: — Mostanában npfir öí­zonytalanabb bennem a ki­egyensúlyozó harmónia, pedig igazán nem panaszkodhatok, annyi szép dolog történt ve­lem egy esztendő alatt... Hogy mégis mi a baj? Egyre jobpan zavarnak a változatlanságok. Hogy nem jutunk egyről ket­tőre a fontos dolgokban, vagy csak nagyon nehezen. Talán csak az én ellenálló képessé­gemmel van valami, de már minden zavar. „Hja, a mű­vész már ilyen érzékeny” — így mondják, akik nyugtatni akarnak. De nem nyugszom meg mégsem. Idegesítenek, a zavaró állandók, ha érted mi­re gondolok... Talán ez sem érdekes, talán így van ez: a művész érzékeny, mindenki más teljesen normális. xxxxxxx De itt van Karel is. a ré­szegességbe menekülő nem orvos. Rásütötték a bélyeget nagyon hamar, azóta hiába kapaszkodik, csak legyintenek ha szóba kerül, ezért aztán he­lyesebbnek tartja mindenki — ő maga is — ha iszik tovább. De talán még jóra fordulhat a dolog, talán jön egy ren­dező, mint a filmben, és ki­békül epjával-anyjával,. ren­des feladatot is kap, vagy ki­harcol magának egy rendes feladatot, aztán még egyet, még százat, ezret, mert aki egyszer lecsúszott, annak ezer­szeresen kell bizonyítani, mint például a nőknek, az eltérő színűekinek és így tovább... xxxxxxx „Ajándékozzuk meg egymást több figyelmességgel, tapin­tattal, mosollyal... Mert ami most van, az ennek az ellen­kezője, az nem jó, nincs iga­zi morális érték, nincs etikai háttér mögöttünk..." — mond­ja a szőke Csenkovának meg­felelő széplélek, de ettől még igaza is lehet(ne). Ne elsősorban jó munkával ajándékozzuk meg egymást? Mintha nem minden ebből következne. A munka legyen morális szempontú is, a munka legyen etikai alapon álló is, aztán jö­het a többi, a mosolygó szép­ember kalauz (de előbb a pon­tos menetrend, a tiszta vagon), a kedves-aranyos majdnem bűbáj-nővéf eladónő (de előbb jó minőségű és megfelelő vá­lasztékú áru bútorból és min­den másból). Az „országos mo­solyszünet'’, ahogy ezt va­laki nagyon találóan mond­ta, teljes terjedelmében meg­határozza „Jó reggelt”-tel induló hétköznapjainkat. Tény­leg csak a morális igény megha­tározása hiányzik ahhoz, hogy jobb kedvre forduljunk? A fe­lelősség hangsúlyozása akár ré­gi formákban is, hogy „büdös neki a munka, büdös neki a tanulás...”? Nem tudom. A munkát, a munkahelyi hivatást sugárzó és azt számon kérő Sova főor­vosok alighanem más vélemé­nyen vannak. Ha nem,a jó munka a morális mérce leg­elsősorban is, akkor mi?! Az, hogy ki hogy boldogul? Ki milyen gyorsan szedi meg ma­gát? Mit mondana erre a fő­orvos úr, ha egy sorozaton kí­vüli sorozatban a Nagy Ren­dező kiosztana önre egy ilyen szerepet? — Kérem, az én osztályo­mon mindenki a képessége szerint részesül a munkában és megbecsülésben is, a fele­lősséget pedig mindenki vál­lalja, ha nem, itt nem marad­hat..! xxxxxxx Áhítattal, éppenesak bor­zoló izgalommal csüng addig is a város a kórház szélén, amíg a Sova főorvosok, a Csen- kovák a ,,javíthatatlan”(?) Blazejek szélesebb körben el­terjednek. Ebben a kórházban minden úgy történik, ahogy kell. Itt minden operáció si­kerül vagy ha mégsem sikerül azonnal — van lehetőség a jobbra fordításra, a teljes gyó­gyulásra, majdnem a csodára is. „Milyen rendes ember ez a Sova, milyen karakán, mi­lyen egyenes, hajlíihatatlan jellem, milyen áldozatkész, milyen emberi, milyen bölcs, milyen jó szakember, milyen erős a hivatástudata, a jele- lösségoldala, az egész habi­tusa...” Persze senki helyett nem operálhat a tévés Sova. És nem elég csak mosolyog­ni egymásra, nem elég meg­ajándékozni egymást kedves pillanatokkal, emberi gesztu­sokkal, hangulatokkal, ha köz­ben a lényeget tekintve meg­maradunk a kölcsönös muto­gatás (egymásra mutogatás) szintjén. xxxxxxx Ezt is mondhattam volna sokkal finomabban, szép nagy tiszteletkörökkel kicirkalmaz- va, hogy senki ne vegye még véletlenül sem magára; úgy, hogy közben mindenki moso­lyogni tudjon felhőtlenül. Pél­dául úgy, hogy „minden mo­dell annyit ér, amennyit leké­pezünk belőle” Modellt pedír: mindenki magának válasz ilyet vagy olyat, de ha csak maga dönti el és semmi kényszerítő hatás „nem za­varja” a választásban... Nos. akkor lehet kevesebb a Sova főorvos és több a Blazej, meg a Cvah. T. Pataki Lászlé

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents