Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)
1982-05-29 / 124. szám
Tóbiás Simon műhelye Óbudán, a barokk seépségű Zichy-palotában a helytörténeti gyűjtemény sokoldalú kiállításai között egy szobányi- műhelynyi területen sorakoznak Tóbiás Simon kádármester szerszámai. Az idős óbudai mester öt- éwel ezelőtt ajándékozta az Óbudai Helytörténeti Gyűjt e- ménynek műhelyberendezését Tóbiás Simon, az erdélyi To- rockóból származott Óbudára, 1940-ben. Mint (málló iparos, műhelyt nyitott, s maga készítette szerszámaival dolgozott 1951-ben szövetkezeti tag. majd elnök lett, 1976-ig, amíg nyugdíjba nem vonult kádárként dolgozott Most ott sorakoznak a polcokon, a gyaluk, a maga faragta szerszámok. Mívesek, kézhez szokottak. Az egyikre a Kossut-címert faragta, a másikra a következő szavakat: „Minden magyar annyit ér, amennyit nemzetéért dolgozik”. A harmadikon az áll: „A világ az alkotásé, az alkotás az elmúlásé”. A polcokon a gyaluk, a hordódongák, deszkák, abroncsok, a mesterség kellékei. Mielőtt múzeumba kerültek a szerszámok, Tóbiás Simon modellt állt a fényképésznek, s bemutatta melyik, mire való. A munkafázisokat ábrázoló fotók a terem egyik falára kerültek. A kiállítás utal a kádármesterség múltjára i*. Megtudjuk, hogy a kádárszakma, a hordókészítés az egyik legrégibb iparág. Még az időszámítás előtt a IV. században a görögök kezdték a fahordók készítését — a borostömlők, agyagamfórák helyettesítésére. Az első szakkönyv a hordókészítésről és a sztereometriá- járól a csillagász Kepler János tollából látott napvilágot 1515-ben. A tudós Lambert 1728-ban könyvet írt és tablettákat készített a hordók űrtartalmának pontos kiszámításáról. Részlet s kiállításról A magyarországi hordőké- szítésre vonatkozó utalás Szent István idejéből származik. Amikor a király 1015-ben megalapította a pécsváradi apátságot, a többi iparos mellé hat kádárt is telepített 1376-ból való az az okmány, amely a kádárok céhbe tömörüléséről tanúskodik (ezek az évek a hazai céhek kialakulásának esztendei). A kádáripar a többi magyar iparággal a XVII. század végén pusztulásnak indult A Rákóczi-szabadsághare .után Németországból és más környező országokból telepítenek hozzánk hordókészítőket. Az újabb fellendülést az 1875-ös filoxéria pusztítása vetette vissza. A később újra feltámadó ipar mesterei itthon és külföldön is hírt-nevet szereztek maguknak. Mígnem a fel- szabadulás után a szövetkezetek és nagyüzemek vették át a termelést A kismesterek hagyományai lassan kihalnak, csak emlékeinkben élnek. K. M. Félkézzel nem tudod bekötni a zsákot.- {Afrikai mondás) A fizikusok megismerték a bűnt A bűntudat soha többé •i nem hagyja őket (J. Robert Oppenheimer) •Cr A világon csak két emberfaj van: azok, akik dolgoznak, és azok, akik bezsebelik a nyereséget. (Morván Lebesque) ir Az a nő, akit a legjobban szeretnek, nem mindig azonos azzal, akit a legjobban szeretnének szeretni. (Henri de Régmer) Gondolatok A házasság könyvében szélső fejezetet versben írják, a többit prózában. (Kreda PJ ★ Seherezáde a klasszikus példája annak a nőnek, aki úgy menti meg a férjét, hogy jól használja. (Esme Wynne-Tyson) Számomra egykutya, hogy a sírkövemen „szolgálaton kívüli kancellár” vagy „szolgálaton kívüli miniszterelnök” áll majd, (Franz Josef Strauss) Könnyebb ülve sztoikusnak lenni. (Slawomir WróblevrsJci) it A strucc a legmodernebb madár a földön. Ha fejét a homokba dugja, akkor valószínűleg olajat keres. (Donald Prick) Ar Nem a világ lett annyival rosszabb. Sokkal inkább a hírközlés javult meg napjainkban. (G. K. Chesterton) ☆ A na eg nem értett nők között sok olyan akad, akinek szégyenkeznie kellene, ha megértenék. (Laetitia Bonaparte) PovAzsaI panaszkodik, Roc« az életérzése. Pontosabban nem rossz, csak nem jó. De Povázsai meg is magyarázza, hogy miért fontos a különbség, hogy valami nem rossz ugyan, de nem is jó.... — Miért fontos, és mi a különbség? — Nehéz lesz ezt neked megmagyaráznom. Felettébb nehéz. A te idegrendszered neurunjai politice nincsenek beállítódva a láthatatlan, de kiérezhető sugárhatásokra — magyarázta Povázsai, és igaza volt Az én neuronjaim egy szót sem értettek abból, amit mondott. — Igen látom, nem érted. Hát gyerünk a példákkal. Van jó kenyér? Van. Annyit írtatok már róla az újságokba, hogy ma már van jó kenyér. Do van rossz is még. És én valahányszor kenyeret veszek, a kenyérbe harapok, mindig ott vibráltatom neuronjaim- ban az életérzést hátha ez az a rossz kenyér, ami már alig van. Másnak alig, de nekem teljesen van a rossz kenyér. Rossz, de mégsem rossz, hanem nem jó... Világos? Folytatom ... Az életérzés Folytatta. Ha Povázsai belelendült akkor ő még úgy is folytatta, ha senki sem hallgatta. — Hogy miért rossz az életérzésem? Még pontosabban, hogy miért nem jó? Kapok egy idézést a tanácstól. Tanácstól idézést! Hát milyen legyen az ember életérzése ilyenkor? Nézem a megszólítást az idézés szövegén ... Nahát.... Mintha a barátom hívna meg ünnepi vacsorára. És ekkor mégis kezd nem jó lenni az életérzésem... Amíg azt írták, hogy azonnal, mert három napon belül, addig káromkodhattam, bemehettem, odaverhettem az asztalra, szidhattam a tanácsot, az ügyintézőt mindenkit.... Most mit mondjak erre? Olyan, mint amikor a hóhér mosolyog. Gyanús ez az udvarias invitálás, felettébb gyanús... S lám máris érzem, hogy milyen kellemetlen az életérzésem ... Világos most már? Megadóan bólintottam, mit tehettem volna mást. — .Äs fregy htfar élni nyavalyás életérzéssel? — Hát meglehetősen nehezen, fájdalmasan, kilátástalar nul, édes öregem. Mert ugyan most csak két példát mondtam, de mondhatnék az élet minden területéről ezer ilyen gyanús dolgot... Ezret? Tízezret ... százezret... ötszázezret.. Apropó .. .• Nincs elsejéig egy facér ötszázasod? — Nincs — feleltem lakonikusan, mert volt ugyan, d« arra nekem volt szükségem. Hogy jó legyen az életérzésem ... — Na látod — sóhajtott Povázsai— , hát hogy érezzemén most magam? Ha tényleg nincs ötszázad, sajnálnom kell téged, hogy így élsz ilyen szegényen, hogy képtelen vagy még ötszázat is kölcsönadni egy régi barátodnak... Ha van, de mégsem adsz, mit tehetek mást, tovább rendítem a hitem, az emberbe, a korba, amely még a barátokat is szembeállítja a rút anyagiak miatt ... Hát most mond, milyen legyen ezek után az ember életérzése? — sóhajtott, és nekivágott az életnek az érzései után. Gyurkó Géza Művészet és közönség Föltétlenül nemes, művészetpolitikai szempontból is hasznos kezdeményezésnek számított Salgótarjánban az 1981/82-és évadban a megyei József Attila Művelődési Központ munkásművelődési mozgalom keretében rendezett kiállítássorozata. A kamaratárlatok sorát az intézmény klubjában Irányi Ödön és Erdei Sándor műveinek bemutatásával kezdték meg tavaly szeptemberben és idén májusban fejezték be Farkas András kiállításával, amely még jelenleg is megtekinthető. A kilenc kiállításon összesen 17 képző- és iparművész vállalkozott arra, hogy egyrészt ízelítőt adjon az adott kereteken belül munkásságáról, illetve újabb törekvéseiről, másrészt személyesen is találkozzon a közönséggel, alkalmat nyújtva ezzel a közvetlen eszmecserére, amelyre — úgy látszik — mind égetőbb szükség van. Más kérdés az — s erre még visszatérünk —, hogy az eszmecserék hogyan alakultak? Az intézmény kezdeményezését túl, a kiállító művészek is mindenképpen dicséretet érdemelnek, akik felismerve az e formában rejlő lehetőséget komoly és felelős partnereivé váltak a szervezőknek, így a már említetteken kívül Czinke Ferenc, Hamza Erzsébet, Somoskői Ödön, Takács Géza, Szabó Gáspár, Szölősi Mária, Földi Péter, Antal András, Lóránt János, Horváth Sándor, Fábián Gyöngyvér, Tornay Endre András, Réti Zoltán és Mészáros Erzsébet. Azt látjuk tehát, hogy a kiállítássorozat csaknem teljes áttekintést adott — legalábbis elvileg — a Nógrád megyében élő (Fábián Gyöngyvér személyében innen elszármazott) festők, szobrászok, grafikusok, iparművészek jelenlegi tevékenységéről, a már emlegetett kamarajellegnek megfelelő arányban. Magasra értékeljük a kiállító művészek felelős magatartását, akik lehetővé tették, hogy a sorozat rangot kapjon művészi életünkben s betöltse aligha túlbecsülhető szerepét a közművelődésben is. A felkértek közül mindössze két művész nem ismerte föl a közönséggel való közvetlen találkozásban rejlő lehetőséget, s tért ki az alkalom kínálta eszmecsere elől. A munkásművelődési mozgalom jegyében rendezett kiállítások azonban más tanulsággal is szolgáltak. Egyelőre legalább jelzésként ezekről is érdemes szólni. Ha például a deklarált célt, vagyis azt, hogy „munkásművelődési mozgaloméról van szó, szó szerint értjük, akkor a sorozat sikertelen volt. Néhány elenyésző kivételtől eltekintve ugyanis hiányoztak a találE gy hirdetésen tűnődöm: „Könyvet is az ÁFÉSZ- ban vásároljon!” A hirdetés kiválaszt az embermilliók sokaságából engem, aki olvasom, s feltételezi rólam, belém szuggerálja, hogy már eddig is mindent az ÁFÉSZ- ban szereztem be a konyhámra, a kiskertembe, a házamba, a lakásomba, most már csak egy van hátra: a könyv. A hirdetés fölszólítását végigértelmeztem, a többi már az én dolgom: ő mar igazán megtette minden kötelességét, többet nem tehet. Zavarban vagyok: kezdek tréfás lenni egy komoly kis hirdetéssel, a komoly XX. századi reklámmal szemben, amellyel az imént találkoztam, sőt az olvasóval szemben is, holott a reklám valóban nagyon is komoly dolog, megvan a maga helye, de azért mégis csak tovább tűnődöm ezen a kis hirdetésen. Az Általános Fogyasztási és Értékesítő Szövetkezet kis falusi vegyes boltjára gondolok, ahonnét nem könyvet, hanem kenyeret, tejet, ceruzát, Iskolai füzetet vásárol a község. Aztán eszembe jutnak valóságos kis falusi hazai marketingjeink, az ABC-k, amelyekkel szerte az országban mindenütt Könyvheti tűnődés találkozunk, s valóban szerte, sok helyütt, sokféle településen, kisebben-nagyobban egyaránt. Már néhány ezres helységekben is olyan modern, jól ellátott ABC-k működnek, mint, akár egy városban. (A városiak épp olyanok, nincs köztük sok különbség, az egyik ellátása nagyjából olyan, mint a másik). Nem is a modernségük — a küllemük a fontos, hanem az, hogy természetesnek érezzük, hogy mindenütt ott vannak. Amilyen most az ország, körülbelül olyan most egy-egy ABC. Most így élünk, most erre futja . . . S ezek után, az ünnepi könyvhéten mégis eltűnődöm a kicsi kis hirdetésen, amit a lapban olvasok: „Könyvet is az ÁFÉSZ-ban vásároljon!” Nem azért, amit az elején Írtam, hogy ez a hirdetés „kiválaszt az embermilliók sokaságából engem” stb., mert akkor csakugyan ironikusan fogalmaztam, s igazából nem is azon tűnődtem, hanem a reklám szórendjén. A szórend tett ironikussá, hogy elől van a könyv. Egyelőre az ÁFESZ8 NÓGRÁD — 1982, május 2?., szombat ban először, első helyen, hangsúlyosan nem könyvet vásárolnak. Még az ünnepi könyvhéten sem. De, ha az ÁFÉSZ- bolt könyvesbolt, csak könyvesbolt, akkor hogyan állunk? A valódi, az egyáltalán nem ironikus lűnődés ekkor kezdődik — megfosztva a reklámtól, s most már az ÁFÉSZ- től is, hogy a reklám, s az ÁFÉSZ helyén az olvasás, a könyv marad. A lapok egyre többet írnak az ünnepi könyvhétről. Író- olvasó találkozókról, új könyv- sorozatokról, új regényekről, verseskötetekről olvashatunk. Tudomásomra jutott, hogy például az Európa Könyvkiadó tizenkét kötetes új Goethe- válogatást indít; hogy például ma Salgótarjánban rendezik meg az ünnepi könyvhét országos vidéki megnyitóját Az ünnepi könyvhétnek sok gazdája van, sok törekvés fut benne össze. Amikor Supka Géza Literatúra című folyóiratában 1927-ben fölvetette a könyvhét elődjének, a könyvnapnak az eszméjét, akkor még elsősorban a könyvkiadók, s a vásárlók közelítésére gondolt Nem lehetne-e egy évben egyszer a vásárlókat arra bírni, hogy több könyvet vegyenek, mint máskor, s ennek fejében a kiadók is jobban kitennének magukért. Nem találkozhatna-e egyszer egy esztendőben többé-kevésbé harmonikusan irodalom (kultúra) és üzlet. Supka Géza régi, antivilágból származó gondolata mára évenkénti program. S át is alakult Ma társadalmi, állami szervek, intézmények hivatalos, kultúrpolitikai munkája, teendője. Az írószövetség, a Hazafias Népfront a Művelődési Minisztérium, a tanácsok művelődési osztálya, a könyvkiadók, a könyvterjesztők munkája fut benne össze. Hosszú évékig én is kemény munkát végeztem ilyenkor. Mint könyvtárosnak, az ünnepi könyvhétből az ideológiai, az eszmei rész jutott rám: a kultúra és az üzlet kettőséből a kultúra. Most, az ünnepi könyvhéten — már nem könyvtárosként — azon tűnődöm, hogy ez az esenjény a kultúrának és az üzletnek valóban harmonikus vállalkozása-e. A könyvkiadás ellen mindig lehet kifogásom. sőt más ellen is: kifogásolhatom a könyvesboltok választékát, az író-olvasó találkozók esetlegességét, a rossz szervezést, drágálhatom az emberek pénzéhez mérve egy-egy könyv árát, de végezetül mégiscsak arra a nem feltűnő megállapításra jutok: az ünnepi könyvhét remélhetőleg harmonikus. Az ünnepi könyvhét Magyarországon ma olyan lesz, amilyen ma Magyarország. Bizakodjunk, lehet bizakodnunk, töprengjünk, azt is lehet. Ünnepi lesz a könyy hét, s hétköznapi is. Emelkedettségünk is lesz, meg fejtörésünk is. T űnődöm. A világon sok mindennek örülök, ha viszont a félelemről van szó, akkor nagyobb félelmeim után legjobban a könyvnélküliségtől, a könyvtelen embertől félek. Ha emberhez méltó lakása, pénze, élete van, de mégsincs könyve. Azzal az emberrel baj van, rosszul műveli az életét, valami rossz van az életében, egy sötét folt, valami árnyék; ahonnét akár ragadozók is bújhatnak elő. i Kell-e félnem? Egészséges-e, hogy ilyesmitől félek? Az ünnepi .könyvhét bizony, fontos emberi dolgokon tűnődtél el. ' Győri László közökről az üzemek, vállalatok dolgozói, akiknek jelenléte és esetleges aktivitása tartalmasabbá tehette volna a nélkülük kicsit belterjessé váló — így részben kihasználatlanul maradt — alkalmakat. Ez annál inkább sajnálatos, mert hiszen a forma oldottabb volt a megszokott megnyitó ünnepségeknél, kényelmes fotelokban, esetleg cigarettával a kézben hallgatták ,a jelenlévők a pár perces megnyitó beszédet, a kiállított művek rövid méltatását; s a beszélgetések is kötetlenek voltak. Ha voltak! Többnyire ugyanis egyetlen kérdés sem merült föl a jelenlévők köréből. Nem mintha az alkotások erre nem nyújtottak volna ösztönzést, akár a legjobb értelemben is. Inkább talán arról lehet szó, hogy egyrészt, valamiféle rosszul értelmezett „udvari- ' asság" tett lakatot a jelenlévők szájára, ami végső soron a hétköznapi demokratikus viselkedéskultúra játékszabályainak kialakulatlanságából is fakadhat s ez kényelmes óvatosságot szül gyakran még akkor is* amikor ez már régen nem indokolt. Másrészt, a kérdések hiánya abból fakadt, hogy általában is igen szűk körből, főként pályatársakból kulturális intézmények munkatársaiból verbuválódott — néhány alkalomtól eltekintve — a közönség, a jelenlévők már egyébként is ismerték a kiállító művészek munkásságát, a művek így többnyire nem jelentettek újdonságot számúkra. És itt elérkeztünk egy további kérdéshez is. Sok éven át szívesen és részben joggal hivatkoztunk arra, hogy Nógrád megyében milyen nagy a közönség érdeklődése a képző- és iparművészeti kiállítások .iránt. Jó! szándékú statisztikákat állítottunk össze egy-egy üvegcsarnoki tárlat látogatottságáról, valóban imponáló számsorokkal, nemes egyszerűséggel mindenkit beírva a látogatók közé, aki a színházi előcsarnoknak is számító üvegcsarnokban megfordult a kiállítás ideje alatt. Ügy látszik azonban, hogy a kiállítósok, a képző- és iparművészet iránt valóban érdeklődők száma lényegében kevesebb. Ez többi között, éppen a kiállítássorozatnak egyik legfontosabb tanulsága. Jóval szerényebbeknek kell tehát lennünk, ha a művészeti nevelés hatékonyságát nao- jaink képző- és iparművészetének hatásfokát vizsgáljuk. E hatásfok növelésében a jövőben mind a közoktatásnak és a közművelődésnek, mind pedig a művészeknek bőven lesz feladata. Tóth Elemér
