Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)
1982-02-06 / 31. szám
Tervező népművelőknek Egv tanfolyam tanulsága! Találkozási pont a mindennapi élet „Föl a szívvel, az üzemek fölél" Az írás előzménye karácsony előttre nyúlik vissza. A megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője akkor tartott tájékoztatót megyénk közművelődési helyzetéről, a népművelői tevékenység tartalmáról, formáiról, az elért fejlődésről, a kívánatos tennivalókról. Az osztályvezető említette — bevallom, megütközve hallottam, mert álmomban sem mertem volna feltételezni, hogy a nyolcvanas évek elején ilyen is létezik, létezhet — megyénk több településén nem készült el a középtávú közművelődési terv éves változata, sőt akadtak közművelődési intézmények is, amelyek lefektetett elképzeléseket nélkülözve végezték munkájukatJ. Azt hiszem, arról, hogyan, ezek után fölösleges akár egyetlen szót is szóllani. Tulajdonképipen akkor határoztam el: a tervezés időszakában közreadok azokból a gondolatokból, tapasztalatokból, amelyek elhangzottak az összejövetelen. Kárba semmi esetre sem vész. ESZMEI TISZTASÁG A műsorpolitika minden közművelődési intézmény tevékenységének alapvető, központi része. Rajta áll, vagy bukik az intézmény munkájának minősége, hatékonysága, tőle függ, hogy bejönnek-e a háziba az emberek, vagy széles ívben elkerülik. Tapasztalat szerint a művelődési otthonok eszmeileg tiszta, társadalmi, politikai céljainkkal megegyező programokat kötöttek le. Ez akkor is így van, ha esetenként előfordult ennek az ellentétje. A jelenlegi munkában arra kell törekedni, hogy a korábbi tévedések, hibák ne ismétlődjenek. A műsorpolitika fejezze ki a szűkebb és tágabb közösség, az adott település és a társadalom érdekeit, elégítse ki az indokolt kollektív igényeket, vagyis örömére szolgáljon' a legszélesebb köröknek. Ehhez a tartalmi követelményhez még egy fontos kívánalom kapcsolódik: az eszmeiségtől el nem választható konkrét tartalom, például az adott filmvetítések, előadóestek, ismeretterjesztő előadások tematikai közérdekeltsége. Másképpen szólva: a művelődési házak programjai az eddiginél — mert az elmúlt évben e téren a kívánatosnál lassúbb volt a fejlődés — határozottabban, szorosabban kötődjenek az emberek mindennapi valóságához, tevékenységéhez. Azaz: ha egy település közösségét legfőképpen a háztáji gazdaságok munkája, sorsa foglalkoztatja, akkor ezt az érdeklődést igyekezzen kielégíteni az intézmény. Nyilván sajátos eszközeivel: előadásokkal, filmvetítésekkel, klubfoglalkozásokkal, szakkörökkel. Ha nincs igény a színpadi szereplésre — persze más példát is mondhatnánk, hiszen az elképzelések, a gyakorlati megnyilvánulások helyenként változnak —, ne erőltessük, a dacosség csak ellenérzést szülhet. NAGYOBB Összefogást Mindenki számára, akt csak foglalkozik a művelődés, a szórakoztatás szervezésével, világos, hogy a „bölcsek kövét” semmiféle irányítás nem adhatja a népművelő kezébe. Magának kell azt megtalálnia — kiindulva működési területének legsajátabb jellemzőiből. Ezért minden jó szó csak általánosságban hangozhat el, csupán — ám ez is nagyon jelentős — iránytűül használható. > A közművelődés egyik „iránytűje” az együttműködés, az összefogás. Bő teret szentel neki a közművelődési párthatározat és a közművelődési törvény is. Az együttműködés követelménye ma is aktuális feladat. Még mindig további területei, lehetőségei vannak, ntóyeket a jő szándék, a valóságos tenniaikarás térképezhet fel és valósíthat meg. Jelenlegi gazdasági helyzetünkben még inkább szükség van az összefogásra, mely alatt a szellemi teremtőerő, az egyéni lelemény felhasználását éppen úgy értem, mint az anyagi eszközök, tárgyak és pénz koncentrációját. Ez a fajta együttműködés jelentkezhet termelőegységek között — például üzemek, szövetkezetek, mezőgazdasági kollektívák esetében —, továbbá hivatalok, kereskedelmi egységek, oktatási intézmények között, valamint mindegyiknek együttes munkálkodásában a közművelődési otthonok, kultúrházak, klubok, könyvtárak között. E kapcsolatok legérzékenyebb pontja az iskolák és a kultúrházak vonatkozásában létezőék, melyek a múlt esztendőben - sajnálatosan nem fejlődtek a kívánt műtőkben. Idén mindkét intézménytípusnak nagyobb gondot kell erre fordítani, már csak azért is, mert szeptembertől 'az iskolákban is bevezetik az ötnapos munkahetet KÖZVETLEN SEGÍTSÉG A munkaterveiket elkészített, vagy ezekben a napokban készítő kulturális intézményeknek mindenekelőtt saját közönségük'szükségleteit és saját intézményük lehetőségeit kell számiba venniük, természetesen az országosan érvényes művelődéspolitikai koncepció keretein belül. A tevékenység formái, rétegirányultsága csak valós talajokra helyeződhetnek. S nem árt a népművelőknek figyelembe venniük, hogy ma ez a „valós talaj” mindennapok gazdasági, társadalmi szükségleteit jelenti. Vagyis a termelés, a háztáji gazdaság, a hobbizás követelményeit is. Az általuk támasztott a belőlük fakadó igényeket kell a közművelődésnek kielégítenie. Közvetlen segítséggel, kifejezetten az ezekre irányuló tevékenységi formákkal. Elmélet és gyakorlat találkozási pontja ez lehet: a mindennapi — tehát az állandó és változó — élet. A népművelőknek egész éves munkájukkal ezt kell —, ahogyan mondani szokás — aprópénzre váltaniuk. (ok) Proletár költőnk szólította így népét A város peremén című versében, melyről a közelmúltban adott számot feszülten és felkészülten az egyik Nógrád megyei kis falu magyar szakos nevelője a Nógrád megyei Pedagógus Továbbképzési Kabinetben a kétéves magyar komplex tanfolyam félévi beszámolóján. Nem egyszerű feladat József Attila világképét igazolni a vers alapján úgy, hogy ebben a szakmai ismeretek mellett az irodalomtanítás korszerű módszertani kérdéseiben való jártasságot is bizonyítani tudja a már jó néhány évvel ezelőtt diplomát szerzett tanár. A pedagógus legfontosabb tulajdonságának a mindig megújulni tudásnak kell lennie. Ez szakmai, pedagógiai, metodikai és nem utolsósorban emberi felfrissülés, kondíció. Ez ma már elengedhetetlen követelménye a pályának, a hivatásnak. Évek óta folyik az általános iskolák tantervi reformja, új tantervek, új tankönyvek, új munkafüzetek látnak napvilágot, de mindez kevés, ha a pedagógus szemlélete nem formálódik a mai igényekhez. Kell olyan, aki a továbbképzést vállalja és érdemes is rá. Kell egy lelkes „hivatal”, amely ezt felméri' és megszervezi. Kell egy partner, aki ennek a megoldásában korszerű, szakmai pedagógiai segítséget nyújt. E három tényezőnek kell együttműködnie, hogy a pedagógusképzés eredményes is legyen. A kabinet munkatársai és az egri Ho SÍ Minh Tanárképző Főiskola oktatói kara nyolc éve igen pontos terv alapján működik együtt Nógrád megye pedagógusainak továbbképzésében. Többféle kísérlet után a komplex kétéves tanfolyamok váltak be a legjobban. Két tanév során húsz alkalommal hallgatnak előadást, szemináriumot, látogatnak bemutató tanítást, hogy a szaktárgy legújabb szaktudományi, metodikai, pedagógiai ismereteit, annak alkalmazását a mindennapi élet gyakorlatában érzékelhessék. Félévenként- beszámolnak az elméleti kérdésekről és a második év végén pedig szakdolgozattal is bizonyítják a záróvizsga mellett ismereteik korszerűségét. Az egri főiskola tanárai évenként 120—150 előadást és konzultációt tartanak és elmondhatjuk, hogy szívesen jönnek oktatóink Salgótarjánba. Ennek egyik magyarázata az, hogy a szervezés mintaszerű. A másik ok pedig az, hogy volt tanítványainkkal, akik ezelőtt 5—10 évvel szerezték Egerben a diplomát, újra találkozhatunk és szakmai, pedagógiai fejlődésüket megújíthatjuk. A gyakori látogatásunknak mégis talán a legfőbb mozgatója az, hogy érezzük és tapasztaljuk, érdemes a kollégákkal foglalkozni. Szakmai, pedagógiai érzékenységük, pedagógiai hivatástudatuk megtermékenyitően hat ránk és így a közoktatásunk mindennnapos problémáival is folyamatos kontaktust tesznek lehetővé. A legfontosabb azonban az, hogy ez a továbbképzési forma mit ad azoknak, akik a mínusz 15—20 fokos hidegben és a nyári hőségben 30—80 kilométert utazva is vállalják ezt a nem könnyű terhet? Mindenekelőtt szakmai és emberi biztonságot, amely a mai pedagógus személyiségnél már nélkülözhetelen. Kialakít egy olyan készséget, amely alapján a megújulás nem jelent terhet és fölösleges nyűgöt. Megteremti annak a lehetőségét, hogy élvezze a tanár azt, amit csinál a tanítási órán, de legalább annyira a tanítvány is. „Meg kell szabadulni a sablonoktól és az ezzel járó unalomtól” — fogalmazta meg egy szurdokpüspöki kolléga. Így kerülhetett sor arra, hogy a pásztói iskolában a népköl\ tészeti alkotások kapcsán fonót játszottak az irodalomórán ahol a mese és a monda bemutatása mellett megszólalt a citerával kísért népdal is. Egy másik nógrádi kis faluban pedig megrendezték Toldi Miklós bírósági tárgyalását kétféle módon is, ügy, ahogy ezt a korabeli nyelv megkívánta, illetve úgy, ahogy ez a Jogi esetek című tv-műsorban lefolyhatna. A könyvtárakban tartott irodalmi órák élményt adó módszereit több iskolában is felismerték és sikeresen alkalmazzák. Az új irodalomtanítási szemlélet gazdag eredményei mellett azonban az őszinteség hangján megfogalmazták az illetékes szakemberek számára a gondokat is. Az aggodalomnak van alapja az olvasási készségszint miatt. Mit lehet és mit kell tenni, ha az alsó tagozatból ötödik osztályba felkerült tanulók nem tudnak értelmesen és folyamatosan olvasni és az ötödik osztályban nincs elég lehetőség a készségfejlesztésre? Hiszen a tanulás alapja minden szaktárgyból feltételezi az értelmes olvasás szintjét. De nemcsak a hibákat fogalmazzák: meg, hanem azok kijavításának lehetőségét és módját is azonnal keresik. A továbbképzés résztvevői vállalták és vállalják a folyamatos tanulást igénylő, de egyben megújító „terhet”, mert keresik és kutatják életükben, pedagógus munkájukban a József Attila-i távlatot, amelyről felelősségük teljes tudatával beszéltek és vitáztak. A „rend”-et és a „harmóniát” azokért, akikért élünk és dolgozunk mindannyian e hazában, közösen vállaljuk. Dr. Gál István, a Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgatóhelyettese Díjak és sajátosságok llfialrSlt oer^°*ta*c * televíziókritikusok. Nem volt UljClCltll könnyű dolguk, márcsak azért sem, mert csupán tévéfilmből és tévéjátékból több mint 70 készült az elmúlt évben is. S díjazni akarták ezen a két kategórián kívül a más műfajokban készült legijobb produkciókat is. A híradótól a dokumentumfibnen át, a vetélkedőkig és a külpolitikai fórumokig, az ilyenfajta műsoroknak aztán se szeri, se száma. A kínálat — legalábbis mennyiségben — túlságosain is bőséges volt Pedig ez csak á kisebb gond, ha a legjobbakat akarják kiválasztani. Mert túlságosan is könnyű lenne azt mondani: díjazzák azt, ami jó! De mi a jó egy tévéjátékban, mi a jó egy tévéműsorban? Valaha, a magyarországi televíziózás hajnalán, Budapesten rendeztek egy szakmai találkozót fiatal tévérendezők számára, akik el is hozták bemutatni saját munkájukat A legnagyobb sikere egy csehszlovák produkciónak volt, amelyben a televíziós riporter elmegy egy faluba, elkezd ott valami után nyomozni és eközben feltárul a falu élete, elsősorban egy család drámája. Többen is azt hittük: igen, ez a televíziós játékok jövője. Minden olyan, mintha élne, mintha nem is megírt, színészek által eljátszott történet lenne, hanem dokumentum- műsor. Azt hittük, ez az igazán „tévészerű”, úgy kell csinálni, mintha a közönség nem is műalkotást látna. Azóta persze Magyarországon is készült hasonló módszerrel tévéjáték —, néha még a szereplők is civilek voltak —, s el kell ismerni: bizonyos témákban, bizonyos alkalmakkor nagyon használhatónak bizonyult ez a filmkészítési módszer. Mert többnyire filmszalagra készült az ilyen m^nka, s nem elektronikus kamerákkal, stúdiókban felállított ’díszletek között. Aztán hamarosan kiderült, hogy az is lehet jó a képernyőn, ami olyan, mint egy film. Vagy, mint egy jól közvetített színházi előadás. Pontosan Ilyesfajta kitűnő színházi előadást rendezett a kamerák elé Hajdúffy Miklós Arthur Miller drámájából Közjáték Vychiben címmel, ami most a kritikusok egyik díját kapta. S jóllehet, még ma is arra ösztönzik a kritikusokat, hogy keressék azokat a jellegzetesen televíziós megoldásokat, amelyek a mozifilmtől, színháztól elválasztják a tévéfilmeket és tévéjátékokat, bevallom; egyre kevésbé hiszek ilyen jelleg- zettségek létében. Ügy gondolom ,két évtized hazai tapasztalatai alaipján rá kell már jönnünk, hogy amit ml sajátosan televíziószerűnek érzünk ezekben a művészi műfajokban, azok nem mások, mint a film, vagy a színház hagyományos eszközei. Legfeljebb az egyik, vagy a másik használatának nagyobb a gyakorisága, fontosabb a szerepe. Mert a tévéjáték és film egyaránt emberközpontú, drámai szerkezetű, irodalmi anyagból jöhet csak létre, mint bármelyik 8 NÓGRÁD — 1982- február 6., szombat film, vagy színházt előadás. A különféle elektronikus M-tványtrükkök ezt nem cáfolják, inkább igazolják, mert ezek a trükkök is akkor élnek Igazán a képernyőn, ha emberek drámai kapcsolatainak rendszerében kapnak szerepet S ha az Irodalmi anyag feldolgozása során sok a közelkép, akkor ez meg a fűm alapsiajátságávail való rokonságot jelzi Ugyanakkor számtalan olyan példát is láttunk, amikor zárt térben sokat beszélő emberek drámájából jó mozifilm született és olyan tévéjátékot is, amelyben nemcsak a közelképeknek, hanem a látványnak is fontos szerepe volt. Nincs hát önálló „specifikuma” a televíziónak, ahogy az esztéták a „sajátosságokat” nevezni szokták. Illetve van; de az éppen nem a tévéjátékokban és filmekben .érvényesül, hanem elsősorban — az élő adásokban. Meg olyan jellegzetes televíziós műfajokban, mint a vetélkedők. Meg olyan „találmányokban”, mint a Századunk, vagy az Unokáink sem fogják látni... Ezek olyan műsorok, amelyek igazában semmilyen más közegben ilyen hatásosan el sem képzelhetők. Mert elméletben mégcsak elképzelhető, hogy mondjuk Ráday Mihály ül egy színház színpadán, néz a közönségre, és közben szid bennünket, mert elhanyagoljuk a városunkat. Elképzelhetjük, hogy egyszer ilyesmit „meg lehet rendezni”. Egy napig. Másnap a beszélőt bizonyosan menesztik, ha már első este a színész bejárónál agyon nem verte a felháborodott közönség. S elképzelhető-e a moziban, hogy egy színész azt mondja egy másikról: 6 fogja Horthy Miklóst játszani, aki ekkor meg ekkor ezt mondta? Még fel is olvas néhány mondatot egy korabeli koronatanécs jegyzőkönyvéből, aztán civilben besétál a hajdani Vár valamelyik lakosztályába, bemutatja a többi szereplőt is, akik elkezdenek dialogizálnj történelmi személyiségek nevében. Elképzelni elképzelhető, de moziban ugyancsak nehezen viselnénk el — különösen sorozatban — ezeket a történelemórákat, pedig a képernyő előtt valami furcsa áhítattal úgy érezzük: most a valódi történelem valódi kulisszái mögé leselkedtünk be. Hálásak vagyunk Bokor Péter rendezőnek, mert bármennyire is tudjuk, hogy most megtörtént események illusztrációját látjuk csupán, a műsor mégis képes a jelenidejűség hús-vér-valóságának látszatát kelteni, csakhogy jobban megértsük, mi történt ebben a mi XX. századunkban. Unm még a televíziónak jő néhány ilyen televíziőszeWíly! rű műsora, de talán nem is választottak rosszul a kritikusok, amikor a tavalyi év terméséből a Századunkat és az Unokáink sem fogják látni című sorozatot tüntették ki. Lehet, hogy az újságokban megjelenő kritikák nem mindig estek egybe a közönség legszélesebb tömegeinek vélekedésével, de a mos tahi díjazással alighanem a legszigorúbb néző is egyetérthet. Mert amiket díjaztak — azok valóban jó műsorok voltak. A DOROMB Dorombolni a , macska szokott — ezt minden kisgyerek kacagva mondja. Ám dorombolni az emberfia is tud — ezt viszont mindazok a nagylányok és nagyfiúk joggal állíthatják, akik a mostanság oly divatos táncházakba járnak, vagy más hasonló alkalmakkor hallgatják a citera, a tekerőlant, a hegedű, a bőgő húrjain, no és a doromb fémnyelvein előcsalogatott talpaló való hangjait. A doromb ugyanis ősi, ám újabban ismét népszerűbbé váló pengetős hangszer, amely — s nyilván innen az elnevezés — tényleg úgy brummog, mormog, mint amikor a jó meleg kályha mellett nyögdé- cselve kellemes álmaikról tudósítanak a cicák... Hogy miként is néz ki ez a mélyzengésű névvel fölruházott hangforrás? Nem kell sok fantázia hozzá, hogy elképzeljük. Tulajdonképpen aprócska fémpatkó az egész, amelynek közepéből rezgő nyelv nyúlik ki. Mégpedig olyan nyelvecs- ke, aminek a végét derékszögben meghajtották. S hogy miféle módon lehet ezt a nyelves patkócskát megszólaltatni? Hát úgy, hogy az illető muzsikus egyszerűen a szájába veszi „instrumentumát”; a balkezével a fogsorához szorítja; aztán a jobb kezének valamelyik üjjával elkezdi pengetni azt a végén meghajlított kis nyelvet. Tulajdonképpen ennyi az egész, mert a lélegzés során ki tóduló levegő a doromb szárai között úgy összesűrűsödik, hogy haladtában — akár ha fütyülünk — hangot is ad. A két fémszár közé illesztett nyelv pengetésével ezt a hangot lehet szabályozni; mind magasságát, mélységét, mind pedig a ritmusát illetően. Ilyen egyszerű hangszer te-: hát a doromb, s Így nem csoda, hogy az emberiség már igen-igen régóta tudja, hogye szájba illesztett patkóféleséggel egészen jól lehet muzsikálni. Hogy mást ne mondjunk, már akkor is tudta, amikor még hírük-hamvuk sem volt a tisztább, hajlékonyabb fémeknek. Ezekben az ősidőkben bambusznádból hajlítottak dorombot, később pedig az alkalmasnak tetsző faféleségeket faragták ki doromb formájúra. Lévén ennek a fura „hangadónak” a zöngeménye valóban kísérteties, nem csoda, hogy használatára mindenekelőtt azok kaptak rá, akik titokzatos, úgymond, nem e világi személyeknek igyekeztek beállítani magukat. Ott zengett tehát a doromb a sámánok szájában éppen úgy, mint más olyanok ajkai között, akik közeli barátaiknak mondták, hirdették a szellemeket... Mindennek ellenére, néhány száz esztendeje megszelídült, sőt a muzsikaszerető, -értő városi polgárság kedvencévé is lett. Igaz, nem kevés zene- történeti búvárlás árán, de az is kiderült, hogy Beethoven egyik tanítványa számos dö- dormbversenyt vetett kottapapírra; Carl Euleinatein pedig úgy vált ismeretessé, mint a doromb játék Paganinije. Hiteles adataink vannak arról is, hogy Bartók Béla szintén a legősibb és a legtovább élő népi hangszerek közé sorolta a dorombot — bihari és máramarosi gyűjtőútjain találkozott vele, s ugyanígy más követői is rendre beszámoltak arról, hogy hol s miféle dorombtípusokra leltek. Bertnáth László A. L.