Nógrád. 1982. október (38. évfolyam. 230-256. szám)

1982-10-23 / 249. szám

/

Deák Mór:

Levél a Kikötőből

A

kkor már két hete álT- kát — sziklák, amik felhor- tunk a Kikötőben. Az ég zsolják a tekintetet — siiklák, sárga volt, mint a siva- amik láthatatlanul máflanak tag, és a szemünk szóraján a kielégítetlen vágyak forrópusztult. Legalább negyven ságában — sziklák, s csak a fok, mondta Pemete és du- magányuk miénk, elutasító gott. Snóbli Nyertél. A ké- durva pajzsként, peslapkék vízbe köpött. Hazu- Ottani idő szerint fél négy- dik a lé is. kor indultam vissza, a hajóra.

Amikor lekötöttünk, mond- Szeparát, uszályok, rakomány ták, ott vannak a barzsák, in- nélkül, ahogy a pontonról im- díts haza. De alacsony a víz. bolyogtunk el —hajó jön!— s

Elvitte egy kisebb merülésű hajó az uszályainkat. Két hete állunk a Kikötőben. Nem vagyunk jó üzlet. Mire ránk • került a sor, elnyerem Pemete összes pénzét. Talán.

Alacsony a víz A tengeri hajók horgonyra kényszerültek. Kikötő — kettős őrség,- vizsgálatok, dögunalom. Ha lehetne se fényképezné senki. Kimenő. Ivászatok. Ulti, lórum, snóbli. Híd. Összeköti ezt az egészet azzal, ami nincs.

Hidak — a hajósok utakból összeálló életének mérföldkövei — hidak — aranyhidak — és a hídfő másik odalán égi óránk csak egy újabb napot számlál, egy otthon nélkülünk eltelt hiábavaló napot — hidak — szemeinkből a kedve- sig ívelő hidak, amelyeken át naponta hazaszaladunk el nem küldött leveleinket szorongatva — szeretsz még? — álomhidak — álomölelések.

Esténként, ha feltámad a parti szél, megélénkül a vérünk: viharokhoz szokott látunk táncolni viszi gondolataink kísértetét. Otthon ká táncol nélkülünk? Kivel táncolnak nélkülünk? Besöpröm a pénzt, legalább hívj meg egy pofa sörre, mondja Pemete. Kettős őrség, viszgálatoik, kikötő.

Kikötök — tekintetünk házakba ütközik, megtorpan, a víz akadályta lanságát vágyj a

— hangunk, amit raegedzett a szél, szavak, amik ugyanazt jelentik, és mégsem visszafogva — áhítat, lépéseink áhítata

— lépéseink tótovasága a biztos talajon — kocsmák, ahol ugyanazt mondjuk, annyi nyelven a víz ősközösségébe forrva.

Aztán tíz óra, a Kikötőben éjfél, ás hazamegyünk. Zártan, fegyelmezetten dülöngélünk, leszakadni, nőhöz menni itt nem tanácsos. Villog a Hold a szemekben, ahogy az .indulat villogtatná a késeken. Pemete menet közben a vál- lamra dőlt, elalszik, lépted hozzámigazodnak, motyog, álmában talán hidat épít.

Országok — országok, amik üres nevek — kikötők, amik az országokat jelentik — országok — különbségüket csupán az adja. hogyan vették el a kötelünket, és milyen pénznemben kapjuk a napidíjat —

vissza — kösd meg hátul is. Nem volt semmi árnyék, a csend megkötözte a tárgyakat Nem féltem, dudorásztam magamban, s a nótáeska nem verődött vissza semmiről. Amikor beugrottam a hajóra, fellélegeztem mégis.

Még nem aludtak. Az asztalon ott állt az üres literes Johnny Walker és a Red Label. A kétliteres Black & White üvegében még kotyogott egy kis lötty, de a Pemete, ahogy meglátott, kivágta a vízbe.

M'

egszédültem — újra gyerek voltam egy pillanatig —, álltam a magas labilis létrán — ne mozogj, mondta nagyapám, le ne ess — egész életünk zuhanás a semmiből a semmibe. Itt állok a létrán, itt felejtődtem a Kikötőben, és csak egyetlen ember tud rólam, egyetlen ember tud lesegíteni, 'egyetlen ember tudja, milyen labilis a^ létra alattunk. Az érzések védőhálójából a közöny pókja kirágta a keresztszálakat — s nem tudom mi lesz, mert zuhanok, nem keresztbe esem, csak üt rajtam egyet a háló, ahogy keresztülvágódok a réseken.

Egész úton nem vásároltam semmit, csak Anyámnak ezt a pár üveg whiskyt. Anyám azt mondta, vigyek neki whiskyt, sokat, beszélgetni akar velem, de másképp már nem tud, csak ha a whisky segít neki eltemetett szavaimat kiásni. Nagyon ránk fért volna már a beszélgetés... hiszen én sem hiszem most már, hogy azért maradtam egyedül, mert egész ember tudok lenni igazolás nélkül. Bizonyítani kakartam, magyarázkodni — esténként elképzeltem, milyen lesz — legalább ennyit igazolnia kellett volna belőlem: már csak nékem maradt meg szépnek öregségére, és örömünk egy- egy hónapos vodt, háromszor akkora kihagyásokkal. Talán ez lett volna az utolsó alkalom a hazugság nélkül lehán- tani a megkocsonyásodott éveket az érzelmekről, mint mikor még gyerek voltam és éreztük egymást.

Partok — közeli partok, de könybelábad a szem, és elfárad, míg eléri — távoli partok — és állandóan látjuk a partokat, a távolinkat — és

kapni a fejemet, ahogy a Golyó megpróbált leköpni, úgy káromkodott, hogy öreg, nyugdíjas fedélzetmesterek száj- tátva hallgatták volna, neked van a legtöbb lóvéd, fröcsögte, sajnálod, te... Még akkor sem ütöttem meg, tudta ő is. hogy a turnuspihenőkön is dolgozom, csak ne kelljen otthon lennem, olyankor nem is nagyon iszom. Megfordultam, vetkőzni kezdtem, és csendesen azt mondtam: én csak ezt vettem, nem is magamnak, nem vettem tökgya- lut, meg kisfej szét, csak mert olcsó, és kvarcórákat sem zsákszámra» Megpattant bennem valami, mintha léket hasított volna belém a csendes aljassággal kipattanó rugóskés. Villámgyorsan fordultam meg, ugrottam, és ütöttem is, gondolkodás nélkül. A kés beleállt az asztalba az Okapi mellé, a Golyó felbukott székestül, orrából dőlt a vér. Az újabb ocsmányságok miatt már ugrottam volna megint, de a Bulldog lefogott, és segített neki a Pemete is, ahogy dulakodni kezdtünk. Éppen lehajoltam, hogy kiszabadítsam a karjaimat, amikor betakart a Golyó. Alulról felfelé ütött, két kézzel, iszonyú erővel, és vérbe borult előttem a világ.

Otthon — távoli partok közelségét álmodjuk hazánkra

— hidak — mérföldkövek aranyhidak — órák — kikötő

— kocsma — tétova léptek — csók — megérkeztünk.

Nem hajózhatok soha többé, megvakultam a bal szememre. A Golyó sírt, amikor ki hajóztak. Kezet fogtunk.

Vonattal jöttem haza, csendes biztonsággal hajdgál- ta.m ki a whiskysüveget az ablakon. Vettek vagy kétszer annyit, amennyit megittak, a voniat sokáig álft az állomáson, elküldtem őket*, ne búcsúzkodjunk. Egy ideig nem tudtam térben érzékelni a dolgokat, ezért is verhetett meg az a fiatal srác, akit a Lánynál találtam, merthogy későbbre vártaik.

inden szabad Időmet a

M‘

parton töltöm, ha a Golyódk meglátnak, tisztelegnék a lobogóval, olyankor feltartom a jobb öklömet, a Pemete is, mindig üres snóblit mutatok neki, s bármennyit dug, úgy csinál, mintha én nyernék.

