Nógrád. 1982. február (38. évfolyam. 27-50. szám)

1982-02-21 / 44. szám

Arcok a közéletből NSZK-beli Hcenc alapján készülnek a korszerű hűtőszalagok az Üvegipari Művek Pász­tói Szerszám- és Készülékgyárában, melynek alkalmazásával25—30 százalékos energiameg­takarítás érhető el. Képünkön Széles Imre irányításával szerelik a hűtőszalagot.' Beszélgetés a TIT-elnökkel Erős alapszervezetek az üzemekben A Tudományos Ismeretter­jesztő Társulat salgótarjáni városi szervezete nemrégiben tartotta közgyűlését, melyen az elnökség számolt be a legutóbbi közgyűlés óta vég­zett munkáról. Az alkalom­ból beszélgettünk dr. Tamás- kovits Nándorral, a salgó­tarjáni városi szervezet el­nökével, az ötvözetgyár igaz­gatójával. — Milyen fő mutatói van­nak az eltelt öt esztendő munkájának? — Öt év alatt 9639 rendez­vényünk volt 421 344 részt­vevővel. Ez jelentős ered­mény, hiszen ha összevetjük a város lakosságával, akkor kiderül, hogy ezer lakosra 710 előadás jutott. — Melyik esztendőben tar­tották a legtöbb rendez­vényt? — A műit évben. Az elő­ző évihez képest — bár az is csúcsnak számított — ötszáz­zal emelkedett a rendezvé­nyek száma. 2404 rendezvé­nyünket 91 449-en hallgatták meg. De egészében úgy ér­zem, hogy az elmúlt öt év­ben fokozatos javulás jelle­mezte munkánkat, témavá­lasztásunk szorosabban kap­csolódott a társadalmi és kö­zönségigényhez, s végső so­ron ez eredményezte a szám­beli növekedést. Tevékenysé­günk egyre nagyobb terüle­tet fogott át, tudatosan töre­kedtünk az úgynevezett fe­hér foltoknak a felszámolá­sára. Ennek a folyamatnak egyébként még nincsen vége. — Mert...? — Mert még mindig van­nak olyan helyek, ahol nem vagyunk kellő súllyal je­len. Sokkal több ismeretter­jesztő előadást kell tarta­nunk például a zagyvarónai térségben, a VEGYÉPSZER- ben, a BRG-ben, a MÁV-nál és a Volánnál. Most már a város környéki településekre is ki kell terjeszteni tevé­kenységünket. Az ottani munka összefogására, bonyo­lítására körzeti alapszerveze­tet hoeunk létre. — S hol nem alkalomsze­rű, dicséretes a munka? — A nagyüzemeinkben. Különösen erős a vasöntöde és a tűzhelygyár TIT-alap- szervezete, de jól dolgozik a legnagyobb, az SKÜ alap­szervezete is, valamint az öb­lös- és síküveggyári csoport. Nagyon szépen fejlődik a város legfiatalabb alapszer­vezete, a főiskolai. — Milyen főbb tennivaló­kat határoztak meg erre és a következő öt évre? — Tényleg csak ízelítőkép­pen és felsorolásszerűen em­lítem ezeket. Alapvető cé­lunk az előadások minőségé­nek javítása, tartalmi, mód­szertani, didaktikai szem­pontból egyaránt. Javítani igyekszünk kapcsolatainkat a társadalmi szervekkel. Üjabb üzemi, területi alap­szervezeteket alakítunk. Minden üzemben szocialista brigádklubot működtetünk, nagyobb figyelmet fordítunk a tanulóifjúságra. Több ér­telmiségi fórumot szerve­zünk, az értelmiségi klub te­vékenységébe jobban bevon­juk a tagságot. Négyszázhu- szonkét tagunk van, megfe­lelő az aktivitásuk, de a fia­talokra fokozottabban kell támaszkodnunk. Céljaink valóra váltásának ez egyik fontos feltétele. (ok) Ez az ember beugrik... Csoportosulnak az emberek a faluközpontban. Innen is, onnan is felbukkannak a