Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-27 / 49. szám

Ma d CTch-pl e* f es V Mindenütt, ahol kell Rozgonyi István a leánykart vezényli. A megyei tanács vb dönté­se alapján ebben az évben Madách-emlékplakettet ka­pott, többek között, Rozgonyi István, évtizedes kiemelkedő karnagyi, művészi munkájáért, a kórusmozgalomban kifejtett szakmai tevékenységéért. Roz­gonyi István a salgótarjáni Bo­lyai János Gimnáziumban ta­nít. * Bocsárlapujtőn — jelenleg Karancslapujtő — született 1948. január 20"án. Harmadik gyerek volt, a legkisebb, ahogy a mesében mondanák, akkor már kicsit idősödő szülők fia. Édesapja két hold földet mű­velt és a salgótarjáni acélgyár­ba járt dolgozni, félig paraszt, félig ipari munkás volt, mint a faluban legtöbben. — Éltem a falusi gyerekek — utólag látom csak igazán — csodálatos életét, mert hi­szen miénk volt a ház környé­ke, az udvar és a mező, amit az én városi lakásba szorult gyerekeim már nem élvezhet­nek — jegyzi meg. — A csa­ládban mindenkinek megvolt a munkája, nekem a libale­geltetés, a jószág őrzése ju­tott. Az általános iskolát ott­hon végeztem el, szép isko­lánk volt, bár még az olajos padló járta, jó időben mezít­láb jártunk, szutykosak leír tünk. Szerettem tanulni. Baj csak akkor lett, amikor azt kellett eldönteni, mit csinál­jak utána. Végül is az akko­ri salgótarjáni Madách Gim­náziumban kötöttem ki. A zene? Szüleim nemigen tud­ták, mit lehet kezdeni az ilyen gyerekkel. Kaptam szájmuzsi­kát, xilofont, furulyát, ezeken tanulgattam a „muzsikálást”. Ennek volt egy előzménye. Még nyolcadikos, koromban Csillebércen aranyplakettet kaptam. A gálaműsort, ami­ben szerepeltem, anyámék az Iskola televízióján nézték, ak­kor még csak a KISZ-nek és az iskolának volt tévéje a faluban. Gimnazistaként ké­sőbb elmentem a tarjáni ze­neiskolába felvételizni, nagy izgalommal. Azt énekeltem, hogy „Tizenhárom fodor van a szoknyámon...” Azóta is em­legetik az akkori zenetanárok. Mikor leérettségiztem, két ze­neiskolai év is mögöttem volt. Szegedre kerültem, ahol gyö­nyörű négy évet töltöttem. Kardos Pál professzor tanítot­ta a zenét, Szendrei János, a matematikát. Geréb György a filozófiát, Nánási Ferenc a pedagógiát. Nemcsak taní­tottak, emberileg is sokat je­lentettek számomra. Kardos Pál vezetésével vegyes kart hoztunk össze, ennek révén kicsit a világba is betekintet­tem, jártunk Bulgáriában, Jugoszláviában, Ausztriában, Romániában, később Francia- országban. Miután Nógrád megyei ösz­töndíjjal tanult, Rozgonyi Istvánt 1971-ben a Bolyai Gimnáziumba nevezték ki ta­nárnak. Az ének-zene szakon kívül mindig tanított mate­matikát is. Ezt a szakpárosí­tást kiválónak tartja, jó rit­must adhat a tanításnak. — Szerencsés voltam, utó­lag kiderült, hogy a pedagó­guspálya nekem való — mondja. Az igazi szakmai munkát mégis az itt alakított kórus jelentette számára. Az évek során öt zenei műveltségi ver­senyen vettek részt — ezek, sajnos* megszűntek —, a Beethoven-műveltségi ver­senyt meg is nyerték, a Liszt- és a Verdi-versenyeken meg­osztott második díjat szerez­tek. Az elsőként említett ver­seny csaknem kétszázezer for rintot is hozott az iskolának, amiből fölszerelték a kitűnő zenetermet. Az iskolai mun­kán túl a közművelődés „in­goványosabb” tájékát is meg­ismerte, például az amatőr zenei mozgalom támogatásá­ra bekapcsolódott az úgyne­vezett szakreferensi hálózat kiépítésébe és tevékenységébe. Más kérdés, hogy jói kiépített hálózat azóta sincs. Nem raj­ta múlott. Röpke másfél év alatt bejárta a megyét, Szé­kely István akkor jó mester­nek bizonyult, vérbeli nép­művelőként megtalálta a han­got az emberekkel. Időköz­ben megyei tanácsi elnöki di­cséretet, Szocialista kultúrá­ért kitüntetést • kapott. A me­gyei művelődésügyi osztály szakfelügyeleti rendszerében is megpróbált tevékenykedni, közművelődési szakfelügyelő­ként. Ezt tavaly abbahagyta, irányelvek helyett inkább a konkrét föladatokat szereti, az azóta eltávozott Tóth Csabá­val nagy kedvvel végezték a mindennapi teendőket Bár már nem titkárként, Rozgo­nyi István tevékenykedik a KÖTÁ-ban, segít, ahol kell a szakmai feladatok megoldásá­ban, kamarazenekart vezet az iskolában, fagottozik a salgó­tarjáni szimfonikusoknál, pár éve nyári zenei tábort vezet a szakmunkástanulók és szak­középiskolások .»rámára és így tovább. Minsteiütt ott van, ahol kell. Ige» tevékeny em­ber, nehéz lenne elképzelni nélküle Nógrád zenei életét T. E. Egy éves a Nógrádi Sándor Múzetrm baráti kőre A város életének ismerői Egyéves a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeum ba­ráti köre. A múzeum baráta­inak tevékenysége szervesen kapcsolódik az intézmény munkájához, segít közmőve- lődési törekvéseinek valóra váltásában, s nem utolsósor­ban a gyűjtésben. A múze­um, amint az már többször elhangzott, a rétegmunkában is szép eredményeket ért el, igyekszik megteremteni rend­szeres összejövetelekkel, ta­lálkozások szervezésével azt a széles körű érdeklődést, amely — ha közvetett módon is — visszahathat az egész tevé­kenységre, légkört teremt a múzeum körül. Főként a munkásművelődésben és az ifjúsággal való foglalkozás­ban mutatkoznak már kezde­ti eredmények. Tavaly példá­ul a múzeummal szerződésben levő üzemek szocialista bri­gádjaival igyekeztek mind intenzívebben foglalkozni, en­nek révén sokkal közelebb kerültek a múzeumhoz. Hasznos az iskolákkal szerve­zett rendezvények sora is, például a múzeumi órák, a tematikus tárlatvezetések, a kötetlen foglalkozások arattak sikert mind a diákság, mind a tanárok körében. Nógrád megye három mú­zeuma körül alakult ki bará­ti csoport A szécsényi Kubi- nyi Ferenc, a balassagyarma­ti Palóc és a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban összesen félezer ember tevé­kenykedik e csoportokban. Salgótarjánban mintegy negy­ven állandó tagja van a kör­nek, de alkalmanként lega­lább nyolcvanan kapcsolód­nak be a baráti köri munká­ba. Különösen tevékenyek a már nyugdíjban lévő embe­rek, akik a város életének is­merői. Értelmiségiek, munká­sok, fiatalok is bekapcsolód­nak a munkába. Mi a haszna e baráti kör­nek? Több irányú haszna van. A legfontosabb az, hogy közösségteremtő ■ erőt képvi­selnek. Az sem lebecsülendő, hogy tagjai már eddig is ér­tékes tárgyakkal gazdagítot­ták a múzeumi gyűjteménye­ket, dokumentumokat kutat­nak föl, s propagandistái a múzeumügynek. Továbbá szá­mos olyan dolog van, ami írásban nem rögződik. S az emberi emlékezet a történel­mi hírt élővé teszi. Ha csak azt említjük, hogy például mind a mai napig nem ké­szült a Dornyai Béláé hoz ha­sonló igényű salgótarjáni úti­könyv, továbbá a megyei és a városi monográfiákból is igen sok adat hiányzik, meg­értjük, milyen nagy jelentő­sége van az úgynevezett köz­tes ismereteknek, amelyek a megfelelő kontroll után tudo­mányos információvá válhat­nak. Tavaly — készülve Salgó­tarján várossá nyilvánításá­nak hatvanéves évforduló­jára — négy munkabizottság alakult a múzeum baráti kö­rén belül. Ezek tagjai a vá­ros felmérésével foglalkoz­tak, illetve foglalkoznak. Azt is vizsgálják, milyen rétegek léteztek a régi Tarjánban. Egyik csoport az acélgyári kolóniákat és településré­szeket, a másik az öblösüveg­gyár környékét méri föl. To­vábbá, már elkészült a Zeis­ler György irányításával te­vékenykedő munkabizottság a régi város központi részé­nek, a hajdani Fő utcának és környékének felmérésével a régi kereskedők üzleteinek, műhelyeinek, a szállodáknak és cukrászdáknak, szalonok­nak stb. számbavételével. A bányatelepek felmérését egy másik csoport végzi, Liptay Jenő vezetésével, júniusra fe­jezik be ezt a munkát Az emberi emlékezet sok mindent őriz a megíratlan, vagy csak részben megírt múltból. A múzeum baráti körének tagjai segítenek a múzeumi azonosító munká­ban, a régi fényképek, város­részek és személyek - fölisme­résében és megnevezésében. Az általuk ajándékozott tár­gyak és dokumentumok kö­zött régi zászlókat képes le­velezőlapokat korabeli tar­jáni kiadványokat és renge­teg fényképet találunk, ame­lyek gyakran hajdani esemé­nyekről, máskor személyek­ről, vagy éppen már nem lé­tező, esetleg megváltozott vá­rosképekről készültek. Az alig egyéves baráti kör tevékenykedése nélkül nem egészen az lenne a Nógrádi Sándor Múzeum, mint ami­nek ismerjük, a város múlt­jának is gondos őrzője, ál­landó és mind több irányba tájékozódó kutatója. Tóth Elemér Gondolnak a gyerekekre Pásztón, a KÖSZIG perlitfeldolgozó gyárá­nak KISZ-szervezetében tizenöt fiatal tevé­kenykedik. Idei, sokrétű akcióprogramjukban többek között egy kisméretű labdarúgó- pálya megépítése is szerepel. A gyár területén — közel az utcai szakaszhoz — kialakításra kerülő létesítmény a környéken lakó gyere­kek sportolásának is otthont adna. Télen korcsolyapályaként használnák a területet, amelyet minden különösebb engedély nél­kül vehetnek igénybe az érdeklődők. Családi szanatórium Az észak-kaukázusi Zseleznovodszkban megnyílt az új szanatórium a „Dubrava”. Itt ötszáz ember pihenéséről, gyógyulásáról gon­doskodnak. Szülők és gyerekek együtt le­hetnek ebben a szanatóriumban. A betegek számára fürdők, masszázs, iszapkezelés ál' rendelkezésre, van úszómedence, klimatikus kezelést biztosító helyiség, gyógytornaterem, klub, játékszoba, valamint szabadtéri játszó­terek. A kórtermek kétszemélyesek, beren­dezésük kényelme«. Útonjáró Csendkincseink eltemetve...? A falu értékeit Jól ismerő kollégám (maga is falun él) állandó lendületben, mindig érzékenyen és írásra készen az aprófalvas-törpefalvás nóg­rádi táj érdekeiért, amelyek hovatovább kimondottan is az ország érdekeivé váltak, amióta erős hangsúly került a vidék megbecsülésére... Más­valaki az idegenforgalom szempontjait is tiszteletben tartva vitatkozik lapunk ha­sábjain — gyakran magával az idegenforgalommal; megint más a téli síparadicsomként kiteljesedhető diósjenői táj szállásgondjairól (csak gond van, szállás nincs) szól elkö­telezett lokálpatriótaként, és véleményt mond a szakember js, véleményében talán az a legfontosabb — ami igaz is persze —, hogy ha a falusi üdülés kerül terítékre, nem hagyható figyelmen kívül az, miszerint sok minden kívána­tosnak nem jött el az ideje. Sok mindennek kell tisztá­zódnia. De ki hozza meg az időt? Ki teszi meg a kezdő lépést, ki veszi kézbe mindazt, amit falusi turizmusként is említ a szaksajtó (legutóbb például a témában járatos Kapalyag Imre a Népszabadságban), honnan indul majd ki végül is a kezdeményezés ? Az igény­keltés vagy az érdekeltté tett falu oldaláról várható mind­ez? A falusi üdülésben ma semmiféle kézzelfogható mó­don nincs igazán érdekelve maga a falu — ezt meg sok­oldalúan bizonyítja egy úgy­nevezett munkaközi tanul­mány, amelyet éppen az ide­genforgalom megbízásából ké­szített a Városépítési Tudo­mányos és Tervező Intézet egyik regionális tervezési cso­portja, s amely céljának, ne­vének megfelelve már munka közbeni helyzetből került hoz­zám, hiszen bizonyos értelem­ben «lapul szolgált egy me­gyei építész, nógrádi példákat, sőt, megoldásokat tartalmazó teljes mértékben hiányt pótló munkájához. De hát ki fi­gyel majd minderre? Falra hányt borsó (úgy tudom, Lázár István szólele­ménye) is egyre több pereg a semmibe. De az említett VÁTI- tanulmány tény. Több mint háromezer falut vizsgáltak mindenoldalú szempontok alapján (fogadókészség, kíná­lat és igény oldaláról) ennek még csak érintőleges ismer­tetésére sem vállalkozhatunk, legfeljebb fontosságára, tisz­tánlátást segítő szerepére hívhatjuk fel a figyelmet, mindazok figyelmét, akik bár­milyen formában és keretben lesznek, tehetnek a falusi, üdülés kialakításáért. Innen a saját tapasztalások következhetnének, ha nem lenne szükséges mégis annyit közölni, hogy nem kevesebb, mint húsz(f) nógrádi telepü­lést tartottak a szakemberek minden szempontból fejlesz­tésre érdemesnek a falusi üdülés kialakításában. Három meghatározó üdülési adott­sággal, ami mellesleg nem túl gyakori — éppen a kis Ber­kenye rendelkezik. Mégis­csak érdemes leírni valameny- nyit, hátha elgondolkodunk rajta: Ösagárd,' Zabar(l), Nóg­rád, Diósjenő, Tolmácsa), Mátramindszent, Bárna(í), Garáb(l), Mátraszőlős, Mát- raverebély (Szentkút), Dré- gelypalánk, Buják, Hollókő, Szuha iMátraalmás), Mohora, Csesztve, Bánk, Szécsény, Pásztó a már említett Berke­nyén túl. Higgyünk bátran a szak­emberek gondos felmérésé­nek: az ország idegenforgal­mának mintegy 7—10 százalé­ka, körülbelül 300 ezer ember üdülne falun, házaknál, azo­kon a helyeken, ahol a ke­resőképes lakosság aránya megfejelő, hiszen az üdülők ellátásában csak rájuk lehet számítani. De alighanem jó nagyot nézne a zabari néne, ha ma beállítana hozzá a négytagú pesti család, hogy itt szeretne eltölteni egy-két hetet! Van erre hivatkozásra, szokásváltoztatásra, szemlé- letátalakitásra alkalmas példa akár egyetlen egy ott hely­ben? A meggyőzés (de átko­zottul rossz kifejezés ez is!) folyamatát gyorsítani kellene az üdülni falun vágyó csalá­dok és a mellékkeresetre esetleg rászorulók körében? Ki kezdi, hol kezdi a meg­győzést? Ki győzte meg a tö­megeket arról, hogy egyedül a Balaton létezik a világon?! Ki és hogyan győzte meg ta­lán ugyanazokat arról, hogy felvásárolják a természetet, kiparcellázzák, bekerítsék, és most, amikor már komoly ká­rosodások nélkül olyan ará­nyokban, mint eddig tovább nem folytatható a „természet átalakítása” — ki győzi meg őket az ellenkezőjéről? És egyáltalán, mit tehet a propaganda azon túl, hogy egyre több ilyen cikket ír, plakátot, szórólapot, mifenét — ha egyszer az egyetlen lé­nyeg, a kétoldalú érdekeltség elmarad. A családos üdülő ta­lán már unja ugyanazt a csí­kos kempingszéket, ugyanazon hársfa alatt valamelyik válla­lati üdülőben; nyugat-európai gépkocsitúrákra sera • lehet mindig járni. Különösen a megnövekedett hét végi sza­bad idők nem alkalmasak er­re. Elmenne talán Zabarba, Ceredre, Bárnára a hegyek közé, a falusi környezetbe, házi kosztra, kvártélyra csa­ládostól... De ki indítja útnak, vagy mi ösztönzi, ha a falu megőrzi csendjét, ha évszám­ra idegen nem közelít a for­galmas főutak felől, de ami ennél is fontosabb, ha a ber­kenyéi néne semmilyen for­mában nem bírható rá arra, hogy üdülőket fogadjon. A realitást ma mégis csak elsősorban az mutatja, hogy az eladó falusi házak után járkál a vendég, azt azután vagy megveszi vagy nem, de többnyire elkel valamennyi elhagyott ház vidékeinken. A fizetővendég-szolgálatba be­kapcsolás meg egyszerűen is­meretien falvainkban (Holló­kő, a kulcsosház az egyetlen kivétel), de országosan is mindössze nyolc (!) faluban létezik valamennyire ez az in­tézmény. De ezt a nyolcat is három megyéből — Tolna, Vas. Zala — lehet összehozni. Aztán még további kérdés, hogy ki mindenki ismeri ezt a nyolc lehetőséget?! De bár­hogy nézzük, talán mégiscsak itt kellene kezdeni: felmérni, tanácsi segítséggel is jól elő­készíteni, belistázni, szénében -hosszában terjeszteni min­denütt ezt a propagandát. Mert végső soron az sem le­het cé), hogy falcaink egy része városi tulajdonba átke­rülje lassan éppen a lénye­gét, csendjét, természeti adott­ságait veszítse, mert éppen ez a lényeges különbség a falusi üdülés és az üdülőfalu között, azt meg már mindannyian jól ismerjük, milyen egy gép­kocsival zsúfolt, Balatonból purgatóriumot, Dwca-kanyar- ból szeméthalmazt, faluból, tájból kibírhatatlanul zajos, zsúfolt „várost (gyakorta bó­dévárost) túlurbanizáló gya­korlatunk. Van pékia rá elég. Azt mondja a piackutató intézet, hogy egyre több vá­rosi igényli a csendet, nyu­galmat és az olcsó árakat. Falvainkban pedig egyre több jó minőségű ház épül, amit a gyerek felnőve, családot ala­pítva rendre elhagy, és két utcával arrébb felépíti a ma­ga házát (persze nem minden szülői segítség nélkül). Nem ritka, hogy egy-egy két-há- rom szobás, nem is régi ház­ban egy-két idősebb idősödő ember él, talán nem is nagy jövedelemmel. ' Legutóbb Pusztaberki (Horpács közelé­ben!) mutatta meg ezt a ké­pét az úton járónak, amikor a falu kiterjedéséhez, házainak portáinak szamához mérten a lakosság csekély szá.Ma is szó­ba került. A szamszédos Bor- sosberényt meg a természet is üdülésre-pihenésre terem­tette. Akkor is, ha ezt ott helyben senki el nem hiszi. Akkor is, ha a boldogulást, a kiegészítést a keresethez az asszonyok a melléküzemágak­ban keresik és találják is meg, pedig hát igaz az is, hogy lehetne jól fizető állan­dó melléküzemág a üdülök fogadása is. Éppen itt szeretnék ülő alá­zattal serényen vitába száll­ni azzal a tudós nézettel, hogy a jó példaként külhonból gya­korta felemlegetett falusi tu­rizmus, a jugoszláv, az oszt­rák abban különbözik a mi­enktől (ami nincs is), hogy az ottani családoknak az a kizá­rólagos kereseti forrásuk, míg nálunk — vegyük észre! — „nem ez a megélhetés alap­ja...” Hát ha nines falusi üdü­lés, persze hogy nem az, de mondja ezt valaki a Balaton melléleteknek, mit válaszol­nak rá? Ha nem is az alap­ja a megélhetésnek, de az át­lagosnál sokkal jobban élés­nek bizony az alapja a falusi- balatoni üdülés! A legnagyobb természeti-emberi kincset őr­ző nógrádi aprófalvak-törpe- falvak, meg a nagyobbacs­kák is, éppen úgy alapozhat­nának erre, mint az — el­nézést a hasonlatért a poten­ciális üdülőktől — egyre erő­teljesebb háztájizásra, sőt, a kettőt össze is kapcsolhat­nánk. És akkor kérdezzük meg újra, de most már így hogy érthetőbb legyen: a ház­táji tevékenység sem alapja semminek, amit falusi élet­nek nevezünk...? Hogy Mátraszőlősön évtize­dekkel ezelőtt panzió volt; hogy Szandaváraljának saját strandja volt; hogy egyes cserháti községekben neg.v- ven-ötven-hatvan évvel ez­előtt minden nyáron minden szabad időben városiak üdül­tek a házaknál; hogy ebből milyen jól gazdálkodott ma­ga a vendéglátó; hogy milyen mértékben nőtt éppen ezáltal mindenki előtt, a helybeliek előtt legelsősorban önmaguk, falujuk,- hegyeik, vizeik, völ­gyeik értéke, nos, ez ma már — vagy ma még! — feledés­re ítélt legendák világa. T. Pataki László NÓGRÁD - 1982. február 27., szombat 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents