Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)

1982-05-22 / 118. szám

Korai még a sirató tetérve a főútvonalról, ross* bekötő úton bukdácsolt ve­lünk az autó. Félórás zötyö- gés után értünk a községbe. A település háromezer lelket számlál. Aki esős évszakban . az utcára merészkedik, per­cek múltán belesüpped a sár­ba. Járható út, járda alig van a községben, kocsmából vi­szont nyolcat is építettek. Ez­zel nagyjából kielégítette ek is ítélték a helybeliek kultu­rális, szórakozási Igényeit Minden harmadik ember na­ponta ingázik innen a környe­ző falvakba, városokba. Hely­ben alig van munkaalkalom. A példabeli alföldi község nevét szándékosan nem emlí­tem. Lélekszámát tekintve nem is olyan apró ez a tele­pülés, helyzete gondjai azon­ban sűrítményét adják a fél­reeső kisközségekre sok helyütt jellemző képnek. Alighanem tucatszám sorolhatnánk hely­ségneveket az ország egy­mástól távoli csücskeiből, ha ehhez hasonló körülményeket keresnénk. A gazdag, szépen gyarapodó dél-dunántúli megyéről hal­lottam a minap, hogy a több mint kétszáz kisközségéből száz körül van azoknak a szá­ma, ahol nincs önálló tanács, nincs termelőszövetkezeti köz­pont, nincs pártszervezet Ez a sok „nincs”, országjárásaim megannyi lehangoló példája igazolja: komoly baj van a kistelepülések népességmeg­tartó erejével. No, persze, az általánosítás ezúttal is hamis lenne, hiszen akadnak szép számmal virágzó falvak. Ám az országos statisztikák intő jelként figyelmeztetnek. Ta­valy az állandó lakóhelyválto­zásokat tekintve Budapesten nyolcezerrel, a többi város­ban huszonnyolcezerrel nőtt a lélekszám. Faluról viszont harminchatezren költöztek el. Mindez egyetlen esztendő alatt Az arány tökéletesen megfelel az utóbbi tíz év át­lagának. A kisközségek népességmeg­tartásáról beszélünk, holott egyre inkább úgy fordul a kérdés: vajon megfelelő-e a kistelepülések népességeltartó ereje? iüa, amikor mindenki, akár városon él, akár faluhe­lyen, egyaránt igényli a váro- sias élet bizonyos színvonalát, azok a falvak, amelyek nem, képesek az elvárásoknak a minimumát sem nyújtani, a jelek szerint tarthatnak a lassú sorvadástól. Korántsem extraigényekről van szó, avagy arról, hogy a vidéki életforma sajátosságai eltűnőben vannak, és valami­féle uniformizálódás indult volna meg, kizárólag az ur- banizálódás fokmérői szerint. Vannak azonban olyan jogos lakossági követelmények egy- egy településsel szemben, me­lyeknek hiányában az is előbb-utóbb otthagyja a falut, aki pedig tíz körömmel ra­gaszkodna hozzá, szíve sze­rint Ilyen az infrastruktúra —, amibe a mai élet alapfel­tételei tartoznak bele a bolt­hálózattól az utak, csatornák állapotáig. Hasonlóképpen fon­tos a munkaalkalom. Ha nem is ott a faluban, de legalább elérhető közelségben. Két olyan alapfeltétel, ami nélkül legföljebb szóvirágokat gyárt­hatunk a természethez közeli élet szépségeiről, de valójá­ban az idő múlásával min­dent belep a dudva, mert nem lesz, aki a földet gondozza, műveli. Nemrégiben riasztó adato­kat olvastam a falusi lakás- helyzetről. Az utóbbi, tíz év­ben 10,5 százalékkal nőtt az ország lakásállománya, ám falun ez az arány csak 4,7 szá­zalék. A „nagyon zsúfolt” la­kások száma városainkban 97 ezer, faluhelyen 293 ezer ilyen kategóriájúi családi fé­szek található. Ezzel szemben falun jóval olcsóbb építkez­ni — vetheti ellen bárki. Így igaz, csakhogy a falusi ember az esetek többségében maga fizeti a járdát, az utat, a vízvezetéket, azaz, az úgyne­vezett kommunális kiadásokat is. Az előny tehát gyorsan a visszájára fordul. Az sem két­séges, hogy az utóbbi eszten­dőkben az ipar fejlődésének, a lakosság átrétegződésének szorításában még a községek­ben keletkezett erőforrások egy részét is a városi, telepe szerű lakásépítésre fordítot­ták. Megannyi kedvezőtlen je­lenség tornyosul tehát a fel­adatok elé: ne hagyjuk elsor­vadni falvainkat! Ne hagy­juk sorsukra azokat a százez­reket, akik nehéz helyzetben levő településeken élnek. Nagy formátumú tervek van­nak születőben. Készül az új településfejlesztési koncepció, mely — remélhetően kiküszö­bölve a korábbi program­aránytalanságokat eredménye­ző hibáit — az ezredforduló­ig ljatározza meg a települé­sek jövőjét. Sokat vitatkoz­nak ezért manapság a falu helyzetéről, szerepéről is. Any- nyi bizonyos: helyben szét­osztható, a közösség javára fordítható eszközök nélkül, a helybeliek nagyobb döntési ■szabadsága nélkül a legszebb terv is visszájára fordul. A nagyobb önállóságnak már most, a tervkészítéskor eljött az ideje. Többek között jó lenne végre a tudomány se­gítségül hívásával tisztázni, hogy mit akarnak az érintet­tek, maguk a falusi emberek. Céljaikból, vágyaikból meny­nyi a realitás, és mire kell kényszerűségből, vagy éppen ésszerűségből határozottan ne­met mondani. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy fel­nőttként kezeljük a falut, egyenrangú partnerként a fa­lusi embereket Gazsó L. Ferenc Profllprobléma Zárszó helyett a munkás kulturális hetekről Ünnepélyes külsőségek kö­zepette nyílt meg április 5-én a József Attila Megyei Műve­lődési Központ színháztermé. ben a IV. salgótarjáni munkás kulturális hetek rendezvényso­rozata. A hetek hivatalos zá­róünnepségére május 7-én a Kohász Művelődési Központ színháztermében került sor. Ez utóbbi azonban nélkülözött minden „ünnepi külsőséget”: nem volt ünnepi beszéd, nem volt protokolltribün, de kö­zönség semigen volt. A NÜRNBERG 1946 című filmet — dacára a több száz kiküldött meghívónak — alig félszáz ér­deklődő tekintette meg. Elfeledték volna a szerve­zők „bezárni” a rendezvény- sorozatot? Nem lenne megle­pő, hisz volt már rá eset. De az ünnepinek sz^pt filmbemu­tatón. jelen voltak néhányan a rendező szervek képviselői kö­zül. Fel kell tehát tételeznünk, hogy szándékosan nem hang­zott el zárszó. Nézőpont kér­dése, hogy ezt udvariatlanság­nak, a bizonytalanság jelének, netán az önkritika ' szokatlan „megnyilvánulásának” tekint­jük-e, avagy épp ellenkezőleg, sokatmondó jelképnek; misze­rint a munkás kultúráiig he­tek nem egyszerűen egy „ettől, eddig” tartó rendezvénysoro­zat, hanem egy folyamat, a munkásművelődés reflektor­fénybe állított része, amely valójában sohasem zárul le, mindig csak újrakezdődik... Az olvasó talán mégis kí­váncsi, mi hangozhatott volna el a zárszóban. , Nos, a IV. munkás kulturá­lis hetek nem bővelkedtek „nagyrendezvényekben”. Más kérdés, hogy a hetek idejére esett néhány rangos esemény (tavaszi tárlat megnyitója, munkásfiatalok vers- és pró­zamondó versenyének döntője, költészetaapi ünnepség, Sal­gótarján várossá nyilvánításá­nak 60. évfordulójához kapcso. lódó rendezvények stb.), me­lyek természetesen akkor is meg lettek volna tartva, ha a munkás kulturális hetek tör­ténetesen elmarad. Ami a ki­sebb művészeti rendezvényeket illeti, azokról is elmondható, hogy valójában eleve szerepel­tek a közművelődési intézmé­nyek programjában. Hogy ezek a filmbemutatók, nótaestek, pódiumműsorok a hetekre ki­adott programfüzetben is sze­repeltek, az érthető, azt vi­szont semmi sem Indokolta, hogy úgy legyenek feltüntetve, mintha kimondottan a mun­kás kulturális hetek rendezvé­nyei lennének... A munkás kulturális hetek valódi profilját elsősorban Durkó Gábor rajza. amúgy is a munkahelyi ren­dezvények határozták meg. Nemcsak számszerűségében, de minőségében is ez a műve­lődési forma fejlődött legin­kább. Ebben feltehetően része volt annak is, hogy idén — még az év elején — vala­mennyi salgótarjáni vállalat, intézmény megkapta a kultu­rális hetek ajánlójegyzékét, melyből a munkahelyi kollek­tívák igényelhettek programo­kat. A korábbi hetek értékelése­kor gyakran felvetődött a bő­ség zavara. Természetesen nem várható el, hogy mindenki, minden rendezvényen ott le­gyen. Ugyanakkor a központi rendezvényre a közönséghiány jogosan vet rossz fényt, jólle­het sokan azért maradnak tá­vol, mert munkahelyükön már részt vettek jó néhány művelő­dési alkalmon. Ha most a szervezők a he­tek eredményességét a mun­kahely és a „nyilvános” váró- si rendezvények látogatottsá­gának együttes tükrében akar­ják lemérni, akkor örökös ku­darcra vannak ítélve, lévén az összkép természetszerűleg hiá_ nyos. Ám a megyeszékhely dol­gozóinak aktivitását ez alap­ján megítélni mégsem lenne méltányos. Mert igaz ugyan, hogy a zárórendezvénynek szánt filmvetítésen feltűnően kevesen voltak, de a munkahe­lyi kulturális rendezvényeken a részvételi arány — úgy hír­lik — jobb volt, mint koráb­ban bármikor. Véleményünk szerint a jö­vőben markánsabban, követke­zetesebben kellene meghatá­rozni a hetek profilját, s ta­lán nem lenne szentségtörés a központi rendezvények szá­mát egy-két valóban kiemel­kedő — és kimondottan a he­tekre szervezett — nagyrendez­vényre korlátozni. A felszaba­duló energiát a munkahelyi rendezvények, a meghatározott közösségek számára tartandó programok színvonalának to­vábbi emelésére lehetne for­dítani. Pintér Károly Útonjáró K á v é h á z Engedjünk szabad utat és persze érvényesülést a szinté­ziseknek, a tapasztaltak ösz- szegezésének és egy-egy uj minőségi felismerést követő gyakorlatnak. Valaki^ kitalál­ta a minap a telefutást, ami­nek az égvilágon semmi köze a terepfutáshoz, sőt, azt lehet mondani, hogy míg egyfelől valóságos egészségőrző csele­kedet, másfelől kultúrtevé- kenység a javából. Arról van szó, hogy az a valaki, akiről szó van, eddig tévékritikáka^ írt. Mi­után ennek semmi értelmét nem látta — mert nem válto­zott semmi — az úgynevezett főműsoridőkben, amikor már előre ásít az unalom és az ember legfeljebb csak vissza­ásít a képernyőre — futásnak ered. Melegítőbe bújik a dög­unalmas sorozatok előtt, köz­vetlenül a tévéhíradó után, mezt ölt a nyolc órakor kez­dődő tudományos hírverő mű­sornál és még egy sor prog­ramnál, lefutja a maga húsz percét abban reménykedve, hogy közben talán változik valami. Ezt a profi megoldást persze könnyen követhetik az amatőrök is, akik csak önma­guk füstjétől könnyeznek a csapnivaló műsorok alatt. Ak­kor esetleg meg lehetne ren­dezni az első éjszakai futóver­senyt. * Nevezzük Sós úrnak az igazság kedvéért azt a győri polgárt, aki fittyet hányva minden eddigi szorongásnak (tévészorongás, össznépi pré- seledés a fotelokban) azt ter­vezi, bo"" ,rávéház'tt nyit a Rába-pai metropolisban. Hogy nehezebben lehessen azonosítani — mert a konkur­enciától még ebben is tar­tani kell! — Elhallgatjuk Sós úr keresztnevét, de biztosíta­ni szeretnénk mindenkit arról, hogy ami itt következik, sőt amiről már eddig is szó volt — nem a krónikás agyszüle- ménye. Amiként azt is szava­hihető úton járó mesélte, hogy a mi kis pátriánkban, konkré­tan Bánkon, egy összegezésre, az általános ellátási állapo­tokból kiinduló reális szinte­tizálásra, helyzetfelismerésre megfelelően fogékony másva- valaki meg egyenesen odáig merészkedett a vállalkozás­ban, hogy magánerős éttermet nyitott, szavatoltan jó kony­hával, miegyébbel... Mi lehet az oka annak, hogy ezek a kezdeményezések valahol a megyehatár Pest felőli szélé­nél, a Duna-kanyar sávban az­tán végképp elakadnak? Nem terjednek beljebb, mint a jó­tékony nátha, beljebb halad­va valahogy minden megma­rad az intézményesített igény­telenségnél nem is kizárólag a vendéglátásban, idegenfor­galmi lehetőségek kiaknázá­sában „itakdalse, itakdalse”... ahogy a művelt török mond­ja másutt. Visszatérve a győri kávé­házra, Sós úrra, érdemes vá­zolni a helyszínt is, ahol a be­szélgetés lezajlott. A város egyik legkedveltebb (Dunaka- pu téri) halászcsárdáját veze­ti ez a fiatal szakember, állí­tólag már a szépapja is ven­déglős volt Győrött. Szóval magába szívta azt, amitől az egykaptafás vendéglős évtize­dek, az utóbbi tíz-húsz év gyakorlata sem tudta megsza­badítani, szerencsére. Sós úr úgy fogadja a vendéget, mint­ha az angol királyi pár és kí­sérete érkezett volna, és ez alól alig van kivétel, aki mé­gis kivétel lehetne, az nem jár ide a „Matrózba”, az