Nógrád. 1982. június (38. évfolyam. 126-151. szám)
1982-06-12 / 136. szám
Ez már vakáció!!!! A Kis-Zagyva-völgyi tanácselnök Sánta Zoltán itt mindenkinek, „Zoli" vagy „Zoli gyerek" és alig lépünk néhányat a hegyekbe kapaszkodó kis faluban — máris sajnálni kezdjük, miért nem „hoztuk magunkkal" elvégre az ő faluja, itt született, itt él ma is szüleivel az ősi házban. Amerre járunk erős ellenérzést tapasztalunk az első órákban, és ha a falusi ember valakit — bárki legyen az — előítélettel fogad, akkor annak, mindig alapos oka van. Hát, kiderült rövidesen, hogy nemrégiben erre is járt az a fene tudja hon- nan-hogyan ide szállt „fényképészbrigád” amelyik gyakorta kéretlenül is lencsevégre kapja a régi meg új házakat, aztán nem is mindig ez történik a továbbiakban, amit a „megrendelő” akar, vagy nem akar; vesz képet az is, akinek egyébként esze ágában sem volna ilyesmire adni a pénzt. Hát, az engedélyek kiadásában felelős szervek megtehetnék, hogy utólagosan is ellenőrzik az eredményt, és ha bármilyen „kényszerhatást” tapasztalnak a kréta körül.., nos, akkor törlik a listáról a visszaélőket Mindez mégis elsősorban azért érdemel említést, mert Igen komoly igazság rejtőzik a mondásban (minden értelemben), hogy „a parasztembert csak egyszer lehet becsapni”. De ha például, miként ez történik a háztáji állattartásban éppen itt, a nagy hagyományokkal megáldott Kisbárkányban — az jár jól, aki maga tesz a legtöbbet, (a parasztemben), akkor meg az ellenkezője látszik: beleveti magát, felvállalja ezt a létet sőt, létünket sokoldalúan meghatározó munkát és teszi a dolgot tudása, természete szerint amíg a kezét emelni tudja. Idős kisbárkányi emberekkel társalbgva, csak úgy a kerítésnek dőlve — sok minden megvilágosodik annak, aki kíváncsi rá, hogyan lehet, miként alakult hogy ebben a bedepusztai lelkeket is számítva mindössze vagy kétszázötven lakosú kis községben ma is tartanak vagy félszáz szarvasmarhái. Igaz, nemrégiben kétszer ennyi volt az állomány. A sertéstartók közül meg messze földön kiemelkedik Sejben Károly, aki olyan telepet létesített háztájiban, aminek csodájára járhat, járt is a külföldi országokból érkező idegen. Száz körüli az állomány, szerződésben a Karancshússal, de annyi gazdálkodói leleménynyel, újítással a tartásban, hogy ebben a kisgazdaságban valóban jobb dolga lehet a sertésnek, mint egynémely embernek ebben a keservesgörbe világban... A lényeg a vállalkozói kedve feltámadása, megtartása. Akkor is, ha egynémely rossz tapasztalat nyomán „gazdát” váltott a tartó, de éppen ez bizonyltja a mondás igazságát: a paraszt- ember érzékenysége a mai megváltozott világban is érintetlen. Csak azt teszi, csak azt teheti — mert ebben nevelődött, ebben élt —, ami nem veszélyezteti semmilyen formában. Változás és hagyomány egyként jellemzi éppen az állattartásban az idősebb generációt Kisbárkányban. A faluközösséget gazdaságilag is szervező termelőszövetkezet kihelyezett tanfolyamai (a legjobb szakemberekkel) meghozták az eredményt. Ma már kinevetnék azt a gazdát, aki a régi módon moslékon nevelné több mázsára a hízót. Persze az állattartás hagyományos és közben azért változtatásra sem rest, vagy alkalmatlan kultúráját mégis elsősorban az idősebbek művelik ma is, vagy inkább ma már. A kisbárkányi lakosság ugyanakkor túlnyomó részében törzsökös, viszonylag csekély a házassággal ide bekerültek száma, és ők is a környék •falvaiból, esetenként a nemzetiségi községek valamelyikéből kerültek ide, a hegyek közül a hegyek közé. De a fiatalabbja nemigen tud, meg nem is akar állatot tartani, legalábbis nem szarvas- marhát, sok malacot Inkább felkarolja a nyulászkodást, ami ugyancsak jelentős, ha meggondoljuk. A segítség azért mindenképpen eljut hozzájuk is, hiszen ki ne adna szívesen a gyerekének?! Más kérdésnek látszik mégsem az, hogy mi lesz akkor, ha a maiak már nem lesznek képesek erre a munkára, ha a falu felső részén, a régi falurészben végképp elnéptelenednek az istállók, azok a masszív épületek, amelyek úgy állnak negyven-hatvan -száz év£, hogy alig kellett igazítani rajtuk? Az idősek azt tartják, hogy gyerekeik akármikor képesek lennének szakszerűen átvenni ezt a tartáskultúrát Végeredmény, ben át is vették, passzív tudásként bennük él mindaz, ami évszázadokon át meghatározta és nem kismértékben ma is meghatározza, sőt, fenntartja a kisbárkányi világot. És hogy sor kerül-e erre valamikor is? Erre az élet válaszol öt-tíz-tizenöt éven belül. _________ A lvégről meg felvégről csak azért nem szerencsés beszélni, mert még ma is sok helyen rossz emléket ébreszt, de hiszen, az új, lenti falurészben is ugyanazok laknak nagyobbrészt, mint fent a régiben. Ugyanazok leszármazottjai olyan szép házakban, amelyeket érdemes lehet fényképen is megörökíteni. A továbbépítésnek gátat szab, hogy csak súlyos anyagi áldozatokkal lehetne visszavenni bizonyos területeket a szövetkezetektől. Különösen így van ez az új földtörvény óta, de ez sem kisbárkányi probléma egyedül, így van ez mindenütt, ahol szűkös a hely. így teljesen érthető, sőt, pártolásra érdemes, hogy a bentebb-íeljebb levő régi rissz-rossz házacskákat elbontják sorra, s helyükre a mai igényeknek megfelelőket építenek, vagyis a fiatalabbja fokozatosan átveszi a helyeket is, végeredményben éppen így átvehet majd mást is, ha úgy hozza az Óét igénye. De például Bedepusztát mindenki sajnálja. Oda túlságos későn ókezett el az át, a közlekedés. Az a hely valóban lefelé tart kizárólag kényszerből, mert valamikor «virágzó helynek ismerte mindenki, olyannak, amelynek van jövője! Ott ma már csak néhány régi család él néhány más tájról ide származó, ugyanakkor a környező nagyobb települések „tele vannak bedepusztaiakkal” akik azért hagyták ott szülőföldjüket, mert erre kényszerültek! Éppen ezen a tájon, a Kis-Zagyva völgyében, ahol évtizede erőteljes a fejlődés minden ágon és erős is a sokat emlegetett megtartó erő, amely egyként táplált gazdasági és társadalmi, kulturális oldalakról. Itt a „puszta” nem mindig jelenti a szó régi tartalmát. A falu közepén, azon a környéken, ahol valamikor már a falu vége volt, a buszmegállóban szépen az árnyékba téve vagy harminc tejeskanna, eltérő színnel felfestve oldalukra a név. A szövetkezet hozza-viszi őket, estefelé mindenki eljön a sajátjáért aztán fejni indul haza. Zsélyi Károly né, Sejben Sándor, Nagy Imre. . .1 és a többiek. Sajátos névjegyei ezek a kannák a mai Kisbárkánynak. T. P. L. Képek: Kulcsár József A háztartás gondja mindenkit egyformán nyom A kflenchónapos Nagy Tamás rozni készül tmtk*> A hatali paloták a Hazatérnek lások is a középiskoFérfipletyka Az Iskolatáska szeptemberig dologtalan Oj utcasor alakult ki a községben a pompás házakból Fcldás rendben, fejlődnek S iejben Károly sertései