nyúl- tenyésztők. Ma van a leadás napja, várják hát a „nyulas”- autót. Jó alkalom ez a beszél­getésre, tere-ferére, az ide­gennek pedig arra, hogy szét­nézzen, tájékozódjon egy ki­csit a község éltéről. Párába burkolózik a bárká- nyi völgy, csak a körbefutó dombok tetején csillan meg a hó. Modern házak, takaros porták árulkodnak arról, hogy e völgyet szorgos, dolgos em­berek lakják. — Pedig nagy volt itt régen a szegény­ség, nehéz kenyéren éltek a népek. Még a 8—10 éves gye­rekek is együtt törték a kö­vet az apjukkal a bányában — mondják az idősebbek. — Ma meg? — büszkén mutatnak körbe; — Nézzen csak szét! Űj óvoda, iskola, orvosi rendelő, tágas lakások... A beszélgetés közben meg­jelenik Edőcs Józsi bácsi is a nyulaival. Köszöntik minden felől. Hogyne köszöntenék, amikor az öreg a falu „mo­torja”. 1964-ben népfrontelnöknek választották, 1968-tól ő tölti be a társadalmi tanácselnök­helyettesi tisztet, egyszóval minden gondból, örömből ki­veszi a részét Szerény ember. Elhárítja a jó szót, dicséretet. Nem ke­nyere a hivalkodás. Azt is természetesnek tartja, hogy a közösséget szolgálja. — Mégis, hogyan kezdő­dött? — faggatjuk. — Hogyan? Egyszer a fiaim­mal társadalmi munkában végigszórtunk salakkal egy rossz állapotban levő útsza­kaszt. Mások a templomba mentek, mi meg dolgoztunk hármasban. A tanács vezetői erre úgy gondolták: na, ez az ember „beugrik”. És „beug­rottam”. Kicsit tréfára fogott, ám na­gyon is valódi a történet. A tanács vezetői megerősítik, amikor kijelentik; Józsi bá­csi az ő jobbkezük. Szervez, mozgósít, intézkedik, tanácsai­ra mindig szükség van. — Nem olyan ördöngős do­log. ha valaki szereti azt a települést, ahol született. Én kérerrv itt nőttem fel Nagy- bárkányban, máshol az élete­met elképzelni sem tudnám. Ismertem a régit, munkálkod­tam az új megteremtéséért, nincs szükségem rá, hogy sza­vakkal bizonyítsak. Vannak tárgyak, dolgok, amelyek he­lyettem, önmagukért beszél­nek. A tanácselnöki szoba falán két oklevél. Nagybárkány la­kói kapták; 1978-ban a társa­dalmi munkában elért megyei harmadik, 1979-ben pedig a megyei első helyezésért. — Ezek szerint könnyű mozgósítani az itt élőket? — Hogy könnyű, azt nem mondanám — meditálgat Jó­zsi bácsi. — Van olyan 20—30 ember, akikre mindenben lehet számítani, s a jó példa raga­dós. Ezért bízunk a többiek csatlakozásában. Egyébként nálunk úgy alakul egy-egy társadalmi munka, hogy a tanácselnök megígéri az anya­gi támogatást, a VB-titkár- asszony előteremti, a népfront­elnök pedig megszervezi, el­végezteti a munkát... — Jó módszer ki-ki a le­hetőségeinek megfelelően. . Sorolják; így készült a buszváró, a járda, a temető- kerítés. mellette az út. azhin ott voltak a lakók az óvoda-, iskolaépítésnél, -átalakításnál is. A néofrontmozgalom lénye­ge éppen abban rejlik, hogy a társadalom valamennyi réte­gét bevonja a feladatok meg­oldásába. így van-e Nagybár- kányban ? Józsi bácsi gondolkodik: — Ha az értelmiségre gondol, hát velük nem nagyon va­gyunk megelégedve. Talán azért, mert nemrégen tele­pültek le közénk és még nem érzik magukénak a községet? Talán az érdektelenség, vagy másfajta elfoglaltság miatt? Nem tudom! Az biztos, hogy ez a falu sokak számára át­járóháznak, ugródeszkának számított. Csak az aktivizál­ható igazán, aki évtizedekre szóló feladatokat tűzött ki célul masa elé. aki a feilő- dés szinte valamennyi moz­zanatának részese, ismerője volt... Edőcs Józsi bácsi nyugdí­jas ács, Hazafias Népfront­elnök utóbbiak közé tartozik. Szerénységére jellemző, hogy a tanácson tudtuk meg: a közösségért, a faluért végzett munkája elismeréseként a Népfrontmunkáért kitüntető jelvény birtokosa. (— ria —) Figyelem a társközségekre Két társközségének helyze­tét vizsgálta meg a Rétsági Tanács. Bánkon 730-an, Tol­mácson 943-an élnek, mind­két község szerves része a közös tanács alá tartozó köz­igazgatási területnek. A társközségek kereskedel­mi ellátását elemezve megál­lapították, hogy az ellátás színvonala —, bár a járási színvonal felett, van — nem minden esetben elégíti ki az igényeket. Tőkehúst nem áru­sítanak a két községben, de nem kielégítő a töltelékáruk választéka sem. Akdozik a tej- és kifogásolható a ke­nyérellátás, sokszor szóvá tették a zöldség-gyümölcs kínálatát. Mindkét községben megoldott a propán-bután gázellátás. Szálas és sze­mes takarmányokat a tsz-től vásárolhatnak a háztáji gaz­daságokban dolgozó kister­melők, tápot pedig a szék­helyközségben, Rétságon sze­rezhetnek be. r*-A*A A"*-**** »AAA»**»*»«* ******** ********* *********** *c**+*+*k**** + 1rk+k*i A ***** A******* **************** to*+*ic*+*-kkirktr-kirk A******-******** *♦ Vigyázva ballagunk ki­felé a hegyen az öreg­gel, mert nyaktörő a gyalogút Ráfagyott a letapo­sott hó, s most olyan, mint a márvány: egyetlen rosszra si­keredett lépés csak és máris zsákként dől hanyatt —, ami veszélyekkel járó —, vagy ol­dalára az ember. Ami úgy- ahogy még elviselhetőbb, hi­szen a hegynek ezen a részén még tíz-tizenöt centis a hó. Néhány esztendeje nyugdí­jas már az öreg, világ életé­ben kovács volt, legvégén az acélgyárban, s a pusztán, ahol lovakat patkóit, meg körmös- traktorokat, és csinált boro­nafogakat, nyújtott, élezett baltákat, és ha úgy hozta a sors, született találékonyságá­val, egy öreg fúrógép segítsé­gével még fogaskereket is mart a cséplőgéphez. Szüle­tett szakmai zseninek tartják a környéken. Mondom is neki: — Sok iskola kellett ehhez? Legyint. — Fenét! Hat elemim van mindössze. Viszont én azzal, hogy szerettem, élveztem dol­gozni, s nekem gyönyörűsé­gem támadt abból, hogy egy- égy sikeres munkadarabot a markomban fogva leseget- tem. néha hosszú percekig, azt hiszem, többet produkál­tam így, mint az, akinek sok­sok iskolája és munkaundora van. Mert — én nem vagyok szégyenlős, így elmondom: itt van a fiam is, aki a fene tud­ja hány tanfolyamot sikerrel elvégzett már, meg szakmun­kás. de eddig még semmi ér­demlegeset nem csinált. Csak a gyári, monoton, nem túl sok fajta munka, és — slussz. Ne­hogy azt higgye — van nekem itthon egy kis műhelyem, hosszú évek alatt sikerült szerszámokkal úgy felszerelni, hogy hegeszteni, kovácsolni, Belenyugvás és törődés Ami a fejekben van, s ami esztergálni, fúrni; szóval min­dent lehet —, hogy évenként háromnál többször elkéri a kulcsát . . . ! Én azt val­lom: először kell a munkasze­retet, aztán a gyakorlat, az­tán az iskola. Lehet, régimó­di felfogás ez, de jómagam ennek köszönhetem sikeres életem. Megkapaszkodunk egy ki­álló, zúzmarától roskadozó fa­ágba és szusszanunk egy ke­véskét. 2 A Salgótarjáni Kohá- _ szati Üzemekben maid- nem egészen pontosan háromezer-háromszáz fizikai dolgozót tartanak nyilván. Közülük hatszázkilencven- nyolc még nem fejezte be az általános iskolai tanulmánya­it, az V. ötéves terv végezté­ig. A múlt esztendőben e té­ren lényeges előrelépés tör­tént: számuk nyolc százalék­kal csökkent. Ám az emígyen papírra vázolt kép csalóka: többen munkahelyet változ­tattak/ jó néhányan mentek nyugdíjba, s nincsenek azok sem kevesen, ak kei már é'ev- koruk miatt nem lehet to­vábbtanulásra, végbizonyít­vány megszerzésére serkente­ni, ösztönözni, rosszabb szó- használattal élve, kényszerí­teni. Tavaly mindössze tizen­kilencen jelenthették ki: befe­jeztem az általános iskolát. — Sajnos, — mondja Szá­lai Sándor, a kohászati üze­mek oktatási osztályvezetője —, a dolgozók általános isko­lai tanulására való meggyőzé­sének eszköztára már kime­rülőfélben van. Ügy tűnik, a serkentésre mihamarább újabb dolgok kimunkálására van szükség. S ez nagyon kell is! Hiszen a „fénykorban”, 1975 —76-ban még két-két hetedik és nyolcadik osztályunk mű­ködött, azóta viszont, mint említettem, a beiratkozásra jelentkezők száma szinte a minimumon — stagnál. — Találnak rá okokat? — Mondtam már előbb az elöregedést. Nézze! Talán be is lehet látni, hogy az a negyvenen felüli, aki vidék­ről jár be három műszakra, s van otthon is elég munkája a ház körül; örül annak, hogy a keményen végigdolgozott műszak után ellátja az ottho­ni teendőket, és alhat any- nyit, hogy viszonylag kipi­henten érkezzen itteni dolgá­ra. Ök már nemigen törik magukat a nagyobb iskolá­zottságra, függetlenül attól, hogy ne adj isten, a lányuk, vagy a fiuk egyetemre jár. Leg'többen, akikkel szót vál­tottam, megelégszenek azzal, hogy — moridásuk szerint — úgy járatják gyerekeiket a felsőfokú tanintézményekbe, mint az urakat. Nekik a tes­ti erejükből teherbirásukból fakadó pénz adja a boldogsá­got. A másik meg . . . Vannak még mindig olyan munkahe­lyeink, amelyek szinte vonz­zák az „alulképzettséget”. Ma­gyarán, azok a termelési fá­zisok, melyek elvégzése sem- rrjiféle szakképzettséget nem igényel. Ahol teljesen mind­egy, hogy négv-hat-nvolc osz­tállyal. vagv érettségivel ren­delkező-e az illető. Itt tényleg csak kimondottan a pénz be­szél, s különösebben magas tudásbeli szintre nincs szük­ség. Ám, hogy sértődés ne essék — bár egyébként is szí­vem szerint mondom —, meg kell jegyezni: az itteniek több­sége becsületes, tisztességes, szorgalmas, s keményen végzi a vállalat tevékenysége szem­pontjából oly fontos munkát. ☆ Egyik kezében pörölyként csapkod az ötkilós kalapács, a másikban véső, s, amikor egy­szer meliéüt, védőkesztyűbe bújtatott hüvelykujjára, ak­korát káromkodik, hogy harc­edzett, frontot járt katonák is elpirulnának hallatán. Pedig mindössze tizenhét éves. — Ma már másodszor csa­pok rá — tolja fel homlokára a védőszemüveget, s feketéllő körmét nyomogatván néz fel művezetőjére. — Biztos másnapos vagy megint! Sokat ittál tegnap? — Én . . . Tudja, főnök, mióta megnősültem, és ma­gyar lányt vettem feleségül, csak a tej az én itókám. — Csak vicceltem! — mond­ja a művezető. — Mert — fordul felém, ez egy becsüle­tes gyerek. Cigány, Kesziből jár be, bár nemrég lakik ott, de már gimnáziumba jár. — Másodikba! — nevet P. J. — Akinek, mondja, tíz­ezer forintos, de lehet, • hogy még ennél sokkal nagyobb összegű „örökség” üti a mar­kát nagybátyjától, ha 1985-ig leérettségizik. — Analfabéta az öreg vajda, egyetlen uno­kája én va.ffvok. s adott vol­na már építkezéshez pénzt, de azzal hárította el mindig: lehetne én buta vagyok. Tanulnom kell. No, balhéból megfogad­tam, apónak nem is igen szól­tam, hogy megmutatom az el­lenkezőjét. — Szóval, balhéból tanul? — . . .Hát, nem is tudom. Visz a virtus. Meg nagyon- nagyon sok okos dolgot hal­lok az iskolában, szinte hó­napról hónapra másképp lá­tom az életet. Lehet, hogy a végzés után csak egy papír­ral lesz több a zsebemben, mert nemigen akarok innen elszabadulni. Többet keresek a művezetőmnél, de már ak­kor is megérte. Nekifohászkodik az újabb pörölyzuhatagnak. ☆ Szalai Sándoré ismét a szó. — Régebben uralkodott az a szemlélet, hogy teljesen mindegy, érettségizett.. avagy analfabéta dolgozó végez-e egy-egy iskolát tényleg nem igénylő munkát. Szerintem ez alapvetően téves ma már. Hi­szen a munka mellett a de­mokratizmus, a fórumokon való hozzá- és beleszólás egy- egy ügy menetébe, a két kéz okossága mellett megköveteli a gondolatok okosságát, a műveltség különböző szintjei­vel töltött fejet is. Mert hiá­ba néhány jó tipp. mindany- nyiunk számára üdvözítőnek tűnő példa, ha az elvész a dadogásban, s kifejezni nem tudásbar). Sok, gyámoltala­í nabb dolgozónktól hallottam már, hogy bár ő önmagában kigondolta, szerinte jó mon- dókáját, de végül mégsem állt fel, mert rettegett: belesül, kinevetik, leintik. — Tehát a vállalati ered­ményeket befolyásolhatják a bizonyítványniányi gátlások is? — Mindenképp. Sőt, mon­dok még egy példát. Van egy olyan szerintünk réges-régen begyepesedett, több mint két évtizeddel ezelőtt napvilágot látott intézkedés, mely sze­mint a középfokú intézetek is kötötték az ebet a karóhoz. Gyakorta csak olyan fizikai­akat iskoláztak be, akikről a vállalat tudatta: ki lesznek emelve, más munkakörbe osztva. így gyakorlatilag ré­gebben megszűnt annak a le­hetősége, hogy a munkapad, vagy az üllő mellett dolgozó csak úgy saját maga kedvére —, de: a közösség hasznára! — magasabb tanulmányokat végezhessen. Szerencsére, né­hány esztendeje fordult a kocka, hiszen mi sem előbb kinevezünk valakit. s aztán iskoláztatunk, hanem fordít­va! Sőt, tovább léptünk: nem íróasztalhoz termeljük a kö­zép- és felsőfokú végzettségű- eket, hanem munkahelyükre. Sokan most is eredeti jelent­kezési munkakörükben ka­matoztatják nagyobb tudásu­kat, anélkül, hogy kívánná­nak művezetők, egyéb más beosztásúak lenni. Szerintem ez a jövő útja. Volt, van. lesz... Véle- _ mények szóródnak, sta- ™ tisztikák módosulnak. Rdhiélhetőleg csak kedvező irányba! Karácsony György NÓGRÁD - 1982. február 21., vasárnap 3

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents