Nógrád. 1982. szeptember (38. évfolyam. 204-229. szám)

1982-09-04 / 207. szám

Kiss Tamás hetvenéves Kiss Tamás, a csöndes sza­vú, Debrecenben élő költő, hetvenéves. 1912. szeptem­ber 5-én született Kisújszál­láson. ősei pásztorok, parasz­tok. Debrecenben végzett fő­iskolát. Első verseskötetét 1934-ben adta ki- Jékeiy Zol­tán, Takáts Gyula, Weörös Sándor kortársa, velük együtt jelenik meg a Nyugatban mint a folyóirat harmadik nemzedékének tagja. Már fő­iskolai hallgatóként egy iro­dalmi folyóirat körül bábás­kodik. 1945 után az Alföld c. folyóirat munkatársa, amel­lett, hogy középiskolai tanár. Kiss Tamás: Verseskötetein kívül „Árkádi­ában éltünk” c. tanulmány- gyűjteménye, „így élt Móricz Zsigmond” című életrajza és „A líra megközelítése” című középiskolai tanároknak írt verselemző könyvét tartják számon olvasói. Gyöngéd líraiság jellemzi, amely azonban fölerősödött, ha kritikussá vált történel­münk: tiltakozott a világhá­ború embertelensége ellen, mindig humanista volt a szó régi, komoly értelmében. Versét hetvenedik születés­napja alkalmából közöljük. Mit látott a kisfiú? Én még láttam Ferencz Józsefet, — már nem egészen fiatalon — Vilmos császárral parolázott fönn, rámában, otthon a falon. De lett ebből akkora balhé, hogy anyánkról el nun múlt a bánat, odamaradt a bátyám, szegény, négy évig nem láttam apámat. Azt már nem láttam, hogy parasztot a törvény Pont volna deresre, de láttam lovon egy tengerészt, autón vonult be Kenderesre, az országút szélén csücsültem, tanító néni állt mögöttem, zászlócska lengett ujjaim közt, — szellő fújt — azzal integettem. Szerettem volna a hazáért nagy lenni, bajnok. Hót leginkább. Nem a rozstarlón futkorászni a malacok után mezítláb. * Diszkoszt vetni, gerelyt ha fit ni. győztesként futni be a várost... Erős szerettem volna lenni, láttam birkózni Czája Jánost. Nyújtón billenni megtanultam, lengtem lovon, tenyéren álltam, a pillangót hálóval űztem, latin igéket konjugáltam. Oivottam Heinét és Uor&eot, de hagytam abba a pillanatba, ha neszét vettem, hogy fociznak, a gyepszélen dobog a labda... Rdfuk emlékszem, a fiúkra, ma sem tudok gondolni másra, gyorsabban ver bennem a szív is az ilyen labda-dobogásra. öregszem, ö, hány tavasz és nyár illant el nyomtalan felettem, s mi mindent láttam. Elmondanám azokat is, de elfeledtem. N em ritka eset a színhá­zi világban, hogy egy fiatal színészt valaki­hez hasonlítanak. Arcra, kül­lemre, beállítottságra, játék­stílusra stb... rendszerint va­lamelyik nagy pályatársával (lehet külföldi is) rokonítják. Ez bizonyos szempontból nem rossz, hiszen az így induló hím- avagy nőnemű színész­nek már akad egy „felme­nője” a szakmában, akinek fényéből rá is villanhat né­hány sugár. De mi történik akkor, ha az ifjú színész nem valamelyik nagy elődjére, hanem egy nagy költőre ha­sonlít? Mit lehet kezdeni egy ilyen fizimiskával a pályán? Tóföldi sokszor feltette ma­gának ezt a kérdést, már fő­iskolás éveiben is. Hiszen ott vált előtte nyilvánvalóvá az a tény, hogy 6 nem akárki­nek a fizikális alteregója. Igen, ő az, aki... pontosan olyan feje van... olyan nagy bánatos szemei... kreol ar­ca... Fantasztikus! — Megdöbbentő hasonlóság — csodálta egyik tanára —, neked csak az ő verseit kel­lene mondanod... Missziót teljesítenél ezzel... Tóföldit megzavarta ez a hasonlóság, amelyet naponta többször is tudatosítottak ben­ne, hol szóval, hol csak egy kíváncsi tekintettel. A nagy költő — tartsuk meg inkog- nitóját és nevezzük Ida An­dornak (talán lesznek, akik így is kitalálják) — már rég­óta fogalom, meghatározó je­lenség a magyar literal'Írt­ban, tehát nem akárki... F~ ükkor egy kezdő színész, ő, Tóth-Máf’hé Miklós: Tóföldi, v%szi magának a bá­torságot, hogy rá hasonlít, ö a fiatal Ida Andor — színész- jelöltként. Mi mást tehetett volna, minthogy eleinte élvezte ezt az ingyen kapött kegyet. Kü­lönösen Ida-rajongó bölcsész­lányok körében aratott vele sikert, de élemedett korú „széplelkek” is szívesen vet- té.. közeledését. Mi tagadás, Tóföldi ki is használta ezt. Szerelmi ügyekben mintegy „helyettesítette” a mestert, aki nyilván megbocsátó derű­vel nézhette ezt a Parnasz- szusról, hiszen életében — többek között — „a csókok fe­jedelmének” is vallotta ma­gát. — Én Idám — lihegte egy­szer egy lány ölelés közben, és Tóföldi szerényen ráhagy­ta. Vannak helyzetek, amikor nincs idő vitatkozni, meg az­tán teljesen felesleges is. A nőknél tehát kamatozott ez a hasonlóság, de nem úgy a színészek és főleg a rende­zők között. A filmesekről, té­vésekről nem is beszélve. Sok­szor úgy érezte Tófőldi, mint­ha maszkot viselne. Egy le- szedhetetlen Ida-maszkot, amely eleve meghatározó má­sok szemében Mintha ő ál­landóan csak Ida szerepét játszaná, és ahhoz, hogy más szerepet is kopjon, előbb le kéne szedni ezt a maszkot. Mátyás király es a reneszánsz Magyar művészeti kiállítás Ausztriában Schallaburg nevét a magyar közvélemény nem ismerte ed­dig, s nem is csoda, egy alsó­ausztriai hegytetőn álló magá­nyos műemlék, s nincs kapcso­lata történelmünkkel. Mi ok­ból tarthat mégis igényt fi-i gyelmünkre? Schallaburg nevét ugyanis most már meg kell jegyeznünk: sokat fogjuk még emlegetni Ausztriáról való jó­szomszédi kapcsolatunk cí­mén, de úgy is, mint egy fon­tos külföldi, magyar vonatko­zású művelődéstörténeti ese­mény színhelyét Itt rendezték meg ugyanis a Corvin Mátyás és a reneszánsz Magyarorszá­gon című kiállítást. A schallaburgi kastély ere­detileg magánkézben volt, s míg a második világháború után a tulajdonviszonyok nem rendeződtek, az épület lerom­lott. Végül Alsó-Ausztria tar­tományi kormánj'zata vette át, és 1968—74 között restaurál- tatta. Az elmúlt évszázadok­nak szinte valamennyi stílusa megtalálható benne. Az első falakat a késő középkorban emelték, a fő épülettömb a 16. századból való. A lakóvár ro­mán, a kápolna gótikus, a kert manierista stílusú. Há­rom boltíves kapu alatt ju­tunk be a nagy árkádudvarra: a körben álló terrakotta ka­riatidák között nincs két egy- forfna. A szomszédom kis ár­kádudvar boltívei fölé a kas­télykápolna tornya magaso­dik. A nagyobb udvaron kö­zépen kút, a sarokban étte­rem. A várat gondozott lige­tek, kertek, tavak veszik kö­rül. Schallaburg reprezentatív tanácskozások, hangversenyek színhelye. De mindenekelőtt kiállításoknak ad otthont: 1974-ben például az osztrák reneszánszt, 1980-ban„a sumér, asszír és babiloni művészetet mutatták be, jövőre a perui inka kincseket. Idén a Mátyás király korabeli magyar rene­szánsz emlékeit állították ki: 23 teremben 893 tárgyat. A legnagyobb anyag, amit eddig bemutatták; újabb helyisége­ket is megnyitottak e célra. Mátyás királynak művésze­teket, tudományokat istápoló tevékenysége iskolai tan­anyag: tudjuk, hogy költők, festők, történetírók, építészek éltek udvarában, s hogy könyvtárának egy-egy meg­maradt darabja ma világhí­rű közgyűjtemények szigorúan őrzött kincse. De, hogy a ma­gyar reneszánsz és humaniz­mus ilyen szervesen simult bele a nagy európai művelő­déstörténetbe, hogy ilyen sok és sokféle, ennyire kimagasló értéket teremtett, az meglepő a laikus számára. Elképzelhe­tő azonban, hogy a magyar reneszánszról itt összegyűjtött anyag,i amelyhez hasonló gaz­daságú még sohasem volt együtt — a szakembereknek is újdonságot jelentett: továb­bi kutatásokra ösztönzi őket. A 750 oldalas (két kiló sú­lyú) katalógus, amely részle­tes tárgyi leírások és színes képek segítségével végigkísér a kiállításon, számos részta­nulmányt, összefoglalást is tartalmaz a korról, a kor mű­vészetéről. Magyar részről egyébként többek között Kla- niczay Tibor, Török Györgyi, Balogh Jolán, Mályusz Ele­mér neve fémjelzi a nagy vál­lalkozást. Ha azt írtuk, meglepő a kincsek ilyen tömege, nem voltunk egészen pontosak. Megható is. Joggal érezhe­tünk büszkeséget egy ki­valakihez hasonlít Addig dörgölni benzinnel, amíg teljesen eltűnik, és így kellőképpen tucattá homá- lyosítva ő is beleolvadhatna a színészek nagy közösségébe. Csakhogy ezt a maszkot nem lehetett ledörgölni, így Tóföldi tovább viselte meg­adással. Lassan megszokta, hogy a filmekhez, tévéhez másokat hívnak, ő egyszerű­en nem jön számításba. Pa­raszt, kasszafúró, huligán, be­tyár, kuruc egy Ida-fejjel...? No, nem, ő játssza csak Idát, mindig, minden mennyiség­ben. — Sajnos —, sajnálkozott egy filmrendező sör mellett — téged ez a hasonlóság hideg­re tett... Ez a helyzet, öre­gem. a. Ha szóba kerülsz, rög­tön az Ida-fejedre gondolunk, és akkor... Ugye, belátod...? — Nem látom be — dü­höngött Tóföldi — nem bé­lyegezhettek meg örökre... Hívjatok bajuszos figurára, szakállasra, pakompartos- ra... Tegyetek fel szőke pa­rókát. bibircsókot, szemüve­get, gázálarcot, mit tudom én... Ml az, hogy Ida-fejem van... ? Egy jó maszkmester eltüntetheti... — Talán — mondta a fil­mes —, de neked a lényed is Idás... — A lényem? — Igen. És ne tagadd, te sokszor rá is játszol erre. — Ez nem igaz. Már a fe­jemet se merem a tenyerem­be dönteni, mert rögtön elin­dul a sustorgás, hogy Idát alakitom... Tóföldi vagyok, semmi egyéb. — Lehetséges, de sokan, akik nem kedvelik Idát, ve­le azonosítanak. Ida gőgös volt, és te sem mondhatod magad szerénynek... Ahogy mégy, ahogy köszönsz, ahogy nézel... Egy pillantásoddal is sérteni tudsz... Szóval, ba­rátom, ez az egész már na­gyon összekeveredett... — Te is így érzed... ? r— Nem is tudom... Néha csakugyan igazságtalannak tartom... De tudod mit, ha egyszer Idáról csinálok fil­met, akkor majd veled ját­szatom el a főszerepet. Ezek után nem csoda, ha Tóföldi már eleve gyanakvás­sal érkezett Mezőcsalánosra. Ha teheti, előzőleg kicserélte­ti a fejét egy színésziesebbre, gumiarcúra, amely minden szerephez jól használható. De mivel erre semmi lehetősége nem volt, így vitte magával oda is a megszokottat. És már cs-~k sóhajős beletörődéssel vette tudomásul, amikor a helyi lapban „Az Ida-arcú szí­nész” címmel írtak róla ri­portot. — Ne haragudj — mond­ta az újságíró —, de ez a Reneszánsz korlát a siklósi várkápolnában emelkedő magyar történelmi személyiség tehetségének, al­kotó szellemének eredményét látva. A tankönyvek azt írják: Má­tyás életműve nagyrészt meg­semmisült, ami megmaradt, az is szétszóródott a világban. A kiállított tárgyak alá írt rövid szövegek nemcsak arról tájékoztatnak, milyen neveze­tessége van annak a könyv­nek, oklevélnek, fegyvernek, ékszernek; arról is: honnan való, ki adta kölcsön. A leg­több magyar és osztrák köz- gyűjtemények tulajdona, de müncheni, bécsi, milánói, lon­doni, vatikáni, párizsi, New York-i és liechtensteini könyv­tárak, múzeumok, levéltárak és magángyűjtők nevét is ol- , vashatjuk. A kiállítás rendezése minta­szerű. Egyrészt tematikai cso­portosításban, másrészt idő­rendi sorrendben közli anya­gát. Minden új egység előtt (történelem, irodalom, építé­szet stb.) rövid tájékoztató. Szöveg csak a legszüksége­sebb. A tárgy beszél. Mátyás visegrádi palotájának vörös márvány kútja, miseruhák Esztergomból, Mátyás és Beat­rix fehér márvány portréja, Hunyadi János és Kapisztrán János olajképe, Bonfini He­rum Ungaricarum Decadese, Bonfini Cronicája, a Turóczy- krónika. Mind-mind eredeti­ben. A reneszánsz építészet szép magyarországi emlékei­ről — Máré, Vajdahunyad vá­ráról, Egerről, Sárospatakról, Pannonhalmáról, Siklósról pe­dig fényképeket látunk. A kiállítás novemberig tart nyitva — az anyag egy részét jövőre Budapesten is bemu­tatják. Addig is: az Ausztriá­rendkívüli hasonlóság... kí­sérteties ! Mondták már? — Most hallom először — hazudta Tóföldl. — Biztos vagy benne... ? — Na ne viccelj! Ezek az ál­mos, nagy szemek, ez a szén­fekete haj... Te, mondd, nem azon a tájon születtél? — Nem. Egy országgal idébb. — Megfoghatatlan. Ha néz­lek, zavarban vagyok, mint­ha magával az ifjú Idával be­szélgetnék. .. Mindenesetre fogjunk kezet még egyszer. Tudod sosem lehet tudni... És neked elárulhatom, hogy ver­seket is írok... A cikk hatására egy köteg levelet kapott Tóföldi. Akadt olyan lány, aki verset írt hozzá és akadt olyan is, aki Ida köte­tét küldte el dedikálásra. És természetesen voltak, akik a személyes találkozást áhítot­tak és ilyen esetben egy jó­vérű, fiatal színész nem ké­pes ellenállni. — Én Idám — hörögte egy elomló, nagy fekete nő ölelés közben. — Szoríts még job­ba i magadhoz... Égess sem­mivé, te lánglelkű géniusz, te isten, te... te... Tóföldi megpróbálta semmi­vé égetni és közben arra gon­dolt,1 hogy majd csak meg­őszül egyszer ő is. És nagy kalandja Ida Andorral vég­képp emlékké ködlik, az ifjú­ságával együtt. ba látogató vagy átutazó ma­gyar turista — ha teheti — látogassa meg Schallaburgot. Nincs hír arról, hogy utazási irodáink szerveznének oda programot, tanácsunk tehát csak az egyéni turistáknak szólhat. Ne keressék a térké­pen a kastélyt: még az oszt­rák autóklub részletes térké­pén sincs rajta. Amikor az E 5-ös autósztrádán elhagyjuk a A kiállított kelyhek egyik le*­szebbike a Győrött őrzött 15« századi ezüstkehely St. Pölten-t elágazást és jobb­ra feltűnek a melki apstság falai, balra a hegyoldalban meglátni Schallaburg tornyát. ■T /leiknél kell letérni az autó­pályáról: innen hat kilométe­ren át sárga tábla segíti az autóst a kastély bejáratáig. A tárlat naponta 9—17 óra között tart nyitva. A belépő 30 schilling, az úgynevezett családi belépő (szülők és két gyerek): 60. A csoportos láto­gatók, a diákok és a magya­rok kedvezményt kapnak. Gárdonyi Béla Madonna-relief 1526-ból, II. Báthory András idejéből 1 NÓGRÁD - 1932. szeptember 4., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents