Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)

1982-01-30 / 25. szám

Múzeumi tárlatok Nógrádban A népművészei úi kora Megalakul a népművészeti egyesület Réti Zoltán: Anyaság Balassagyarmati járási tapasztalat Ahol jó a közművelődés, jó a TIT-munka is Az idei esztendő jeles éve a Tudományos Ismeretterjesz­tő Társulatnak: várhatóan jú­nius második felében rende­zik meg a szervezet VIII. or­szágos küldöttközgyűlését. Előtte a területi, helyi érte­kezleteket bonyolítják le. A nógrádi ütemezés szerint a megyei küldöttgyűlést április 24-én tartják. A balasagyar- mati járásban március köze­pén tanácskoznak és válasz­tanak küldötteket, míg a TIT- csoportgyűléseket február 15-ig szervezik meg. A balassagyarmati járási szervezet titkára, Terék Pál elmondotta, hogy az elmúlt évben a területen mennyiség­ben és minőségben is kielégítő ismeretterjesztő tevékenység folyt. A járás településein mintegy hatszáz előadást tar­tottak, döntő többségükben szemléltetőeszközök felhasz­nálásával, megfelelő érdek­lődés mellett. A szervezetnek 120 értelmiségi tagja van a járásban, de rajtuk kívül elő­adásokat tartottak mások is. Az a tapasztalat, hogy azok­ban a községekben folyik ered­ményesen az ismeretterjesztés, amelyekben erősebb a közmű­velődés. Ez felismerés és tény azért fontos, mert a TIT-nek a járásban nincs hivatásos apparátusa, így fokozott mér­tékben támaszkodik a nép­művelők, a falusi értelmisé­giek segítségére, eszmei és gya­korlati támogatására. Színvo­nalas ismeretterjesztő munka zajlik Szécsényben, Bércéi és Magyarnándor körzetében, Érsekvadkerten, a SZIM helyi gyáregységében. Az idei tervekben hangsú­lyozottan az előadások minő­ségének és hatékonyságának, a formák és módszerek gaz­dagságának fejlesztése szere­pel. Az előadások átlagos 40—50 fős látogatottságával, az előadások 600 körüli számá­val elégedettek. Azt kívánják inkább, hogy az előadások jobban támaszkodjanak a dif­ferenciált igényekre, épüljerek az emberek mindennapi te­vékenységére. AZ EMBERI test meszese- déséhez hasonlít az a fo­lyamat, amely futószalag­ról ömlő tömegáruval tölti fel környezetünket. Egyfor­ma házak, egyforma laká­sainak egyforma bútorai közt egyforma edényekben készítjük tárgyainknál alig változatosabb étkünket, melynek elfogyasztása után —, vagy közben — egyazon látványra függesztjük te­kintetünket, s ülünk-ülünk, ameddig el nem érkezik a lefekvés ideje . . . így kellene jellemeznünk magunkat szégyenszemre, ha az emberi természet nem termelné ki a kénye­lembetegség ellenanyaga­it, a védekezés egészséges nedveit és reflexeit. Legter­mészetesebb tulajdonsá­gunk, hogy min,d nagyobb kényelmünk érdekében tu­datosan alakítjuk szűkebb és tágabb környezetünket. Amíg ez a törekvésünk tes­ti és szellemi erőfeszítések­re sarkall bennünket: fejlő­dik emberi mivoltunk, ha elmaradnak az erőfeszíté­sek : megkezdődik leépülé­sünk. A civilizált ember növek­vő passzivitása ellen több­féleképpen lehet küzdeni. A küzdelem egyik módja az, amelyet a népművészet újkorának kézművesei vá­lasztottak. Magyarországon a hetvenes évek elejétől szerveződnek azok a nép- művészeti táborok, ame­lyeknek résztvevői már nemcsak egyéni időtöltés­nek, vagy önkifejezésnek tekintik a fafaragást, gyap­júszövést, korongolást, ha­nem környezetalakítási és életmódkísérletnek is. A kérdést így teszik föl: le­het-e a népművészet a meg­szokottnál egyénibb, embe­ribb környezet kialakításá­nak eszköze, alapja, beépít- hefők-e mai kultúránkba régebbi korok szükség szül­te leleményei, azaz paraszti és kézműves hagyománya­ink? A kérdés 'most már talán szónokinak hangzik, hisz ma a fiatalság kedvenc ruhada­rabjai közé tartoznak a , parasztingek, kendők, szok­nyák, kedveltek a szőttesek, a kékfestőanyagok, lakása­inkba bevonul a mázas cse­rép, a parasztbútor, játszó­tereinken megjelennek a faragott hinták, mászókák és állatok. Kiknek köszönhetjük kör­nyezetünkben egyre gyak­rabban feltünedező üdítő hatású tárgyainkat? A hiva­tásos és amatőr népművé­szek legjobbjainak, a hagyo­mányos népi kismestersé­gek új erőre kapó képvise­lőinek. Vannak sajnos, akik visszaélnek a népművészeti tárgyak iránti növekvő igénnyel, és álnépi tömeg­áruval árasztják el a piacot. Csinálhatják a közízlés fej­letlensége és bizonytalansá­ga miatt. Mit tehetnek el­lenük a célszerű népművé­szet újraélesztésének elhi­vatott munkásai? SZERVEZETET alakíta­nak, melynek célja a nép- művészeti és kézműves tárgyalkotás valódi értékei­nek védelme, ismertetése és terjesztése. A szervezet te­hát mindazokat befogadja, akik azért munkálkodnak, hogy mai valóságos igé­nyeinket szolgálják hagyo­mányaink. Az alakuló egye­sület segíteni kívánja tehát az alkotást, de rostálásra is vállalkozik: állandó zsűri működtetését tervezi, amely megakadályozza olyan dísz­tárgyak piacra kerülését, amelyek elhomályosítják a népművészet lényegét és le­járatják azt. A múlt év novemberében megjelent miniszteri rende­let meghatározza ugyan azok körét, akik népművé­szeti vásárokon árusíthat­nak, ez a kör azonban túl­ságosan szűk: nem foglalja magába azokat a tehetséges amatőröket, akik országos népművészeti pályázatokon és kiállításokon neves nép­rajzosokból, művészettörté­nészekből, ipar- és képző­művészekből álló zsűrik ke­zéből díjakat nyerhetnek. A népművészeti egyesület az amatőr tehetségek számon­tartására és gondozására vállalkozik, s mint jogi sze­mély — a rendelet szavai­val, „népi iparművészeti tár­gyak előállításával és forga­lomba hozatalával foglalko­zó szervezet” — jogot sze­rezhet arra, hogy a vásáro­kat is ízlésnevelő, életmód­formáló tevékenysége egyik színterévé tegye. A népművészeti tárgyal­kotás . hívei és szakemberei kétnapos konferenciára gyűltek össze a múlt év vé­gén Székesfehérváron. Itt indult meg az egyesület or­szágos szervezése: a megyei szervezők itt kapták az első hivatalos és részletes tájé­koztatást az egyesület cél­jairól, működésének terve­zett kereteiről. Egyhónapos munkájuk eredményeiről számoltak be január 8-án a Népművelési Intézetben. A következő egy-két hónap alatt az eddigi és az ez utá­ni jelentkezőkből megala­kulnak a megyei (és buda­pesti) területi csoportok, amelyek az egyesület mun­kájának legfőbb terhét fog­ják hordozni. Ezt a tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni! Tud­ni kell ugyanis, hogy a nép- művészeti alkotók szervező­dése a táborok, egyes taná­csok, gazdasági intézmé­nyek, múzeumok jóvoltából évek óta tartó folyamat. Vannak olyan szakkörök, amelyeket egy-egy táj egy­re több intézménye támo­gat, fölismervén a népmű­vészeti tevékenység sokolda­lú társadalmi értékét. Egy- egy ilyen szakkör a szűkebb haza büszkesége, amelyre ki-ki szívesen áldoz. Az egyesület nem szeretné ki­szakítani őket saját társa­dalmi környezetüktől — ma­gyarán, nem akarja egyesü­leti célokra megkaparintani a helyi támogatást. Az egye­sület célja az alkotó erők felszabadítása, s ennek esz­közét nem a mindenáron való centralizálásban látja. A tagok körét sem kíván­ja korlátozni kezdetben az egyesület: szívesen fogad minden népművészt, vagy népművészettel ismerke­dőt, népi iparművészt, kis­mestert, elméleti szakem­bert, pártoló személyt, vagy intézményt és mindenkit, aki a meghirdetett célokkal egyetért. A kiválasztódás a jövő dolga: maguktól távoz­nak majd, akik a szervezet belső igényrendszerében nem találják meg a számí­tásukat . . . EZ AZONBAN még a tá­volabbi jövő. Egyelőre meg kell alakulnia az egyesü­letnek. Ez a tervek szerint a területi szervezetek küldöt­teinek közgyűlésén ez év ta­vaszán fog megtörténni. Trencsényt Imre Nógrád megye múzeumainak idei kiállítási programja min­den eddiginél koncentráltabb­nak ígérkezik. Ezt jelzi, töb­bi között a már eddig meg­nyílt és ma is látható múze­umi tárlatok Sora, a salgó­tarjáni Nógrádi Sándor Mú­zeumban. A Szovjetunió né­peinek viseletéi, valamint a Hétköznapok, ünnepnapok, Salgótarján című kiállítás, a szécsényi Kubinyi Ferenc Mú­zeumban Az Alföld a vásárhe­lyi művészetben című tárlat, a balassagyarmati Palóc Mú­zeumban pedig Benyovicsné Eczl Mária naiv festő bemu­tatkozása. A Nógrádi Sándor Múzeum­ban április 3-án nyílik a ti­zenkettedik salgótarjáni tava­szi tárlat, május 21-én Czinke Ferenc egyéni tárlata, május 28-án a Palóc népművészet című kiállítás és október 1-én az első országos rajzbiennálé. A múzeum falain kívül is rendez kiállításokat, így a Megtöretés-t a salgótarjáni tűzhelygyárban júniusban mu­tatják be, a Bolyai Gimnázi­umban májusban Kondor Bé­la válogatott anyagából nyit­nak kiállítást, továbbá a már említett Hétköznapok, ünnep­napok, Salgótarján-tárlatot jú­liusban, idős Szabó István szobrait augusztusban, a nem­zetközi művésztelep anyagát szeptemberben mutatják be a somoskői nyári tárlat prog­ramjaként. Mindezen kívül Miskolcra várostörténeti kiál­lítást küldenek, a ©erelyes Endre, Paróczai Sergely és Lakos ©yörgy életéről készí­tett tárlatot a megye közép­iskolában vándoroltatják. A Kubinyi Ferenc Múze­umban Kubányi Lajos emlék- kiállítás nyílik júniusban. A Magyar Nemzeti ©aléria ál­tal küldött anyagból Történel­mi témák a magyar festészet­ben címmel szeptemberben nyitnak tárlatot, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A Palóc Múzeumban Sárköz népművészete címmel nyílik kiállítás, Marisa István szob­rászművész kiállítását szep­temberben rendezik meg. Ugyanakkor októberben Szek- szárdon mutatják be a Palóc népművészet című tárlatot. Mindezeken túl több ván­dorkiállítás gazdagítja a mú­zeumi kiállítások sorát. Eze­ken nógrádi kastélyokat, kú­riákat, ősi anyagokat és szer­számokat, történelmi metszete­ket mutatnak be. nyugdíjas lehet, ők váltanak néhány szót mögöttünk, a töb- bieken inkább a várakozás fe­gyelme látszik. Két órát állunk a Sándor- kertben. A sor a várakozás ideje alatt fellazul, de csak itt a végefelé, bár a két óra mögöttünk újabb tömegeket hozott Moszkva minden pont­járól, a Szovjetunió távoli tá­jairól, „szibirjákokat”, szibé­riai óriásokat olyan masszív téli öltözetekben, amit csak itt láthat az ember. Van aki teáz­ni indul a parki kioszkba, pi­rogért az utcai sütőhöz, vagy le-fel járkál egy kicsit meg­mozgatva merevedő lábait. Nincs sorszám, nincs felügye­lő, mégis mindenki azonnal megtalálja a helyét, amikor két óra elteltével végre úgy tűnik — elindul a sor. Persze mindehhez hátrafelé kell men­ni jó darabon, mert az üresen hagyott helyekre a sorban ma­radók időközben akaratlanul is beléptek, hát megyünk egy szakasznyit vissza a Borovic- kaja bástya felé... Es csak most jön a magyarázat a vá­rakozásra valahonnan a ki- lenclyukú híd irányából, ott ahol hatalmas űr keletkezett a két óra alatt, ahol erre az időre megszakadt a mi előre»' haladásunk: „delegácija.. .de­legációd. .." Eddig tehát a külföldi csoportok mentek a történeti múzeum mellől. Lenin fenyőfájáról olvas­tam valahol. Az autós Kali­forniában egy fenyveskerben Uljanovról neveztek el fenyőt, földfaló gép serénykedett ha­marosan és gödör ásított a kert közepén. Mégis van fe­nyőfája mindenkinek. Társunk a fenyő, Lenin fenyőfája, örökzöld. A muzóleumhoz (ez már a harmadik, ami meg­épült) majd hat évtizede in­dul naponta sor, megszámlál­hatatlan milliók a világ min­den tájáról, szovjet emberek, mindazok, akikre Lenin gon­dolt a harc évtizedeiben és mindazok is, akikre a jövőt tervezve gondolt — ránk és az utánunk jövők nemzedékeire. Lépkedtünk, „cseppenként”, kettes sorba rendeződve; itt a híd, ez már a Forradalmár gondolkodók obeliszkje, a Rom-barlang a Kreml öt év­százados köveiből, az ismeret­len katona sírja, a Sándor- kert vaskapuja, a történeti múzeum ez már a tér, szem­ben a soktornyú Vaszilij, ok­tóberi szél fúj, valamit mond az öreg tengerész, előttem a két férfi testtartása feszesebb, már régen nem beszélünk, sapkánk a kézben... T. Pataki László Amilyen hirtelen jött nagy tömegével ez a decemberi moszkvai hóajándék — de épp csak annyi, hadd lássuk, mi­lyen télen a nagyváros — éppoly hirtelen változott át szinte egyik óráról a másikra az ólmos olvadásban jéghideg vízzé. Háromfelé aztán nehéz fi­gyelni; nézni lábunk elé, lát­ni a várost vasárnap délelőtti hangulatával és szemmel tar­tani az INTOURIST moszkvai kalauzának, Ibolyának fehér szőrmesapkáját is — merre vezet, merre visz bennünket program szerint? A balassa­gyarmati szerveződésű IBUSZ- csoportot valósággal „feloldja” a Vörös tér környékén áramló tömeg. A tér maga csendes. Az elválasztó korláton túl, ilyenkor szokatlanul enyhe, októbert idéző szelek szárítják az éjszaka tisztára sepert öreg kőkockák milliárdjait. Innen távolról, a Boldog Vaszilij szé­kesegyház ezerszínű, soktor­nyú, csipkézett tömbje mellől állni látszik a tömör, kígyózó emberszalag, amely a mau­zóleum előtt éles szögben meg­törve messze elnyúlik a tér másik végében, a történeti múzeumon és még távolabb, az innen nem látható Sándor- kert cifra vaskapuján is túl... A rövid, két-három napos moszkvai programban hivata­losan nem szerepel a Lenin- mauzóleum megtekintése, és mivel csak egészen halvány reményt csillant fel Ibolya a programon kívüli bejutás esélyére (később tudjuk meg, Úton jó aro n Cseppenként... kettesével" bejutott soron kívül mindenki!) ketten kiválunk a csoportból és elindulunk a sor végét meg­keresni. A Kujbisev utcában válunk el a többiektől. Ök a Lomonoszovhoz mennek, majd találkozunk „othon” a Koz­moszban, Moszkva legújabb, legmodernebb, városnyi „lé­lekszámú” szállójában. Aztán átvágunk a GUM áruház mö­gött az Október 25. utcához, amely a magyarok által sokat bejárt Kirov utca folytatása a Vörös tér felé. Balra kanya­rodva elérjük a Sándor-kert bejáratát, hátulnézetből újra látjuk a sort. Itt azonban nem lehet bemenni az évszázados kertbe, a kapun át a Leninhez látogatók végtelen tömege lép­ked a tér felé. Fel hát a Marx sugarúira, ez párhuzamos a Sándor-kerttel, amely viszont egészen a Borovickája bástya­toronyig húzódik. Benne végig lüktető, párameleg folyamként a szovjet emberek sora. Lenin Pszkov elestc után, 1918 kora tavaszán költözött a veszélyeztetett Pityerből, Pétervárról Moszkvába, a Kremlbe, ott is a régi igaz­ságügyi palotába, amelyet va­lamikor a főügyész lakott. Ott jelölték ki szállását, de az el­hanyagolt állapotok miatt ide­iglenesen a Kreml „lovaghá­zában” élt családostól „két tiszta szobában” — hogy Krupszkaja írja visszaemlé­kezéseiben. Tizennyolcban a polgárháború kezdetén itt a Kremlben első dolga volt a breszti béke ratifikálása; az eszerek elleni harc folytatása; a gabonapanama letörése; a szovjetek megerősítése; a munkások, katonák, parasztok megnyerése; a szovjet állam kezdeti kialakítása, az iskolán kívüli oktatás megszervezése; a tudakozódó irodák felállítá- tása; egy idős ember szem­üvege; a kormány mellett mű­ködő kollégiumi tagok segé­lyezése (mert éheztek, azért) a termelékenység, a munka- szervezés kérdése: a népbizto­sok tanácsa gazdasági hivata­la vezetőjének szigorú megro­vása, mer önkényesen három­száz rubellel felemelte Vlagyi­mir Iljics fizetését... Állam­ügyek, háború és mindennap húsz-harminc úgynevezett „apró ügy”, emberi semmi­ség, amelyekre szenvedélyesen ügyelt, mint szív a hajszál­erekre, de mindezt úgy, hogy másként elképzelni sem tud­ta, mert tengernyi borzalom fogta körül a népet. Együt érkezünk egy idős há­zaspárral a Sándor-kert fái alá. Itt a sor vége a kilenclyu- kú hídon túl, közel a park délnyugati végéhez. Délelőtt 11 óra. Az elmos ég lejjebb ereszkedik kissé, szitál a hideg, havas eső, az olvadó hóban ma­darak csipegetnek. A házaspár mögénk kerül, előttünk egy prémgalléros negyvenes férfi, mellette-előtte egy család, az apa azonos korú a prémkabá­tossal, aztán az asszony, ép- oly fehér, tiszta arcbőrű, ke­vés festékkel is dekoratív, mint a moszkvai nők általá­ban, és a tizenéves, szépen, mégis nagyon praktikusan — csakúgy, mint a moszkvai gye­rekek mind egy szálig — öltöz­tetett szőrmesapkás kislány. Ennyit lát egyidőben a sze­münk abból a sokezernyi (százezernyi?) szovjet ember­ből, akik körülöttünk-előt- tünk-mögöttünk állnak. Egyedül a kislány hallgatja kerekre tágult szemmel ide­gen szavainkat. A felnőttek másként viselkednek. Nem fordulnak felénk mint a kis­lány, aki persze nagyon jól tudja, hogy a külfödieknek nem kell sorban állni a mau­zóleumhoz. ök messziről jöt­tek. Kevés az idejük és Moszk­va nagy, előre engedik a cso­portokat. Az idős házaspár férfitagja hajós ember. Lát­szik öltözetén, bár alighanem NÓGRÁD — 1982. január 30., szombat 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents