Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-24 / 95. szám
Önarckép Krumpliszedők Háy Károly László emlékére Méltatlanul keveset emlegetett festő a hetvenöt éye, 1907. április 27-én született Háy Károly László. Ki volt ő? — kérdezhetjük még a benn- fentesebb tárlatlátogatóktól is, amely érdeklődésre minden bizonnyal ez a válasz: aki azt a furcsán visszanéző, öreguras külsejű önportrét festette. Igen, ez az azonosítás kétségkívül igaz, ám tény az is, hogy mind e jellegzetes férfialak elkészülte előtt, mind annak befejezése után még számos más fontos mű került vászonra vagy papírra Háy Károly László gyakorta helyét változtató műtermében. Csók István, Réti István, VasZary János egykori tanítványa ugyanis rendkívül mozgalmas életet élt. Alighogy bemutatkozott 1927-ben, s alighogy megrendezte első önálló kiállítását 1929-ben — tehát huszonkét éves ifjúként —, máris Berlinben tűnt fel, azzal a céllal, hogy a legújabb művészeti irányzatokat megismerje. A német főváros ebben az időben a forradalmi eszmék híveinek egyik nagy csoportosulási helye volt, így hát az ifjú Háy számos haladó szellemű művész munkásságát a legközvetlenebb közelről tanulmányozhatta. Az expresszionisták tették rá a legnagyobb hatást Talán elsősorban Käthe KoHwitz, akinek szinte szétrobbannak befeketített kartonjai, amint a nyomor poklait a grafit éles villanásaival megidézik. Amikor hazatért, Háy bekapcsolódott az illegális kommunista párt munkájába, amelyet a maga módján segített: röpcédulákat illusztrált, plakátokat rajzolt. S tette ezt abban a robbanó, expresszív stílusban, amit Berlinben szívott magába, s tette oly elszántan, a mindent vállalás jegyében, hogy kétszer börtönbe is zárták — festőt, az ábráiért... Amikor a szocialista képzőművészek csoportja megalakult Háy Károly László természetesen alapító tagként vett részt munkájában, és az ő művei is ott függtek a Tamás Galériában, amikor ez a Derkovits örökségét vállaló, ápoló, azt tovább éltető közösség 1935-ben „Üj realisták” című tárlatával a nyilvánosság előtt bemutatkozott. E társulásnak ő volt az egyik legállandóbb tagja. Nem hiányzott az 1940-es újraszervezésekor sem, s ugyanígy vállalta az 1942-es „Szabadság és Nép” című bemutatkozás minden ve. szélyét is. Készített egy antifasiszta szellemű linóJeum- metszet-sorozatot is Német maszlag — török áfium címmel. & volt bátorsága kiadni' ezt a keze alól a terror tombolájának idején... A felszabadulás után Háy Károly László művészete is megkapta a neki járó megbecsülést, a mester azonban stílust is, munkát is váltott. Kevesebb indulattal, kissé oldottabb modorban irodalmi kiadványok egész sorát illusztrálta, köztük a neki oly kedves Csokonai és Petőfi új kiadású műveit. Aztán a díszlettervezéssel is megpróbálkozott, mégpedig oly sikeresen, hogy egy ideig ő volt az Ipar- művészeti Főiskola díszlettervezési szakának vezető tanára. Nyarait a szolnoki művésztelepen töltötte. Hogy miért éppen a puha fényekben fürdő tiszai tájban keresett témát a korábbi expresszionista? Nyilván élete előrehaladtával érdes karaktere is szelídebbre változott, no meg az őt körülvevő, kedve, s korábbi elképzelései szerint megnyugvó világ szintén a mélázóbb, tű- nődőbb hangulatba ringatta. Sajnos „őszikéinek” megfestésére már nem jutott ideje, mert 1961. január 16-án, alig 54 éves korában elhunyt. Amit azonban hátrahagyott: életmű. Jóval több, mint az a furcsán visszanéző, öreguras önportré. A. L. Napjaink magyar irodalma körül V alami nincs rendjén élő irodalmunk népszerűsítése körül. Úgy is értheti bárki e sajgó kijelentést, hogy napjaink magyar irodalma nem elég népszerű az olvasók körében. Megengedem, ez is benne foglaltatik a bizonytalan mondatban. Sajnálkozásomat meggyőző adatokkal kellene bizonyítanom. Mondjuk éppen olvasás-szociológiai eredményekkel. Bár az olvasási szokásokkal kapcsolatos hazai kutatás örvendetesen izmosodik, témánk vonatkozásában közvetlenül nem hívhatjuk segítségül. Magántapasztalataim közreadása ennek ellenére talán mégis túlmegy az egyediségen. Mert a mintavételem ner.i tekinthető szűkkörűnek. Ügy adódott, hogy az elmúlt vekben meglehetős rendszerességgel, több helyen, más és más hallgatóság előtt beszélhettem napjaink magyar irodalmáról. A szemelvényekkel is élénkített előadást követően a vélemények és kérdések nagyjából mindenhol megegyeztek. Alig volt némi eltérés az óvónők, az ifjúsági klubosok, városi értelmiségiek, a falusi hallgatóság, vagy éppen a munkások ítéleteiben és kíváncsiságában. A tanulságok azonos csomópontokon sűrűsödtek össze. Az eszmecserék rendszerint panasszal indultak: a megjelenő hajalmas könyvtömegben nehéz eligazodni. Kritika alapján kevesen tájékozódnak, a könyvreklámok gyakran csak az olvasásra biztatnak, de azt nem mondják meg, melyik az értékes a legújabb művek közül. Áttekintése pedig kinek van, akitől tudakozódni lehetne? A könyvesboltok árukínálatában éppúgy elvesznek, mint a könyvtárak szabadpolcai között Lehetne bővíteni az ilyen típusú kifakadásokat Amit azonban nyugdíj körüli pedagógus isKivándorlók Keresztúri Dezső: Egy keserű jóbarátnak Ha az élet megkeserít, mert bántanak embertársaid, , ha zűrzavar nyomaszt, adjon humorod vigaszt! Nézz túl köznapi körödön, s elönt valami halk öröm: ■ | sérelmeden túljutottál, I több lettél egymagádnál, mosolygásodban számtalan társad, híved derűje van: I gyümölcsfa, bőven term 5 ! maradj! Veled az erdő! A szerencsétlenség, mint mondják, nem jár egyedül. Így volt ez Szemjon Utkin esetébe i is. Rá egy egész komplex- brigádnyi tört rá egyszerre. Reggelre csőrepedés volt a lakásában és földig eláztatta az egyik falat. A munkahelyén délre kiderült, hogy a részlegben nem kapnak prémiumot. Kora délután leszidták, mert állítólag hanyagul intézett el egv ügydarabot. Este pedig úgy összeveszett ifjú nejével, hogy az rögvest hazaszaladt a mamájához. Szemjon magába meredve, teljesen összetörve ült a díványon. Szerette volna valakinek kiönteni a bánatát. De sehol senki. így jutott eszébe a Lelki Tanácsadó és Panasziroda reklámja. Vette a telefonkönyvet és feltcfrcsázta az irodát. — Halló, nehéz helyzetbe ke. rültem — kezdte, Szemjon. A vonal másik végén recsegés, mozgás, majd egy hang dünnilögte: — Halljam! — Nincs jó barátom — dadogta Szemjon. — És aztán? — volt a válasz o vonal túlsó végéről. — Lássa... el önt jó barátokkal? Gerbert Kemoklidze: Lelki tanácsadás Egyébként is mit gondol, nekem olyan sok a jó barátom?! — A dolog úgy áll —, hadarta Szemjon —, hogy elázott a lakásom egyik fala... — Elázott. Elázott. ..És én mit tehetek? — Valahol csőrepedés van! — Ilyen aprósággal zavarni másokat — förmedt rá a vonalvégi partnere. — Nálam egy fél órával ezelőtt leszakadt az egész mennyezet és mégsem lármázok fel senkit. Indulnék, hogy csináljak valamit, maga meg a küszöbről visszacsenget. Nincs lelkiismeret-furda- lása? — A dolog úgy áll, hogy nem kaptam prémiumot —, mondta zilálva Szemjon Petrovics. — Mit gondol, nekem tán adtak? — Recsegte a telefonba a lelki tanácsadó. — Honnan vehetnék pénzt a tatarozásra? Lehet, hogy azóta a falak is összedőltek. — Jobb lesz, ha később hívom?! — Nem, vetette ellen a tanácsadó. — Elég ezt egyszer is végighallgatni! Sorolja gyorsan, hogy mi nyomja még a lelkét. — Végzetesen összevesztem a feleségemmel — nyögte halkan —, pedig még csak egy hónapja vagyunk házasok. A nejem itthagyott. Sírva hazaszaladt az anyjához. — Hova!? — hangzott a kérdés a vonal túlsó végéről. — Az édesanyjához. — A saját édesanyjához? — Igen. — Örüljön neki! Az én asz- szonykám szintén faképnél hagyott. Csakhogy ő az én anyámhoz futott. Elképzelni is rossz, hogy mi mindent rakott rám! — És mindezek mellett még hanyag munkavégzéssel is vádolnak — szipogta Szemjon.- Nem kell ezt olyan tragikusan felfogni! A régi munkahelyemről engem is kidobtak. De nem adtam fel. Beszerveztem magam ide,, ebbe a lelki tanácsadó irodába. Panaszokat hallgatok, konzultálok, tanácsokat osztogatok, önnel csevegek, ahelyett, hogy most is futnék a saját dolgom után. De önnek még bizonyára van mondanivalója?! — Elsírtam minden búmat, bánatomat — felelte Szemjon és letette a kagylót. — Ha annak, akinek az a feladata, hogy hivatalból nyugtassa meg a rászorulókat, annak sem jönösz- sze minden az életben, mit tanácsolhat az másoknak. Innen nézve nekem nem is olyan kilátástalan a helyzetem... A telefon túlsó végén a lelki tanácsadó megkönnyebbülten dörzsölte össze a kezét, hallva, hogy a vonal megszakadt. Elégedetten huppant a karosszékbe. Mosolyra fakadva gondolta: „A beszélgetés ilyen formájú alakítása klienseimnél jó eredményt mutat. Csak így tovább!" Kedves dallamait fütyörészve állította ki Szemjon Petrovics címére a tanácsadás dijáról a nyugtát (Fordította: Sigér Imre) merősöm mondott méginkább elgondolkodtató: „És mi az iránytű? Ez egy óceán, amit most szökőárként reánk zúdítottál? De legalábbis komoly beltenger... Én még az apámtól örököltem a népi írók neki dedikált köteteit. Vi- szoht mai olyasóként, most és itt, mihez tartsam magam? Kiket olvassak, akik az én világomat fejezik ki? Akikhez igazodva válogathatok mis táborokból. Ilyeneket mond nekem!” Zavarba ejtő, ám létező igény. Nyeglén azt is válaszolhatnánk, hogy a magunk ízlése és esztétikai rendje szerint csupán jó és rossz írót, illetve műveket ismerünk. Arisztokratizmusunk távolesne a valóságtól. Irodalmunk ugyanis egyáltalán nem homogén. összetettsége és differenciáltsága valódi gazdagságot jelent, amelyben a kortárs olvasó kincsekre akadhatna. Az is, aki olvasmányai kiválasztásában ideológiaipolitikai mozzanatok alapján dönt. Nem véletlen viszont, ha még az igényesebb olvasó is csupán áthatolhatatlan masz- szát lát ott, ahol távolságok, termékeny dombságok, csúcsok és szikes sikok is vannak. Előbb persze szélesebb körben tudatosítani kellene, hogy a mai alkotók éppúgy értékteremtők, miként mumifikáló- dott holt nagyjaink. Mert ma még kétkedést, mosolygást, le- sajnálást is tapasztalhat, aki bizonygatni igyekszik a megjelent, hozzáférhető művek sokszínűségét, a múlthoz, egymáshoz és önmagunkhoz mért színvonalát. Egyáltalán: tudomásul kell venni, hogy az ún. átlagolvasók számára mindössze néhány név és néhány mű jelenti napjaink magyar irodalmát. Ezen a helyzeten a divatok se nagyon változtatnak. Ma például divatja van a memoárnak, az emlékiratnak — mondják. Anélkül, hogy alábecsülnénk ezt a divatot és bizonyos köteteket, mégis sajnálnunk kell, hogy az irodalmi igényű emlékirat olvasottságát alig észlelni. Inkább a történelmi pikantéria borzolja a kedéljeket. Ügy látszik, egy-egy új adat, történelmi mellékszereplők sajátos, elfogultságai, eddig homályban maradt események szellőztetésére ínycsiklandóbb. Kevesen veszik a fáradságot Illyés Gyula, Vas István, Kolozsvári Grandpierre Emil és mások visszaemlékezéseihez. Pedig az ő könyveik a műalkotás ösz- szetettségében, tehát teljesebben is szólnak történelmünk folyamatairól és fordulatairól. Van tehát bőséggel kihasználatlan „segédeszköz” történelmi tudatunk változásainak tartalmas befolyásolásához. Hogy csak ezt az egy időszerű lehetőséget említsük. H asonlóan divatozik a szociográfia is. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a nagy hagyományú magyar szociográfia jelentős mértékben hozzájárult bonyolultabbá vált viszonyaink ismeretéhez. Fontos könyvek láttak napvilágot például munkásosztályunk különböző rétegeivel kapcsolatban. Tapasztalataim szerint az érintettek közül a legtöbben csupán1 Moldova egy-két könyvéig. jutottak. Egyébiránt osztani lehet Kamarás István szociológiai alapozottságé megállapítását: „a munkások munkástémájú művekkel szembeni idegenségét ma még elsősorban nem a rózsaszínű más világot hazudó, hanem a »kellemetlenkedő-“, a valóságos problémákat érzékeltető művekkel magyarázhatjuk. A munkás olvasók egy része nem akar arról olvasni, amit nap mint nap tapasztal, hanem valami szdbbről, kellemesebbről." Hallgatóim körében a csodálkozással vegyes kételkedés leginkább az ún. fiatal irodalom eredményeinek leírása miatt, keletkezett. Volt olyan hallgatóság, amelyik egyetlen nevet és címet nem ismert a hatvanas évek végén indult új, mára már nem is egészen fiatal, többkötetes szerzők közül. Olykor még humán érdeklődésű értelmiségiek is inkább a botrányszagú pletyi kák, semmint a valós teljesítmények szintjén közelítették meg a kérdést. Ha irodalmunk népszerűsítésének és színvonalas propagandájának vannak hiányosságai, ezen a téren minden bizonynyal. Már-már olyan érzése támad az embernek, mintha az olvasói köztudatból teljességgel hiányoznának az ún.' fiatal írók. Márpedig irodalmunk folytonossága nem csupán az új nemzedékek művészi ambícióján, hanem a bizonyított tehetségek iránti olvasói érdeklődésen is múlik. Mondhatná bárki, hogy a jó műnek nem kell cégér. Valóban, mióta megjelent Si- mbnffy András Kompország katonái, Spirá György Az Ikszek című regénye, vagy Balázs József kisregényei, mintha végre alakot öltene, legalább a rendszeres olvasók előtt, az új művésznemzedék. örvendetes viszont, hogy a határon túli magyar irodalom léte — legalább a léte — általánosan ismert, különösen az erdélyié. Irodalmunk változásairól és fejlődéséről gondolkodók már a hetvenes években megállapították, hogy kialakult az egyetemes magyar irodalom tudata, amely tudomásul veszi, számon tartja és olvassa a más népek közösségében születő magyar nyelvű műveket is. Ügy látszik, az elméleti megállapítást az olvasók is visz- szaigazolják. Költészetünk népszerűség géről viszont nem sok jót lehet mondani. Könyves boltos ismerőseim is panaszkod-j nak a porosodó kötelek miatt. Szinte csodaszámba megy, mondják, ha mai líránk terméséből — leszámítva néhány „bevált” nevet — vásárolnak. Sok oka lehet ennek, aminek kifejtésére itt nincs terünk. Csupán azt jegyezzük meg, hogy az olvasók befogadói színvonalát talán a lírához való viszony jelzi leginkább. A hatvanas években valóságos közönségsikere volt egy közvetlenebb közéleti költészetnek. Mostanra, a lírai kifejezésmódok tartalmi és formai bonyolultsága miatt, nem csupán az érdeklődés csökkent, hanem határozott, türelmetlen elutasítást is tapasztalhatunk. Már-már feloldhatatlan előítéleteket. Természetesen nincs köny- nyebb helyzetben a korszerűség felé tájékozódó próza sem. A szórakoztató irodalom dömpingje is belejátszik olyan befogadói magatartások kialakulásába, amelyekkel igényes müvek rétegzettebb világába már nehéz behatolni. Persze nem lehet valós igény, hogy a nehezebben érthető, gyakran kísérleti írásokat mindenki olvassa, ezeket szélesebb körben értelmezzék, vitassák. Vannak azonban olvasói rétegek, amelyeknél joggal feltételezhetnénk (elvárhatnánk?) legalább a türelmes érdeklődést. T apasztalataimból válogatva, azért éppen a fenntieket emeltem ki, mert számos olvasóval együtt vallom: napjaink magyar irodalma ma sem mond kevesebbet, mint az elmúlt korokban, amikor a nemzeti tudat középpontjában állt. Ezért a jelenleginél tágabb körben kellene közkinccsé válnia értékeinek. Amiért viszont többet tehetnénk. Laczkó Pál r NÖGRÁD - 1982. április 24., szombat f
