Nógrád. 1982. április (38. évfolyam. 77-100. szám)
1982-04-17 / 89. szám
Felszántott Karancs —Tokióban Ébren tartott remény Bárhonnan érkezik az ember Nógrádba, már távolabbról föltűnik a hullámos dombok és a hegyek vonulata, amely fakókék alapszínt kölcsöt- nöz a tájnak. A 21-es útról a Mátra és a Cserhát, a Duna-ka- nyar felöl a Börzsöny integet Salgótarjánhoz közeledve a kedves túlzással Palóc Olyraposnak nevezett Karancs. Ez látszik messziről. Aki itt él, vagy éppen szűkebb hazája a táj, annak többet mond a vidék. Réti Zoltán festőművésznek, aki Nagyorosziban ízületeit és Balastagyarma- ton él, egész munkásságát meghatározza. Önmaga irta: ^A dombokhoz és vizekhez, az utcákhoz és terekhez, az itt élő emberekhez kötődöm minden idegszálammal. Ha hívtak máshová, mindig találtam kifogást." Megtelepedett, úgy látszik, véglegesen egy csöndes gyarmati utcában, innen fürkészi a világot, küldi üzeneteit a világnak. Érdekli-e a világot ez az üzenet? Érdekli-e ez a körülbelül 2500 négyzetkilométernyi, negyedmillió lélekszámú észak- magyarországi országrész, ez a méreteiben aprócska, városokban szegény, középkori várromokkal, későbbi kúriákkal, újabbkori ipari létesítményekkel teleszórt, erdőkkel tarkított vidék. Hiszen'itt sem történik más, mint ami bárhol az országban, az emberek a békés építőmunka gyarapító korát élhetik. Ünnepeik pedig sajátos színeikkel — szokásaikkal, viseletűkkel, dalaikkal és meséikkel — gazdagítják az egész hazát. Réti Zoltán művészetében sincs semmi különös, akvarelljei mégsem hétköznapiak, nemes belső lelkesültség emeli fel őket. Műveinek üzenete is mindennapi, mindenféle har- sányságtól mentes. Talán éppen ez az itteni táj szelídségével harmóniában levő fogalmazás az, ami a szemlélőt megfogja, immár nemcsak a hazai kiállításokon, hanem a határokon túl is. Így volt ez nemrégen Londonban, bizonyára így lesz Tokióban is. Mert Réti Zoltán helyi ízei mind nagyobb figyelmet keltenek, mintegy igazolva azt a régi tételt, hogy a provincia fölmutatása nem azonos a provincializmussal. Hiszen mindenütt a világ közepén vagyunk, ha képeseknek bizonyultunk általános érvényűt mondani az embereknek. Kiindulni viszont csak a konkrétból lehet Mint már hírül adtuk, április 22-én nyílik Réti Zoltán kiállítása Japánban. A tárlat a Salon de Tokyo, az Európa Art Association és az UNESCO Suginami védnökségével Tokióban a Roma Art Hall-ban április 27-ig tart nyitva. Húsz akvarell várja majd az érdeklődőket. A meghívón a Felszántott Karancs című akvarell reprodukciója látható. A szántás régi kedves témája a művésznek, sorozatot is készített róla. A kevés eszközzel fogalmazott képen is gondolati izgalmat kelt a hullámvonalak vonulása, a dinamikus vizuális élmény az idő és a tér fájdalmasan szép és igaz törvényének átélésével ajándékozhatja meg a nézőt Ugyanakkor a levegő nógrádi, azaz egyedi. Valószínűleg az ilyesfajta egyediségre mindig is szomjas volt a világ. Hollókő, a mikszáthi emlékeket őrző Mohora, a szőke Nyírjes, a kacskaringós Ipoly mente, Kétbodony dombjai tűnnek majd föl pár napra a tokiói galériában, elmondva Réti Zoltán titkos üzeneteit. Ez a titok pedig nem más, mint az egymás mély ismeretéből fakadó szeretet a táj és az ember szeretete, esendő szépségének alapvetően lírai megfogalmazása. Ügy látszik, a Réti Zoltánéhoz hasonló csendes életműveknek is megvan a maguk pótolhatatlan szerepe a világban. elsősorban azáltal, hogy a világ veszedelmei közepette ébren tartják a reményt, az emberben és munkálkodásában vetett hitet Szükség van rá. Tóth Elemér Latgalok háza Ezeréves házat állítottak helyre az eredeti állapotában az Ajras-tó (Lettország) szigetén, melyet az ősi latgalok építettek. Helyreállítását ugyanazokkal a módszerekkel végezték, ahogyan egy évezreddel ezelőtt építkeztek, egyetlen szög nélkül, a helyi kovács által erre a célra készített speciális fejszékkel. A ház belsejében kör alakú agyagból vert kemence, a falak mentén lóca található. Ez az Ősi település 23 lakóházának egyike, amelyet a Lett Tudományos Akadémia történettudományi intézetének tudósai tártak fel. A szigeti építmények elismerten értékes történelmi emlékek. A restauráció után a „Gauja” nemzeti park nevezetességei közé tartoznak majd. Kubányi Lajos szécsényi kiállítása előtt A NÓGRÁDI MŰVÉSZETI- TUDOMÁNYOS élet egy-egy kiemelkedő alakot produkál' az elmúlt évszázadokban. Ha csak a XIX. századra gondolunk az irodalomból Madách, Mikszáth neve jut eszünkbe, a zenében Rózsavölgyi Márké, a történettudományban Nagy Iváné. A képzőművészetben is volt egy jelentős nógrádi alkotó- akit azonban elfelejtett az utókor. Kubányi Lajosnak, a századforduló megyei művészének országos rangja is volt, még ha nem is állíthatjuk a legnevesebbekkel egy sorba, mint Munkácsy, Benczúr, Lotz, Szinnyei, Mészöly stb. Ez a névsor nem véletlen. A felsoroltak valamennyien hosszabb-rövideob ideig tagjai voltak a neves müncheni művészeti iskolának, az Akadémiának. Itt tanult Kubányi Lajos is 1881- től kezdődően néhány éven át. A történelmi Nógrád megye egyik kis szlovák falujában a Kékkő melletti Alsóesztergály- ban (ma Dolna Strehere, Szlovákia) született 1855. május 5-én. (Furcsa érdekessége a sorsnak, hogy miként családjának több tagja, ő is a születésnapján halt meg hetven évvel ezelőtt 1912-ben.) Édesapja a helyi evangélikus gyülekezet tiszteletese volt. Fiát iskoláztatta, gyógyszerésznek tanította, bár a gyermekben már erős festési, rajzolási vágy alakult ki. Ez a vágy azután felnőttkorában megtörte az apai akaratot, s megengedte- hogy fia festészeti tanulmányokat folytasson. A döntéshez az is hozzájárult, hogy Keleti Károly a híres festő megtekintette az ifjú Kubányi Lajos zsengéit, tehetséget látott benne és tanulásra biztatta. München volt ez idő tájt Párizs és Róma mellett a festők, képzőművészek Mekkája. Európa minden országából vándoroltak ide, hogy elsősorban a neves mester Carl von Piloty műhelyében a megújult művészetet tanulják. E megújulás kezdetben a színek visszanyert erejében, a gazdag kiállításban, a festészet ..aranysz erőségében" volt felfedezhető. Az idő múlásával ez az iskola is megmerevedett. Feltűnt a plain air, és az elemei: a természet színei, a fényhatások, az ember és természet kapcsolata idegenek lettek a bajor főváros művészeti életének irányítóitól, s ez végképp elriasztotta a növendékeket Münchenből. De eddig, amíg ez megtörtént, festők százai- magyarok tucatjai — köztük Kubányi — tanultak a bajor fővárosban. Művészetében kétségkívül kimutathatók az iskola hatásának nyomai, de mint minden szuverén egyéniség ő is megalkotta a maga egyéni stílusát. Fő témája az életkép lett, azon belül is a pusztuló, hanyatló nemesi osztály, a dzsentri áll sok képében középpontjában. Persze ilyen egyértelműen nem lehet beskatulyáznunk őt. Ismerjük még portréit, történelmi jeleneteket ábrázoló vásznait, önéletrajzi ihletettségű műveit. vagy éppen Nógrádot ábrázoló műveit. EGYÉBKÉNT a dzsentrivl- lág képi megfogalmazásában számára elsősorban egyetlen motívum volt az elsődleges: a lóábrázolás. Ebben szinte tökélyre vitte művészetét. Ezek a művei: Sztregovai úton, Ló- kupecek itatnak, Fogat télen, Vadászat stb. a nézőt elsősorban a káprázatos technikai tudással ábrázolt lóbemutatással fogják meg ezernyi érdekes részlet mellett. (Ezek a részletek néprajzi, helytörténeti, közlekedéstörténeti stb. szempontból is felhasználhatók.) Rendszeresen részt vett az országos tárlatokon, itt minden képét megvásárolták. Sok egyéni portré megrendelést is kapott s a korabeli helyi sajtóból is ismerjük készülő műveit, amelyek ma már nem találhatók. (Vajon hol lehetnek Madách-portréi?) Münchenből hazatérve mindvégig Felsőesztergályon élt és dolgozott. Felesége Brillmayer Anna és két leánygyermeke mellett gondtalan életet biztosított számára a művészet. Bár végső soron ő maga is dzsentri lett volna, elsősorban a művészetéből élt. Bohém művész volt, barátai közé tartozott Madách Aladár, akivel gyakorta tették hosszú „túra lovaglásokat” vagy vívtak nagy kártyacsatákat. Fét k{lene. Megkezdődik a munkanap. Megérkezik Páréi Grigorjevics, a közgazdász. Jól érzi magát. A bélyegeit rakosgatja az albumjaiba. Ezután beviharzik Nyinocs- ka. a titkárnő. Tizennyolc éves. Igazi angyal. Üj import farmerjét mutogatja. ö is jólérzi magát. Megiön Marfa Kuzminyics- na, a pénztárosnő is. Szintén jó hangulatban van. Megöntözi a kaktuszokat. Talán a vidékiség, talán a visszahúzódó természete, vagy éppen változtatni nem tudó stílusvilága miatt nem tudott betörni az országos élvonair ba. De visszahúzó erő volt a korabeli nógrádi megítélés Is, amely Kubányi festészetét mindvégig „úri passziónak” tartotta és nem értékelte megfelelően. Távol az érvényesülési lehetőségektől, a kiállítótermektől, a műkereskedőktől, egyre inkább megmaradt egyenes vonalú pályáján. Nem tudott újítani. A plain air művészet nyomait még ha fel is fedezzük egyes kései képein, de sem a nagybányai iskola, s a századforduló nagy művészeti iránya a szecesszió már nem tudta magának megnyerni őt. Felesége halála után (1901) egyre magányosabb lett s igazából csak halála előtt egy-két évvel lett ismét aktív s ült le festőállványa elé dolgozni. Sem életében, sem azóta nem volt egyéni kiállítása. Az elsőt most készítjük elő Szécsényben, a Kubinyi Ferenc Múzeumban. A szervezés meglehetős nagy gondokkal jár; műveinek alig töredéke található csak közgyűjteményekben. a többség magángyűjtők birtokában van. Elsősorban a család, az unokák, a dédunokák őrzik műveit, de találhatunk néhányat az egykori barátoknál, ismerősök leszármazottainál is. A MÁJUS 8-ÄN MEGNYÍLÓ kiállítás arra is jó lehetőség, hogy megkérjük a Kubányi Lajos képekkel rendelkezőket; egy kataszteri nyilvántartás erejéig jelentsék be a múzeum címére a tulajdonukban levő képeket. Ha másként nem, legalább így próbáljuk megmenteni, ösz- szegyűjteni történeti-művészeti múltunk megmentésre méltó alkotásait, emlékeit. Praznóvszky Mihály zető helyettese. Egyébként fiatal ember és nagy szoknyavadász. Ügy látszik, 6 is jól van. Felhívja a barátnőit. Mára négr''el beszél meg randevút. Mindannyian jól vannak. Mindegyiküknek van mit csinálnia. Csak nekem nincs semmi dolgom. Tehát nincs más hátra: nekilátok a munkának. Munkakezdés Megérkezik Szigyako, * ve^ Kísérletező irodalom A művészet egykoron a kísérleteket, a vázlatokat nem jutatta a közönség elé, azok legfeljebb a művész halála után kerültek nyilvánosságra. Ma például a Szépművészeti Múzeum számos vázlatot őriz Leonardo da Vincitől — csataképeihez. Olyan is előfordult, hogy egy úgynevezett befutott író már életében megjelentette azoknak a vázlatoknak egy részét, melyeket műveihez készített Mások ezen vázlatok kialakulási körülményeit írták meg, és együtt adták ki a vázlatokkal. így született például Thomas Mann. A doktor Faustus keletkezése című műve. Vagyis vázlat kiadására csak már érett művésznek volt joga, illetve az utókornak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a vázlatoknak egyáltalán nem volt nyilvánosságuk. A legkülönbözőbb műhelyek, a baráti körök stb. bizony meg-megvitatták a vázlatokat, és ily módon hatást is gyakoroltak a mű elkészülésére. Egészen új jelenség, hogy a művész sokszor nem regény- kísérlettel próbálkozik, hanem kimondottan kísérleti regényt ír. Tudniillik a regénykísérletek nem minden esetben rosszak — és a kísérleti regények sem. A regénykísérletek közé tartozott például Thomas Mann Buddenbrook háza, melyet eredetileg azért írt, hogy családi körben felolvashassa, és hasonló módon született meg Selma La- gerlöf Gösta Berlingje is. Ugyanakkor a kísérleti regény sokak szerint nem más. mint egy külön műfaj. Másképpen új regénynek is szokták nevezni, és ebben a műfajban is akadtak sikeres és kevésbé sikeres vállalkozások. Persze, az a kérdés vetődik fel, hogy vajon mivel kísérletezik az író. Kísérleti regényt ír, s állítólag a közönséggel kísérletezik. Sokak szerint ez olyan módszer, mint amilyen az orvosbiológusnak, vagy a gyógyszervegyésznek a patkányokkal való kísérletezése; vajon hogyan reagálnak a készítményekre. A valóságban, persze, aki így értelmezi a kísérleti regényt, az feltétlenül félreérti ezt a műfajt Mert írónak, művésznek sok mindennel lehet kísérleteznie, sőt létezik olyan írói beállítódás, attitűd is a valóság tükrözésére, amely rákényszerül a kísérletre, amidőn másként nem is írhat mint csak teljesen újszerű módon, de éppen az olvasóval, éppen a közönséggel nem szabad játszania. 8 NÓGRÁD — 1982. április _17H szombat — kísérletező olvasó? Illetve csak olyan játékot szabad játszania, amelyet a közönség is igényel. Nézzünk’ egy példát erre a játékra. Mindenki tudja, hogy a klasszikus dramaturgiának s általában a színpadi művészetnek van valami nyílt titka, van bizonyos köz- megegyezés a drámai művészet és a közönség között. Nos, ez a közmegegyezés például abban áll, hogy ha behoznak egy revolvert az első felvonásban, annak a későbbiekben el kell sülnie, vagy hogyha a színpadra állít a drámaíró egy fiút meg egy lányt akik szépek, kedvesek, akkor minden további motiváció nélkül elhiszi a közönség, hogy szükségképpen egymásba szeretnek. A dramaturgiai hatás legtöbbször úgy jön létre, hogy a közönség mint közönség nagyon jól tudja, hogy a szereplők egyikét-másikát vagy mindet valaki becsapja, de ezt a szereplő nem tudhatja, a közönség pedig a színházi viselkedés szabályai szerint nem is árulhatja el az igazat Nem szólhatunk fel a színpadra akkor, mikor Elektra kesereg, hogy Oresztész meghalt, valami ilyen szöveggel: — „De hisz Oresztész nem is halt meg, nemsokára bejön a színpadra, és fel fog szabadítani téged is”. Hasonlóképpen nem árulhatjuk el Figarónak azt, hogy Zsuzsi ruhájába bújva Rosina rejtezett el a kerti lugasban Almaviva gróffal. Az abszurd dráma azonban megengedte magának azt, például Ionesco A kopasz énekesnő című darabjában, hogy játsszon a közönséggel, hogy felrúgja e régi dramaturgiai szabályt. Itt a színpadon lévők tudják az igazat, becsapják a közönséget, s a darabnak volt is olyan közönsége, mely ilyen hatást várt, igényelt, és esztétikailag be is fogadta. Vajon Ionesco kísérletezett-e a közönséggel? Véleményem szerint még a leghagyományosabb formájú regény, vagy dráma is bizonyos értelemben kísérletezik a közönséggel. Sarkadi Imre például minden bemutatója alkalmával szorongott, mert nem tudta, hogy vajon miképpen fog reagálni a közönség. Tudniillik a közönség reakciói csak akkor derülnek ki, amikor a dráma a színpadon van, mikor a könyv az olvasó kezébe jut, mikor a filmet bemutatják. Ebben az értelemben minden alkotás kicsit kísérlet a közönséggel, csak vannak olyan alkotások is, melyeknek igazi célja a kísérlet. Többek között a közönséggel való kísérlet. Vagyis egy pillanatra sem szabad önmagától, attól a ténytől viszolyogni, hogy léteznek kísérleti regények, mert ez a tény visszavezethető egyrészt az irodalom objektív feltételeire, másrészt a közönség irodaloméhségére, harmadrészt pedig arra a tendenciára is, amely mindenütt valamiféle újszerűt, változatost, még-soha-nem-volt-at vár. A mai időben nagyon nehéz volna nagy szériában eladni mondjuk ruhákat azon az alapon, hogy 1932-ben ez volt a legújabb divat, szöveteket azon az alapon reklámozni, hogy egy teljesen régi gyári eljárással készültek, s ez vonatkozik a művészetre is. A művészetnél az originalitás, az eredetiség az egyik legfontosabb igény. Ebből persze nem következik az, hogy minden kísérletezés a közönség elé hozható. Sőt mi több, azt mondhatnánk, hogy a kísérleti regény vagy a kísérleti dráma, vagy kísérleti rendezés stb. új veszélyforrások hordozója. S a képhez nagyon is hozzátartozik, hogy erről beszéljünk. Tudniillik valóban értelmetlen követelmény, hogy minden műalkotás közvetlenül a közönség elé kerülése idején mindenki számára érthető legyen. Viszont az az igény, hogy rövid időn belül érthetővé váljon, hogy beilleszkedjék néhány év vagy évtized alatt a művészet demokratikus hagyományaiba — már teljesen jogos. S az igazán nagy művészek, akik mindig az újjal kísérleteztek, a József Attilák, a Bartókok nemegyszer a legrégibb, a legpatinásabb anyaghoz nyúltak vissza — népművészeti alkotásokhoz —, hogy azokat teljesen újrafogalmazva, a bennük rejlő lehetőségeket kiaknázva kísérletezzenek. S ezért tartom például szükségszerűnek, hogy — ne esak magyar példákat említsünk — Dzsingisz Ajtmatov új regénye (Az évszázadnál hosszabb ez a nap) már folyóiratban való megjelenésekor komoly sikert aratott. Pedig szintén új módszerekkel kísérletezik, sci-fit ötvöz össze népmeséi elemekkel és új , módszerű feldolgozással, de éppen ez teszi alkalmassá arra, hogy oly nagy hatást gyakoroljon. A visszaélések bánthatják a közönséget, az irodalomhoz értőket, sőt magukat a művészeket is. A visszaélési lehetőségek nagyok ugyan, de emiatt nem szabad elvetnünk a kísérleti drámát, a kísérleti regényt, sőt a kísérleti lírát sem. Az igazi nagyhatású regények nyilván a jövőben fognak belőlük létrejönni. S az olvasóközönség ítélete távlatilag elszigeteli majd egymástól az értéket és az értéktelent. Mert ma is érvényes a rómaiak által megfogalmazott elv: A piaci tu lectoris ha- bent sua fata libelli — vagyis az olvasó tetszésétől függ « könyvek sorsa. Hermann Islván
