Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-08 / 106. szám

Száz eve született Köszöntés helyett GEORGES BRAQUE Ottlik Gézáról Egy francia szobafestő csa­ládjában most száz éve, 1882. május 13-án látta meg a napvilágot az a Georges Braque, aki a modern festé­szet egyik vezéralakja lett, s aki elsőként mondhatta el magáról, hogy még életében befogadta műveit Párizs vi­lághíres múzeuma, a Louvre. A Braque család előbb Ar- genteuil-ban élt, majd a hí­res kikötővárosba, Le Havre- ba költözött, és az ifjú pik­tor ott vette első rajzóráit, 1900-ban — tehát alig tizen­nyolc éves ifjúként — úgy érezte, hogy szűk neki az az óceánparti világ, s Párizsba utazott kedve és tehetsége szerint pallérozódni. Korábban — mint díszítő- festő — szabadiskolába járt, majd már mint kiszolgált katona, az Ecole Des Beaux- Arts (szépművészeti akadé­mia) diákja lett. Mégpedig igen öntudatos, tehetségének értékét idejekorán felismerő diákja: amikor úgy vélte, hogy amit kellett, megtanult, abbahagyta a vázlatolást, és 1905-ben műtermet bérelt. Ott, abban a párizsi kis ter- mecskében festette meg azo­kat a tábláit is, amelyek ré­vén a Fauves (vadak) elne­vezésű művészcsoport tagjai közé fogadta. Mint jellemző nevük mondja, valóban vadul lá­zadtak ezek a fiatal képző­művészek, mégpedig az ak­kor egyeduralkodó akadémi­kus ábrázolásmód ellen, s mindenekelőtt azért a jogu­kért, hogy ne magát a köz­Leányportré vetlen látványt, hanem an­nak a személyesen értelmezett benyomásait örökíthessék meg. Braque például abbahagyta a szigorúan szerkesztett vo­naltávlatok alkalmazását, és helyettük — úgymond — fe­lülről kezdett figyelni. Színei is kitisztultak: nem a termé­szetben jelen levő kevert színeket alkalmazta, hanem, ha úgy érezte, hogy zöld az ég, hát akkor azt egységesen zöldre festette, és ha benyo­másai azt diktálták, misze­rint egy hegy vagy domb pi­ros, hát e képződményeket is így vitte vászonra. Közke­letű szóval mondva, átírta a látványt. Elsősorban annak az akadémikus előírásnak mondott ellent, hogy az elő­térben az ún. meleg (sárga, narancs, vörös), míg a hát­térben a hideg (zöld, kék) ár­nyalatokat kell alkalmazni. Lázadását újabb lázadás követte: amiként pálya­és kortársa, Picasso, ő is rádöbbent arra, hogy vilá­gunk tulajdonképpen mérta- nias alapelemekből, „petits cubes”-ekből, azaz kis koc­kákból tevődik össze, s ezek szerint is kell ábrázolni azt. Ily módon kubista lett, tehát a rajzos szerkesztésre töre­kedve hengerformákká egy­szerűsítette a fatörzseket, a lombokat trapézokként jelöl­te stb., stb. Néhány év, és megint for­radalmasított! Ekkor azt a tapasztalatát tette közzé, hogy nem szükséges minden hétköznapi tárgyat valahány ismérvével egyetemben meg­festeni. Elég, ha a festő csu­pán utal rájuk, hiszen egy hegedűt testének hangnyílá­sa, nyakának csigája is egy­értelműen jellemez. Ez ismét csak korszakos jelentőségű felfedezés volt. Georges Braque 1914-ben bevonult katonának, súlyo­san megsebesült, és csak 1916-ban kezdett ismét feste­ni. Mondani sem kell,' hogy megint másként. A formák elaprózása helyett nagy sí­kok határozták meg az e korból való képeit. Évre év, évtizedre évti­zed — s festőnk ezek során is folyamatosan megújult: hol a tárgyak belső tereit bontotta ki; hol csiszolt gipszszalagokra festett; vagy alkalomadtán szobrászkodott. Az 1930-as évektől műter­mét is odahagyta: a mediter­rán tengerek partjain keres­te témáit, köztük mindin­kább az emberalakokat. Braque művészete sokak sze­rint ekkor teljesedett ki, hi­szen képeinek nagy, színes csendjeiben az örökkévalóság igézete Jelenik meg... A most száz éve született festő a második világháború éveiben a Pireneusok egy ki­csiny falucskájában húzódott meg, majd amikor a csaták múltán visszatérhetett Párizs­ba, már nemigen lelte meg igazi önmagát. Életrajz­írói szerint egyetlen új motívumot talált éle­te alkonyán: a mada­rat. Ennek szárnyrebbenése- it ismételgette, próbálta rög­zíteni lapjain. Amikor a Louvre II. Henrikről elneve­zett szalonját kellett díszíte­nie, akkor is madarakat fes­tett a helyiség mennyezetére. Braque — ez a picassói rangú francia festő — 1963. augusztus 31-én, a mo­dern francia festészet im­már elismert ■ klasszikusaként hunyt el. A. U Jánossy Ferenc: Férfifej Az opHmista Lancsák Gergő bácsi a megye egyik közéleti fóru­mán óriási taps közepette bontott zászlót: „Ne fogadj el borravalót nyugdíjastól!” jel­szóval induló mozgalma már a meghirdetés pillanatában általános sikert aratott. Mondják, hogy a gyűlés után az illetékesekhez özön­löttek a felajánlások, a moz­galmat segítő bejelentések, vállalások. Állítólag a köz­ponti öntöde, amelynek nem­csak az irodaháza, de az egyik anyagraktára is a megyében van, üzemi lapjában képes­riportot közölt Lancsák bácsi­ról, és a kispénzű öregek is­tápolójának nevezte. A riport alatt az ol. asztárok és ka­zánkovácsok nyílt levélben bírálták a borravaló kóros el­terjedését, és sok sikert kí­vántak Lancsák bácsinak. Be­szélik, hogy a megyei köz­ponti széntelep Mindent a vevőért nevű brigádjának tagjai, akik eddig a széns' "1­lítúsok során fondorlatos trükkökkel tetemes pénzt vág­tak zsebre a nyugdíjasoktól is, most kizárólag a középko- rúakat csapták be ötleteik­kel. Persze a b-csapás ténye most sem bizonyított, csak egy dolog biztos: nyugdíja­soknak azóta egy másik bri­gád hordja a szenet. Arról is hír járja, hogy a megyeszék­hely gimnáziumának diákjai megfogadták: olyan pályára lépnek, ahol nincs jatt, nincs csúszópénz, borravaló. Har­minc srác közül huszonnyol­cán jelentkeztek benzinkút­kezelőnek, da a Lancsák-féle m —W' hatására mindnyá­jan olajbányászok lesznek. Állítólag a pincérek az egész városb ,ri megígérték, hogy minden nyugdíjas kinézetű, öregedő vendég árkedvez­ményt kap a számoláskor. Sőt, a szolidaritásukról biz­tosították Lancsák bácsit a tévészerelők, a beteghordók, a kéményseprők. A benzin­kutasok ráadásul megígérték, hogy a jattból összejött pénz egy részét szociális otthon építésére ajánlják fel, Ilyen népszerűség, siker hallatán kerestem fel én ií Lancsák bácsit. Szomorúan fogadott: — Ne higgyen a mende­mondáknak. A „Ne fogadj el borravalót nyugdíjastól!” mozgalomnak "sak szerény eredményei vannak. — Lehetetlen. — Akkor számoljon! Tő­lem ebben a hónapban nem fogadott el jattot a kémény­Azt írja Ottlik Géza egy- helyütt (a nemrégiben meg­jelent Prózában), hogy na­gyon rossz olvasó. Kapkodva, átfutva, vissza-visszalapozgat- va a végét a közepével foly­tatva: rapszodikusan olvas. Végül mégis mindent meg­tud a könyvről, de csak a jó könyvről — írja —, mert az el-lvastatja magát, annak „delejes hatásától” nem sza­badulhat. S mit mondhatunk most róla, ha csupán foszlányokat ragadunk ki eddigi életmű­véből. életrajzóból? Keveset publikál. Kiadott munkáinak — novelláinak, elbeszélése­inek, regényének, esszéinek — lajstromozásával gyorsan végzünk: Hamis játékosok (1941), Hajnali háztetők (1957), Iskola a határon (1959), Min­den megvan (1969), Próza (1980). De általa ismerked­hettünk meg egy kisebb szek- rényi világirodalommal — Hamingway öreg halásza az ő nyelvén szól hozzánk —, Dickens. Osborne, O’Neill, Bemard Shaw, Gottfried Kel­ler vagv a mai amerikai iro­dalom megannyi alakjával. 1931-ben jelentek meg első írásai, de amikor rájött. hogy „szégyenletesen rosz- szak”, évekre elhallgatott. Csak 1939-től kezdett rend­szeresen publikálni, s ekkor már a Nyugatban. Mint a Nyugat „negyedik nemzedé­kének” tagja egyike azoknak, akik 1944—45 telén, Buda ostromakor újból meg akar­ták indítani a folyóiratot. Mert a Nyugat mérföldkő számára: „Acélszalag és kro­nométer. Ady, Kosztolányi, Babits és Schöpflin lapjá­nak munkatársává lenni: ezt olyasféle — matematikai szi­gorúsággal és sportszerűen lemérhető — teljesítménynek éreztem volna, mint hogyha mondjuk bekerülök egy olim­piai válogatott keretbe” — mondta egy interjúban. Apropó. Versenyszerűen at- letizált, és bridzsrovatot írt a Budapesti Hírlapba. Min­dig is hajlott a filozófiához, s az egyetemen Fejér Lipót tanítványaként végzett mate­matika-fizika szakon. S már 1944—45 táján híve volt an­nak a térképnek, amely Ba­lassitól Bartókig, Bolyai Já­nostól Ady Endréig feltün­teti „a másik, a szellemi Ma­gyarországot”, az egyetlent „amelyik sérthetetlen és ép maradt mindmáig”. S ami talán a legfontosabb: kamaszkorát a kőszegi ka­tonaiskolában töltötte. Ez a cőgerkörnyezet, a katonai al- reál a színtere legismertebb (angolra, németre, franciára, spanyolra stb. is lefordított) regényének, az Iskola a hatá­ronnak, amelyikről hiszem, hogy egyike lesz a következő évszázadokban is olvasottak­nak. Ottlik a katonaiskola hierarchikus rendjének zárt, áttekinthető világában (mint közösségi modellben) mutat rá minden „igazi zűrzavar” forrására: a kiszolgáltatott­ságra és egymásra utaltságra, a végletes magányra és össze­tartozásra, az elnyomás ne­velte megedződésre, ellenál­lásra. Ahogy például a la­tin-amerikai Garcia Márqu- eznek, Ottliknak is alapél­ménye a gyermekkor: mind­annak gyökere, ami abban a rendkívül bonyolult szerke­zetben — ami az ember — a legmélyebben rakódik le, s marad me". 1981-ben megkapta a Jó­zsef Attila-díjat. Nem hinném, hogy kedvel­né az ünnepeltetést. Ezért csak annyit: Hetvenéves, 1912. május 9-én sziil^eH... Makai Tóth Mária Pinocchio a komputerből Míg eddig rajzolók egész hada hónapokon keresztül dolgozott egy trükkfilm elké­szítésén, úgy a jövőben az ilyesmi egy éjszakát, „nehe­zebb esetekben egy hét végét” vesz igénybe. — A bécsi műszaki egyetem tudósai ál­tal kifejlesztett komputer ezt lehetővé teszi. A képregé­nyektől az igen bonyolult technikai és természeti fo­lyamatok ábrázolásáig, min­denre lehetőséget fog nyúj­tani. Így például a képernyőn dagadó vitorlákkal szeli egy hajó a hullámokat, vagy olyan biológiai folyamatokat ábrázolnak, mint például a sejtosztódás. „Mindenekelőtt az egyetemek, de az osztrák is­kolák számára is teljesen új lehetőségek nyílnak bonyolult műszaki folyamatok lefolyá­sának ismertetésére. Kompu­terünk — hogy csak egy pél­dát említsünk — a trükk- filmben kifejezően és teljes egészében képes Einstein re­lativitáselméletét szemlél­tetni” — mondta Johann Weiss, a műszaki egyetem adatfeldolgozó intézetének munkatársa, aki részt vett az új fejlesztésben. A számítógép a képek szí­nezését rekordidő alatt vég­zi el: míg egy gyakorlott személy naponta csak egy ti­zed vagy maximum fél má­sodpercnyi hosszúságú film színezésével tud elkészülni: a komputer ennek az időnek a tört része alatt készíti el az egész film színezését. Ausztria a komputeres trükkfilmek területén a vi­lág egyik vezető országa kelteni”, akár pedig egy mű­szaki szakember szeretné be­seprő. Ez egy huszas. A vil­lanyszámláson tíz forintot spóroltam. Mivel étterembe járok, taxin nem utazom, mentő nem jött értem, a té­vém jó, érv „ónap alatt har­minc forintot takarítottam meg. Ellenben beteg lett a feleségem. Csak egy operáció segít. Megsúgták, hogy a ta­nár úrnál háromezer forint a hálapénz egy ilyen műté­tért. Világos? Maga mit ten­ne az én helyemben? — Szóval, hogy is mond­jam?. .. Hót. :. — Én is azt tettem. De örök optimista vagyok és bi­zakodom. — A „Ne fogadl el borra­valót nvugdíjastól!” mozga­lom kerében? — Abban nem annyira Tudja azt remélem, hogv én nem betegszem meg. nem kell megműteni. és mégis­csak snőrolok háromezer " >- rintot! Kiss György Mihály — mondta Weiss mérnök —, mutatni, hogyan állítanak akár Walt Disney-nek a hí- össze egy bonyolult hídszer- res esetleg Goofy kutyáról szó- kezetet — majd az hogyan ló trükkíilmjét kell „életre omlik össze Káldi János: Kórházi fametszet1 A szemeim ma nem szólnak semmit. Tűnődőek és örömtelenek. Az ősz nagy, lassú függönyét nézik, ahogy az félőn-íázósan lebeg. Szólnának fennen, csak tűnne föl már virág-szoknyádnak tündéri röpte. Énekelnének, mint a madarak — némíthatatlan és mindörökre. Hegedűs Géza: Magasfeszültségű Eszmélődésem óta szüntelen magasfeszültség izgalmában élek: látványok, eszmék, tervek, szerelem nem lankadó lázában élhetem, hogy’ lel szavakban jelképre a lélek az idegsejtek rejtekeiben, s hogyan változnak ritmussá a tények, a néma vágyból hogy’ lesz hangos ének, s miképen ölt formát az érzelem. Ha másra nézek, magam figyelem, magamba látva másokig elérek, s oly csökönyösen, mint a szerelem (amelynek vágyát1assú léptű évek se lankasztják) sosem pihenve kérek értelmes választ arra, hogy velem s a mindenséggel, melyben és is élek, mi történik, s miért? kié az érdek? s az érdekekből mit és mennyit értek? mi érvényes és mi érvénytelen? Látványok, eszmék, tervek, szerelem, tápláló s mérges testi-lelki étek, fennkölt erény, játékos kedvű vétek között hullámzott mindig életem. Túl megpróbáló évtizedeken (mikor kétes volt az érték, s az élet s tévútra lelhetett az értelem) a lankadás vágyát sem ismerem, pihenni sem kívántam (rá sem ér-k), nem nyugodalmat vár idegzeten', magasfeszültség izgalmában élek, de egyre több, mit látok és megértek s magamban képre váltván úgy remélek, hogy értelmesen kifejezhetem. « 70 éve szdletett Heroófls Géza (ró, költö, versével köszöntjük születésnapján. esztéta. Saját NÓGRAD — 1982. május 8., szombat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents