Nógrád. 1982. június (38. évfolyam. 126-151. szám)

1982-06-26 / 148. szám

OwlE ftaH0slom a nSdML^tp tévében, újságokiban rendsze­resein ismétlődő „kutyavitát“, és arra a meggyőződésre Ju­tottam, hogy kétfelé osztódott az emberiség, kutyásokra és „kutyaütSIsre” — ez utóbbiak természetesen a kutya nélkü­liek —, következésképpen a vita az idő végtefanségéig tart Pláne ha hozzáteszem, hogy Magyarországon 1 mil­lió 108 ezer kutyát tartanak nyilván, és ha minden ebre — óvatos becsléssel — három ku­tyaszerető embert számítok, kiderül, valóságos tömeg­gel állunk szemben. Illetve én nem állok: sehova tartozá­som felment az állásfoglalástól, •mmek főlöt téb örülök. A „kutyaütők” összehúzzák szemöldökűket, amikor azt látják, hogy ezek a derék há- ziáílatkák parkokban, játszó­tereken, kapualjakban hagyják névjegyüket, amikor látják, hogy némely úrikutya kis kö­tött otthonkában, nyakba kö­tött selyemszalaggal bámész­kodik az erkélyről kd a nagy­világiba (láttam íairmennadrá- gos szobakutyát is!), s pirulva fordulnak el a bórházak kö­zött sebtiben összehozott ku- tyaszexpartik láttán. „Micsoda Kutyavilág világot élűnk” — kiáltanék fel, amikor a kutyás hölgy kiló marhamájat vásárol, de „a közepét vágja ki, mert a Buk­si nem szeretd~” figyelmezteti a hentest Bérházi lakók a falat vakarják kínjukban, ami­kor a kutyás bérházi lakók lakásán a „házőrző” éjjel is vonít, főleg szép telihold ide­jén. Vakaróznak a liftben is, ahol föl van írva: „Liftbe ku­tyát bevinni tilos!”. Lehülyé- zik a göndörszőrű kis foxit, „aki” csupán pajkosságból gyűjti össze és szedi szét a* ház valamennyi lábtörlőjét „Borzalmas időket élűnk!” '— mondják a Jkutyaűtők”. „Borzalmas időket élünk bi­zony! — sóhajtanak fel a ku­tyások —, ha már a huszadik szárad embere leghűségesebb társát sem tűri meg maga mel­lett!” Mert tessék csak nézni. Ezt a gyönyörű fekete gomb- szemét, azt az okos kis poíiká- ját, amint fejét kissé félrefor­dítja és pislog fel a gazdájára: már-már szinte megszólal, oly •cir esze van! Hát Minek irt ez a kutya?! Magányos embe­rek, főleg idősebbek egyetlen támasza,, barátja, társa, part­nere! Kénem ez a kutya éjjel meg sem mukkan, nemhogy zavarná a ház csendjét Mi az hogy telihold idején üvölt?! És mikor az izé__ tudja kicso­da... részegen jön haza, és or­dít?! A látványon háborognak, amikor a kutyafiú... nma... szó­val találkozik a kutyaHánnyal— Istenem, ez van. A buszon is smárolnak a mai fiúk, lányok, azon nem háborog senki? Ku­tyát liften utaztatni tilos, de vödörből szemetet elhullaj ta­ni ugyanott szabad?! A kutyá­nak is ennie kell — története­sen éppen marhamájat —, hát miért baj-az? Lám a kutyának, elnézést, de néha több esze van; reggel és este szinte kény­szeríti sétára a gazdáját is, eJ nem mulasztana egyetlen na­pot sem, hogy ki ne ugrálja magát a parkokban, utcákon, tereken. Hát így zajlik a kutyavita szerte szép hazánkban. Nekem nincs kutyám, de ha lenne, bizony minden reggel és este levihetném egy kis sétára, sza­ladgálásra. Rám férne. Rab Ferenc II rilíg húsz Wiágii vámsa Simái Mihály: Kitömött kígyó Megdermesztettél. Néztem, néztem szörnyű kobra-szemüveged... Félelem, te kitömött kígyó — meddig tartott a bűvölet? Ezen a seholsenki tájon • tőled féltettem bőrömet.. . ? Eldőlhetsz már, ostoba bábú-.. de hol rejtőznek a Kezek?! Ezen a seholsenki erdőn ki tartott föl? ki mozgatott? Hatalom? Ármány? Lidérclélek. 1.? Megrángó újjaimra nézek — ti voltatok? TI voltatok?? Rózsa Endre: CANTO RITORNANDO Ha az éhség éhen veszne, a szomjúság szomjan halna, ha eszmélne az az eszme, a fogamzás megfoganna, ha gyöngyöket a szerelem szemen szedve válogatna, nász «tán lehunyt szemeden könnyeidre így akadna. Ha a létnél is lélegzet­elállítóbb, nagy csodábas hogy szeretsz, és én szeretlek — belehalnánk valahára, éhen az éhség hogy veszne, a szomjúság hogy szomjazna, hogy eszmélne az eszme, a fogamzás hogy foganna? Tanácsos, hogy a turistáknak és az üzletembereknek legyen elegendő pénzük, ha Lagosba utaznak. A New York-i Business International Corporation tánács- adó cégnek a közelmúltban nyil­vánosságra hozott áttekintése sze­rint a világ legdrágább városa a nigériai főváros. Az olajban gaz­dag nyugat-afrikai ország másfél milliós metropolisa ezzel elhódí­totta a Japán főváros, Tokio rang­ját, amely a múlt évben még a legdrágább városok ranglistájá­nak élén szerepelt. Tokio után már egy európai főváros, Osló következik. E minden évben megjelenő öss- szeállitásban megadják azon áruk és szolgáltatások árát, amelyeket mindenekelőtt a cégük által hosz- szabb időre külföldre küldött üz­letemberek vesznek Igénybe. Min­denekelőtt az étkezésre és más, mindennapi költségekre átlagosan kiadott összegeket veszik figye­lembe. Az egyes városok esetében kimutatott átlagértékeket a sta­tisztikában New Yorkkal hason­lítják össze, amelynek matatószá­mát 100-nak veszik. E szerint a világ Msz legdrá­gább városa (New York — 100): 1. Lagos, 141, 2. Tokio 137, 3. Os­lo 125, 4. Dzsakarta 120,5. Bagdad 118, G. Abidjan (Elefántcsontpart) 114, 7. Helsinki 114, 8. Tajpej (Tajvan) U3, 5. Zürich nz, 10. Genf 110, 11. Singapore HO, 13. Teherán 110, 13. Aba Dhabi 103, 14. Caracas 103, 15. Doaala 103, 1*. Ríjad 103, 17. Sidney 108, 18. Amman 107, 23. Dakar 107, 28. London 108. A tíz legdrágább európai város rangsora a következő (New York - 100): L Oslo 125, í. Helsinki 114, 3. Zürich 112, 4. Genf 110, 5. London 106, 6. Bées 103, 7. Stockholm 101, 8. Koppenhága 100, 9. Párizs 37, 10. Hamburg »5. Szovjet képzőművészeti kiállítás Saovjct képzőművészek alkotásaiból mutattak be válogatást Budapesten a Műcsarnok­ban. Képeink a kiállításon készültek: Vascenko: Búcsúzás Tkacsor: Anya gyermekével Nazarenko: Az öltözőben Mintha úgy tenne törvény- gzérű: akiknek nem volt hí­rük-nevük életükben, azoknak az emlékük is névtelen marad haláluk után. Hogy megörö­kölni is csak „Az ismeretlen katonaként" tudnak: díszsír­helyek hitesülnek hamvaik ál­tal, amelyeket államfők a pro- tokol szerint megkoszorúznak. Mert ők az ismeretlenek, a mindenkori nép, a mindenko­ri hadsereg, ők megnevezhe­tetlenül a „víznek árja” — mint a költő írta, de mintha azt már hasztalan írta volna, hogy „azért a víz az úr” — mert a gályákra emlékezik az utókor, a gályakirályokra és- pápákra, a gályahadvezérek­re és fejedelmekre, hiszen — végül is — csakugyan e gálya­kezektől függött a történelem irányítása. A piramisok, ka- tedrálisok, várak, , paloták, kastélyok nem az építők, ha­nem az építtetők nevét őrzik — s nincs piramisuk, katedrá- lisuk, váruk, palotájuk, kasté­lyuk az építőknek, amit tátott szájjal megcsodálni lehetne... Ha van mégis — skanzen, táj­ház, falumúzeum, koncentrá­ciós tábor, tömegsír-temető —, a turista utókor nem az ar­cokat, a tekinteteket képzeli el szemlélődés közben, nem az egyszer-volt-hol-nem-volt embert, a fenséget, titkot, Északfokot, idegenséget, ha­nem az általánosság jegyeit őrző fantomalakokat: a kunt, a csángót, a zsidót, a parasz­tot, a proletárt, a zsellért és a kubikust S tudom: hiábavalóság ez az östörgés: a történelem igaz valósága szerint így van ez rendjén az emlékek és az em­lékezések erdejében is. Hogy az erdőt messziről, föntről lát­juk csak át — fáit külön-kü- lön vizslatni értelmetlennek gondoljuk, kivált, ha meg vau Ismeretlen krónikások Hátrányos helyzetű emlékek jelölve úgyis annyi emlékeze- dia Imréké. Hiszen És lehet-e érv az I. világ­hogy neveket is említsek a több mint kétszáz „adatközlő” közül? Fölismerjük-e, hogy nem csupán adatközlők ezek az emberek, de többek: egy- életflek, egysorsúak, akikért — ha nem halljuk is, ha nem figyelünk is oda — valahol mégis megszólal a harang! És ezekről tanyasi parasztot mért is erm­tes, hirhedt-híres fa, mely miért is vitatkoznánk, ők — legetnénk föl szimpoziono- háborús esztendők valós igaz- eljutunk-e odáig, hogy vájt­alatt egy nagybetűs Valaki így magyarázzuk — nem vol- kon? Épp, őt, aki Hároméves Ságénak föltárásához Csizma- fülű vitáinkban — melyekben megpihent, melyet egy nagy- tak tényezők a politikai irá- kötelező katonai szolgálat dia Imre gyermekkora, az a történelmet és a politikát betűs Valaki ültetett... Nincs nyitásban. Táncsics is — még után szakaszvezetőként egyik Olaszországban odamaradt hánytorgatjuk folyvást nevek­bennünk önzetlen kíváncsiság ő is! — hasztalan kapaszko- közkatonája volt a Przemysli édesapa, a tanyájukon fogoly- kel lövöldözve egymásra — az az erdő fái iránt, hiszen mi dott föl hihetetlen akarattal ostromnak, utána ^gyik név- ként Is emberként otthonra örökkön félrevert vészharang­— értelmiségi létre vergődöt- Ácsteszérről a pesti Üllői út- telenje az orosz fogságba esett lelt Vaszil? Lehet-e érv pusz- kongatás mellett ezeket a névtelenek, akiket a keserű tán az életük történelmi vitá­tek — magát az erdőt véljük- ig, az esemélyek — utóbb — akarjuk tudni, ismerni, egyes csak bábja, bolondja tudott kenyerű sors fáira miért is tékozoluánk lenni, irányítója. befolyáso- sodort, akiket Csakhogy rá lója alig.. Hát miért is vi- delt a tifusz, akik kényszer tatnánk meg az emlékeit? tiszta lélekharang hangokat is Közép-Ázsiába kon, a munka reggeltől es- meg kellene hallanunk? naponta tize- tig, januártól januárig? Mert ezeknek az emlékezé­Lehet-e legalább adalék — seknek ez az értékük elsődle- munkába jártak idegen földön ha nem is perdöntő érv — gesen: tiszta őszinteségük, időt, energiát? kellene már döbbeni végre: az erdőt is csak az egyes fák megismerése alapján ítélhet­jük meg, altkor is, ha az egyik ember: egy szegedi valaki a síthették hogylétük felől sze- Amerikába kódorgott akác látszólag olyan, akár a múlt században. Kitanulta a másik, ha az egyik tölgy, mesterséget, s hogy jobban hihetetlenül! bükk, nyír épp olyan, mint a tudja — követve a céhtör- mégis hazatértek, s másik... Mégsem teszünk kü- vényt —, elment „világot lát- vén — hisz muszáj volt, hisz morult lönbséget, hasztalan tudjuk ni”, majd honvédja lett a sza- nagy volt a család, és külön- mégis pedig ezt az igazságot. Hanem badságharcnak... De csupán ben is ez volt az élet megkér' megkülönböztetetten megkü- honvédja — nem vezéralakja, dőjelezhetetlen lönböztetjük a nagybetűs aká- Mért is beszélnénk hát KO' cokat és tölgyeket, és föláj- váts István emlékeiről, mért ken zott érdeklődéssel faljuk ve­zérek, fejedelmek, híres em­berek, potentátok emlékezése- Imréről, a polgárról, aki mér- nie az országnak, hogy legyen Széchenyi, törvénye Vagy az építőmester Kováts éveken át, akik csak nyílt le- idős Váci Mihályné könyörte- manipulálatlan makulátlan­Istvánéit? Ki is volt ez az velezőlapon és németül érte- len „árvácska-sorsa”, az ságuk — s emiatt maradnak apától árnyékban botrányos viták Tetteiket, s akik — valóban az örömtelenségbe mérgező- zsinatában, emiatt feledjük — valahogy dött anyáig? S az, hogy Zsu- őket akár kézbevenni is, hi­hazatér- zsa néni iskolázatlanul, nyo- szén íróik szavahihetőségét körülmények közt nem pozíció és rang, nem szái> megpróbálta: ember mazás és szerzett tekintély, akart lenni, és költőt nevelt! hanem keményen végigdolgo­Mindezek lehetnek-e érvek zott emberi élet hitelesíti, újra dolgozni kezdtek a földe- napi köz- és magánvitáink- s a keményen végigdolgo­(nemigen ápolgathatták ban történelmünk igazabb zott emberi élet vójtfűlű kö­hivatkoznánk éppen rá fenn- sebeiket), gabonát vettek és megítéléséhez, ' önmagunk rökben nem politikai ténye­költ vitákban? Vagy Garzó arattak, hogy legyen mit én- megismeréséhez? Lehet-e érv ző... Pedig meg kellene haila­mér- nie az országnak, hogy legyen Széchenyi, Kossuth, Görgei, nunk őket, e lélekharangokat, it, és vitát nyitunk fölöttük, nök-tanár volt, a szabadság- miből kifizetni a jóvátételt, Teleki, Deák mellett Táncsics, hiszen nélkülük csupán okos­latolgatpnk igazságokat, és harcban tisztféle — közkato- hogy legyen miből Inyencsé- Garzó, Francsics, Kováts? Ká- kodévá lesz a gyülekezet, nem föltesszük nap mint nap — na büntetésből lett a buká —j ‘ ,_jgg|É—* __ ---------------—’ b ár tudjuk, hogy értelmetlen után. Dehát az ő itáliai kény — a kérdést: mi lett ha... Ha nem Kossuth, ha nem zott tovább: tanított Széchenyi, ha nem Görgei, írt Hódmezővásárhelyen ha Deák nem úgy... Vagy kő- leártotta zelibb időkre gondolva revi na büntetésből lett a bukás geket készíteni az urak vacso- dár Gyula, Bárczy János mel- okossá, melyet nemzetnek Hé­ráihoz. .. Mért is nyitnánk hát lett Gémes Eszter és Csizma' volna szerszolgálata nem emigráció vitát Dombi Kiss Imre vásár- dia Imre? volt, ő visszajött, és dolgo- hely-pusztai tanyasi paraszt Emberségünkhöz cikkeket emlékei fölött? nül” magát nevelésügyekbe, vezünk, hiszen nélkülük nem lett volna kit csatába szólíta- nélkülöz- nia Kossuthnak, nem tudott hetetlenül hozzátartozhat-e volna kit nagyralátón föle­be- És Gémes Eszter könyvét, a Gazda József könyve, az Így melni Széchenyi. Ideje, hogy illetéktele- Mindig magam címűt is ugyan tudom, így mondom című, végre észre és észbe vegyük amely Bukarestben jelent őket, ideje, hogy megzúgassuk folyó­mért citálnánk érvnek-ellen­deálunk és rekonstruálunk: szabályozási tervekbe — igaz érvnek? Hiszen lehet-e érv meg 1980-ban? Lehet-e érv értük az általuk öntött hai Telekit és .Bethlent, Horthy! és is, ki figyelt, ki hallgatott rá? megszületni és fölnevelkedni jövendő cselekvéseink etiká- rangokat, hiszen nem tévedett hogy a Balástya határában? Lehet-e jában Bilibók Gergely lé, Ve­lépést érv ideje korán árvának ma- r.ess Regina, Serbán Kállayt... A Táncsicsok em- És miért is érdekes, lékírta azonban nem vált ki poros parasztvárosban vitát soha. A Francsics Káro- tartott az akkori világ filozó- radni, lehet-e érv serdülő- Tuzson Tamás lyoké, Garzó Imréké, Kováts fiájával? Miért is vitutkoz- lányként napszámba járni, nánk hát emlékeiről? munkára Vagy Dombi Kiss Imrét, a dolgozni? Serbán, emlékezése — a költő: „azérf a víz az úr”. ördögh Szilveszter Tstvánoké a Dombi Kiss Imré­ké, Gémes Esztereké, Csizma­hiú tisztességgel NÖGRÁD - 1982. június : 26., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents