Nógrád. 1982. július (38. évfolyam. 152-178. szám)
1982-07-17 / 166. szám
Kulcsár János: v Túlvilági történet — Próbáld fel — nyújtotta a szolgálatvezető Kerub a hószínű albát. — Ügy látom, a hossza éppen megfelel, de vállbán talán szűk lesz kissé. Vedd szeanügyre alaposan, mert nálunk nincs cserebere; Itt mindennek a kihordási ideje az örökkévalóságig szél. Jár még két glória — kotorta elő valahonnan a vékonyka aranykarikákat. — Az egyik hétköznapra, a másik sátoros ünnepekre. Ezek nem is méretre készülnek, hiszen mindenkinek egyformán lebegnek a feje felett. A jövevény kényszeredetten forgatta vaskos ujjal közt a hálóingszerű, fehér ruhadarabot: — Ha idesapátm meglát ebben a maskarában, tüstént' nyakonvág. akármilyen sokáig ettem is a magam kenyerét ! — Itt, a Mennyországban? «zörnyedt el a Kerub. — Már hogyan vágna? Mellesleg ő is ugyanilyent hord, csak széles, bíbor csíkkal a szegélyén, miután ő szelídebb szívű és alázatosabb volt nálad földi életében. Kiérdemelte továbbá, hogy állandóan azt tegye, amihez kedve van. Akarod látni? Megboldogult nagybátyáim, & jövevény, kissé tétovázva bólintott. A Kerub titokzatos mozdulatokat tett a kezével, mire az Éter egyik opálos szelete viliódzni kezdett, kusza ábrák kergetőztek rajta, majd megjelent teljes életnagyságban Erdős öregápám. És való igaz: hab tiszta albát viselt 6 is, széles bíborszegéllyel. Valami küszöbfélén kucorgót*, akár annak idején, vasárnap délutánonként az uradalmi tehénistálló ajtajában. Ritkós fogai között elvásott miskapipát szorly ogtatott. Nagy, gyapjas felhőállátok ké- rődztek előtte az égi mezőkben ; kedvtelve nézegette őket. _ötven éve, mióta ideköltözött, el sem mozdul onnan — csóválta fejét a Kerub, miközben semmivé foszlatta a képet. — Teheti, megadatott neki. B átyámat még mtaü* markában szorongatta az iménti csoda. — Mindent meg lehet látni ezen a miskulancdán? — próbálta megtapogatni az opálos felületet, de semmit sem érzett a helyén. — A múltat és a jelent igen. A jövőt csupán öszent- felsége látja egyedül — intett a Kerub valami kifürkészhetetlen magasság felé. — Ha már ez is benne van a tartásban, hát megnézném, hogyan haltam meg... A tejszerű fal ringó víztükörré kezdett fodrozódni, s pár pillanat múlva csak a vak nem ismerte volna fel rajta a Kis-Dunát. Partján pletykákat susogó füzek, odábib a bársony gyepen kemény kötésű kis öreg lesi a horogzsinóron egyensúlyozó bukót. Egyszerre csak oldalt dől, jajszó nélkül, még mindig kezében szorongatva a pecabotot. A szedres hűsébe rejtett bádogvödörben tovább csapkol ódnak a piros szárnyú keszegek, mintha semmi sem történt volna. — Nahát — álmélkodott nagybátyám —, ezt igazán nem hittem volna. — Mert, ha az állatok mellett, vagy a földön, vagy tudom is én, de így? — Várj! — intette le szigorúan. a Kerub. — Haladjunk csak még hátrább! Most velem látta egykori önmagát, deresen immár, de még betyáros-hetykén, pár évvel a nyugdíj után, s hallotta nagy messziről saját, dörmögő hangját: — Hogy nekem saját földet még egyszer az életben, öcsém? Tudod, mit csináljon a birtokkal, aki áhítozik rá? Inkább nem mondom. Nézd, becsületes nyugdijat kapok a szövetkezettől, a háztájim akkor jut eszembe, amikor a vontató meghozza a termést. Otthon megvan a kert, az állatok, ángyoddal ketten elboldogulunk velük. Jó időben kijárok pecázni, ha meg beborul, átlépek a kocsmáiba egy korsó sörre. Földet? Eh! Kínlódjanak vele mások! A kép elsötétült, a Kerub azonban egy mozdulattal visz- szaparancsolta helyére a sze- delőzködő, mennyei újoncot: — Nézz csak szépen szembe magaddal! Most vissza ugrunk még húsz évet Igazított valamit az Éter kusza abrakadabráin, s bátyám máris önmágát látta ismét, amint két ököllel csépeli az asztalt s közben a könnye csorog: — Ha adták, miért veszik vissza? A keserves úristenüket, aki van, hát én már megint a más kutyája legyek? Vigyék a Juttatott öt holdat de aki ráteszi a lábát a másik ötre, amelyet én veríté- keztem hozzá, annak kldön- töm a belét isten engem úgy segéljen! Téged meg — fordult lázas szemmel ángyom felé — nagyfejszével hasítalak ketté, ha alá mered írni a belépést, amíg itthon nem leszek, utána meg magamat akasztom fel! — Két hétig bujkáltál akkor — emlékeztette most a Kerub —, de végül hazaparancsolt az éhes gyomrod, és mindent aláírtál. Sohsem voltál hősnek való, magad is tudod. Bátyám nyelte a száraz kortyokat, szólni nem tudott, csak meresztette szemét a sebesen visszafelé pergő kép- zuhatagra. Aztán csillapodni kezdett a futás, s a kitisztuló képen szülőfaluját látta, han- daibandázó tömeggel a főtéren. Némelyek a tanácselnököt ütlegelték agyba-főbe, mások a szövetkezet marháit vezették nagy igyekezettel saját portájuk felé. — Cudar gazember volt az elnök, annyi szent — jutott eszébe nagybátyámnak, de hangosan csak ennyit mondott: — Ezt nekem nem köli mutogatni. Én akkor semmit sem csináltam. Ki sem húztam'a lábamat a házból. — Mert nem voltál sem hideg, sem meleg — vonta ösz- sze aranyszőke szemöldökét a Kerub. — Már pedig írva vagyon a Bibliáiban, hogy a langyosakat kiköpi szájából az Űr! — Engem ugyan ne köp- dössön az Atyaúristen se, mert megjárhatja velem! — hördült fel az öreg, de a Kerub szigorúan rádörrent: — Ne káromkodj itt, hé! Nem otthon vagy, nem is az istállóban! No, de várj csak, mutatok én neked mindjárt különbeket is! Szaladt a kéj} sebesen viszszafelé, alig lehetett belőle kivenni valamit. Mintha papíreső hullott volna folytonosan valami hasas felhőből, plakátok, felhívások, rendeletek, végzések. A betűzuhogás mögül arcok villantak elő-elő néha: a cséplőelienőré, az elszámoltatást végző járási emberé, a lesúnyt fejű végrehajtóé, aztán kékszegélyes katonasapkák, az éjszakában suhanó gépkocsik titokzatos, komor Sziluettjei, s megint arcok, azé a gyűlöletes emberé is, akit mégis, mindenki atyjának nevezett Bátyám szívesebben megnézte volna magát, amint az első lovát vezeti be az istállóba, amint feltűzi a bokrétát az új tég- •laház tetejére, vagy amint a vasútállomásra szekerez a gyerekkel, mikor az tiszti iskolára került Ezeket bezzeg nem mutogatják neki, csak azt a kórságos papír tengert amiből annyiba élege volt földi életében is. Ideg epem rágta dohánytól megsárgult bajuszát míg egyszerre csak énekszót hallott a cikázó képek mögül: „Zászlónk fürdik a fénysugárban..." — Álljunk csak meg! — rikkantott fel örömmel. — Hiszen itt én danolok! — Még pergetünk egy kicsit — válaszolt rendíthetetlenül a Kerub. — Mindjárt meglátod, hogy daloltál te ennél cifrábban is. Most csak egészen keveset kellett várnia, hogy megvilágosodjék az opálos csoda, s láthassa rajta önmagát. Meglepően fiatalnak'tűnt, ahogy egyetlen pár jó csizmájában, kifényesedett ülepű vőlegényruhájában belépett a — hej, de rég lebontott, elfelejtett! — cselédház ajtaján. Ángyom valami újságfélét böngészett a petróleumlámpa mellett, s örvendezve ugrott fel, amikor meghallotta az ismerős lépteket. Szinte földibe gyökerezett a lába, mikor meglátta, hoéy csontrészeg az embere, aki azelőtt egy pohár bort sem ivott meg soha. — Aggódtam már magáért, apjuk — próbált kedveskedni. — Már kétszer is kihűlt a vacsora, de megmelegítem egy szempillantás alatt.. Bátyám egyik kezével vállon ragadta, a másikkal teljes erőből arcul csapta. — Átkozott ringyók, ahány asszony csak van ezen a keserves világon! — ordította rekedten. — Elárultátok a pártot! — Megbolondult maga? — sikoltott ángyom, védekezőén maga elé tartva kezét. — Miféle pártot árultam én el? — KI csinált belőled embert. te cemende? — csattant az újabb pofon. — Ki adott neked fődet? A Slachta Margit, vagy a kommunista párt? Ütötte, ahol érte a feleségét, aztán véglgvágta magát a konyhai dákért és csukló, részeg zokogásba tört ki... Eltűnt, szétfoszlott a kép, a Kerub kérdően tekintett Lajos bátyámra. — Ez csak egyszer esett meg, de akkor nagy oka volt — magyarázkodott behúzott nyakkal az öreg. — Negyvenöt őszén, a választáskor. Mink a faluban nem számítottunk arra, hogy a Kisgazdák any- nyi embert megbolondítanak, a fehémépeknek meg a Slach- táék veszik el az eszét. Azon a nyáron volt a földosztás. Én öt holdat kaptam, s any- nyit a két öcsém is. Hát attól kezdve én kommunistának vallottam magamat. Mert én csak három iskolát jártam, de azért annyit tudtam, hogy a kommunisták adták a földet. Annak a szikkadt, vén apácának meg a szeme sem állt jéL .. — Ne szidalmazd, a Purga- tóriumiban sínylődik szegény — mondta szigorúan a Kerub. — Akarod látni a földosztást? — tette még hozzá megenyhültem — Nem — ingatta fejét Lajos bátyám. — Ama most is igen jól emlékszem. Azt én sohasem felejtem el. Hanem édesapámat megnézném még egyszer. De nem abban az itteni maskarában, hanem úgy, ahogyan földi életében megszoktam. — Legyen kívánságod szerint — egyezett bele a Kerub. Az opálos falon megjelent az uradalmi tehénistálló képe. A küszöbön ott kuporgott öregapám, ráérősen, mert vasárnap volt. A jobbik kendervászon gatyáját viselte, a két bütykös, kiszáradt bőrű lábfejét odatartotta a melengető napsugarak útjába. Szájában szortyogtatta az üres miskapípát, s két alázatos szemét az égen jántatta. A gyapjas felhőállátok igenigen nagy magasságiban úsztak el felette. I* *** *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦> ♦> ♦> ♦> *> *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ *1* *1* ♦♦♦ ♦> ♦> *1* *1* ♦> *!* A feleségem vett nekem egy 'pár cipőt Importáru, színe narancssárga, valódi bőrből készült. Fölpróbáltam — mintha rám öntötték volna. Eltelik egy-két nap, s a cipőt lassan tisztítani kéne. Bemegyek tehát egy háztartási boltba. — Jó napot! — köszönök. — Cipőkrémet szeretnék. Narancssárga színűt — pontosltok. — Hiánycikk. Egy év óta nincs ilyen pasztánk. — Akkor színtelent kérnék. — Az is hiánycikk. — Akkor milyen van egyáltalán? — Fekete. Ha kéri, terpentint is vigyen hozzá, Ugyanis föl kell hígítani, mert kiszáradt. Még a múlt évben kaptuk, három vagonnal érkezett. Mivel fekete cipőpasztára semmi szükségem sem volt, indulni készültem. — Egyébként — tart vissza az eladó —, az egyik ismerősöm tudna szerezni naracs- sárga színűt. De... Kazbek IszmagiJov: Narancssárga cipőpaszta — Értem — mormogom sokatmondóim. — Rendben van. — Semmit nem kéne ráfizetni, csakhogy. .. Ő meg Gerald Darelle-t keresi, ugyanis könyvrajongó. Fölírom noteszembe a szerző nevét és a könyv címét és máris sietek az antikváriumba. — Jó napot kívánok! Da- relle-t legyen szíves! — Kit tetszik? — húzza ráncba szemöldökét az eladó. — Nálunk ilyen nem dolgozik! — A Családom és egyéb állatfajták című, nemrég megjelent könyvet keresem, melynek a szerzője Gerald Darelle. — Ugye, tréfál, uram? — Természetesen megértein, hogy hiánycikk — mondom. De talán ismer valakit, aki el tudná intézni. — Tudok egy embert, aki minden könyvet megszerez, neki azonban gyújtásmegszakitóra lepne szüksége a Zsigulijához. Rohanok az autószaküzlet- be. Rá se hederítek a kiírásra, mely szerint „Gyújtásmegszakító nincs!”, félrehívom az alkatrészosztály egyik elárusítóját.- - Mit keres most éppen a boltokban az ismerőse? — Márkás farmert — feleli. Tüstént indulok... bemegyek... félrehívom... Mint megtudom, a nadrágkészíet elárusítójának ismerőse rendbe szeretné hozni a lakását — színes csempét keres. Az importcipőt egyébként már nem hordom. Ilyen koszosán, enyhén szólva, nem ülik: ráférne egy alapos tisztítás. Csempekeresés közben betévedtem a zöldségpiacra. Itt a különböző bódékban mindenfélét árusítanak. Elindulok körülnézni, hogy hol kaphatnék csempét. Áz egyik kirakatban kis tubusokat veszek észre. Nem akarok hinni a szememnek, mikor észreve szem a felírást: „Narancs- sárga cipőkrém”. Kit érdekel már a színes csempe, márkás farmer és a többi hiánycikk! Veszek három tubussal, többre nem futja a pénzemből. Hazamegyek, keresem a cipőm. Látok valamilyen feketét, de az én naracssárga színűmet sehol sem találom. — Nem láttad valahol? —, kérdem a feleségemtől. — Hiszen itt van az orrod előtt! — mutat a feketére. — Befestettem a cipésszel, mert azt mondtad, nem lehet sárga cipőpasztát kapni. Néhány nap múlva beme- gyel: a háztartási boltba, hogy fekete cipőkrémet vegyek. A narancssárga halomba,i áll — három vagonnal hoztak. Fekete nincs, hiánycikk! Mindenesetre vásároltam terpentint, amíg azt is szét nem kapkodják. Fordította: Grabőcz Gábor VII. országos nyári tárlat' Kodály emlékére „In memórián Kodály Zoltán képzőművészeti pályázat" jegyében rendezték meg Debrecenben a VII. országos nyári tárlatot. Az egy hónapig nyitva tartó kiállításon — amelynek a Kossuth Lajos Tudományegyetem ad helyet — 131 alkotó 181 műve tekinthető meg. Benedek György; Kodály-portré Földi Péter: Szegény vagyok Ince Judit: Leányanya balladája •*------------------------------------------------------------------| NÓGRÁD — 1982. július 17., szombat 9
