Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)

1982-04-03 / 79. szám

M. Szabó Gyula riportja A tavasz cirógat. Az erkély­re függesztett hőmérő higany­szála huszonöt fokot mutat, né­hány lurkó pulóver nélkül űzi egymást a még fakó gyepen. Egyikük a lendülettől átbuk­fencezik a parányi fenyőn, a facsemete törzse bénultan bo­rul a földre. — Zsolt!!! — harsan fel a délelőtti csöndben egy elnyúj­tott kiáltás. — Azonnal gyere fel! — szól a loggiáról a szi­gorú apai utasítás. Az épület környékét szorgalmasan ge­reblyéző lakók tekintete ösz- szevillan. A késő ősszel el­hullatott szemetet, az ablako­kon kipöckölt cigarettavége­ket gyűjtögetik, a homokozó megülepedett medrét lazítják. Az' apró fenyő látványa fáj most nekik, amelynek vékony gyökeiéi három esztendeje ka­paszkodtak meg. Azzal a tu­dattal ásták a gödröt neki, hogy ha ők nem is, talán egy­kor majd a gyerekek hűsöl- hetnek lombjai árnyékában. A vigyázatlan nebulóra nincs mi­ért haragudni, csupán üstökön ragadta az alkalmat. Egész hé­ten az iskola padjában, délután a napköziben, ha hazaér az el­ső csillagok már az égen. Meg aztán, aki egyszer vállalkozik a faültetésre, virágnevelésre, azzal is tisztában van egyszer felvijjog a fűrészgép, egyszer vázába kerül a legpompásabb rózsaszál is. És mégis, ezen a tavaszi délelőttön nyüzsög a házak környéke, kevés az ásó, a kapa. E két szerszámra mo­solyogva mondja ismerősöm: ner i kell a nagyharang hozzá, ilyenkor tavasszal, az előzőek úgy is összeboronálják a lakó­társakat. .. Kezemben egy értékelés, amely tudatja, hogy a megye- székhelyen az „ötvenezer munkanapot Salgótarjánért” akció keretében, az elmúlt évben negyvenhárommillió forint értékű társadalmi mun­kát végeztek. Egyebek között leraktak huszonkétezer járda­lapot. Nem tudom mennyibe kerül egyetlen járdalap elhe­lyezése. De ezekhez nem kel­lett postázott megrendelés, visszaigazolás, se művezető, se kőműves. Azok készítettek be­lőlük járdát, akik közleked­nek rajtuk, akiknek félcipője heves nyári záporok után nem szalad majd tele latyakkal. S nem kellett hozzá bérszám­fejtő sem, aki kiszorozná az érte járó munkabért. Az ön­kéntes járdaépítők fizetsége az öröm. mert mélyen gyökerezik bennük a közügyek iránti sze­retet. S amikor különböző okok miatt megcsappantak a népgazdaság lehetőségei, min­denütt és mennyire kellenek ezek a kezek... — A közelmúltban részt vet­tem néhány szövetkezeti kül­döttközgyűlésen. Elhangoztak dicséretek, s ahol ioaos volt, az ÁFÉSZ-eket bírálták az el­látás hiányosságaiért, az el­avult üzletek miatt — mond­ta a minap a MÉSZÖV elnöke. — örvendetes volt a tagok hozzállása. Megértették^ hogy a szövetkezet fejlesztési lehe­tőségei sem kimeríthetetlenek, s bizony szükség van egy-egy kisebb-nagyobb létesítmény megvalósításához anyagi hoz- záiárulásukra is... A példa a város melletti község. A környéken élők te­temes összegért vásároltak cél­részjegyeket szeszfőzde építé­séhez. Hoay éppen szeszfőzdé­hez? K.-n ravatalozóhoz ajánlottak fel pénzt a falu­siak, Sz.-en a szövetkezeti bolt felújításához. Tavaly a Vöröskereszt kezdeményezé­sére gyűjtés kezdődött egy salgótarjáni szociális otthon kialakításához Aligha akadt a megyének olvan teleoülése ahonnan utalványon, csekken ne érkezett volna küldemény­re, ne vállalkoztak volna be­tonozásra, szakipari munkák végzésére. Az értelmes célok azonnal mozgósítják a társadalmi tar­talékokat. W Es a fizetség? tatlanná. A kombájnos két órája bíbelődött vele a tűző napon. A műhelykocsival ér­kező szerelők is tehetetlenül csóválták a fejükét, a csere elkerülhetetlen volt. — Hívjátok fel az AGROKER kirendeltségét, ha nincs nekik, a szomszédos gazdaságokat! — intézkedett az elnök, s bosszankodott a meteorológiai előrejelzések miatt is. A közeli napokra esőt jeleztek. Csöröghettek jobbra, balra, a szükséges darabból sehol sem kaptak. Az elnök kiküld­te a táblához D. Istvánt, a sofőrjét, vontassák be, majd lesz valahogy, legfeljebb egy géppel kevesebb megy. D. addig pusmogott a kombáj- nossal amíg egyességre nem jutottak. Bevették magukat a műhelybe, a gépkocsivezető keresett egy alkalmas vasda­rabot, befogta az esztergapad­ba és nekivetkőzött. Már sö­tétbe borult a major udvara, amikor a háta mögött az el­nök állt meg. — Hát te’ Mi a frászt büty­kölsz? Eredj pihenni, reggel Pestre indulunk! — Elnök elvtárs, megpróbá­lok esztergálni — motyogta a másik némi megilletődöttség- gel, a tettenérés miatt. — Te ezt is tudsz? — Igaz, nem vertem nagy­dobra, de ipari tanulóként ezt is belém,sulykolták, hátha-hát- ha megragadt valami belőle... Éjfél körül járhatott, mire D. elkészült. Fáradtan esett az ágyába, még a konyhaasztal­ra készített vacsorából sem harapott. Hajnalban frissen borotváltan, idejében felvette a szövetkezet elnökét. — Na, mire jutottál? — ér­deklődött tőle. D. csak hüm- mögött az orra alatt. Megkér­dezte, van-e öt perce, és ki­vitte a gazdaság elnökét a műhelybe. Odarakta eléje a törött és az éjszaka esztergált alkatrészt. Hajszlára stimmelt a kettő. — Jobban járnánk, ha min­dig ezt csinálnád! — mondta az kedélyesen. Fejcsóválva forgatta kezében a hideg és fényes fémdarabot. Most, hogy felidézi az em­lékeket, sietve hozzáteszi: — Azt hiszem naponta rá­bukkannánk nálunk ehhez hasonlóra. Ha véletlenül meg­rántja a derekát egy fejős, a standját csak el kell látni va­lakinek, a fejés sem marad­hat el. Aki a sajátjával előbb végez,__ besegít. Nem kell eh­hez telepvezetői parancs, meg túlóradíj sem. Mindenkivel előfordulhat. Valahogy termé­szetessé válik az emberek többségében, hogy így együtt magunk javát szolgáljuk-akar- juk. S valóban szükséghely­zetben mutatkozik meg, kikkel számolhatunk mi igazán — bölcselkedik a forrón gőzöl­gő kávé fölött. Az 1.-1 közös gazdaság ser­téstelepére váratlanul toppan­tam be. Az állategészségügyi előírások szerinti ceremónia után hiába kerestem a telep­vezetőt az irodájában. — Az istállók környékén nézze! — igazított útba a fe­hér köpenyes asszonyka. M. Zoltán ott babrált a kutri- cák között. Koszos kék ka­bátban, lábán ragacsos gu­micsizma. Kibírhatatlan szag a falak között. A telepvezető arca kipirult, a haja csap­zott volt. Csuklóját nyújtotta az üdvözlésre. — Kevés a gondozónk! — sóhajtotta kinn, óriásit szip­pantva a részegítően friss le­vegőből, mint a( búvár me­rülés után. — A fialásnál segédkeztem, más alkalommal gyere! — hárította el a beszélgetést, s fordult vissza más dolgát vé­gezni. A csarnokot szépen kitaka­rították, sehol egy hulladék, talán még a port is 'nagyító­val kellene keresni. Küldött­ség tiszteletére volt a sürgés­forgás, a látogatás le is zaj­lott annak rendje-módja sze­rint. H. Miklóssal este futot­tunk össze. — Nehogy azt hidd ám, hogy csak a te két szép sze­medért porszívóztunk! lgy_ is van mit kiköhögni egész nap, hátha még rendetlenség is lenne. Megfogalmaztuk a szo­cialista brigád felajánlásában, hogy ügyelünk a munkaterü­let tisztaságára. De nem ám egy órával korábban fejezzük be a melót! Ez már benne a vérünkben, azzal kezdődik, hogy nem szemetelünk — mondja az asztal mellett. Büszkén újságolja, hogy me­gint a legjobbak között érté­kelték kollektívájukat. Nem a rend miatt, azért mert jól dolgoznak. Aztán a többi: óvodát patronálnak, teljes lét­számmal jelen vannak a kommuríista műszakokon. — Jött közénk két új srác. A pénz miatt, legalább más­fél ezprrel több lett a boríték­ban. Éppen szabad szombati műszak előtt voltunk, ők meg szépecskén elkezdtek tervezgetni, hogy hová men­nek, mit csinálnak a hétvé­gén. Kiböktem, hogy én már sejtem a szombat délelőtti programjukat. Itt lesznek ve­lünk együtt! Kedvetlenül hümmögtek a. fiúk. Van-e gyereketek”? — kérdeztem tőlük, pedig mondták már. hogy nőtlenek. „Tudtunkkal nincs” — vágták rá vigyorog­va. .,s nem is tervezünk egye­lőre’” „De ha majd lesz va­laki bolond hozzátok menni és csináltok, azt akarjátok, hogy a patakpartra járjanak óvodá­ba. mint ti’” Nem kellett több szöveg de azért fúrta az oldalam a kíváncsiság, bejön- nek-e? Bejöttek. A pénz meg ment óvodára, iskolára, vagy mit tudom én mire... H. Miklós alig túl a negy­venen. Ami a szívén, az a száján. Arcán a napi fáradt­sággal, egy kisfröccsre ugrott el az étterembe, felesége szü­lői értekezleten. — Az iskola is szokott kér­ni ezt-azt. Megcsináljunk — mondja s kihörpinfi poharát. Az önzetlenség gyakran em­legetett színtere a szocialista brigádmozgalom. A jól is­mert hármas jelszó jegyében temérdek lehetőség kínálko­zik, légyen az a legkisebb vállalkozás, egy kollektíva szemléletének kifejezője, egy­ben alkalom egymás nevelésé­re. T. nénihez sűrűn kopogtat­nak be az asszonyok. Nincs senkije, harmadik emeleti la­kásában így aztán meghossza- bodnak a napok. Ünnepnek számít, ha becsengetnek. — Csókolom' Hogy tetszik lenni? — elmaradhatatlan szavak, pedig a kereskedői? tudják: T. néni egészsége nem a legjobb, hiszen neki a másfél szobás lakás kitaka­rítása is megerőltető. A bri­gád egyik tagja ismerkedett meg vele az üzletben. Ott totyogott-toporgott tehetetle­nül a polcok erdejében, a pénztárnál szemüvege híján esetlenül próbálta volna ki­számolni az aprót. Kipattant a szikra: mi lenne, ha alkal­manként meglátogatnánk, se­gítenénk az öregasszonynak ? Beosztották maguk között, ki­re mikor kerül sor, s azóta nincs olyan hét, hogy vala­ki fel ne ugrana hozzá. Elmo­sogatni, kiteregetni, ha csak félórára is. Sőt, havonta ösz- szeadpak száz-száz forintot, ezzel pótolják ki T. néni cse­kély nyugdíját. A hála? Egyik nő sem vár medáliákat. A legtöbb, amit megkapnak a fátyolos han­gú „köszönöm”. S az idős asszony olykor a szomszédok­kal találkozva dicsekszik; igaz, gyereket nem szült, de a leg­rendesebb lányai neki van­nak! A b.-l gyár szakszervezeti bizottságának titkára hozta fel, hogy a mikulás, kará­csony tájékán tucatnyi szoci­alista brigád ül személygép­kocsikba s robog el harminc kilométerre levő gyermekott­honba. Felpakolva csokoládé­val. cukorkával, játékokkal, mintha édes gyermekeiknek igyekeznének meglepetést sze­rezni. Nyáron a .kicsiket hív- < ják maguk közé, megmutatják nekik a sz-erszámokat, beren­dezéseket. Tudják, a gyermek életében ez csupán egy csepp a szeretetből, de hát a leg­nagyobb víz is ilyen apró cseppekből áll. — Ne haragudjon, nincs ná­lam — suttogja a barna ha­jú srác. Nem látszik tizenhat évesnek sem. A többiek arcá­ról is lefagy a mosoly. L. egyiküket-másikukat ismeri, hiszen itt született, itt él a nagyközségben. Nyolc óra ré­gen elmúlt, a presszó légteré­ben vastag füst gomolyog, a félhomályban hunyorognak a fiatalok. Az önkéntes .rendőr figyelmezteti őket: a személy- igazolványnak zsebükben a helye és diszkrétan javasolja, hogy iszkoljanak haza. Foly­tatódik a razzia. Mire a te­rem másik végébe érünk, az előbbi társaságnak már csak a hűlt helye. Jut a pincérnek néhány korholó szó. amiért szeszes itallal szolgálta ki a feltehetőleg fiatalkorúakat. Máskor az ára borsosabb lesz, szabálvsértési feljelentés. — Évente egyszer-kétszer részt veszek közúti ellenőr­zésben is. Van egy kocsim, többnyire szombaton vagy va­sárnap veszem elő a garázs­ból. Ilyenkor tavasszal né­hány autósba mintha a kis­ördög bújt volna bele. Hajta­nak, akár a megszállott, ve­szélyeztetik mások biztonsá­gát — említi a volán mögé ülve. A múltkor már pizsamában olvasgatott, hangosan zörög­tek ajtaián, utcabeliek kér­ték családi perpatvarhoz. Se­besen magára rántotta . ruhá­ját. Az egyik ismerőse öntött fel a garatra a kelleténél ;ob- ban. L. másfél órán kérész'ül magyarázta neki, hogy nem jó .ez, reggel dolgozni indul, a gyerekek iskolába... — Két nap múlva futottunk össze. Elnézést kért, szégyelte magát. Azóta sem hallottam rosszat róla! A nyári történetet, a k.-l te nelősVvetkezet elnöke ele­VPOpe'-* '„1 A 1 •"'»betakarítás dan­dárjában iártak. az elnök naoközben többször megtette K» aratókhoz vezető utat. Dél körül áz egyik SZK—4-es felmondta a szolgálatot, fon- tus alkatrésze vált használha­Farkas András: Kőműves (diópác) Az önkéntes határőrök ott ültek a hosszú ebédlőben és figyelmesen hallgatták az ér­tékelést. Civilben egyikről- másikról nehezen képzelné az ember, hogy alkalmanként fe­gyelmezettebb a legkiválóbb kiképzést kapott katonánál, hogy amikor a szolgálat úgy kívánja, nem számít az arcu­kat mosó hideg eső, -a hor­hosban megtett kilométerek. Meggyőződésből vállalták az ország határa őrzésének se­gítését. — Még az egyenruhámból ki sem bújtam, elhatároztam: leszerelés után belépek az ön­kéntes határőrcsoportba. Szó­ba hoztam az asszonynak, nem lelkesedett érte. Mondta, így is eleget voltam távol, minek az újabb kötöttség? — ma­gyarázza M. István ■ trakto­ros. Hogy nem sokat töpren­gett a fehérnép szaván, az is közrejátszott benne, a mun­kája av földekre szólítja, s aki egyszer hozzászokott, hogy tekintete megakadjon a fur­csán, ha tagja egy csoport­nak, ha nem, észreveszi azt Neki személyesen nem gyűlt még meg a baja határsértő­vel, de a csoportból már köz­reműködtek kézrekerítésben. — Most már a feleségem sem korhol meg érte. Sike­rült meggyőznöm... L. Béla is hasonló cipőben jár. önkéntes rendőr. — Magam is meglepődtem először, hogy mennyien va­gyunk amikor a járási rend­őrkapitányság összehívott ben­nünket. akik szabad idejük egy részét a belügyi munka segítésére fordítják — jegyez­te meg az üvegportál előtt. A presszóba indultunk ellenőr­zésre. Az asztalok mellett ki­sebb-nagyobb társaságok, . a péntek esti hangulat lassan a tetőfokon. L. int a szemé­vel, a fal mellett tizenévesek vihognak, előttük félig üres sörösüvegek. Néhány pillanat­ra meglepődének, amikor odaállítunk hozzájuk. A for­maságok után az önkéntes rendőr kéri a személyigazol­ványokat. Emberek: gépkocsivezető, aki esztergál, ha a helyzet úgy kívánja, városon, és fa­lun élők, akiket zavar a kul­túrálatlan környezet, tanács­tagok, akik nyakukban a körzet gondjaival, hivatalba járnak, gyűlésekre, a bel­ügyi munka önkéntes segítői, akik olykor népszerűtlen fel­adatukat teljesítik. A sor egy­re hosszabb... P.-ről, a főmérnökről re­gélik munkatársai, hogy ami­kor két teljes hétre leállt a termelés, továbbra is minden áldott reggel háromnegyed hatkor előre köszönt a portás­nak. Az meg már megszok­ta, fel sem vette, hogy a fő­mérnök, bár semmi dolga, vé- gigcaplat az üzemrészeken. A belgyógyász rendszeresen eljár az öregek napközi ott­honába. Tízperces előadást tart, praktikus témákról be­szél az öregekkel, válaszol a kérdéseire, olykor vérnyomást mér. Az onkológus főorvos a legjobb munkásőrök közé tar­tozik, szolgálatot lát el, ott a lőtéri kiképzésen. A társadalmi munkát szer­vező bizottság elnöke napon­ta több tucatszor kapja fel a telefont. Munkagépet kér, anyagot, figyelmeztet a moz­gósításra, veszekedik, ügyel, hogy az építőanyag idejében a helyszínen legyen. — És a fizetség? — ez a kérdés ismeretlen számukra. Hiszen önként vállalták tár­sadalmi tisztségüket, a közös­ség megbízatását, önként vál­lalták a munkát, amelyet igyekeznek megelégedésre tel­jesíteni. Előfordul, hátuk mö­gött mások összemosolyognak, kaján megjegyzések röppen- . nek. Előfordul, hogy áprilist játszatnak velük, hogy hiába a legnagyobb Igyekezetük, akadályokba ütköznek. S bár lenne okuk emiatt méltatlan­kodni, kézlegyintésre, társa­dalmi munkájukat másnap folytatják. S nem utolsó: munkahelyükön elégedettek velük. Csupa bizonyíték, mi­ként kezd általánossá válni a szocialista emberije jellemző egyik tulajdonság. Az önzet­lenség kapcsolataink algebrá­ja, amelynek, ha ismerjük képleteit, sokkal könnyebben oldhatjuk meg közös felada­tainkat. Talán olyanok ők. mint a patak alján megbúvó kavi­csok, ^ felszínen olykor mit sem látunk belőlük, de a víz, örvénylése jelzi jelenlétüket.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents