Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)
1982-01-09 / 7. szám
Özemet Mongóliából Kára istennő (XVII. ssárad) KÖVES ISTVÁN: Kézen fogva Ts Ufoiogod a bopuhat én megkenem pántjait ha csAocog Te mesét mondasz a feíhőkról éti mogamhoz dteflek ha eső jön és tűzbe futok be veled I ha a tél hidege közeleg Névtelen levél Mark Twain, mint újságszerkesztő egyszer egy olyan névtelen levelet kapott, amely csak egy szót tartalmazott: „Disznó!”. Másnap Mark Twain ezt a kis közleményt helyezte él az újságban: „Olvasóink gyakran küldenek nekünk olyan leveleket, amelyek végéről hiányzik az aláírás. Tegnap azonban kellemes meglepetés ért bennünket: most nem levelet kaptunk név nélkül, hanem névaláírást levél nélkül.” Miroslav Krleza*: Jeruzsálemi párbeszéd Ah úgy! Tehát ő názáreti? — Hát persze: a sorki hakiskofa szegről-végről a nagynénje neki! — Én meg hallottam, hogy anyja egy esett nő, és hogy apja utcaseprő. — Istállóban született, ennyi tény; •egyáltalán: sok folt van az eredetén. Valami öreggel hál most az anyja, mondják. De ki jegyzi meg nagysád, ezt a sok szörnyű botrányt? — No jó és van-e iskolája? Tett érettségit? — De kérem! Nagysád tréfál, remélem! Micsoda érettségit? Minap megcsókolt nyilvánoson egy utcalányt. Soroljam végig? Naplopók'kal iszik, lógnak vele halászok, vakok, bénák, betegek, s már kezdi fertőzni a gyerekeket. Följelentések vannak ellene, egész tucat vád. Ez a fiú kereszten végzi, meglássa, nagysád. (Ács Károly fordítása) *1981. december 29-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Miroslav Krleza horvát regényíró, drámaíró, költő, elbeszélő, akit már életében a jugoszláv irodalom klasszikusaként tartottak számon. A magyar irodalom, a század eleji Magyarország kitűnő ismerője volt, műveinek számtalan má- gyar vonatkozása van. Művei nyolckötetes válogatásban, nyelvünkön is olvashatók. aronyművessóg __________megnyílt a ____ a ranymúoesség remekelt bemutató kiállítás. A szeVtmO- szebb XII. és XVtlL század között készült darabok sorában eddig ismeretlen munkákat is bemutatnak. A kiállítás — nagy sikert aratva —megjárta London és Prága múzeumait is. Vathy Zsttzsa: Osztályfőnöki óra az I. B-ben Tanárnő: — Mad osztályfőnöki óránk feladata az osztály magatartásának és tanulmányi munkájának kiértékelése. Az osztálytitkár számoljon be az elmúlt két hétről. Az osztálytitkár nyurga kamaszfiú. Ebbe az osztályba egyébként csak fiúk járnak. Szarvasmarha-tenyésztő első osztály. .— Nem történt semmi. — Róznerrfll sincs jelentenivalód? — Ja... A Rózner egy kicsit elkésett, ezért a Rákos tanár úr pikkelt rá. — Mi az, hogy pikkelt? — Szóval szúrta. — De hát, ha joggal, akkor az nem pikkelés. — Igen. Nem pikkelt, hanem szúrta. — Tovább. — Az osztályban leszakítottunk egy fogast és egy plakát hiányzik. — A virágok? — Nem öntöztük a virágokat. A tanárnő fölemeli a hangját. — Miféle állatgondozó lesz belőletek? Ha a virágnak két hétig nem adtok vizet, még él. De ha egy állatnak, az elpusztul! Addig nem mehettek le ebédelni, amíg neg nem öntöztétek a virágokat. — Folytathatom? — Folytasd. — Szemeteltünk. — Látom. Nézzétek meg, mi van Temesvári alatt. Holnap Tamást és Temesvárit elültetjük egymás mellől. Tehát más nincs?... Akkor a mai órán kiértékeljük az iskolai, a kollégiumi és a gyakorlati magatartást fin olvasom a névsort, az osztálytitkár elmondja az osztály véleményét — Brtják. Alt) ßfl. Osztálytitkár: — Magatartás változó Szorgalom közepes- „ Tanárnő: — tanács elé Az egyik leg- gyerck. A Osztály titkár: — négyes, magatartás négyes. Tanárnő: — Neked mi s véleményed magadról? Demeter: — fin ágy gondolom, a magatartásom inkább középes. Nem érdemiem meg a négyest (Nagy nevetés.) Tanárnő: — Miért haragszom rád? Gyerekek (súgják): — A szemüveg. Demeter: — Nem használom a szemüvegemet. Tanárnő: — Azért is. fis még ? ... A morgásért. Meg sem, hallgatod, mit mondok. (Az osztályban óriási nevetés. Ketten nem nevetünk csak, a tanárnő, és én, a vendég. Aztán mi is nevetünk, de nem tudjuk, min.) — Mit nevettek? (Gyerekek, egymást nézik és dőlnek a röhögéstől.) — Jancsi... Mi ez az. óriási derültség ? (A nevetés kissé alábbhagy, de senki sem szól.) Tanárnő (fegyelmezetten): — Jó... Letelt a két perc, abbahagyhatjátok... Hársing... Ö a legszorgalmasabb gyerek... Krizsán, állj föl! Mi van a szádban ? — Semmi. — Mi van a szádban?! (A gyerekek röhögnek, Krizsán eltátja a száját.) — A nyelvem. — Akkor jó. Ülj le... Kiss... (Az osztálytitkár már régóta nem nyilatkozik. A tanárnő és a felszólítottak beszélnek.) — Kiss, mi a véleményed magadról ? — Mi? — Mi az, hogy mi?1 — Nem értettem. — Akkor mondd, hogy tessék. Szorgalomból egyk etted. Miért? . i. Megmondjam ? Azért... Az óra felénél tarthatunk. A hangulat derűs, a tanárnő, ha teheti, együtt nevet a gyerekekkel, de szinte pillanatonként változik a hangulat A gyerekek dicséretét, vagy dorgálását szidás, a komikus helyzeteket komolyak váltják föL Nekem, gyerekekkel való foglalkozásban járatlannak, alig elviselhető ennyi hullámzás. Érzem magamban a tiltakozást: miért sérthetetlenek a gyerekek, mitől olyan fölényesen kívülállók? Miért csak a tanárt viseli meg az óra? — Hétért. 0 a legszorgalmasabb. Magatartás ötös, szorgalom... A gyerekek zúgnak. — Magológép. — Nem jó volna mindegyi- kőtőknek, ha ekkora szorgalommal tanulna? — Nem is érti, mit tanul. — De ha nem tanulna eny-' nyit, talán meg is bukna. — Az biztos — zúgják a gyerekek. — Kovács. Szorgalom jó, magatartás jó. — Kivételezés! Kivételezési — kiabálja az osztály. — Kovács... Szerinted J«J vagy rossz ez az osztályzat? Kovács hallgat Valaki az osztályból: —l Kapsz egy tízest, ha azt mondod, rossz. — Lázár. Magatartás né-! gyes, szorgalom ötös. Meg va-! gyök veled elégedve. Az általános iskolához képest sokat javítottál. Osztály: — Mi is. Mi is meg vagyunk elégedve. Egy nyugalmas perc követ-! kezik. A gyerekek békésen hallgatnak, a tanárnő egy kis’ lélegzetet vesz. Én a fejeket nézem. Kitűnően vágott frizurák, szép fényes hajak. Vajon maguk vágják? Valamennyien ápoltak, az utolsó divatot követik. — Sörös. Változó magatar-! tás. Volt egy osztályfőnöki figyelmeztetésed a kollégiumi verekedés miatt. Emlékszel? Amit:or széttéoted valakinek az ingét. Még gondolkozom rajtad... Szvoboda. Megér- demled magatartásból a jelest? — Meg. — Müven véleménnyel vagy magadról? — Remek. — Ne bohóckod}. Miért ért demled meg? , — Mert aktív vagyok. És nagyszerű. Csöngetnek. Négy gyesei: maradt a névsor végéről, holnap, az osztályfőnök szaktárgyén, bonctanórán kerülnek Bdcsózáskor a gyászba állítja as osztályt A inrooDaaao jösasxrFG—_ ft, «aitnai iT Ifi ? ma+á ........