Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

Szikszói Károly e a d v á n y A b Horváty Lajos, a 0520924. Kámú italbolt vezetője az alábbi nyilatkozatot tette elém: Kedves elvtársakt Javasoljuk, hogy az 1983-as ev legyen Kuskál Jázmin éve. Kuskál Jázmin, a magyar nép hű fia, 1925-ben szüle­tett Pozsonyban (illetve Bra- tislavában), és 1975-ben halt meg a fővárosi 0520924. szá­mú italboltban. Jövőre lenne ötvennyolc éves. Tudjuk, saj­nos, fiatalon ragadta magával a halál, de rövid élete, szeren­csére, teli volt a legkülönfé­lébb eseményekkel, tehát nem véletlenül mondogatta utol­só napjaiban, hogy „mindent láttam, így hát nekem már minden' nap ajándék”. Ügy hisszük, ez a röpke idézet is ékesen bizonyítja mélyről fa­kadó és fáradhatatlan ember- szeretetét. Már gyermekkorában ki­tűnt társai közül, nemcsak magasságával, de tehetségével is: négy másodperc alatt ivott meg egy korsó sört, ami még manapság is ragyogó teljesít­mény. 1944-ben. tizenkilenc éves fejjel került a fővárosba, ahol azonnal beállt a Tök Ász (0520924. számú italbolt) egyik sarkába, és csak nagy ritkán távozott onnan. Éjszakáit ál­talában névtelenül és szeré­nyen a dolgozók oldalán töl­tötte, ugyanis neki is mene­külnie kellett a horthysta be­súgók elől. De a későbbiek­ben, ismerve szerénységét, so­sem hivatkozott erre. A lebukást mégsem kerül­te el. Akkoriban Kuskál Jázmin rettenetesen rákapott a borra, s történetesen egy guberáló­nak ecsetelte a borivás szép­ségeit. A guberálónak öltözte­tett besúgó egyre kedvetle­nebbé hallgatta a politika- mentes kiselőadást, de egy­szer csak fölcsillant a sze­me és megkérdezte: — No és a sör? — Ha teheti az úr, ne igyon sört. Manapság minden sör buggyant. — A német sör Is? — Az is, a franc essen belé — válaszolta naivul Kuskál Jázmin. Szabadulása után ismét ked­venc helyére, a 0520924. számú italboltba tért vissza, ahol továbbra is a borivás gyönyö­rűségéről tartott előadást. Tehetségét egyre többen el­ismerték. Már nem csak a 0520924. számú italbolt törzs- közönsége avatta ideológusá­vá, hanem kezdtek átjárni a környező kocsmákból is. Sze­mináriumaival halhatatlan érdemeket szerzett magának. Az ötvenes évek közepén megalkotta kétsoros remek­művét, amit akkoriban min­den büfében ismertek, s most idemásoljuk az utókor szá­mára: Emelem poharam arra, hogy poharam emelem balra. 1975 tavaszán ragadta ma­gával a delirium tremens, amikor is a pénztárgépet ele­fántfókának nézte, és gyáva nyúlként remegett kedvenc sarkában, ami még önmagá­ban nem lett volna baj, de a rohama után néhány rossz­akarója (mert egy halhatatlan embernek mindig vannak rosszakarói) fölvilágosította ostobaságáról, és ekkor Kus­kál Jázmin szégyenében ki akarta hajítani a pénztárgé­pet az utcára, de az utolsó mozdulat előtt megtántorodott, és a gépet a fejére ejtette... Ezért Is kérjük önöket, hogy az 1983-as esztendőt nyil­vánítsák Kuskál Jázmin évé­nek. Természetesen a hagyo­mányos évfordulók által meg­szokott szabályok szerint jár­nánk el. Mindenekelőtt meg­alakítanánk a Kuskál Jázmin­emlékbizottságot, ami Kuskál Jázmin baj- és harcostársai­ból állana. Az emlékbizottság a hagyományok