Nógrád. 1982. május (38. évfolyam. 101-125. szám)
1982-05-15 / 112. szám
Mikuska P41 egyidős u év- “•** íppen hatvan esztendeje, hogy feleségül vette Gregus századdal... Erzsébetet A község első iskolája előtt aa idősebbek még nagy sóhajokkal lépnek el Ä R K Ha jól vezetett faluközösséget, hat helyről gondosan ötvözött közös bölcsességet, úgynevezett hétköznapi, hasznos tudást, gazdag termést hozó nemzetiségi politikát és hozzá még jól prosperáló, változó feltételekkel és jól elboldoguló szövetkezeti gazdálkodást akar megtapasztalni valaki — járja be sorra a Kis-Zagyvavölgyében azt a településcsokrot, amelynek egyik talán legkisebb tágja Márk- háza. De megtudja majd azt is, hogy nem volt mindig Így, hogy ezért a közös boldogulásért, összetartozásért jó évtizede még egymással és önmagukkal is meg kellett küzdeni, hogy kényes egyensúlyokat kellett és kell ma is megtartani ahhoz — mindnyájan boldoguljanak szép sorjában, ha nem is egyszerre... Kemény életét élt, mégsem kérgesedéit szívű ember lakja az egykori két vár közötti Szurdok-völgyet, egyetlen utcája csupán a legvégén* fenn a hegy tövében (melyik hegy? van itt annyi, hogy számlálni is sok!) válik ketté éppen ott, ahol a legújabb keletű márk- házl nevezetesség — sokan jönnek más megyékből Is megcsodálni — az alig háromesz- tendós, modem vonalvezetésében is sok népit őrző katolikus templom áll. Erről azt tartják, hogy a helybeliek építették — persze segítséggel, pesti bontott anyagból nagyobbrészt — maguknak. Mert bármilyen furcsa, soha nem volt templomuk! A régi időkben is Nagybárkányhoz tartoztak a vallásban* sokan akkoriban mégis inkább választották a hosszabb, nehezebb utat és átjártak a szentkúti erdőn az ottani szép barokk templomba. Hegyi József nyugdíjas fúrómester-üzemvezetővel, a tanácstagi csoport vezetőjével, a népfront községi bizottságának elnökével szót váltva, aztán meg átballagva vele együtt a falu egyik legtöbbet tapasztalt, legjelesebb tudású lakójához, az egykori márkházi bíró fiához, sok minden szóba kerül, amit bizony részletesebben is érdemes lenne megkutatni, feltárni, jegyezni. Addig, amíg van kérdező és van, aki válaszolni is tud a kérdésekre. Mikuska Pál éppen egyidős a századdal. 1900- ban született, ma is ott él, ahol kizárólag képességei folytán bíróvá választott édesapja is élt. Június 11-én lesz hatvan esztendeje annak is, hogy feleségül vette Gregus Erzsébetet. Erzsi néni előhozza a Thonet-székeket az oszlopos tornácra és mosolyogva hallgatja, hogy a pesti „szébgyár” most újra gyártja a régi divatot, de hiszen divatba jött a tornác is, amin ülünk így hármasban, régi márkházi időkre emlékezve, fejtegetve a jelent a múltból. Lám csak itt van mindjárt az egyik legérdekesebb fejlemény: a márkházi eredet és abban is a jelentős változás, hogy a közeli Sámsonháza és az ugyancsak- a faluközösséghez tartozó Luciáivá mellett harmadiknak, vagy soha nem volt nemzetiséginek sorolható Márkháza, vagy úgy változott itt az élet, hogy mára nagyrészt teljesen feladta önmagától, sa'ját életének öntörvényei alapján a nemzetiségét a márkházi ember. A falu is megnyúlt a völgy hosszában, ott ahol ma a régi fakereszt áll, nemrégiben vége is volt a falunak. Ott olvasta' akárki, aki ide vetődött a Szurdok-völgybe, öntöttvasban megörökítve: Tótmarokháza, Fiileki járás... Nos, akár Marok, akár Márk bizonyított, hogy egy Márk nevű lakta a helyet legrégebben, már akinek legalább nevében valamiféle nyoma egyáltalán marad. A tábla Márkházára változott és a szinte teljes asszimilálódással 'eltűnés nélkül felszívódott, összevegyült a nemzetiségi eredet tudatossága is. Mindebből a legfontosabb tanulság számunkra, hogy ebbem ne a roszH Ä Z A szat keressük, amiként a márkházi embernek ez a természetes élet, ezt kell természetesnek tartani itt. De a dűlőnevek azért sokáig őrzik a nyomokat. Pali bácsi sorolja is őket, s vele az ittélők történetét, már amennyi visszafelé nézve ma még belátható belőle — „Kopanyica-dűlő”, ott volt a falusiak kis rossz földje, hegyes, apokás talajon, nem sokat ért. Aztán a „Sztará-Kopanyica”, ott kenderföldek voltak, már a táblán jóval túl, ahol most a legszebb új házal magasodnak Márkházá- nak, bennük Tarjánba, Bátonyba, Kisterenyé- re, iparba eljáró, helyi szövetkezetben dolgozó emberek élnek. De, hogy miből épült a régi Márkháza? A kapusznyici közeli kőbányából fejtette mindenkor a mindenkori helyi ..brigád” az alapoknak, felmenő falaknak valót, meg a tagi dűlőből. „A Lőrinc meg a Dudás később megint mások, újabban meg már a Mucsina meg az Ihraska, hát ők fejtették ki kemény munkával, abból épült a ház". Mai elismert kőművesüket is szívesen neve* zik a nevén: Kotrócz László képesített mester, de van itt kőműves, jó, a többi községben is, eljárnak az iparba is... Hegyi József portáján meg Szabó Gáspár tarjáni zenetanár, képzőművész rézkarcai kerülnek a krónikás elé. Alkotójuk Hegyiék ve- je, és csak azt sajnálja, hogy nincs sokkal több ideje ezen a gyönyörűséges tájon rajzolni, hiszen ezt a vidéket leírni szavakkal nemigen lehet. De akár maga Hegyi József és családja is mutat valamit az itteni élet változásaiból, hiszen míg apja a régi tarjáni Hirsch és Frank gyár öntője volt, a nagyanyja törte a magyar szót. Mikuska Pali bácsi bíró apja, nagyapja meg nagyon jól beszélte a szlovákot, persze még a mai, irodalmi nyelvet megelőző ősi változatát, amit helytelenül neveznek sokan szégyenkezve „tót”-nak is meg „konyhanyelvnek” Is. A mai szlovák éppen azokból az eltérő nyelvjárásokból fejlődött ki, vált egységessé. A Kalocsai volt itt a tanító régebben, amikor nem tanított ő volt a hentes, aztán jöttek a képesítettek: Szabó Béla, Áfntoni László, a Bőze tanító úr, meg Róna Béla. Hegyi József elvezet a régi iskolához a templom szomszédságába. Semmiben sem különbözik egy akkoriban átlagosnak ismert falusi háztól. Hát ezt érdemes lenne megőrizni! Újra berendezni, olyannak, amilyen akkor volt, amikor öt-hat tanuló járt ide betűvetésre Kalocsai mester keze alá. Krakópusztán meg a báró Podmanitzky volt a birtokos, pontosabban ott volt az urasági ház, arra a birtokra szerződött aratáskor, ebből a kis községből 20—24 pár (!) arató. A rossz földek meg arra kényszerítették a márkháziakat, hogy az állattartásban lássák megélhetést. „Bocskorban sokan jártunk. Még a módosabb gazdák sem szégyelték a foltot a ruhán. Nekem béléses nadrágom volt, meg másnak is, a munkához béléssel kifelé hordtam... Állatállomány olyan volt, hogy két gulyára tellett, volt földje itt még a Mihaliczky Vilmos ügyvédnek, attól vettek házhelynek valót a ^ falusiak, aztán az Izsóinak, meg a Lengyelnek. Amikor kijött a jegyző, a kisbiróval ösz- szehivták az esküdteket, voltak vagy hatan, aztán ők döntöttek mindenben, például, hogy ki legyen az újonnan, közösen vásárolt bika gazdája, aki gondozza.. ” Egyet fájlalnak, de nagyon a márkháziak! Hogy az úgynevezett polgári járat, a napközbeni, nem jön a faluba. Nekik kell kimenni a lucfalvai úthoz. A hegy meg a Mohim„a „sete ez itt a Buda-hegy tövében... T. P L. Képek: Kulcsár József
