Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-03 / 79. szám
Kende Sándor: Álmatlan éjszaka után A lövöldözést, az állandó életveszélyt az első két-három nap után úgy megszokta mindenki a fronton, mint a viselt ruhát, s a kitaposott lábbelit. Abban éltünk, az volt a normális; — a csönd már sokkal jobban izgatott. Hányán pusztultak ott csak azért, mert ugyan mit is törődtek már az • egyhangú, távoli gépfegy- verkattogással, elsivító aknával! Nem kúszott a baka a földön, ahogyan tanították neki, mert meg is feledkezett róla. Láttam a vonalba váltásra vonuló katonát hetykén félrecsapott sisakkal, mintha bálba készülne —, s hozták vissza tíz perc múlva sisak nélkül, véres arccal. Tehát: megszoktuk. Nem törődtünk vele. De, ha sebet kapott valaki, akármilyen vacak semmiséget, karba, lábikrába, puha húsba: hideg víz ütött ki a legbátrabbaknak a homlokán is. Éjszaka jött a konyha a vonalba, s a szakácsok kocsija vitte hátra a napközben megsebesülteket. De, aki sántítva, kúszva, vagy négykézláb mozdulni tudott, nem várta meg az éjjelt. Rémült, vacogó, hirtelen támadt erő remegtette a sebesültet; akkor kezdett félni, amikor már elengedhette a puskáját —, s nem lehetett visszatartani : botladozott, vergődött hátrafelé. Hat kilométerre volt az első kötözőhely... Csak tetanusz injekciót adtak, mást nem tudtak kezdeni velem. De onnan már sebesültszállító kocsival kerültem hátrább. Nem emlékszem a falu nevére, ahol operáltak. Arra sem, hogy barakkban volt-e a tábori kórház, vagy iskolaépületben. Elaltattak a műtéthez, s fogalmam sincs, hány óra múlva eszméltem: vagonban ébredtem, szalmán, Valaki a vállamat rázta, az arcomat paskolta: — Magyarország! . . i — ezt súgta (de lehetséges, hogy kiáltotta). Alagútban haladtunk. Piros lámpát láttunk: — ez jelezte az országhatárt Husztra szállítottak. A börtönt rendezték be kórháznak. Ketten feküdtünk egy cellában. Közel a mennyezethez négyzetméternyi rácsos ablak .... Aki tudott, kikuporodott délutánonként a kapualj közelébe, az udvarra, míg vissza nem zavarták a cellába A kapuból/ ki lehetett látni az utcára . . . Két hét múlva, ahogy a front fokozatosan befelé szorult, Szatmárnémetibe kerültünk. A tornateremben a bordásfal tövében feküdtünk szalmán és pokrócon. Nyár volt, s aki mozdulni tudott, kifeküdt az iskolaudvarra a fűbe; bent nem lehetett megmaradni a, sebszagtól. Közeledett, közeledett a front . . . Budapestre szállítottak. Az Abonyi utcai vörös köves iskolaér "etben már két év óta működött a kórház. Helyi, hátországbeli betegek kórháza: vakbélgyulladás, lábtörés, sárgaság, gyomorfekély. Mi voltunk az elsőfrontosok. koszos zubbonyunk mellén a tűzkereszttel. A teakonyhába, az ápolószemélyzet szobáiba is sebesülteket fektettek, s a folyosókon operáltak. A sárgaság, a vesebaj, a lábtörés miatt fekvők fintorogtak tőlünk: — pizsama ugyanis nem volt velünk. furcsa színűek lehettünk. s nem szerettünk beszélgetni. Az első napokban még magam voltam a szobában „frontos”. Rajtam kívül csak nyolcán feküdtek, s. hol az egyiknek, hol a másiknak akadt valami kívánsága; —, de amilyen ütemben érkeztek a sebesültszállító kocsik, úgy egyre ritkábban jelentkezett a hívásukra ápoló, v«£y orvos. Ha Schrammel úrnak szüksége volt valamire: csöngetett, felült, s úgy várakozott — Fegyelmezetlenség 1 — mérgelődött. — Órákig hiába jelez az ember! Néhány nap múlva egy páncélos katonát fektettek be hozzánk. A fején sebesült, s akkora turbánt hordott, mint egy mohamedán. A nevét se tudtuk jól. De, ha Schrammel úr lázongott, azt mondta: — Majd jövőre! — Mit jövőre?! — Akkor nyaralhat! Schrammel úr a Thököly úti tömbépület házparancsnokaként tevékenykedett, mielőtt idekerült. — Ki a fene akar nyaralni?! — csattant föl. — Mondom, hogy jövőre! — Még, hogy jövőre! Kiűzzük az ellenséget! Utána még éppen elég dolguk lesz! A páncélos katona nagy nehezen megfordult az ágyán, és a hátsóját mutatta, melyről lecsúszott a takaró . . . Egyszer tárva felejtődött az ajtó. Kint azt hiresztelte valaki, hogy Kecskemétre ért a front. Schrammel úr kiült az ágya szélére, de így se látta, kik beszélnek a folyosón. — Azt hiszik, olyan egyszerű! — ingatta a fejét rosz- szallóan. — Vészmadarak! — Maga belehalna, ha vége lenne! — mordult a páncélos.. — Ez a fegyelmezetlenség, ez . . . emiatt . . . Akkora indulat feszítette, hogy nem tudta befejezni; a sebesült katona ezen nevetett a legjobban. — A Thököly úton nagyobb a fegyelem, mi?! — Én nem is tűröm! Az én házamban tudja mindenki, hogy . . . — Fenét tudja! — Mi?! Mit mond?! — dühöngött most már a házparancsnok, mert a fejkötéses fiú újra hátat fordított, s azt tartotta feléje most is, ahonnan lecsúszott megint a takaró. Két másik betegből is kipukkadt a csúfondáros jókedv. De abban a pillanatban fel- bődült a sziréna a kertben. S már kezdték is verni a folyosók végén felfüggesztett vasdarabokat. Fölrántották a szobaajtókat. Schrammel urat hordágyon kellett a légópincébe vinni — mi, többiek, egymást támogattuk le. Az alsóbb emeletekről, s a földszintről hordták le a magukkal tehetetleneket. Messze valahol bombáztak, s órákig tartott a csönd. Izzadtunk, elfogyott a levegőnk, kötéseket kellett váltani. Akadt, aki félrebeszélt, s olyan is, aki kártyázott. Aki eszméletlenül feküdt, azzal nem kellett törődnie senkinek. — Schrammel úr, maga tulajdonképpen légóparancsnok! — szólalt meg a bekötött fejű páncélos katona.- — Nincs ilyenkor semmi dolga? — Hallgasson most! Csönd tehát megint. Nyögés, horkolás, váratlan föl- jajdulás és csönd. Hogyan kezdődött mégis?... Föl se figyeltünk arra, hogy itt-ott már beszélnek. Ápolók, szakácsok, orvosok. Innen is, onnan is elindult a hír, hogy . . . hogy: továbbmegyünk. Nyugat felé, Veszprémbe talán, az egész kórház Két nap, három pap múlva; először a nehezebb betegek, aztán . . . . . .A lépcsőkön fölfelé, amikor a folyosókon végre megint villanyt lehetett gyújtani, és Schrammel urat előrevitték hordágyon, mi összekapaszkodtunk, s a bepólyált fejű megállt a kanyarodéban a falnál; — Kid van Veszprémben? — kérdezte, s világított a szeme. Értettem. Aztán a szobaajtóban újra megállt. Odaintett Schrammel úr ágya felé: — Jobb is, ha élviszik! Nem aludtunk el. De senki sem beszélt Később betoltak valakit. Délután amputálták, észnél volt, de mozdulatlan és teljesen érzéketlen: föl se fedezte még. hogy nincs lába. Mondom, nem aludtunk el. A laktanya udvarán két éve fölállították a vesztőhelyet úgynevezett katonaszökevények számára. Olyan tisztán láttam most a sötétben ezt a gyászos alkalmatosságot, mint akkor, ügyeletes szolgálatban, a folyosóról: — salakdomb a fal előtt, egy szál deszka, semmi más. Cigány- katonát hozott be a készültség a városból, nem szökött, otthon találtak rá, részegen aludt. — Négyen álltak előtte, kivégzőosztag, négyen a saját szakaszából. Tegnap együtt kártyáztak. Három méterre álltak tőle, puskájuk csöve majd a fejét érte. — Bajtársaim! Bajtársaim! — kiáltozott a cigány a salakdombon . . . , Nem aludtunk. Schrammel úr felnyögött, csöngetni akart csillapítóért. — Veszprém? . . , Németh Endre rajza — Szükségük van légópa- rancsnokra! — mondta a páncélos katona. Az amputált váratlanul ordítozni kezdett; — észrevette, hogy nincs meg a lába. Nem aludtunk. Veszprém... Aztán majd tovább... Vagy... Bajtársaim! Bajtársaim!... — hallottam a cigány kiáltozását hangosabban és közelebbről, mint a láb nélkül maradt katona jajveszékelését a szomszéd ágyról. Reggel, amikor ébresztő ürügyén ránk nyitotta: a bekötött fejű ült már az ágyban. Én is ültem. Néztük egymást. — Na? — kérdezte. Schrammel úr nem ült fel. Csillapítóért nyögött ...ö szerzett valahonnan ruhát a páncélos katona. Üj- ságpapírosba göngyöltük tehát a zubbonyt, nadrágot bakancsot, és levittük a Dunára. Késő délután volt. Semmi szél nem fújt Sötétedni sem akart — Félsz? — szólalt meg társam: idegennek tűnt így civilben. Válaszolni nem tudtam, csak a vállam rándítottam: — Miért?... Beeresztettük csomagunkat, a katonaholmit a Dunába, és azt hittem, hogy ezzel a magam részéről befejeztem a háborút. Nem sejtettem, hogy négy irgalmatlanul hosszú hónap van még hátra, s, hogy hányszor alszunk majd nyilvános óvóhelyen, mennyi hamis iratot kell szereznünk, s, hogy télen az utca lesz a legalkalmasabb búvóhely. Visszafordultunk a parttól, szembe a várossal. Ö turbá- nosan, bepólyált fejjel, én felkötött karral. A fekete ernyőkkel védett, háborús világításban úgy állt a város, mintha kapaszkodna, hogy el ne süllyedjen a sötétségben. — Találunk bórátokat... — intett a mellettem álló a fénytelen ablakok felé. , lefelé" Örkény István születésének hetvenedik évfordulójára Április 5-én, ezelőtt hetven esztendeje született Örkény István Kossuth-díjas drámaíró és elbeszélő. 1979. június 24-én halt meg. ForgatókönyV című tragédiáját a Vígszínház, Macskajátékát a Pesti Színház játssza, könyvei sorban' megjelennek. „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a poziturában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézünk körül, adjunk számot a látottakról. 'íme, a világ fejtetőre állt.” Örkény István születésének hetvenedik évfordulóján egyáltalán nem szentségtörés az írónak a groteszkről szóló írásából idézünk. Elvégre ki kapta meg 1970-ben Francia- országban a Fekete Humor Nagydíját? A groteszkről szóló írásában — terpeszállásban, fejjel lefelé — egy szomorú szertartás is szerepel: „Imhol egy temetés 1 Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolén át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy... sokáig emlegetik... a kedves halottat, és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a hazudott részvétnyilvánításnak”. Ne álljunk-e tovább is terpeszállásban, fejjel lefelé, s ne kezdjük-e halálánál Örkény István hetvenéves „egypercesét” ? A groteszkre, a különösre, a furcsára sok példa van «a világirodalomban. Swift Gullivere egyszer óriás, egyszer hüvelyknyi emberke lesz, Gogol hivatalnoka elveszti az orrát, s az orr kegyelmes úrként flangál Szentpétervár- szerte. A groteszk a társadalmi visszásságok ábrázolásának régi jó eszköze. Örkény Istvánnál is. Miért ne illene hozzá? Örkény István .fejjel lefe- lé”-való élete, életműve végső kórházi ágyán befejezett Forgatókönyv című tragédiájával kezdődik, majd további drámák következnek — ne felejtsük: visszafelé! —, a Vérrokonok, a Pisti a vérzivatarban, a Macskajáték, a Tóték- ból készült film, az Isten hozta, őrnagy úr! aztán a Tóték című dráma, az Egyperces novellák, elbeszélések, az ötvenes években riportutak Dunaújvárosba (Sztálinvárosba) az új, a szocialista Magyar- ország felfedezésére, 1952-ben a Lila tinta című nevezetes, vitát kavaró elbeszélése, 1947- ben a Lágerek népe, hadifogságának naplója, 1943-tól 1946-ig szovjet hadifogság; 1941-ben első elbeszéléskötete, a Tengertánc; 1937-ben első számottevő írói jelentkező-- se a Szép Szóban; 1934-ben gyógyszerészdiplomát szerez, aztán leérettségizik, középiskolába, elemi iskolába jár. végül 1912. április 5-én Budapesten egy jómódú patikus fiaként megszületik. Ezelőtt hetven esztendeje. Halála is olyan közeli még, hdgy terjedelmes életművét csak most kezdi felmérni az irodalomtudomány. Sok vita folyt körülötte, az azonban biztos: Örkény István, a metszőén éles elméjű író igazi humanista, századunk jelentékeny, nagyon is komoly alkotója. Most, amikor ezeket a sorokat írom, odakint — márciusban! — esik a hó. „Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolén át végignézhetjük. amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót” Örkény István élő hétven évét. Győri László NÖGRÁD — 1982. április 3., szombat 11
