Nógrád. 1982. augusztus (38. évfolyam. 179-203. szám)

1982-08-07 / 184. szám

BRAZIL EPOSZ Jorge Amado hetvenéves Sztárcsinálók, Farkasok, West Side Story Megalakult a Rockszínház Beszélgetés Miklós Tibor művészeti vezetővel Húsz évvel ezelőtt Bóka László így köszöntötte a ma­gyar olvasók nevében: „Most ünnepli a könyvolvasóvilág ötvenedik születésnapját. Akik valaha beszélhettek vele. vagy csak látták őt beszélni, azok tudják, hogy ez a mosoly egy sugárzó derű áramforrásából táplálkozik, ez az energia dé- lias-latinos szenvedélyből és mindig tettrekész igazságsze- retetből árad; Jorge Amado sohasem közömbös, körötte vagy nevetés gyöngyözik, vagy vita kavarog”. Most — 1982. augusztus 10- én — Jorge Amado brazil író 70. születésnapját köszöntjük. Egyike ő a Magyarországon legismertebb dél-amerikai í'-óknak, számos regényét le­fordították nyelvünkre; szí­nes, olvasmányos, egyszerű, de sodró lendületű cselek­mény jellemzi; a magyar ol­vasót is elbűvöli. Szegények, gazdagok, elesettek és feltö­rekvők közt játszódnak regé­nyei, s Jorge Amado mindig a szegények, az elesettek ol­dalán áll Brazil író, de Brazília, a Brazíliai Egyesült Államok („A jövő országa” — Stefan Zweig szavaival) nagy ország, s egyáltalán nem elhanyagol­ható, hogy Jorge Amado észak-brazil író, bahiai. Ezen a vidéken Amado gyerekkorá­ban fejezték be a nagy kávé- és kakaóültetvények telepíté­sét, s ő testközelből látta, ta­pasztalta a munkások nehéz küzdelmét a földdel, a pa­rasztokét az ültetvényesekkel, amelyet később több regény­ben is ábrázok „Kegyetlen, eposzba illő, feudális harc volt” — emlékezett ezekre az időkre. Gimnáziumban tanul, s már gimnazistaként rend­szeresen cikkeket ír — valódi újságíró. Tizenkilenc éves ko­rában jelenik meg első regé­nye, a Karnevál országa, szü­lőföldjének, Bahia munkásai­nak, halászainak bemutatója. Ettől fogva: író. Jogi egyetem­re jár, s derekasan részt vesz a baloldal politikai küzdelmei­ben: a kommunista vezetésű Nemzeti Felszabadulási Szö­vetség tagja. 1936-ban emig­rálni kényszerül, s csak a II. világháború után térhet ha­za. Ékkor belép a kommunis­ta pártba, képviselő lesz, de a pártot törvényen kívül he­lyezik, s Jorge Amadonak új­ra emigrálnia kell: Párizsban, s közelünkben Prágában él. 1951-ben Nemzetközi Lendn- békediijal tüntetik ki, tagja iesz a Béke-Világtanácsnak. Amikor hazájában, Brazí­liában, kedvezőbbre fordul számára a politikai helyzet — pontosan ötvenéves korá­ban —, 1962-ben véglegesen visszatér. Azóta fölváltva Rio de Janeiroban és Bahiábanél: a Brazil Irodalmi Akadémia tagja, az Írószövetség elnöke, sőt egyidőben nagykövet is. Regényeinek állandó színte­re szülőföldje, a brazil Észak- Kelet, Bahia; hősei mindmáig az egyszerű bahiaiak: munká­sok, parasztok, csavargók, munkanélküliek. Amado — különösen végső visszatérésé­ig, az ötvenes évek végéág, — rendkívül progresszív, ha­ladó szemléletű. Már első je­lentős regénye, a Jubiabá (1931), a brazil társadalom éles kritikája lágy, lírai moz­zanatokkal, színes, gazdagon áradó folklorisztikus motívu­mokkal. A regénynek nemzet­közi sikere volt, utána sorban fordították le műveit a világ nyelveire: a Holt tengert, a Szenvedélyek földjét, a Végte­len földeket, a Vörös vetést, a Gabriela, szekfű és fahéjt, s ezzel csak egy részét soroltuk fel életművének, mert Ama­do termékeny alkotó, mint például a mi Jókaink. 1962-es hazatérése után kis­sé visszafogottabb a szemlé­lete; egyik interjújában elí­téli néhány korábbi regényét, mondván, túl egyszerűen, se­matikusan nézte a világot, alakjai vagy csak sötétek, vagy csak világosak. Magyarországon — túlzás nélkül mondhatjuk — nép­szerű író. (Magyarul csaknem minden könyve olvasható.) Munkásságának egésze mélyen emberi, joggal ünnepelhetjük ismét — ezúttal születésének 70. évfordulóján — a már klasszikus brazil írót, Jorge Amadot Egyik interjújáben így val­lott: „Brazíliában az emberek boldogtalanok, de sohasem szomorúak, különösen észak­keleten nem. Félelmetes vi­dámság van bennük, és ez te­szi lehetővé számukra, hogy áz éhség és igazságtalanság ellenére előrehaladjanak. (...) Ha mágikus elemeket alkal­mazok regényeimben, éppen ezért teszem, hogy kifejezés­re juttassam Bahia népének költői képzeletvilágát Mert ez a nép képes megteremteni egy olyan nagyerejű mitoló­giát, amelynek segítségével megőrizheti méltóságát Egy olyan országban, mint Brazí­lia, ahol a néprétegek a leg- nyomorúságoeabb feltételek közé kényszerültek, és ahol már önmagában az a tény is, hogy élnek, győzelem, a nép az életben maradás puszta té­nyével fs nagy tettet visz végbe”. (07. 14 Odahúztam egy széket az ágy fejéhez, — halkan, tolvaj módra, hiszen loptam az ál­mát — s úgy ültem le, hogy arcomat simítsa majd végig első, védtelen pillantása. Az ablakon túl már mocorgott a kiismerhetetlen, rossz szán­dékú óriás, egy ú] nap — de ő még nem hallotta a cölöpve­rők robbanásait, bár azok (apró rebbenésként) befész­kelték magukat a szemhéja alá. Talán lépteknek álmodta őket, valaki várva-várt lép­teinek: — a háborút nem is­merte, csak a várakozás há­borúját — s ebben a háború­ban elképzelt arcok estek szét szilánkokká, bőr alá tokosodó repeszként őrizve az igaznak hitt hazugságokat: s a titok, se­bezhetősége titkai nyugtalan­ná tették az álmát. Bekapcsoltam a rádiót — talán oratóriumot vártam, a kinti zajokat elnyomva vissza­ringatni titkai közé: de az óriás már teljesen felébredt, s szájából pattogó ritmusok tör­tek elő. Akkoriban nem dolgoztam: olyan munka nem volt, amit szívesen csináltam volna, a pénz meg nem érdekelt. Al­bérleti szobácskámat fél évre előre kifizettem — s magam­nak hazudni megtanultam na­gyon, hiszen ez a szegények fegyvere. Legkisebb fiúként ábrándoztam az óriásokról, akiket én fogok majd legyőzni — s erőt gyűjtöttem, legalább hazudni eleget. Amikor megmoccant, meg­ijedtem. Az ébredés már ki­kezdte az álmát, s öntudatla­nul ringatta magát, hogy le­gyűrje, akár a kisgyerekek. Ebredrfi olyan, mint megszü­letni — és megszületni kín. Az ablakhoz léptem, leenged­tem a rolót — így a sivár­ság sejtelmessé vált, mint va­lami be nem fejezett, önként vállalat bűn, vagy büntetése. Nem, előtte nem szégyelltem a Deák Mór: Nem láttam soha többé szobámat, — csak valahogy bántott, többet szerettem vol­na nyújtani neki többet ma­gamnál is. De a hazugságaim, mint a titkok, egyszemélyesek voltak — hogyan mondhattam volna el neki, hogy ez a spoba a kis herceg otthona is? Félt tőlem, amikor gyenge voltam — hát erősnek mutattam ma­gam mindig, mintha már tű) lennék a csatáimon. A sötét­idő résein átfénylő sugarak rá­csokat kentek az arcára — akárha beszélőre jött volna az álom börtönéből. Pedig nem tudtunk beszél­getni. Ami történik, bennem lörténik: meg ne zavarjon, ami nincs. S ő félt megbolygat­ni látszólagos fölényemet — talán érezte, milyen mélyre zuhannánk. Ha nem veszik észre, ha nekem kell bizony­gatnom, már nem is igaz, hogy győzni tudok. S mit ér, ha erőmet lehetséges magamra elpazarolom? Néha lányokat vittem fel magamhoz, s olyankor soha nem láttam. Csak egyetlenegy­szer bukkant fel — igaz, ak­kor nem szabadott volna. Na­gyon szerettem őt — de csak ahogy az ember a hazáját sze­reti, megfoghatatlan sóvárgás­sal. Edit más volt. Más lett vol­na. Neki talán még nem létező csatákról is tudtam volna be­szélni. Amikor belépett a szo­bába, nem nézett körül — s hir­telen úgy éreztem, sejti ki va­gyok. Az újjaim előre tudták teste titkait, s arra gondolám, vele talán jó lesz mint kamasz álmaimban. Még az ágy is örült neki — máskor méltatlanko­dó rugói engedelmes sóhajjal adták meg magukat Az ajtó­ra pillantottam, be van-e zár­va — és ott állt ö, Xélszegen, mint akit el is küldhetek. Edit furcsállotta: —miért bá­mulod olyan mereven az aj­tót? — de képtelen voltam bármire is. Pedig <5 soha nem adott nekem örömet — csak a jeienidejű kapcsolatok tették képessé feloldódni engem is; s Vele nem tudtam csak a pil­lanatra összpontosítani. Édit pedig elment, mint más ha­zákban induló gondolataim. Visszaültem a székre — ar­cán újra letisztult az álom hullámverése. Tudtam, hogy ez a kapcsolat most már örök­re szól, hiszen akkor halt meg, amikor legjobban szerettem, és féltem a jövőtől. Féltem a vele való harctól, amiben, ta­lán soha nem sikerül eldönte- nem, győznöm kell? Veszíte­nem? Ha csak magam miatt féltem, az erőssé tett: képes leszek-e mégis megvívni csatá­imat? De felelősséget vállal­ni másért úgy, hogy saját éle­temet sem látom, nem tudtam. Megbénított, mellette fekve a kudarc félelme. S itt marad­na-e azután, hogy a legrej­telmesebb — mert utolsó — lehetőséget kihasználjuk? Gyereket szerettem volna tőle — akinél gyengébb az ember, azt igyekszik megaláz­ni, .hogy magához köthesse. De lehet-e következménye meg nem történt dolgoknak?! Furcsa körülmények között zajlottak annak idején a Mar­gitszigeten az Evita próbái. Az előadás sikerében a szer­vezők talán nem is bíztak na­gyon. Pedig siker volt, tomboló siker. A közönség s a kritiku­sok szemet hányták afölött, hogy a díszlet, a rockoperánál oly fontos látványosság, sze­rényebb volt. A társulat eny- nylt engedhetett meg magá­nak. Akkor fogalmazódott meg; talán együtt kéne ma­radni, meghonosítani Magyar- országon ezt a világszerte el­ismert műfajt, a rockoperát — A társulat megalakult. Milyen út vezetett idáig? — Sokan furcsán néztek ránk, amikor Várkonyi Má­tyás zeneszerzővel együtt el­mondtuk, mire készülünk, mi­vel szeretnénk meghódítani az itthoni közönséget — kezdi Miklós Tibor, a Rockszinhóz művészeti vezetője, akit hósz- szú időn át szövegíróként is­mertünk. — Mondták, még korai, nálunk erre nincs szük­ség. Művészeket sem talál­tunk, hiszen ez a műfaj olyan embereket kíván, akik jó szi- nészek, kitűnő táncosok, ha kell akrobaták, és nagyon jól énekelnek. Könnyű a Broad- wayn! A világ bármely orszá­gából felkérhetnek egy-egy művészt. Mi állítottuk, hogy kemény munkával néhány esz­tendő alatt olyan társulatot tudunk szervezeni, amelyik a leghíresebbekkel is felveszi a versenyt. Tavaly nyáron, úgy hiszem, megnőtt a hitelünk. Színpadra állítottuk az első magyar rockoperát: a Sztár- csinálókat. A KISZ Központi Bizottsága ezt látva döntött úgy, hogy segít bennünket Az ifjúsági szövetség érdeme, hogy a Rockszínház július 1 óta hivatalosan is létezik, a KISZ Központi Művészegyüt­tes önálló tagozataként. — Megkötötték a szerződé­seket, de tudjuk,' az aláírások még nem jelentenek, nem je­lenthetnek egy csapásra kész színházat. Ehhez előzmények kellenek, no meg sok-sok ta­nulás. — Ez a társulat új színt hoz a magyar színházi életbe. Nemcsak a műfaj miatt, ha­Kör bepillantottam a szo­bán, próbáltam az ö szemé­vel látni, s hirtelen kietlen­nek tűnt, hazugságaim Jiíján. Az ö titkai a szemhéja alatt, mocorogtak, — az enyémek köröttem, szanaszét.' Éreztem, hogy a mai nap óriása már reggel legyőzött, keserű szám­ban a vereség rossz ízét hagy­va. S ha felébred, harcolni biztat? Tudtam, hogy nem — meghagyja a választás jogát, s ezzel kényszerít veszíteni. Szerettem. Bár ha Editet szerettem, neki más szó való. Ügy volt szükség rá, ahogyan a hazugságaim erőt adtak. Ha kenyérre sem maradt pén­zem, nem ettem — de nélküle iszonyút kordult a gyomrom. Ha nem volt mit olvasnom, hanyatt feküdtem az ágyon — de nélküle éreztem, milyen kevés a tudás józansága. S a mesék ereje az ö hiányában motyogássá változtatva a csa- takiálltés. Ahogy felnyitotta a szemét, úgy maradt meg ben­nem örökre. A tenyerem isme­ri az arcát, a fülem a sóhaj­tását — de ö csak így marad­hatott meg. Az emlékezet sö­tétkamrájában elmosódnak a rosszul exponált képek — újja­im már hazudták őt más bőrét simogatva. —, de ennyi meg­maradt, végleg, céltábla pon­tosan. Felnyitotta a szemét, rám mosolygott —, de ez a mosoly csak az álom idegen tájairól hazavetődött mosolya volt egy régi ismerősnek, — rám mosolygott, msgdörzsölte a szemét. Hirtelen annyi min­dent szerettem volna tenni ér­te, hogy nem tudtam ülve maradni — tehetetlenségemben kinyitottam az ablakot, s el­felejtve a játékszabályokat, el­felejtve, hogy ilyenkor nem szabad az üres ágyra pillanta­nom, amikor nem vagyok ké­pes odaképzelni, a győztes mo­solyával, hogy tettem valamit, hátrafordultam, s nem láttam. Soha többé. nem a képzésben is. Akik hozzánk szegődtek, azoknak olyan terheket kell vállalniuk, amikre másutt nem kötelez­nék őket Igazán jó musieal- szinészt a főiskolán sajnos nem képeznek. Onnan inkább primadonnák, és bonvivánok kerülnek ki. Ezért nekünk, a már meglévő színház kerete­in belül kell előadókat nevelni saját magunk számára, Ha­vonta huszonnégy kötelező gyakorlatot írtunk elő sze­replőinknek, négy balett-, il­letve két énekórát. S eze­ket a gyakorlatokat — erre páldát másutt nem találtunk, — kifizetjük. Miután az elő­adóink egy része végzettség szerint nem színész, ezért be­szédtechnikát oktatunk, elő­adókat hívunk szinészmester- séget tanítan:. Persze a képzés nem most júliusban kezdő­dött, A balettigazgatónk, Eve Reinthaller már január óta dolgozik, és Jezsenszky Endre balettmester is képezte azo­kat, akik időt. pénzt áldoztak erre. — Hogyan került kapcso­latba önökkel az NDK legna­gyobb balettsziházának ed­digi igazgatója Eve Reinthal­ler? — A Színművészeti Iskolán találkoztam vele először. Ig- lódi István kért fél arra, hogy az ott bemutatásra kerülő West Side Story-nak írjak új magyar szöveget. Eve volt a koreugráfus. A próbák alatt meséltem el neki, hogy mi előadtuk az Evitát, beszéltem a lelkes fiatal szinészekröl, előadókról, és arról: mik a terveim. A következő nyáron a Sztárcsinálókban már együtt dolgoztunk. Óriási nyereség nekünk. Kitűnően ismeri a műfajt, Nagyon sokat követel, mindenki hallgat rá. — Szóljunk a nyári tervek­ről, , s az első évadról, amely­nek ideje, tudom, a Rockszín­háznál másként alakul. — Júliusban, Budapesten ti­zenkétszer játsszuk a kicsit át­írt, módosított Sztárcsinálókat. Közben elkezdjük próbálni azt az egyenlőre tíz szereplőre írt rockfantáziát, amely a Farka­sok elmet kapta. A Magyar Televízió ugyanis benevezett bennünket egy Helsinkiben augusztus elsején sorra kerü­lő nemzetközi televíziós rock- fesztiválra. A téma kötött: Rómeó és Júlia feldolgozása. Az örök szerelmi históriát Várkonyi Mátyással sci-fi sze­rűen, groteszk módon dolgoz­tuk fel. A két főszereplő Szol­noki Tibor és Prókai Anna­mária lesz Helsinkiből vissza­térve augusztus 12-én orszá­gos turnéra indulunk. A Sztárcsinálók, illetve a Láza­dók, szentek, őrüllek szerepel­nek műsoron. — És ősszel? — Az énekes címen Novai Gábor könnyed, új musicalt írt. amely a magyar beatzene múltjáról, a hőskorról szól. A legnagyobb próbatétel a de­cember elején műsorra kerü­lő West Side Story lesz. A rendező Iglódi István. Ez al­kalommal kiderülhet, képesek vagyunk-e arra, amit vállal­tunk. Kamaraprodukcióként pedig a Kis herceget adjuk elő prózában. Stúdiumnak szánjuk a táncosok, énekesek számára. A mi évadunkról annyit, december végén és ja­nuárban tartunk szünetet, hi­szen fiataloknak játszunk, akiknek nyáron éppúgy szük­ségük van ránk, mint ősszel. — Várkonyi Mátyás, Miklós Tibor. A Rockszínházhoz ez a szerzőpáros kötődik. Megmá­síthatatlan ez a gyakorlat? — Nem. Sőt. mi azt szeret­nénk, ha minél többen jelent­keznének nálunk Állandó ren­dezőink sincsenek, de alkalmi felkérésre szivessen dolgozik velünk többek között Kovácsi János, Katona Imre, Bór Jó­zsef, Iglódi István, örülök, hogy az elmúlt hónapok során nagyon sok szerző jelentkezett. Szakcsi Lakatos Béla és Cse- mer Géza ördögi kísértelek címmel írt számunkra új szín­padi művet, Victor Máté Prométheusz címmel rockora­tóriumot, s talán — sikerül összehoznom Szabó Magdával Bródi Jánost, illetve Szöré­nyi Leventét. Akkor az Az a szép fényes nap című Szabó Magda-darabből születne szá­munkra produkció. — Térjünk vtísza a kép­zéshez. Hogyan képzelné el ezt Magyarországon? — Nagyon jó lenne, ha a Sínhóz- és Filmművészeti Fő­iskolán ezentúl bennünket is meghallgatnának. Ha ott le­hetnénk a musical tanszak felvételi vizsgáin, kiválaszt­hatnánk azokat a fiatalokat, akiket diplomával a kezükben mi szerződtethetnénk. Akik­nek már az induláskor el­mondhatnánk: ml minden más munkánkat a saját színhá­zunknak rendeljük alá, úgy kell dolgoznunk, hogy a rock­közönség elfogadjon, befogad­jon Fazekas Ágnes Réti Zoltán: Kapáló NÓGRÁD — 1982. augusztus 7., szombat

Next

/
Thumbnails
Contents