Nógrád. 1982. január (38. évfolyam. 1-26. szám)

1982-01-16 / 13. szám

9 \ Hangpróba Hajdú György Annak idején a Magyar If­júságban is olvashattuk, a di­ákköltők és diákírók VII. or­szágos találkozóján, 1981 áp­rilisában Sárváron a prózaka­tegóriában Farkas Gábor, Horváth Krisztina, Gázsity Emília, Kovács Rita, Molnár Gyula, Túrái Tamás, illetve Behány Erika, Hajdú György, Fuxreiter Tibor, Kecskeméti Éva, Kovács Gabriella, Pakay Éva és Vincze Kinga írásait tüntette ki a zsűri. A részt­vevők szerint tehát ez a talál­kozó is eredményesen végző­dött, öszesen mintegy félezren pályáztak, közülük hetvenet hívtak meg a sárvári szemlére. A prózakategóriában, ahol ezen a találkozón aranyat nem adtaik ki, Hajdú György bron­zot kapott. A fiatalember je­lenleg a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium és Szakkö­zépiskola negyedik osztályos tanulója. Nógrád megyéből egyelőre, sajnos, kevesen jutnak él a Rába-parti városba, ahol a Ná- dasdi-vár ad otthont két éven­ként a diákköltők és írók or­szágos találkozójának. Pedig ezek a szemlék sajátos és fon­tos szerepet töltenek be a di- dákfiatalok életében, minde­nekelőtt azzal, hogy időről • időre megközelítően pontos képet adnak az ifjúság egy ré­tegének önkifejezési képessé­géről, érdeklődésének irá­nyairól. Természetesen az irodalmi érdeklődési irányok részben követik a mindenkori irodalmi divatokat is, vagy az életkorral járó témák földol­gozásának kezdeti egyoldalú­ságaivá* terheltek, a fiatalok egy részénél azonban már az eredeti látás örömét kínálják a művek. Az önkifejezés örök emberi igény, egyik fajtája, a művészi alkotás. Sajánlatos, hogy a nógrádi középiskolák­ban ennek viszonylag kevés jelével találkozunk. Sokan vagyunk olyanok, akik első verseiket, írásaikat magyar tanárok ösztönzésére küld­ték, vagy vitték a különböző lapok szerkesztőségeibe, vagy önképzőkörökben csiszolták éveken át önkifejezési képes­ségüket. Lapunknál évek óta kevés ilyen fiatal lánnyal és fiúval találkozunk. Pedig örömmel fogadnánk írásaikat, kezdeti kísérleteiket, alkal­manként az első publikáció le­hetőségét is nyújthatnánk. Íróvá és költővé természetesen senkit sem avathatunk, ezt ki­nek-kinek önmagának kell munkásságával elérnie, de a kezdeti lépések segítését — más laptársainkhoz hasonlóan — mi is feladatuknak érez­zük. Annál is inkább, mert az első lépések az életpálya to­vábbi alakulására szintén meghatározóak lehetnek. Szükséges persze az is, hogy az iskolákban olyan légkör alakuljon ki, amely a jelenle­ginél talán kicsit ösztönzőbb legyen, fokozottan figyeljenek azokra, akik valamilyen tehet­séges mutatnak föl, segítsék önépítkezésüket. Magunk részéről alkalmanként Hang- próba című rovatunkat nyit­juk meg e fiatalok előtt Most Hajdú Györgynek adunk szót Budapesten született 1964­ben. Néhány éve él Salgótar­jánban. Érettségire készül, ezért átmenetileg a vívást is abbahagyta, korábban az STC- ben vívott. Az ELTE jogi ka­rán szeretné folytatni tanul­mányait. Távolabbi terve az újságírás. Nem véletlen tehát, hogy tu­dósításaival, kisebb riportjai­val már találkozhattak az ol­vasók a NÓGRÁD sportolda­lán. Első novelláiban, köztük a JKötéltánc”, az „Értsd meg őket” című írásokban a fiata­lokkal, saját korosztályának útkeresésével, életérzésének kifejezésével foglalkozik. Hangja bár még távolról sem kiérlelt, bátor és őszinte. So­kat kell még tanulnia az önki­fejezésben, de e küzdelmet az elkövetkezendő években si­kerrel vívhatja meg. Hangjá­nak sajátosságai közé tartozik a humor is, A névjegy című kása erre példa. „Elemzem, ábrázolom, gúnyolom •9 Hetvenöt éve született Kolozsvári Grandpierre Emil Amikor Bertha Bulcsu tíz esztendeje interjút készített vele, gondosan összeszámolta, hány könyve jelent meg a beszélgetésig. Harminchét. Kolozsvári Grandpierre Emil azóta is mérhetetlen buzgal- mú alkotó, bizonyára ötven felé jár könyveinek száma. Nagyjából annyi, ahány éve megkezdte írói működését. Első műve, a Rosta, önélet­rajzi regényfolyamának kez­dete, pontosan ötven eszten­deje, 1932-ban jelent meg. önéletrajzi sorozatát azóta sem szakasztottá meg: a leg­újabb, az Árnyak az alagút- ban, tavaly került ki műhe­lyéből. Bizonyosan legmara­dandóbb vállalkozása, amely­re leginkább illik önvallomá­sa: „Csaknem valamennyi írá­somban a sajátos magyar életformát elemzem, ábrázo­lom, gúnyolom, vagy leírom. Ennek az életformának... leg­jellemzőbb vonása a beteg valóságérzék”. Az úgynevezett régi, úri középosztály életfor­máját elemzi, gúnyolja ki — vallomása ezzel a kiegészítés­sel értendő­Kolozsvári Grandpierre Emilre nemcsak a termé­kenység, a szorgalom, a mű­faji gazdagság is legalább annyira jellemző. Irt irodal­mi, nyelvészeti tanulmányo­kat, meséket, elbeszéléseket, humoreszkeket, szatírákat, s műfordítói munkát is vég­zett. Racionális elme, stílusa célratörő, világos, szereti a gúnyt, az éles vitát. A het­venes évekből igen emléke­zetes az a valóságos hadjára­ta, amelyet a magyar nyelv védelmében folytatott a Kri­tikában, s könyveiben (Négy­öt magyar összehajol, Herder árnyékában). A negyvenes évek végéig volt egy irodalmi elismerés, a Baumgarten-díj — kétszer is megkapta. Később József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki A Csillagszemű, a Doktor Csib- ráky szerelmei, a Tegnap, s annyi más nevezetes regény életélvező, pajkos, törhetetlen alkotóját. Sokan — a fiata­labbak — A fekete bula című tolvajnyelvi elbeszéléséről is­merik. Sokat vesztettek: Ko­lozsvári Grandpierre Emil, a hetvenöt éves fiatalember, századunk egyik legjelesebb magyar írója. Még apró kar­Kolozsvárl Grandpierre Kossuth-díjas író colataiban, humoreszkjeiben is. Január 15-én, születésnap­ján, méltán ünnepeltük. Győri László Kolozsvári Grandpierre Emil: Virág kartárs, a káder Virág kartárs egy napon kevésnek érezte, hogy ő egy­szerű dolgozó. Elhatározta, hogy előlép káderré. Mert kádernek lenni szebb is, jobb is. így vélekedett Virág kar­társ. Egy darabig fontolgat­ta, hogy, s mint fogjon hoz­zá. Aztán úgy döntött, hogy erzsébetvárosi táj szólás he­lyett ezentúl népiesen fog beszélni. Ízesen, zamatosán, mintha minden szavát tőről metszették volna. S mivel ép­pen akkoriban helyezték át új munkahelyére ekként kö­szöntött be: f — Jaó napot kfivánook, ee társak­Ez az „eetársak” különösen tetszett, mert elvtárs sok van, de eetárs kevés. Fölfigyelt rá a vállalat minden vezetője, föl a kollégák, de legfőként ,m káder«. Bibén nines is semmi csodálatos, hiszen a vállalatnál csupa budapesti tájszólást beszéltek. Felüdült a lélek, ha Virág kartárs megszólalt Ö pedig látta ezt, és gyakran beszélt Kivált­képp termelési értekezleteken hallatta hangját Többnyire ilyen tanácsokat adott: — Az ömbör törmöljön. Törmöljön minél többet öhun az igazsági Fehémé, a káderes, hetek óta törte a fejét Nem helyes politika, ha egy ilyen tősgyö­keres káder alantas munkát végez a könyvelésben. Az ilyennek több dukál. A vál­lalatnál nem volt üresedésben fontosabb beosztás. Várni pe­dig nem akart Szerencsére egy termelőszövetkezetbe fő­könyvelőt kerestek. Fehémé behívta magához Virág kar­társat, s fölöttébb ravaszul megkérdezte tőle: — Fejlett könyvelő vagy? — Könyvölni, azt szipön tudok — válaszolt Virág kar­társ őszintén. Ez a kijelentés megnyug­tatta Fehémét- Virág pedig harmadnap jelentkezett a ke- szegi Táncsics Termelőszövet­kezetnél. Egy darabig köny­velt, igen szipön. Megszeret­te mindenki, habár a parasz­tok nem mindig értették meg a beszédét. Találgatták is sű­rűn, milyen vidékről való. Végül abban egyeztek meg, hogy alighanem göcseji. Ott ugyanis egyikük sem járt. Virág eetárs pedig örült az előléptetésnek, örült a szép fizetésnek. És elhatározta, hogy a legközelebbi értekez­leten egy jeles fölszólalással rója le háláját. A beszámoló alatt figyelt, jegyezgetett, az­tán szót kért. — Még többöt köll törmöl- ni, eetársak! — mondta. — Ékkő mög akkő, hogy a hi­bákat kikküszöbőljük szipön. Hogy mást ne mondjak, assa jó, hogy a búzaföld egy tag­ban van. Egy kicsinység több tag kellene. Mer, ha a tagsá­got szaporíjjuk, mindjárt növekszik a tömörülés. Asse ártana aztán, ha merészebbön kísérlötöznénk. Hogy mást ne mondjak, miért ne vetnénk tököt a búza közibe? Ne mönjön kárba a sorköz. Nagyon kiváló felszólalás volt. Ehhez foghatót még nem hallottak Keszegen. Aztán el­hangzott a válasz. Abban is akadt egy-két olyan mondat, amilyenhez foghatót Virág eetárs sem hallott még éle­tében. A z eső apró cseppefcben szemerkélt Szemer­kélt megállás nélkül. Az ember ilyenkor belsejé­ben érzi a nedvességet.. Ide-; gesítő... Sötét volt, úgy este tíz óra. Kovács úr a villamos­megállóban felhajtotta gallér­ját. Ügy érezte, hegy a víz- cseppek már a csontjait érik..! Körülnézett. A környéken egy lélek sem. Kovács úr idegesen állapította meg, hogy már tíz perce kocsonyásodik némán, mert senki sincs, akivel szó­ba állhatna. Nézte a kanyart, próbálta szuggerálni, hátha mégis előbukkan egy villa­mos. .. Fél óra múlva máris otthon lehet a jó melegen a f elesége mellett... De semmi. A sötétből hirtelen egy alak vált ki. Átment az úttesten, s a megálló felé igyekezett. El­ső látásra is fura figurának tetszett. Gallérja csakúgy, mint Kovács úré, fel volt hajt­va, különben érdekes zöld, sárga, piros, kék, fehér koc­kás esőköpenyt viselt. Ka­lapja hanyag eleganciával, kackiásan ült tarkóján, arcát egyáltalán nem védte az eső támadásaitól. Az idegen közelebb lépett Kovács úrhoz. Torkát köszö­rülte, aztán megszólalt: — Uram! — Tessék! Parancsol? — kérdezte Kovács úr felrezzen­ve. — Uram — mondta még egyszer az idegen és arcát még közelebb tolta a Kovács úré­hoz. — Uram! Én vagyok Söf- mayer Ernő. — örvendek. Kovács — mondta szárazon Kovács úr. — Uram — kezdte még egy­szer az idegen. — Nem ismer meg ? Én vagyok az... Söf ma- yer Ernő. — Tessék — kérdezte Ko­vács úr fura hangon. Hajdú György: A n © v jegy — Uraim? — folytatta az idegen, úgy, mint egy halálra­ítélt, aki utolsó titkát akarja még rábízni az emberiségre. — Uram, jól hallotta. Én vagyok Söfmayer Emő. — Na, ne vicceljen kérem — mondta idegesen Kovács úr. — Uram, én nem viccelek. Nézzen meg jól! Én vagyok az... Ez őrült — állapította meg Kovács úr kissé ijedten. — Na?!? — mordult rá az idegen. — Valóban — kezdte tudá­lékosan Kovács úr, de rette­netes zavarban volt. Minden idegszála pattanásig feszült. Meg akart szabadulni ettől az alaktól. — Ahogy most mond­ja, tényleg »hasonlít rá profil­ból. .. különösen a bajsza... — Ugyan kérem —, ideges­kedett az idegen. — Nekem nem volt és nem is lesz baj­szom. Ez ragtapasz. — Háóát... nem is úgy mondtam — próbált kedélyes- kedni Kovács úr. Arra gon­dolt, hogy embere a dühön­gőbői szabadult és nem szabad felizgatni. — Hát miért mondta — kér­dezte fenyegetően az idegen. — Hát csak úgy... csak úgy vicceltem — nevetgélt erőlte- tetten Kovács úr. * — Viccelt — vált fenyege­tőbbé az idegen.-r- Igen! Vici-vici-vicceltem... — hebegte kényszeredett ne­vetéssel Kovács úr és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. — Uram — keményedéit az idegen hangja. — Uram! Velem nem lehet csak úgy viccelni! Én Söfma- yetr Emő vagyok. A nagy Söf- mayerek családjából. — Tényleg? — kérdezte fé­lénken Kovács úr. — Apám Söfmayer Ödön volt, szintén a nagy Söfma­yer családból, anyám — és itt az Idegen hangja elcsuklott — a drága jó mama is Söfmayer vált. Söfmayer Aranka. — A drága mama rokona volt talán a papának — fon­toskodott Kovács úr ijedten. — Gúnyolódását, bármeny­nyire is sért, nem hallottam meg — közölte arisztokratiku­san az idegen. — Én egy Söf­mayer vagyok. — Na ne. .. — szaladt ki Ko­vács úr száján. — Tessék? Kovács úr minden bátorsá­gát összeszedve kitört: — Kérem, hagyjuk már ab­ba! Nem érdekel a maga Söf- mayersége, a papája, a ma­mája. .. Ezt nem kellett volna. A „mama” szóra fenyegető moz­dulatot tett az idegen, s Ko­vács úr környörgésre fogta: — Söfmayer úr — mondta. — Engedjen! Haza akarok menni! — Szólítson nyugodtan Sö- finek! — Drága. .. szóval... izé... Söfi űr... már negyedórája vá­rom a villamost... Fázom. . Hazamegyek.... Gyalog. Jó éjszakát Söfmayer úr! —, s Kovács úr elindult a megálló­ból. — Mit képzel? — került elé­be az idegen. — Maga úgy látom nem ismeri a Söfmayer nevet. És csak úgy elmegy? — Uram — szólt Kovács úr megbánással a hangjában. — Bevallom eddig nem ismertem semmiféle Söfmayert. Tudom én ez megbocsáthatatlan bűn, de higgye el... fázom... haza akarok menni. — Fúj — kapott a fejéhez az idegen. — Most elszólta magát. Maga nem ismerte a Söfmayer nevet. t — Neem — kiáltott kétség- beesetten Kovács úr. — Te atyaúristen! Itt él egy ember a