■mj> i 11 C K, 8 uujaluO KICSIT HQfijgVmSCSk — Gyerekek. Ez kötetlen óra. De ennél sokkal joöbma- gatartást és fegyelmet várok. Viszontlátásra. . Huszonegy kanasz kiáltja haszonegyféle hangon. — A-viszont-látáara! A mester ott állt az ünneplők között. Megil- letődötten hallgatta a megnyitó beszédet Első gyűjteményes kiállítását rendezték meg a Műcsarnokban. Sokan jöttek el a kiállítás megnyitására. Látni akarták a nagy öreget, dedikáltatni á katalógusokat, vagy — ami már szinte vágyálomnak tűnt — kezet is fogni vele. A megnyitó beszédet Veti emei, az ismert műtörténész mondta. Szépen, hatásosan. Az ünnepség után odafordult hozzá a mester. — Hol van Készéi? Nem látom itt. — Bizony nem, kedves mester, hiszen három éve már, hogy eltemettük. — Igazán? Sajnálom... És Gyurgyeki? Talán már ő is...? — Fájdalom, de ő is... Másfél éve. A mester homlokán összefutottak a ráncok. Fáradtan járatta körül a szemét Legszívesebben azonnal elment volna. — Kérdezhetek valamit, Mester? — Csak tessék, kedves... — Vehemei. — Igen, hát hogyne. Kérdezzen csak. — Barátai voltak az elhunyt művészek? — No, nem. Több annál. Ellenségeim. Vehemei bámult. Megbánta a kérdést. A mester mosolygott zavarán, kicsit élvezte is. Aztán jónak látta, ha még valamivel kiegészíti az elmondottakat. — Tulajdonképpen nekik köszönhetem, hogy vittem valamire Annak idején miattuk távoztam külföldre. Mindent elkövettek itthoni érvényesülésem. ellen. A legkevesebb, hogy egyszerűen dilettánsnak mondtak. — Lehetetlen...! — Pedig így volt — bólogatott a Mester —, és látja éppen ezért sajnálom, hogy ezt az ünneplést nem érhették meg, nem lehetnek már itt.. Tudja, barátom, az ember legszívesebben az ellenségeinek szeretne bizonyítani! — De kedves Mester — A temetőből nem a szállodába hajtott a kocsijával, hanem elment a kiállítására. Alig fért be, annyian voltak. Ödöngött a termekben, próbálta elfogulatlanul, idegenül szemlélni a műveit. Mintha csak egy lenne a látogatók közül. Megállt az egyik kép előtt. Mellette két borzas, szakállas ifjú, a beszélgetésükből hamar kiderítette, hogy szakmabeliek. Növendékek még, sárgával! Szerintem csak odafolyt a festék, és nem vette észre. És ezt ünnepli a világi Az emberek őrültek, én. mondom neked. Ha ez a pasas nem dilettáns, akkor ne kapjak holnap kenyeret á közért» ben! — Dilettáns? bámult rá az alacsonyabb. — Enyhe vagy. Ez egy' közönséges kókler! — Vigéc! — mondta erre á magasabb. Tóth-Máthé Miklós: Bizonyítás mondta kicsit felháborodva Vehemei —, ön már az egész világnak bizonyított! És ha ez megnyugtatja, biztos vagyok abban, hogy erről jócskán tudomást szerezhettek ők is.. — Nem kétlem. De most nincsenek itt, hogy a szemembe nézzenek, és én az övékbe. Sajnos, erről örökre lekéstünk. Ök is, én is. Hol nyugszanak? Vehemei megmondta, a Mester megköszönté, és másnap délelőtt kilátogatott a temetőbe. Virágot is vitt. Készeinek szegfűt, Gyurgyekinek rózsát. — No, igen — tűnődött a Mester, —, még mindig jobb, mintha ez fordítva történik. De azért .kár, várhattatok volna még... vagy éppen csak pályakezdők, önkéntelenül is odafigyelt, miket mondanak. — Nem értem vonta vállát a magasabbik —, eddig jóformán semmi. Csak tudnám, mit esznek ezeken a képeken? Mázolmányok. Figyeld az ecsetkezelését, a színek összhatását, állítom, hogy behunyt szemmel is különbet f6stek — Mitől lett ez világhírű? — töprengett az alacsonyabb. — Minek csapnak akkora csinnadrattát? Valójában még rajzolni sem tud. Primitív, elnagyolt. — Reszket már a keze — nevetett a magasabb. Ide nézz, mit csinált az okker-. — Falvédőpiktori — mondta az alacsonyabb. — Mázoló! — mondta a magasabb. A mester hallgatta őket, és egyre jobb kedve támadt Mosolya vidáman terült szét az arcán, hogy kisimultak tőle a ráncai. Itthon vagyok — gondolta —, most már egészen biztosan itthon. Ez nem kétséges ! Így ócsárolni sehol sem tudnak. Sehol a világon! r E s legszívesebben a keblére ölelte volna a két borzas, szakállas és feltehetően zseniális fiatalembert, akik ilyen szemléletesen, mondhatni „korhűen” idézték vissza — az ifjúságát. NÓGRÁD — 1932. január 9., szombat