szerint egy év múlva feloszlana. De ezalatt az egy év alatt rengeteg dol­got szeretnénk csinálni. El­képzeléseink között szerepel egy tévévetélkedő Ariiig a szőlő állampolgáraink aszta­lára jut címmel, tervezünk egy vers- és prózamondóver­senyt is a bordalok köréből és így tovább. Fáradozásukat előre is köszönjük. Tisztelet­tel. Itt néhány aláírás és a 0520924. számú italbolt bélyeg­zője volt látható. — No, mit szólsz hozzá? — kérdezte Horváty Lajos, az italbolt vezetője, miután gon­dosan zsebébe csúsztatta az írást. — Nagyon jó beadvány — válaszoltam —, ez már fél si­ker. — Szerintem is — válaszol­ta Horváty Lajos. — Annál is inkább, mert képzeld el. Ris- koltiék a 8777777-ből Száraz­ság! Dezső-évet akarnak! Hát mond meg, ki Volt az a Szá­razság! a mi Kuskál Jázmi­nunkhoz képest?! — Egy nimand, Horváty úr — feleltem —, egy törpepapa­gáj. Egy Szárazsági a mi Kus­kál Jázminunknak a lába nyomába se érhet. — Ügy van — bólogatott Horváty Lajos. — Még ma föladom, nehogy megelőzze­nek. Méghogy Szárazsági-év™ Magyar Remekírók])'" A termőre fordult diófa tra FTBRUÄRJÄBAN a Kritika című folyóirat adta közre Illés Endre Diófát ül­tetni — Egy klasszikus soro­zat terve című írását, amely — korábbi viták folytatása­ként, azok eredményeit is fel­használva — egy nagyszabá­sú könyvsorozat tervezetét mu­tatta be. Ez a könyvsorozat, a Magyar Remekírók soroza­ta, a magyar irodalom klasz- szikus íróinak és műveinek közreadására vállalkozott. „Olyan összegzésre volna szükség — jelentette ki Illés Endre —, amit Irodalmunk egészéhez vezető kalauznak nevezhetnénk. És olyan olva­sókhoz szólna, akik már jó olvasók: akik klasszikusain­kat, a félmúlt, s a jelen nagy Íróit egy-egy művükben meg­ismerve, a kiegészítést kíván­ják, bizonyos szerény teljes­séget olvasmányaikban, él­ményeikben, könyvespolcai­kon. A nemzeti irodalom fo­lyamatosságát'1. A közreadott tervezet százhatvan kötetet foglalt magába, a meginduló eszmecserében esszéírók, iro­dalomtörténészek vettek részt, a többi között Barta János, Gyergyal Albert. Kardos Ti­bor és Nagy Péter. A nagy­szabású terv általános helyes­léssel, az olvasóközönség ér­deklődésével találkozott. A szép tervek megvalósulá­sának eredményeként 1973- ban Csokonai Vitéz Mihály műveinek kétkötetes gyűjte­ményével indult meg a Ma­gyar Remekírók sorozata. A hosszú távú munkálatokat reprezentatív szerkesztő bi­zottság irányítja, amelynek * közismert írók: Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc, Vas István — és irodalomtu­dósok: Király István Klani- czay Tibor, Pándi Pál, Sőtér István, Szabolcsi Miklós a tagjai. Évente átlagosan öt-hét kötet lát napvilágot, a köte­tek a modern textológia (szö­veggondozás) szabályainak megfelelően adják közre a klasszikus szerzők műveit. A sajtó alá rendezés munkáját tudós irodalomtörténészek vál­lalták. A magyar könyvki-' adás nem először helyez az ^easóközönség asztalára ilyen reprezentatív kflnyworozatot (az ötven es-h atvanaa évek­ben megjelent Magyar Klasz­szikusok sorozata is hasonló célt szolgált), ám ilyen gazdag­ságban, bőségben még egyet­len könyvsorozat sem vállal­kozott arra, hogy összegyűjtse