Művészi kísérletezés

Mint az ördög a tömjénfüsttől, úgy félünk mostanában a művészi kísérletezés lehetőségének, indokoltságának az elismerésétől. Aki teheti, tagadja művészeink közül, hogy ő maga — vagy az általa is fémjelzett alkotó- műhely — kísérletezik, a Nemzeti Színház új művészeti vezetőjétől a televízió Fiatal Művészek Stúdiójának egyik vezetőjéig (holott például ez utóbbi műhelyben a — pozitív irányú és eredményes — kísérletezés ténye bizonyítható). S a közönség is fölöttébb óvatos, néha meg türelmetlen, elutasító e kérdés megítélésében.

Pedig az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei (1958) szellemében a kísérletezés az alkotó munkának korántsem valamiféle szégyenletes, elleplezendő mozzanata. ..A művészetek fejlődéséhez szükséges erkölcsi és anyagi támogatás mellett — fogalmazza meg a dokumentum — messzemenő szabadságot biztosítunk a népet szolgáló művészeknek: a témaválasztásban, a feldolgozás módjában, az irányzatok, a formakísérletek kérdésében”. Az 1961-ben kiadott értelmező szótár az iménti

filmtípusok — hallunk „képzőművészeti indíttatású strukturális” filmről, „kognitiv- megismerő”, azaz „egyfelté- teles kíváncsi” filmről: divatozik a „szabad filmezés”, a „filmezés lefilmezése”, a „vetítés lefilmezése” —, amelyek önmaguk köreiből nemigen képesek, tán nem is akarnak kitörni. Arra jók legfőkképpen, hogy — olykor már idősödő alkotóikkal — afféle „borzas” fesztiválokon vegyenek részt, s általuk a filmművészet igencsak ritkán megy előbbre.

Nemegyszer a műgond hiánya, a szemléletbeli olcsóság búvik meg a kísérletezés fenn- költ programja mögött. Rajnai András tévésorozata

— írta szinte művészi hitvallásaként egyik cikkében.

Homokba dugnék strucc- ként a fejünket, ha nem ven-v nők tekintetbe: jelen gazdasági körülményeink joggal keltenek veszélyérzetet a kultúra, a művészet munkásai, alkotói, de fogyasztói körében is. Ennek még akkor is van alapja, ha jól tudjuk: a politikai vezetés szilárd elhatározása, hogy nem engedi veszendőbe menni a kulturális forradalom eddigi vívmányait. Kétszeresen fontos tehát, hogy a demagóg — a gazdasági helyzetre egyoldalúan utaló — óvatoskódás, a a látszólagos takarékoskodás ne válhassék a művészi alkotó tevékenység gátjává. Jól

például — valaha csakugyan hangzik csak éppen nem igaz,

az elektronikus képrögzítés technikai lehetőségeinek leleményes kipróbálója volt, idővel azonban — amikor e kísérletezés eredményeit kellett volna magasabb minőségre váltani, azaz kamatoztatni —, fantáziátlan, fakó munkák füzérévé degradálódott.

Ugyanakkor a — szintén a televízióban működő — Fiatal Művészek Stúdiója pénz- és szervezeti gondokkal küzd.

Hányszor jelentkeztek az elmúlt évtizedben különféle

megfogalmazásnak megfelelő alkotóműhelyek úgynevezett

jelentésárnyalatot nem tartalmazza, vagy inkább: homályosan és pontatlanul utal valami ilyesmire. „Valamely író, művész bizonyos irányú törekvése, valamely műfajban, műben, tárgyban tett próbálkozása, első, alkotása” — olvashatjuk benne.

A zavar eléggé régi keletű. Már Goethénél is mintha csupán az idősebb, beérkezett művészek kiváltsága volna a kísérletezés, az új utak keresése; a fiatalok érjék be a rájuk hagyományozott örökség követelésével, nagy fába pedig semmiképp se vágják a fejszéjüket. Holott a művészet, a művész sosem elégedhetik meg a készen kapott eredményekkel, folyton új tartalmakat, formákat, módszereket kell fölkutatnia.

Csakhogy az olyasfajta kísérletezés, amely határozott művészi célt nem képvisel, amely tehát az öncélú próbálkozásban, netán a kollégák s a közönség elképeszté- sében merül ki csupán, s folytatható eredményekre nem jut, valóban Indokolatlan; fölösleges rá szellemi s anyagi energiát vesztegetni. Akadnak például úgynevezett kísérleti

,, , . ... . , fut a szem, lelassul az időtrdlyen hosszú a tud, ami ha- ,en idő _ távoli partok kö_

zelsége kényszerít bennünket

zavezet.

Aznap -leszakadtam mégis, egyedül mentem haza. Blanc- -he kérte, maradjak vele. Nem féltem, szemében csak magahazatérni.

Szép volt, fiúk, tapsoltam nekik egy kicsit, a Kikötőt

. ,,,, .. , , _ megúsztam, benneteket nem

mat láttam, megtisztulva. Egy lehet_ a BuIldog azt mondta>

pillanatra zavaros lett a tekintete, összeborzolta vágya — de aztán csendesen pihegett az idegénszagú éjszakában, s a csillagok pislákoltak szemében. Néztem, szeretni kéne talán. a Lányra gondoltam, aki azt ígérte, várni fog, felhorzsolta az ujjaimat a simoga- tás.

Sziklák — sziklák, amik megkeményítik a mozdulatooké, oké, ne haragudjak, a Pemete lehajtotta a fejét, Okapi elhányta magát, Tábk. elaludt — csak a Golyó kezdett el káromkodni, és nagy pszichológiai érzékkel szíján í anyámat. Neki vettem, mondtam, kifizetitek, és nem csinálok balhét. Nem fogja megtudni senki, csak hagyjatok, és józanodjatok ki. Nagyon fáradt voltam, alig tudtam elVeöres Sándor:

VÁNDORÚT

*

Egy fa, két fa, sok fa, erdő, egy vfdám dől, egy kesergő, hosszan tart a vándorút.

• Árok, tanya, falu, város, ez rideg, a2 barátságos, nem mindegyik tár kaput.

Az idő gyakran goromba, mégse térek otthonomba, hajlékom mind e világ.

Bőven, mint a bolondgomba, rezpénz potyog kalapomba, vagy ha nem, hát tüske vág.

Révész Napsugár rajza

„rendhagyó” vállalkozásokkal, amelyek jó részéről aztán kiderült: nem többek divat- jelenségeknél! Tehát a kísérletezés mint célkitűzés sokszor csak közönségcsalogató áruvédjegy volt. «

Bonyolult a kérdés, mert — másfelől — az átgondolt, felelős kísérletezés is járhat kudarccal. Nálunk azonban a művészi bukás — a szocialista művelődéspolitika védő- rendszere folytán — ritkán érzékelhető a maga tiszta és egyértelmű lényege szerint, s még ritkábban jár a művész pályáját, anyagi helyzetét érintő következményekkel. Ez — ha tetszik állampolgári értelemben föltétien vívmány, biztonság, ám művészi értelemben, a művészet, s végső soron a társadalom érdekét tekintve: káros. Minderre a XII. pártkongresszus kritikusan úgy utalt, hogy helytelen az a gyakorlat, amely a jót s a kevésbé jót egyaránt eltartja.

Ma, amikor az előtérbe került gazdaság szférájában a társadalmi érdek egyre inkább megkeresi s meg is találja az érvényesülésnek megfelelő kereteket, művészet és társadalom kölcsönhatásában, kapcsolatrendszerében , is erre kellene törekednünk. Ma a kockáztatni merő, vállalkozó ember az eszmény a je- lenünket-jövőnket meghatározó gazdaság területén; a művészetben is ez a típus kellene, hogy uralkodjék. Anélkül, hogy hamis párhuzamokat akarnánk vonni gazdaság és kultúra — sajátos, tehát lényegileg eltérő — folyamatai, jelenségei között.

S van is ilyen irányba mutató -hagyományunk. Ei- zenstein, a szocialista filmművészet szovjet klasszikusa nem látott ellentmondást a tömegigény kielégítése és a művészi kísérletezés között. „Kísérlet — milliók számára”

ha valaki így fogalmaz: „ma nem olyan időket élünk, hogy teret engedhessünk holmi művészi kísérletezésnek".

Ugyanis értéktelen, rossz mű gyakorta születik olyankor is, ha a művésznek esze ágában sincs kísérletezni. A giccs, a silány tömegáru nem Igényel fáradozást, kísérletezést, s mellesleg igen jól jövedelmez „alkotójának”. Mi nem haladhatunk ebbe az irányba semmiféle gazdasági megfontolás címén. A társadalom akkor jár jól, ha az értékes művészetnek ad nagyobb támogatást.

Visszatérve a Nemzeti Színház kísérletezést nem vállaló programjára, találhatunk ilyesmire indoklást 1924-ből. Nem kisebb személyiség, mint Hevesi Sándor mondta akkor, a Nemzet Színház Kamara- színházának avatásán: „Ez

nem új színház, nem kísérleti állomás, nem különlegesség, hanem maga a Nemzeti Színház”. Ma legalább a kisebb alkotóműhelyek — így a kamaraszínházak .— kísérletező szerepét nem vitatjuk, de — példa rá Horvai István nyilatkozata — nagy színház is (a Vígszínház) programul tűzheti a hagyományőrzés és a kísérletezés szempontjának dialektikus érvényesítését Ám maga Hevesi Sándor is eljutott odáig, hogy korábbi véleményét árnyaltabbra s meggyőzőbbre váltsa. S mikor? 1931-ben, éppen a nagy világgazdasági válság tetőfokán: „A színháznak mindig a művészet és üzlet teljes egyensúlyát kell elérnie ahhoz, hogy megmaradhasson. Így volt ez a múltban és így van ez a jelenben. Csakhogy a múlt nem Ismerte a jelennek béke utáni gazdasági problémáit, amelyekkel szemben ezt a mondott egyensúlyt szinte lehetetlen megtalálni és főként megőrizni. Még az a — néha jogosult — vád is, hogy a színházak ma nem eléggé merészek, s jobban húzódoznak minden művészi kísérletezésről, mint azelőtt, végeredményben a gazdaság; helyzetre hárul, amelynek beteg és mérgező hatása nem küszöbölhető ki a művészi tevékenységből.” E sorok — megváltoztatva a megváltoz- tatandókat — ma különösen nem érdektelenek. Van mit okolnunk belőlük.

Kőháti Zsolt

Pécsi Gabriella :

Önarckép, füst- mögül

Gyakran és szívesen hazudtam, hogyha kellett, de mégse hidd, hogy méltatlan vagyok.

Azért a bátorságra és szerelemre tellett, s a kínra is: milyen batyut hagyok.

Hazudtam fecskefűt, hazudtam fénynek árnyat, (segített még a,kedves képzelet), tar ágnak levelet, tunya teknősnek szárnyat, friss hónak azt, hogy felhőn lépdelek.

Bizonytalannak bizonyost, halványkék árnyat a fának, szín leg-tétova röpülést mézszínű, álnok darázsnak.

Viróglépők — hazudozók ölében ríva találtak, adtak tejfölös kenyeret, markomba tőrt a halálnak.

NÓGRÁD — 1982. október 23., szombat

3 -