Nógrád. 1982. július (38. évfolyam. 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

1 Országjárás játékosan „Mi a pontos felirata a sop­roni múzeumban látható leg­nagyobb ónfedeles habán kor­sónak?” „Mi a váci hegyesto­rony?” „Mikor került török kézre a drégelyi vár és ki volt akkor a kapitánya?” Aligha lehetne találni sok magyar állampolgárt, aki ezekre a kérdésekre kapásból tudna válaszolni. Pedig mind- e ' csak ízelítő abból a kere­ken háromszáz kérdésből, amelyre a Hazai tájakon nevű országos társasjáték résztve­vőitől várják a választ. No, természetesen nem kell min- c -•’kinek minden kérdésre fe- V •’ " megadott 30 helység k ’ -g ötöt felkeresniük, s vonatkozó tíz kérdés­re megadniuk a helyes választ. Aki a tíz-tíz kérdést tartalma­zó, feladatlapok közül legalább ötöt helyes válasszal küld be, bel- és külföldi társasutazáson vehet részt, vagy más díjakat nyerhet Játszani pedig jó, s az em­bert azért mondják nemcsak bölcsnek (latinul homo sapiens), hanem játékosnak is (homo Ji(dens), mert ha csak van rá módja, megragadja az alkal­mat, hogy játszhasson. Ezt a játékot pedig a KTSZ-szel és az Express utazási irodával együtt a Tájak — korok — mű- budapesti művelődési házak- zeumok szervező bizottsága in- ban összesen nyolc ilyen klub dította el, a népszerű mozga- működik hivatalosan, a fővá­lom továbbfejlesztéseként és roson kívül pedig tizenegy. J6- egyben ifjúsági változataként, val több azoknak a száma, De korántsem azért, mintha omelyek nem iratkoztak fel sem- az eredeti mozgalom kiíul- milyen listára. Egyszerűen csak ladt volna, s frissítésre szorul­na. Éppen ellenkezőleg: a TKM úgy kezdődött, hogy a bronz, majd ezüst és végül arany fo­kozat eléréséért különböző kö­vetelményeket állított azok elé, akik járják az országot, s szí­vesen mennek el a múzeumok­ba, tekintik meg a műemléke­ket. Ám a fokozatokat mind többen érték el, s a • legszor­galmasabb múzeumlátogatók között egyre nagyobb arányt kénviseltek a fiatalok. Közben megnőtt a szabad idő, minden hétnek már két nap­ja áll ki-ki rendelkezésére, hogy gyarapítsa ismereteit, művelt­ségét. Sokan tavasztól őszig járják az országot, megnézik a múzeumok gyűjteményeit, s beszerzik a látogatást igazo­ló pecséteket; zordabb időben pedig összejönnek, hogy meg­beszéljék a látottakat, kicse­rél iék tapasztaltaikat. Jav alakult meg a Tájak — korok — múzeumok klubhálózat. Hogy ezekből a klubokból mennyi van — talán senki sem tudja. Annyi bizonyos, hogy a saját kedvtelésükből jönnek össze a klubtagok, egyikük előadást tart, a többiek hozzá­szólnak, kérdeznek — s a leg­közelebbi alkalommal másik klubtag az előadó. Csupán egyéni részvételi la­pot mintegy 30 ezren kaptak a TKM-mozgalom központjától, s talán ennél is többen verse­nyeznek szocialista brigádok tagjaiként, vagy ifjúsági cso­portokban. A verseny az arany fokozatért folyik, amely­nek megszerzői egy évre ingye­nes belépőt kapnak az orszá­gos múzeumi hálózat vala­mennyi múzeumába. Az ifjúsá­giak számára pedig vetélkedő-' két is rendeznek, előbb a vá­rosi, járási, majd megyei és vé­gül országos szinten. Nagy a korkülönbség a részt­vevők között, S talán ezért van, hogy nem mindenki híve a játékos formának. Idősebbek inkább az éves múzeumi be­lépőt választják — a-fiatalab­bak az utazásokat. De az sem ritkaság, hogy a nagyapák uno­káikkal együtt járják az or­szágot, és gyűjtik az ismerete­ket Kiskönyvtárt Is indított a Tájak — korok — múzeumok mozgalom. Az egyes kötetek szines borítólappal, 16 nyom­tatott oldal terjedelemben je­lentek meg, és a múzeumok portáin kaphatók, s meg is le­het rendelni — kötetenként 8 forintos áron — a TKM-moz- galmon keresztül. A szó legjobb értelmében tö­megmozgalommá vált néhány év alatt a Tájak — korok — mú­zeumok. Kiadványai közel 300 ezer példányban keltek el. S hogy a mozgalom milyen hasz­nos a tömeges művelődés szempontjából, azt elmondták néhány hónappal ezelőtt az országgyűlésben is, amikor a közművelődési törvény végre­hajtásáról tárgyaltak. A leg­nagyobb elismeréssel,. szóltak a mozgalomról, amely vonz­za a művelődni akarókat, gya­rapítja ezek táborát. S még csak jelentősebb anyagi terhe­ket sem ró — sem a népgaz­daságra, sem a résztvevőkre. S mert nem lehet elég korán kezdeni; az úttörők az idén másodszor rendeznek múzeu­mi és műemlékvédelmi tábort Sopronban. Várkonyi End*e Tandori Dszső; „Hogy legyen valaki miatt../ Mindig lényeges, hogy legyen valaki miatt, Különben nincs igazi lényeg. Nekünk ez: ők hatan, ezek a lények, megmentett madarak. Miattuk — de csak ne mentegetőzzünk! Olyan lenne az, * mint a büszkélkedés. Hogy miről mondunk le, és így tovább. Utazás, nagyobb lakás, több mozgás szabadsága. Kitavaszodik, ahogy ezt Írom, zöldek odakint a fák, beborítják téli etetőedényeimet. A párkányra még járnak kukoricadarára a szemközti parkból a verebek; és fölfedezünk egy zöldikefészket. Mindig lényeges, hogy legyen lényeg. Megyek, bevásárolni, szatyromban háztartási hulladék: még mindig nekik, a kintieknek. Valaki megmutatja a bokrok tövében a kikelt rigófiókákat. Kutyákat terelünk arrébb, gazdáik készségesek. Reméljük, lesz utánpótlás; megdolgoztunk érte a télen. Lesznek rigók, egyebek. Itt bent, most, hogy ezt írom, harmadéves verebünk udvarol; bárminek, ami az útjába kerüL Micsoda apa lenne (ha Igaz)! Megyeik, megnézem kalitkáikban a többieket. (Már röpültek ma, clpihennek, vagyis kaszinóznak egymással; Pipi Néni, a vak verébtojó részt vesz a társalgásban.) Spérónak, ő az idén lesz ötéves — mennyi idő múlt el! mi közelit? — ujjat nyújtok a rácsok közt, ráül, tollászkodik a kezemen. Bízom benne, sokáig játszhatunk még így. S hogy ez nem játék: ma, az első igazán hihető tavaszi napon, felkerestem egy madársírt, egy halottunkét, és nem tudom, a hihetetlen volt hihető, vagy a hihető hihetetlen. Oláh János: » A folyó Barátaimmal ladikba szántam, és áteveztünk a holtág hínáron, iszapos vizén, oda, ahol már zuhogó hullámokat tördel a partt egy déli folyó áttetsző-tiszta vizére gondoltunk, oly lassan és kényelmesen úsznak ott az emberek, mint alkonyaikor, ha álomba merülnék, s hogy könnyűnek lássuk saját örömeinket, gondoltunk a kőfejtők nehéz munkájára is; milyen furcsa, hogy más munkások meg kavicsokat dermesztenek kővé, és megbonthatatlan falakat emelnek belőlük. Előre láttam, hogy a szürke víz ugyanígy emlékké dermeszti eleven gondolatainkat. Géricaulf- grafikái a Nemzeti Galériában A Budavári Palota C épületében a közelmúltban megnyílt Theodore Géricault grafikai tárlata. A XIX. század első felé­ben alkotó, a romantika úttörői között számon tartott fran­cia mester rajzait a roueni szépművészeti múzeum kölcsö­nözte a Magyar Nemzeti Galériának. A kiállításon Bokszolok U taztam vele párszor. A cs.-i Hévvel járt ő is. Az utolsó előtti kocsi első felében ült mindenkor, háttal a menetiránynak, az ablak mellett. Kelemen. Ez volt a neve. Valamelyik neve. Nemrég, a napokban tud­tam meg, kiment a vonatból. Mondják, fölállt, s gyors lép­tekkel elhagyta a robogó sze­relvényt. Egykori utastársai, a vele egy községbe való cs.-i vasutasok szerint a „maga­viseleté” olyan volt, mint mindig. Nem láttak ők semmi gyanúsat!, mondták a hely­színeléskor. Zsémbes volt, meg kötözködő, de hát nála ez nem számított újdonság­nak, — Ült a szokott helyén, aznap is — mesélték aztán — magába zárkózottan, mint mindig, s morgott. De hisz1 emlékszik? Láthatta maga is évekig. — Borostás volt több­nyire, s merő egy toprongy. S a szemei? Áradt belőlük a gyűlölet , a gyilkos harag. Hogy kire, vagy mire irá­nyult ez? Isten tudja. Megál­lapíthatatlan volt ez, hiszen dühödten pásztázó tekintete egy kalapot, egy falragaszt, valakinek a háta közepét vagy éppenséggel magát a semmit egyaránt célba vette. Igen va­lószínűnek látszik hát, hogy különös Indulatai nem erre, vagy amarra irányultak, nem ez, vagy amaz dühítette, ha­rem maga az egész, konkré­tumai nélkül, megnevezhetet­len ingereivel. S hogy harag volt ez, önmagát is pusztító, s kiapadhatatlan, s nem csupán ábrázatának ellenszenvessé torzul t gyűrődés rendszere, azt Németh Pál: Amint kiderült tettének tőbbé-kevésbé re­konstruálható előzményei is igazolni látszanak. Az ultizó vasutasok elmon­dása alapján ült azon a na­pon is törzshelyén, az ablak mellett, háttal a menetirány­nak. — Semmi különöset nem láttunk — csóválta meg a fe­jét a legidősebb — semmit, hacsak annyit nem, hogy az­nap, mintha kevésbé bűzlött volna. Ismerte, tudja, hogy piás volt mindig. Elitta az még az isten nadrágját is. Ügy is földelték el, akár egy kutyát, állami pénzen. Nem volt annak még tetűje se, csak ez a... gyűlölete... — A fakeresztjit azért ő is megkapta! — legyintett a má­sik öreg. — Józan volt? — kérdez­tem. — Hónap végén történt, so­kadikén. Tudja, mit jelent ez?! Nemcsak nála, magunk­fajtánál is. Gyászbetűs napok. Biztos nem volt már dohánya. — S beszélt valakivel? — Amennyit szokott. Ügy önmagával... — Na variál csak! — szólt ekkor közbe a harmadik ul- tis, egy vörösképű — beszélt az! Már hogyne beszélt vol­na! Épp az, hogy beszélt. Pon­tosabban, kiabált azzal a taggal, aki., s — S az neked beszéd?! — kérdezett vissza az előző — beszédről volt szó, nemde? — nézett rám az öreg. — Mert, hisz emlékezhet, nemigen be­szélt az soha! Ha kinyitotta nagynéha azt a büdös pofáját — már nyugodjon szegény! — csakis a patvarkodásra! Más se fűzte őt már ehhez a világ­hoz! Most is csak ez volt, azon az estén. Játszottunk, ugye, fosztogattuk egymást, szokás szerint, tízfilléres alapon — nevette el magát —, amikor egyszercsak felcsattant. Va­lami ismeretlen tag ült le ve­le szemközt... Dohogott-motyogott magá­ban, mint általában. A .pasas rosszallásnak vélve ezt, meg­kérdezte: — Bocsánat, szabad a hely? —; Van szeme! — förmedt rá Kelemen. — Csak kérdeztem! — mondta az idegen —, azzal le­ült. Újságot húzott elő aztán, de mielőtt szétnyitotta volna, még végigmérte utastársát. — Hööö? —.mordult rá. — Van valami hézag? — Hiába kezdett el azonban hőzöngeni — mesélte tovább az öreg — a tag nem vette a lapot. Szó nélkül hagyta Ke­lemen hőbörgéseit, s olvasni kezdett. — Még az a kis nő — szólt közbe a másik — tudjátok, aki A srácok újra röhögni kezd­tek. Kelemen nem nézett oda, de ujjainak egyre rángóbb do­bolása jelezte, hogy a cukko- •lás célba ért. A földet bámul­ta, s fújtatott össszefogott el­lene minden. Levegőtlenné vált számára a kocsi. — Már azt hittük — me­sélte a vöröses —, hogy sike- nemdohányzóba fült leszerelnünk! Elhallgatott ugyanis. Vicsorogni persze vi­— Nekem?! csörgött továbbra is, meg zi­— Mert. hogy ez dohányzó... hált leste is az a pacák ki­— Majd magától fogom tartóan, deháí érthető, ilyen megkérdezni, mi? Tizenhét nem is tudom micsodát, nem éve ülök ebben a kocsiban. És sokat láthatott azelőtt... itt! Érti?! Maga nekem nem — Tudja, kit lesege,ssen ma­— A no megvonta a száját, fogja előírni, hogy hol üljek! 8a! — nézett föl aztán egy­s gyorsan visszafordult. Ha — Olyan felpaprikázottan szercsak Kelemen — a jó _ m indezt, más nem is, Kele- oradott szerencsétlen — mond- anyját! Érti?! men látta, s azt követően me- ^ az öreg —, hogy még rá is — Nézze — hajtogatta ösz- reven a hátának szegezte szóltunk, nyugtatólag, hogy sze az újságját a férfi. — Én T-”~t -- , ”' „mi varlj Kelemen?” nem bántottam magát. Ha ba­— Ránk. tudniillik - ma- ?a van> intézze eI> de ne ve‘ gyarázta a másik — hallgatott azért. Csititottuk mi őt már máskor is. Mi tudtuk, hogy milyen. ' Ha nem volt meg — Az apátok...! — szólt oda, benne az az egy-két légkör, IX orbenézett meg egyszer, de a szeme továbbra is a nő bőszítette minden. Akkor be- IX Tehintete ezúttal már hátán. A tag vele szemközt lekötött még az élő fába is. . nem állapodott meg ült le, úgy látszik nem érte _ Hoevhogv mi van-' — Lehajtotta a fejét, be a kezdeti „molesztólással”. hortvant fel ^az ultisok felé HÍ*-..moz^.u^a^.anu1- K- es ^' Rágyújtott. S noha az újságjá- kaDva a feiét — hát nem lát- .z,ötyöSött a vonat. Hat ba fújta a füstöt, az utóbb iátok” Ideiön ez a szar s ko.rul .tarhatott az idő. Kinn csak útitársa orra alá, köhög- e°vszérűen belémköt' Hogy én !-nar söt^t v°lf- Hirtelen hideg ni kezdett hát Kelemen, frö- hova miniek’ Hát m^t kéo- f°gta el" Összébb húzta csögve, dühödten. ! z°,V,a P Sán Incéit, aztán fölállt, gyors léptekkel végigment a — Nem mond neked 'senki kocsin, kinyitotta'az ajtót, s ilyet — szóit rá a vörösképű kilépett. — maradjál már! — Még szóltunk is utána — — Nem?! * — vicsorgott mondta a vörösképű —, hogv gy csináljátok?! Jól van! van? De hát az csak ment... itt ült mögöttünk, meg is je- zavarja eloltom. Bár.J ez... do- gyezte, hogy jól teszi, - ha ki- hányzó. Úgyhogy önnek kel­tér. Meg hogy az ilyen köte- lene inkább kedőket egyszerűen Iá kéne szállnia! vonni a forgalomból! — Mi van?! — vakkantott át aztán az ultisokkal sutyor- gó nőnek Kelemen — hööö?! Bámul?! Tetszem magának? tekintetét. Két cs.-i diáksrác is ült ott. Vele egyazon olda­lon, .ezek középütt. Számítva a szokásos folytatásra — incsel- kedően nevetgélni kezdtek ek­kor. lem! — Felállt, s azzal átült a röhircsélő fiúkhoz. Egyedül maradt Kelemen. — Bocsánat! — eresztette le !ap‘-,t a, tag — zavarja? — S akkor? — sisteregte Kelemen — van keze hozzá? Szórakozik itten! A ... életbe vissza — szóval még ti is ezt „hová mész, te bolond”. f man... - - - ­— Nem szórakozik itt sen­ki — mondta a pasas —, csak arra gondoltait!, ha tényleg [ NÓGRÁD - 1982. július 31., szombat

Next

/
Thumbnails
Contents