és közkinccsé tegye a magyar irodalom remekműveit. A Magyar Remekírók soro­zata irodalmunk hét évszáza­dos fejlődését mutatja be. Er­ről a fejlődéstörténetről a legtöbb magyar olvasónak — általában iskolai emléked alapján — van valamilyen ké­pe. Valójában ennek a kép­nek az átalakítására, mond­hatnám úgy is, kiteljesítésére törekszik a sorozat. Gyakran nem is sejtjük, hogy irodal­munk története milyen érté­keket és érdekességeket rejt magában. Különösen a régebbi ma­gyar irodalom, amelyet még a műveltebb olvasó is csak hé­zagosán ismer. Holott érdemes megismerkedni vele, hiszen nem csak nemzeti történel­münk alakulását kíséri nyo­mon, hanem eredeti gondola­tokban, költői, elbeszélő és drámai értékekben Is gazdag. Megmutatja, miként eszmélr kediek és éreztek, hogyan éltek, utaztak, munkálkodtak és — történelmünk szüntelen kényszerűségei következtében *— hogyan harcoltak a régiek. A Magyar Remekírók klasz- szikus irodalmunk legjobb mű­veit adja közre, közöttük olyan válogatásokat, amelyekkel — újszerűségük következtében — külön is foglalkoznunk kell. Ilyenek mindenekelőtt e régeb­bi magyar Írod aj om és gon­dolkodás nehezebben hozzá­férhető alkotásai, amelyeknek sajtó alá rendezése kulturális tudatunkat, nemzeti önisme­retünket teszi gazdagabbá. A Humanista történetírók című kötet régi történeti irodal­munk klasszikus alkotásait, a t»bbi között Antonio Bonfini, Thurzó János. Brodarics Ist­ván, Oláh M'klós és Szerémi Gvörgy műveit mutatla be. Mátyás király uralkodását, a magyar állam mohácsi buká­sát és három részre szakadá­sát, vagy a régi Erdély törté-; netét beszélik el esek a tu­dós — általában latinul író — humanista történetírók. Történetírók, akik szenvedély­től izzanak, minthogy nem­csak koruk szenvtelen króni­kásai voltak, hanem a nem­zeti egység, a török elleni küzdelem harcos publicistái is. * Hasonlóképpen érdekes ol­vasmány a Magyar gondolko­dók — XVII. század című kö­tet. Ebben a terjedelmes gyűjteményben a kor magyar filozófiai, pedagógiai és poli­tikai irodalmának kiváló kép­viselőivel ismerkedhetünk meg, a többi között Szenei Mol­nár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc műveivel. A magyar dráma­írók — XVI—XVIII. század című gyűjtemény a régi ma­gyar dráma emlékeit — Bor­nemisza Péter, Balassi Bá­lint, Gyöngyösi István és Bes­senyei György műveit — ad­ja közre. Drámairodalmunk kezdeteiről és fejlődéstörté­netéről rajzol képet, olyan drámai szövegre is rávilágít­va, amelyek a régi magyar iro­dalom iránt megnyilvánuló ér­deklődés következtében egy­szer a színpadon is újjászület­hetnek. NEMZETI IRODALMUNK — és most az irodalmat igen tág értelemben használom, úgy, hogy beleférjen a tudo­mányos, a kritikai és az esz- széirodalom is — gondozása és terjesztése nagy felelőssé­get. egyszersmind szép hiva­tást jeient. Ezt a felelősséget vállalta a Magyar Remekírók könyvsorozata is, amely gon­dos filológiai munkával, szép kiállításban teszi közkinccsé ennek az irodalomnak a leg­fontosabb műveit. A tizedik évébe lépő könyvsorozat —, amely eddig közel hatvan kö- teiet tett le a magyar olva­sóközönség asztalára — a mai magyar könyvkiadás leg­fontosabb; a jövőnek is szó­ló vállalkozásai közé tartozik. A diófa termőre fordult: a termés betakarítása tovább fo­lyik a jövőben is. Pomogáts Béla A vers játékai Tűnődés a költészet napján „Egysaer S. Ä. küllőnővel ket­tesben üldögéltünk a házte­tőn, mint a cserepesek. Indít­ványoztam, hogy írjunk együtt egy párbeszédes verset: egy strófát ő, egy strófát én, és így tovább, fölváltva, míg va­lami befejező részhez nem ju­tunk”. Weöres Sándor meg S. É. költőnő váltott lovakkal futó verse azonban hamar megre­kedt, sem Weöres, sem S. É. könyvel nem tartalmazzák. s Weöres Sándor később Pász­tor Bélával írt közös verseket: „Négysoros strófákat rögtönöz­tünk, furcsa és kusza versi- kéket; ha az egyik leírt vala­mit, belejavított vagy bele­rontott a másik,.. A közösen írt strófákból egy marókra va­lót kis ciklusokba osztottunk Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös han­cúrozás”. Révész lánya, citerdd engem hi a vizen át. Várj, jövök, csak felhúzom rigófészek-papucsom. József Attila és Illyés Gyu­la úgy írt négy közös szonet­tet, hogy egyikük előre meg­adta a rímeket, a másiknak pedig sorokat kellett hozzájuk fabrikálnia: Ó, hagyj Uram még így fe­küdni hasmánt Csak egy kicsit és jöhet a fuszekli A számtantanár bús. szemét te szedd ki s torkát szorítsa össze jól a vaspánt A rímek Illyés Gyulától, a sorok József Attilától valók. József Attila Weöres Sán­Borsos Miklós József Attila- plakettje. dorhoz és S. É. költőnőhöz ha­sonlóan Is írt verseket, és­pedig Mákai Ödönnél meg Bá­nyai Lászlóval fölváltva, sza­kaszonként: minden strófát a következő írta. Költői versenyekről is tu­dunk. A magyar irodalomban Petőfi Sándor, Tompa Mihály és Kerényi Frigyes 1845-ös ve­télkedése a legismertebb, amelynek egy erdei házikó áb­rázolása volt a tárgya. Mindez csak játék, ahogy Weöres Sándor írja: „hancú­rozás". Kiváltképp egy házte­tőn. Innen már csak egy ug­rás a Hold, s nyakig vagyunk a költészet derengő fényeiben. Azaz dehogy. A háztétő na­gyon is evilági, hát még ha Weöres hasonlatát is megfi­gyeljük: „Uldiigéltünk a ház­tetőn, mint a cserepesek”. A cserepes, a csere pező a legva­lóságosabban kétkezi munkás. — Illyés Gyula éppen róluk írta egyik emlékezetes versét: Persze! Itt szembe- dologba kezdtek! Fönt a munkások! Már cserepeznek! Onnan jön ez a friss üzenet, ők verik ezt 0 jó ütemet. Keresztúry Dezsőről van egy régi, elmosódott fénykép: ki­hajol derékig a magasban, s cserepezi a megbomlott, szét­repült tetőt. A háború után vagyunk. Keresztúry Dezső — minden fellengzősség nélkül — az országot építi újjá: egy kollégium tetejét toldozza ta­nítványaival s Illyés Gyula mintha róla írná, szinte a szemközti házban országépítő, bíztató versét. Mintha költői verseny lett volna ez is: ko­moly játék, komoly hancúro­zás. A két költő egymás ka- zét-tollát vezette. Tetőre-pa- pírra vetették egymás versét, dolgát. Hogyan is írta József Attila? Verset, írunk — ők fogják ceruzám át... Az ősökre érti. De nem má­sok fogják-e mindig a költő ceruzáját? A játszótársak, a cserepezők, a szerelmeseink, a költészet folytonosan új sza­bályai, anyanyelvűnk, az ala­kuló világ. Elképesztő módon, a tetőn lovagolva, a legko­molytalanabb költői játékban is a valóság fogja a költők ceruzáját. A költészet a leg­komolyabb játék, a legkomo­lyabb vetélkedés a valősáegal. Győri László Apáti Miklós: Egy mondat Fiák, csak óvatosan a vigalommal, mert könnyen úgy járhattok mint jártam én is, saját gyerekkoromban, fölfogadtam, bogy sob pénzt fogok keresni, a pénzeken majd ezt meg azt veszek, s fölkeltem Búsáét hajnalán, mit ss tudna se zsidó, . v w se keresztény-ünnep-lé nyegéról, ■ a kovásztalan kenyérről, % ' a fogadkozásokról, a böjtről, \ én csak pénzt akartam, ’ * korán keltem, a fejemben készen voltak a legfontosabb látogatandó személyekhez vezető utak térképrajzai, a kölnivízhez vizet tölték, a víz habos lett, mint a szappan, el kellett takarjam a habzó, homályló üveget locsoláskor, s míg mondtam a verset, a „zöld erdőben jártam, kis ibolyát láttam, el akart hervadni, , ­szabad-e locsolni” — kezdetűt, a locsolókhoz és végűi, azon szorongtam, hogy vizezett kölnimről ki ne derüljön} szándékom nem a rokoni, vagy baráti látogatás, de a pénzszerzés maga, siettettem magam, hogy eljussak még a keresztmamához és a nagymamához, s míg ők gyanútlanul ölelgettek, simogatták fejem, in az órájukra lestem, s mire a „hogy megnőttél mióta nem láttalak" mondathoz értünk, már búcsúztam is, szóval, fiúk, ne így locsolkodjatok, de igaz szeretettel, ne a pénzért, de emberi szóért, a piros tojással ne futballozzatok, s a gomblyukba tűzött jácintot állítsátok vízbe, mikor hazaértek, gondoljátok meg, hogy aki adta, egyszer édesanya lesz, és gondoljatok a tavaszünnepre, a Napra, a jóízű esőkre, s arra, hogy pénzért se lehet se tiszta vizet, se áldott földet, se göndör bárány-felhőt venni. Weöres Sándor: Köves István: A hegyek álma Élményeink elsőd­Miröl álmodnak a száijtatlan-vetetlen hegyek fenyvesekkel övezetien fehér túrbánjuk alatt? A leszökdelő erekről s a bányák érc-lakla mélyeiről s a sokféle tarka vigalomról lent a völgybe. Talán egy tanítóról aki lépesmézet perget és vigyáz a méhrajokra és másodlagos voltáról Tudva, a tükrös szemmel célba zuhanók, nem ismerhették meg a test harmóniáját, a futás örömét; a mindig igazat szólók, s a hazudozók hiteltelenítették mára már a mesét; maradt a tétel: a keletkezés változás. Mégis, nem kérdezve, lehet-e, kell-e, akarom is, hagyom is, szülessen bennem a dal, Hallgatódzom, keletkezhet-e a szükséges, a többé megváltoztathatatlan, amely ezután már csak önmagához viszonyuk, s önmagához is mindig ugyanazon módon. Magamban sírok és dühöngök, akár vízben a mész. S vigaszul a Napot szemembe zárom. Befejezett mondat vagyok. hogy nász idején el ne gomolyogjanak. Talán egy gazdasszonyról aki a csibéket őrzi a nagy hegyi rabló madaraktól. De az is lehet hogy az ö álmuk magasabb és idegenebb: az égi felhők hordják-viszik és a mennybolt üressége. Káldi János: Bölőni szigligeti fejszobra alá Figyel a szíiágysomlyói kisfiú, a hűséges-harcos Ady-társ feje, a lombok zászlajába csavarva. Magasra nyúlt láng az arca. Mindenki tudja mire vár. «• Nagyszerű, újszerű dalra. NÚGRAD - 1982. április 10., szombat 3 I

Next

/
Thumbnails
Contents