elakad valahol valamelyik klassziku­san újmódi italbolt pultjánál. Sós úr egy kishalászlét java­sol, hozzá soproni kékfran­kost, majd szálkamentes fe­hér húsú harcsát rántva, kö­rettel, paprikás-uborkás ve­gyes salátával. Hogy lesz eb­ből kávéház? „Hát kérem, a győri ven­déglátó-vállalatok kötelezően meghirdetnek kisvállalkozás­ban minden egységet, ettől itt sokat várnak az emberek, bár, abban is lehet valami igaz­ság, hogy most meg már mintha átestünk volna a ma­gyar ló másik oldalára. Ottis Hcitálnak, ahol talán nem kel­k ö s z ö lene. Mert eddig is jól beve­zetett üzletről van szó... Má­sok attól félnek, szerintem fö­löslegesen, hogy az új vállal­kozók, azok, akik egy táska pénzzel érkeznek a licitre — saját szájúk íze, szakmai kép­zettsége vagy képzetlensége szerint változtatnak a helye­ken és így esetleg megszűnik néhány igazán karakteres győri vendéglátóhely karak­teresnek lenni. Vagy egészen más, nem kívánatos karaktert kap... Nincs szó ilyesmiről, vé­leményem szerint, hiszen megfelelő kikötések léteznek, a helyek jellege, alapvető »-fel­állása-« nem változhat a kis­vállalkozásban sem... Jóma­gam itt a társammal együtt elsősorban . arra törekszünk, hogy tisztességes vendéglők legyünk, halételekkel — de bevezettük a másfajta húsok­ból készült ételeket is. Ide be kellett ruházni, amikor átvet­tük, poharakat kellett venni, más berendezéseket, mi még a villannyal is takarékosko­dunk, de nem vágjuk meg a vendéget. Ha ő jól jár, mi is megélünk. De nehogy azt gon­dolja valaki, hogy ez egy »nagypénzes« hely! Ezt csak pénzért nem lehet tisztessé­gesen csinálni... A kávéház? Ügy látom, elérkezett az ide­je...’: t /T o Sós úrnak a halászlé, bár­milyen tisztességesen is kerül az asztalra és bármilyen íz­letesen — csupán átmenet a kávéház világának újraterem­tésében. „Minden együtt van kérem! A hely egészen egy­szerűen ragyogó, az új szín­házhoz közeli új épület, igé­nyes kivitelezésű lakóház üz­leti szintje. Nem volt olcsó, de megérte. A belső tervezést is helyi építész készítette, az üvegablakok, az ajtó gravíro­zott, tehát mintás lesz, az alapszínek a száz négyzetmé­teres térben az arany és a barna, már megvettük a fagy­laltfagyasztót, a rozsdamentes acéltégelyeket, az üdítoaulo- matákat, amelyek a krémita­lokat készítik a pultnál. Né­hány régi berendezési dara­bot is sikerült találni, például egy ősrégi olasz kávéfőző automatát, bútorokat is, fal­ra illő tárgyakat, szóval — minden, kérem, a hangulat!” A „Gold” név választásában bizonyos üzleti szempontokat fedezhetünk fel: bevezetett név, a nagyszámú osztrák, fő­leg bécsi turista otthonosan érezheti magát egy ilyen ne­vű helyen... A mindössze egy­éves múltra visszatekintő, nagy sikert elkönyvelő győri konflis nem egészen véletle­nül az új kávéház elől indul majd városnéző utakra (meg­jegyzésre érdemes, hogy a konflis valamennyi járata jó- előre elkel a szezonban). Sós úr mindenre gondolt, évekig kutatott a győri kávéházak múltjában, közben tanult a régiektől szándékosan is — és nem tart a televíziós konkur­enciától sem. „Egyszerűen azt tapasztal­tam, hogy az embereknek más igényük is van, minthogy va­lahol jót. egyenek, igyanak. Társaságra vágynak, arra, hogy tudják — van egy bizo­nyos hely a városban, ahol őket várják, ahol mindazok­kal találkozhatnak akár min­dennap is, akikre kíváncsiak, akikkel egészen kis dolgokról, meg nagyobbakról is szót válthatnak. Ez nem új felis­merés, de újra érvényben van, nekem kérem, már meg­van a törzsközönségem... Már csak jól kell csinálni...” * Az intézményesített ven­déglátás, az, amelyik „mackó- sította” a kávéházakat, biszt­ró-diszkó mániába esett, most úgy tűnik megújul itt is meg ott is, felszabadítva a szakis­meretet, a hivatástudatot, a vállalkozói hajlamosat. Teret enged a színeknek, ízeknek, hangulatoknak... És ahol nincs kávéház? Ott esténként di­vatba jöhet a telefutás. T. Pataki László NÖGRÁD - 1982. május 22., szombat *1

Next

/
Thumbnails
Contents