mai világban, és nem ismeri a Söfmayer nevet... — Uram, nekem feleségem, és két pici gyermekem van. Könyörüljön rajtam... Haza szeretnék menni. — Egy szót sem! — reccsent rá az idegen egészen- felhevül- ve, s olyan volt, mint a sza­badság géniusza azon a bizo­nyos Rude domborművön. — Maga nem ismeri a Söfmaye- reket! Semmit sem lúd a csa­ládról, a történetünkről! — Uram, — szólt Kovács úr, mint akinek már minden mindegy. — Bevallom, hogy eddigi gyarló életem folyamán nem hallottam, nem olvastam sehol és soha a Söfmayer ne­vet. Tudom, hogy ebben apám Kovács Jenő és anyám, né­hai Lenkérovics Rózái is hi­bának... De nem... fogalmam se volt arról, hogy a Söfmayerek léteznek“ Uram! Megígérem, hogy ettől a pillanattól kezdve leghőbb vágyam lesz a Söf­mayer családfa tanulmányo­zása... De engedjen hazamen­ni... az isten szerelmére... Gúnykacaj hagyta el az ide­gen ajkát. — Csak nem azt akarja mondani, hogy gyermekei sem tudnak a Söfmayerek létezésé­ről? — Uram! Bocsássa meg ezt gyermekeimnek — siránkozott Kovács úr és egyre kutyábbul érezte magát. — Esküszöm, hogy ettől a naptól kezdve megismerik a Söfmayer nevet. Jobban fogják önt és kedves családját tisztelni, mint en­gem... De engedjen hazamen­ni... Uram, én bearanyozom önt... amit kér megteszem, de most indulok, jó? — Halt! kiáltott az idegen, és vészjóslóan felemelte kezét. — Azt hiszi, hogy ez csak olyan trillárom? Ennyivel kész? Egyszerűen elfelejtjük? Ember! Maga eddig a Söfmay­erek nélkül élt. Erre nincs bo­csánat. Ezen már az sem se­gíthet, ha ezentúl éjjel-nap­pal a Söfmayer család ezerti­zennyolc éves történetét ta­nulmányozná... Maga már el­veszett ember! — Nem! Nem! Nem aka­rom! Segítség! Örült... Segít­ség! Rendőrt... Rendőrt — or­dított Kovács úr kétségbeeset­ten. NÓGRÁD - 1982. i — Jó estét kívánok! Mi tör­ténik itt kérem — szólt vala­ki mély hangon Kovács úr mögött. Kovács úr félőrülten fordult az egyenruháshoz, s szánté földöntúli örömet érzett. Mintha felszabadult volna va­lami rettentő nyomás aűól. — Biztos úr! Biztos úr! — borult nyakába a rendőrnek. — Végre. Végre... Szabadítson meg ettől ...a a... a... az őrült­től. Idejön és .. .azzal ijesztget, hogy... hogy valami Söfmayer, vagy micsoda és... — Valóban? — fordult a rendőr a Igeteljesebb alázat­tal az idegen felé! — Uram ön Söfmayer lenne?... Biztos?... El se tudom hinni... A nagy Söfmayer... Istenem... Kovács úr úgy érezte meg­őrül. Torkán artikulátlan se­gélykiáltás tört fed. — Neeeem!..: — Kovács elvtárs! Ébred­jen — rázta Kovács Aladár főosztályvezetőt titkárnője. —. Kész a kávé. K ovács úr megrázkódott.' Almosán hunyorgott. Nehezen tudatosult benne a valóság. Aztán foko­zatosan minden az eszébe ju­tott. Persze, hiszen fájt a feje, és kérte, hogy egy óráig ne za­varják. Pihenni szeretett vol­na és elaludt... de micsoda ál­mot látott. — Köszönöm Mancika — s szürcsölni kezdte kávéját. — Nem keresett senki ? — De igen. Itt van egy úr. Beszélni szeretne a főosztály- vezető elvtárssal. Kint van va­lahol a névjegye. Valami Söf- mayernek hívják és... — Jézusom, vizet... Vizet! 16., szombat 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents