Nógrád. 1982. július (38. évfolyam. 152-178. szám)

1982-07-31 / 178. szám

Tegnapi önmagunkról r PEREG a film, közben azon tűnődöm, mit fogok mondani az ötvenes évekről, akkori magamról, ezeknek a mellettem ülő fiatalok­nak, akik jobbára akkoriban születtek, ami­kor a filmbéli esetek éppen megestek. Állnék is fel, indulnék ki, nem annyira a moziból, mint a kérdések vonzásköréből, de aztán, szerencsére elönt az indulat, maradok. El­végre: miért kellene nekem — nekünk — za­vartan magyarázni akkori hitünket, s hát­rálva távozni az utókorrá vált jelen kérdé­sei elől? Lám, már csaknem harminchét esztendő: Í945—1982. S báré históriai folyamat fölosz- tása ilyen-olyan szakaszokra lehetséges és fontos, mégis: van, volt folyamat is, az egész, a teljesség is! Igen, lehetséges és fontos e szakaszokat a történészmikroszkóp tárgyle­mezéré helyezni, de mérni, látni illik és ér­demes a teljességet, ama harminchét év sod­ró egyirányúságában is. Szégyenkezni, kimagyarázni? Válaszolni pró­bálok először magamnak és magamban, hogy másnak, nekik is felelhessek: nem tudhattam, aihit ők igen; akik cinizmusból, vagy gyávaság­ból, félelemből, vagy érdekből tették, amit tet­tek, méghozzá buzgó igyekezettel. Ám visszaho­zol az érv, megtorpan az indokló igyekezet: óvatosan ezzel a „nem tudhattam” válasszal. Bizony a történelem, ha feleletre szólít, ké- születlenséget el nem ismerhet. Dehát: nem feleltem, nem feleltünk, csakis rosszul fe­leltünk volna akkor? Ma már történelmi távlat hitelesíti: a ma­gyarság legjava 45 után, ki előbb, ki utóbb, a népi demokrácia, a kommunisták vezette szocialista fejlődés mellé állt. Aztán sokan fájdalmasan csalódtak, s fordultak el, olykor éppenséggel szembe azzal, ami a szocializ­mus, a munkáshatalom nevében, ámbár elle­nére történt. Az elfogadás ifi, az elutasítás is sokaknál megszenvedett folyamat volt. Bi­zony nem jelezte harangszó, meddig volt tisztességes és mikor vált tisztességtelenné az azonosulás. „Hiszem, ha megmártom kezeimet Jézus se­beiben”. Bizony az ige — az elmélet — ha „testté lön”, elveszti légies tisztaságát, a va­lóság földi kínjai, vétkei, erényei és fölma- gasztalása avatják élővé a tant is. S, ha meg­mártózott ki-ki a forradalmi rend gyakor­latában, s vált egyszersmind e gyakorlat ala­kítójává, fogadta, s fogadhatta el az elméleti fundamentumot: a tudományos szocializmust, s a belőle sarjadt társadalmat is. Mégse fe­ledjük és ne is szépítsük: évszázadok köve­sült beidegzéseit, átörökített torzulásait, szer­zőreflexeit és hatalmi tébolyait kellett, s kell még ma is széttördelni, legyűrni magunkban ehhez az azonosuláshoz. De még eíután is, azonosulva is, új és új kétségek gyötrelme­it éljük át, azt sem tudva mindig bizonyo­san, hogy a megválaszolt, vagy a választ csak követelő kérdések számosabbak-e? Hitet is említettem már, de a hit nekünk csak háttérsugárzás a tudáshoz. Ámde: tud­tunk — nem tudtunk? A sövény nem itt hú­zódik; a válasz lényege nem ez. A világ, ame­lyet akkor választottunk, igazolta felismerése­inket; a világ — bárha még nem az egész világ —, amit holnapra, mára megforgat­tunk, igazolta a roppant energiát S, hogy milyen mélyek voltak a gyökerek már akkor is, az alighanem éppen a kozmi­kus méretű csalódások csúcspontján, 1956 őszén bizonyult igazán; még a túloldalon is csak a szocializmus álígéretével, a jobb szo­cializmus csalárdságával voltak képesek: em­bereket mozgósítani a szocializmus ellen — bizony: az ötvenes évek vívmányai ellen is. Személyes a válasz, a felelősség, a saját emlék is helyénvaló hát. A nyíregyházi Dózsa György népi kollégiumból, a szedett-vedett, jobbára cigányok „bandájával” egyenest a pentelei építkezésre kerültem, a munkaköny­vi beírás szerint huszonharmadiknak az épí­tők sorába. 1949 végén. Voltak aratók, favágók, kubikosok, kordé- lyosok, malterozók, ácsok, kőművesek, anyag­mozgatók, árokásók, vasbeton-, víz-, gáz-, fűtés-, villany-, gépszerelők, szobafestők, fa­ültetők, a végén még virágkertészek is. Ir­tottunk erdőt, építettünk utat, házat, „kul- túrt”, gyárat; laktunk harmincan-negyvenen a barakkszobában; mosakodtunk lavórból és dézsából, ettünk csajkából, ittunk kupából, csípett bennünket tetű, bolha, poloska, a bokrokban meg a barakkok árnyékában sze­relmeskedtünk, s önként, már-már ifjonti dacból, jóval erszényünkön túl jegyeztünk békekölcsönt, terveztünk DISZ-t, pártot, szakszervezetet, brigádot; igenis csatákat vív­tunk egymással a munkaversenyben, mellőz­ve minden patetikus szöveget, hősi nagyot- mondást; ezt legfeljebb az újságok, seónokok állították rólunk.' De prostituáltak, internáltak, kitoloncoltak, kocsmatöltelékek, vándormadarak, kiebrudalt deklasszáltak, vegytisztán alja népség sem voltunk. Amit később sokan leírtak, elmond­tak rólunk. Annyi bizonyos a város és a vasmű fel­épült, s ma már nem csak eltartja magát, de . jócskán gyarapítja az ország nemzeti jövedel­mét. Joga, persze, hogy joga mindenkinek átér­telmezni és megtagadni tegnapi önmagát. Ezt tesszük mindannyian — csekélyke ember, aki nem ezt teszi —; de a tagadás és a vállalás, a megújulás és a folyamatosság, a -tapasztalás és a tapasztalat meghaladása is teszi emberré az embert. Meg aztán: van itt némi ízlésbe­li korlát is. Nem csak a szerelemben, a barát­ságban, az emberi kapcsolatokban, de a po­litikában is. Mert, ha átáll is — netán ug­rik, táncol, andalog, támolyog, lökődik — va­laki egyik oldalról a másikra, aligha mindegy mekkora a távolság, s az sem: mit mondunk utóbb előbbi önmagunkról. PEREG a film. De mit is mond tegnapi önmagunkról? Hiszen, ha ennyire átlátszóan szimpla lett volna a gonoszság és a butaság, hiszen, ha ily sémavétkek alakját öltötte vol­na a bűn —, s főleg: ha csak ez lett volna akkor, ahogyan e filmmel együtt oly sokan mondják, ábrázolják manapság, nos bizony föl kellene állni és távozni innen; ki, kifelé ebből a moziból.... De másként volt. Ezért hát nem távozom. Válaszolok! Földes! József Mint a levegő, a fény, a kenyér Tanárnő — békeplakettel Kutátóan villan rám tekin­tete a szemüveg mögül: ugyan miért keresem őt a szünidő kellős közepén? De azért ba­rátságosan beljebb tessékel a lépcsősorra nyíló csöpp elő­szobából, át egy kisszobán, be a tágas nappaliba. Megkapó hangulata, levegője van en­nek a helyiségnek: szép stíl­bútorok, magas hátú székekkel az egyik sarokban kényelmes, modem vonalú ülőgarnitúra, rengeteg lemez, könyv. Ez lenne a fiatal tanárnő, Bol- dogné Smetana Zsófia ott­hona? — Szüleimnél lakunk — mutat körbe, magyarázatul a ki sem mondott kérdésre. — Sok előnye van a közös ház­tartásnak. Rólam azt mond­ják, tudok alkalmazkodni má­sokhoz, jól kijövünk a szü­leimmel, de azért már na­gyon vágyunk egy saját ott­honra. Más az, ha tudom senkit sem zavarok, ha késő estig olvasok, lemezezek, no és a kisgyermek is megjött. Háromhónapos — most ép­pen kórházban van, sérvvel operálták. Reméljük, hamaro­san hazahozhatjuk. Kisterenyén sokan ismerik Zsófit — hazajött, amikor a gimnáziumba került tanítani. De nem ismeretlen a neve más berkekben sem: orosz— történelem szakosként részt vett az MSZBT-munkában, elnöke volt a tagcsoportnak, két éve komolyabb pártmeg­bízatásokat is ellát — párt­titkár az iskolájában és megyei pb-tag lett. Tavasszal az Or­szágos Béketanács elnöksége a békemozgalom kitüntető jelvényét (A békéért) adomá­nyozta neki a közéleti mun­kájáért. — A kis alapszervezetekhez tartozik a miénk, de jó „csa­pat”, szívesen csinálom a pártmunkát. A kitüntetést ugyan én kaptam, de nélkü­lük semmire sem mentem volna. Hogy milyen párt­feladatok vannak egy gimná­ziumban? Elég sok dologgal kell foglalkozni. Középpont­ban természetesen az oktató­nevelő munka minőségének emelése áll. A párttagoknak jó példával elöl kell járni: ismerni az 1972-es oktatáspo­litikai határozat célkitűzése­it, szellemét, látni, mit sike­rült megvalósítani mindeb­ből, milyen feladatok várnak még ránk. A tanévindítás előtt mindig megbeszéljük a tennivalókat. A tanév során arra törekszünk, minél jobb együttműködést alakítsunk ki a KISZ-szervezettel, segít­sük a honvédelmi nevelést. Munkatervünk célja tehát a pedagógiai munka segítése a hivatásszeretetem túl a moz­galmi eszközökkel is. — Más alapszervezetekkel tartotok-e kapcsolatot? — Ismerjük egymás mun­káját, problémáit más isko­lai alapszervekkel, de konkré­tabb együttműködésünk nincs, A nagyközségi párt vb-nél szólnak, ha valamilyen ren­dezvényhez szükségük van a segítségünkre a szervezésben, mozgósításban, programban. — Az emlékplakett elneve­zése: A békéért. Számodra mi a tartalma a békeharc ki­fejezésnek? — Olyan dolog ez, mint a hétköznapok forradalmisá- ga. Ha az ember becsülete­sen, legjobb tudása szerint végzi a munkáját, azzal a bé­két szolgálja — mindenki a maga területén. Ha az ember ráadásul még történeletntanár is, sokat tehet A háború óta lassan felnő egy másik nem­zedék — a felszabádulás után születetteknek már középis­kolás korú gyermekük is le­het. Szüleik a hidegháborús időkről még csak tudnak va­lamit, ők már azt is csak ol­vashatták. Természetes dolog számukra a béke — mint a levegő, a fény, a kenyér. Meg kell tanítani őket arra, nem mindig volt így és sok mindent kellett tenni ezért. És hogy nekik is folytatni kell! A helyes történelem- szemlélet kialakítása segíthet abban, hogy reális képük le­gyen a világról, világunkról. — Oroszt is tanítasz. Mi­lyennek látod a nyelv iránti érdeklődést, az MSZBT-mun- kát? — Talán nem mindenki így tapasztalja, de nálunk szerintem az orosz tanítása épp annyi problémát jelent, mint a többi tárgyé — épp­úgy vannak érdeklődő diákok és lusták. Persze igyekszem én is felkelteni az érdeklő­désüket: diákat mutatok be, képeslapokat, orosz vers- és prózamondást szervezünk, orosz honismereti szakkörünk működik. Aztán itt van a DRUZSBA klub. Igaz, nem olyan mint korábban — az ötnapos tanítási hét miatt ritkábbak a programjai, de péntekenként összejönnek a fiatalok. A Szovjetunión kí­vül az NDK és Csehszlovákia életét is közelebb hozta sokak­hoz a klub. Iskolánkban a legtöbb ünnepséget az MSZBT szervezi — arra törekszünk, Barczi Pál: Vázlat Honunk ismerete A hogyan a csepp vájja a követ: nem erővel, hanem gyakori esés­sel... A tizedik országos hon­ismereti akadémián elevení­tette fel valaki ezt a latin mondást, utalva arra, hogy bízik a honismereti mozgalom­ban.: bízik abban, hogy az önismeret „cseppjei” az iga­zi hazafiságot mélyítik el a társadalomban. Az iga­zi hazafiságot, amely egy­szerre jelenti a magyar ügy és a társadalmi hala­dás ügyéne*: szolgálatát, még­pedig annak tudatában, hogy sorsunk — a szocializmust építő Magyarország sorsa — általunk alakítható, hogy tet­teink nem pusztán előzmé­nyei, hanem előkészítői tulaj­don jövőnknek. Sajnos nem mindig magá­tól értetődő még ma sem, hogy a világot a világ népei tartoznak alakítani, hogy a történelem felgyorsult hogy ne sablonosak legyenek, hanem tartalmasak, szépek. — Egy középiskolában a pártmunkához tartozik a diá­kok párttaggá nevelése. Er­ről milyen tapasztalataid van­nak? — Az arra érdemes negye­dikesek felvételét megelőzi egy időszak, amikor munkát adunk nekik, figyeljük helyt­állásukat. sokat beszélgetünk a fiatalokkal. Idén négy 18 évessel gyarapodott az alap­szervezetünk létszáma. Még nem kaptunk soha olyan jel­zést, hogy a tőlünk elkerülök ne állták volna meg a helyü­ket! Ezt olyan tanárnősen mond­ta, alig titkolt pedagógus­örömmel. Közben mindket­tőnk pillantása a kis doboz­ban csillogó tótüntetésre té­ved: A békéért... G. Kiss Magdolna sodrában nincs nemzet, amely megengedhetné magának a sodortatás luxusát, nincs nem­zet, amely vélt tehetetlenségé­be beletörődve a cselekvést másokra háríthatja át. Mi sem lehetünk ilyenek. Ahhoz azonban, hogy közös jövőn­kért jó hazafiakként csele­kedjünk — a világot annak részeiként és részleteiben ala­kítva —, mai „sorskérdése- ink”-re kell válaszolnunk, amihez nélkülözhetelen ho­nunk ,érdemi ismerete. A honismeret. A manapság oly divatos nemzeti identitás- tudat fogalma kellő ismeretek nélkül csak hangzatos lehet, a megóvásához, megtisztításá­hoz, a jövőépítés érdekében • való áthangolásához, ehhez nem elégséges a tiszta szán­dék: a nemzettudatnak té­nyekből kell táplálkoznia, a nem megszűrt, a nem miszti­fikált, a múltból a máig ve­zető valóság ismeretével. Ezt a célt szolgálja a honismere­ti mozgalom is, amelynek szer­ves része — és a legmaga­sabb szintű továbbképzési for­mája — a Hazaüas Népfront Országos Tanácsa és a Népmű­velési Intézet által, egy-egy megye népfrontbizottságával és művelődési központjával közösen évről évre megszer­vezett országos honismereti akadémia. Az elsőnek tíz év­vel ezelőtt, s a jubileumi ti­zediknek legutóbb, egyaránt Szabolcs-Szatmár megye, Nyíregyháza adott otthont. A tizedik országos honis­mereti akadémia nem külön­bözött az eddigiektől abban, hogy a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola auditóriumának padjaiban is szakértő hallgatóság foglalt helyet: népfrontaktivisták, honismereti szakkört vezető főiskolai tanárok, történészek,' néprajzosok, levéltárosok, mú­zeumi munkatársak, egyete­misták, akiknek egy részét személy szerint hívták meg a továbbképzésre, többségüket pedig a megyék delegálták. Az előadásokat ezúttal is vita — ha úgy tetszik szakmai vita — követte, az elhangzot­tak azonban ezúttal is vala­mennyiünkre tartoenak: az újabb' ismereteket, a gondol­kodtató. s tevékenységre ser­kentő tapasztalatokat továb­bítaná ezúttal is a résztvevők megtisztelő feladata lesz. „öntudatos a nép.... ha isme­ri a múltat, vállalja a jelent és a jövőt”. Ezt a legutóbbi népfrontkongresszuson el­hangzott gondolatotv válasz­totta jelmondatául a tizedik országos honismereti akadé­mia, amely ezúttal a magyar falusi társadalom helyzetének vizsgálatára, ennek előzmé­nyeire és jelenére irányította a fő figyelmet. A hetvenes évektől kezdve ugyanis a ma­gyar falu rendkívül gyors ütemben változott, gyorsult a társadalmi átrétegződés, ami ma is tart. Márpedig a mai magyar falu holnapi élete nyilvánvalóan attól is függ, hogy a falusi rétegek érde­mi önismerete milyen mér­tékben lesz része a mai tu­datnak. Hogy milyen módon járulhat hozzá a leghatáso­sabban ehhez az érdemi ön­ismerethez a honismereti moz­galom, ez a kérdés volt a leg­inkább vitatott ezen az aka­démián, s az e kérdésre adott válaszában különbözött a leg­inkább mindattól, amit foly­tatni volt hivatott. r E s ez a válasz a honis­mereti mozgalom egé­szére is vonatkozik: ma már nem elég helytörté­neti adatokat gyűjteni (noha ez is fontos), s végképp nem elegendő sikernek könyvelni el, hogy évről évre több hon­ismereti dolgozat készül, ha­nem magukat a kutatásokat kell szociológiai, szociográfiai megközelítésmóddal fölvér­tezni. Van ennek hagyománya nálunk, voltaképpen e hagyo­mány felelevenítését is szor­galmazták a Nyíregyházán el­hangzott előadások, például a népi_ írók mozgalmának je­lentőségéről, az agrárszoci­ográfiában hasznosítható ta­nulságairól, vagy a magyar szociográfia felszabadulás utá­ni újjáélesztésének kísérletei­ről, amelyeknek tapasztalatait kamatoztatni a honismereti mozgalomra hárul. Kétségtelen, hogy a szoci­ológiai megközelítés a honis­mereti kutatásokban nem csu­pán lelkesedést, szorgalmat és szakértelmet követel. Köny- nyebb és hálásabb például egy-egy tájegység lakodalmi szokásait, vsgy éppen boszor­kányhiedelmeit összegyűjte­ni, nehezebb és valamivel tán kockázatosabb azt vizsgálni, hogy kik hisznek ma is a bo­szorkányokban és miért. A szociológia segítségével idejé­ben kell tudnunk tisztázni mindazt, ami hátráltat, ami serkent, korábban mint ahogy a kutatások eredményeit már csak a tudomány legyen ké­pes hasznosítani. A krónika- írás, az üzemtörténetírás hasznosságához nem ‘ férhet kétség, ám célravezetőbb azt is kutatni, hogy a krónika szereplői miért élnek úgy, ahogyan élnek. M eglehet, hogy ez a mód­szer prózaibb és ese­tenként kevésbé fel­emelő eredményeket fog pro­dukálni de a honismerethez — honunk érdemi ismereté­hez — az effajta önvizsgálat is hozzátartozik. Ezen is gon­dolkodtak, tanácskoztak a ti­zedik országos honismereti akadémián, amely hozzájárult ahhoz, hogy a kezdetektől a jelenig vezető történelmünket tovább faggatva „sorskérdése­inkre” jövőnket építő tettek­kel válaszoljunk. Aczél Gábor j NÓGRAD - 1982. július 31., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents