Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-01 / 257. szám
GERELYES ENDRE (1935—1973) Gerelyes Endre: TIGRIS Hatvanban született, de az édesapja új vasúti szolgálati helyén, Zagyvapálvalván lett gyermekből felnőtt. A háború után került haza Salgótarjánba, az elemi iskola elvégzése után itt lett gimnazista, 1953-ban érettségizett. A Madách Gimnáziumban ismerkedett meg utolsó éves korában Schlattner Edittel — kapcsolatuk szerelemmé nőtt és haláláig tartott. 1953-ban kezdte el tanulmányait az ELTE bölcsészettudományi karának magyar—történelem szakán — ám családi érzései, szerelme és sporttevékenysége (51-től az SSE, később a Salgótarjáni Vasas minősített sportolója volt, kezdetben ökölvívó, később atléta) - egyaránt visszahúzták a városba. Már a gimnáziumban kezdett Imi; egyetemi ével alatt extrém és szatirikus novellákat írt (asztalfióknak). Diplomája megszerzése után Irodalomtörténész-gyakornok, tanár hosszú évekig — szociografikus írásainak anyagát gyűjtve fizikai munkásként dolgozott közben. 1959-ben - ez házasságkötésének éve Schlattner Edittel - kezdenek megjelenni írásai — sporttárgyú, szociografikus művek, kisebb recenziók. A ^kiugrást” 1960-ban a Kilenc perc című novellája hozza meg; ennek sikerére jellemző, hogy hamarosan több nyelven kiadják, Wiedermann Károly már májusban rövidfilmet készít belőle - az egyik bokszolót maga Gere- lyes Endre alakítja. Az írószövetségnek 1962-től tagja. Első kötete a Kövek között, második Töprengés az éjszakában, harmadik a KI vagy tét Abell A 60-as évek végén irta meg a ’Jó sors..." ómű könyvét Zrínyi Miklósról, elkezdte az élmérry- szodográfiát +A Kis Ház" címmel. Kéthónopi kemény munkával születik meg a kisregény, az utolsó alkotás. Jsten veled Lancelot" című könyve, mely halála után két hónappal jelent meg. fát halmoztak a szegletes zsír;kő lapokra, erős kezeikben pattogott a gally. Parazsat hoztak a szüntelenül égő családi tűzhelyről, alágyújtottak. És mindőn fennen lobogott a máglya, zsenge ürühúst és idei árpát vetettek a tűzre. Förkölődő hús s kissé vizenyős fa illata lengte körül őket. Ábel oltárának füstje robogva tört az ég felé. Káin —■ miként az iszap béklyózza a belétévelyedőt — fekete füsttől vállig körbefogva, der- medten, fuldokló dühvei állt. Mozdulatlan volt, várt a változásra, szeméből csorogtak a füst kimarta könnyek. Mi sém történt. Ekkor fejében dobolni kezdett a vér, nyakán az ér kígyóként lüktetett. — Íme, elvégeztetett — mormogta, és oltárának kőlapjáról lerúgta a tüzet. Az Űr elégedetten hátradőlt ragyogó trónusán. A világ- egyetem lassan, de biztosan épült, e percben helyezett üzembe egy új galaktikát. A bolygók, spirálködök és állócsillagok kifogástalanul működtek. — Istennek hála — sóhajtott —, ezzel hát meglennénk. A kozmoszban délutáni nyugalom terpedt, és egészen halkan, idáig szüremlett a szférák zenéje. A szeráfok tiszteletteljes csöndben várakoztak. Végigtekintett birodalmán, és szeme megpihent a Földön. Elgondolkodott. — Amióta az a Paradicsom-ügy volt, nem figyelt reájuk, egyszerűen megfeledkezett róluk. — Talán — tépelődött — elhamarkodottan cselekedtem kissé. Elvégre két vacak alma... Eh! Alkotók erénye a következetesség. Szemügyre vette a Földet. És mert mindeddig kevéssé tisztázott okok miatt vonzódott ehhez az alkotáshoz, gyönyörködve tekintett végig e csillagocska bömbölő tengerein s a zöldellő réteken. Figyelmesen szemügyré vette a Paradicsom környékét, Adá- mot kereste. Egy tavacska partján cölöpház magaslott, s a kőoltárokon csöndesen füs- tölgött a kihunyó zsarátnok. S ekkor megdöbbenve előrehajolt. A háztól távolabb, a legázolt fűben, fejjel egy bokorban, ember feküdt. Egy hulla. Pontosan látta, hogy jóformán leverték a nyakáról a fejét, mint egy tököt. Az Űr egy percig tanácstalanul nézett, azután homlokához kapott. — Hát persze. Itt van a káini tett. A fiú hotlteste mellett Éva hevert a földön, hosszú haját szürkére festette a por. Ádám meggörnyedve állott kettőjük felett. Az Űr egeytlen kézmozdulattal szétrebbentette arkangyalait, és haladéktalanul útra kelt. Iszonyú sebességgel száguldott az űrben, s ahogyan egyre közelebb és közelebb került a Földhöz, külseje lassanként megváltozott. Amikor pedig lába megérintette a talajt, már csaknem olyan volt, mint egy ember. A ház mellett megállt, kezét rátette a durván megmunkált fatörzsoszlopokra. — űó munka — mormogta, majd szapora léptekkel tovahaladt. A tragikus csoport háta mögött megtorpant, és halkan szólott: — Ádám! A férfi visszafordulut, rámeredt az Űrra, és homloka a „öröngyökre hullott. — Uram! — És mint a gyermek, ha apjához mene„Nébány évvel ezelőtt ha« meg Gerelyes Endre, nagyon fiatalon, abban a korban, amikor a prózaírók indulni szoktak, vagy első sikereiket aratják” — olvashatjuk a kötet borítólapján. Legnagyobb sikerét valójában legelső írásával, a Kilenc perccel aratta. Egy csapásra országos hírű író lett, a magyar próza megújítását várták tőle. De még harmadik kötetét is így minősítette egyik elismerő kritikusa: „Novelláinak nagyobb része erőteljes írás, a tehetség minden jelével, de valahogy még mindig a pályakezdés periódusába tartoznak, csak ígérik a várt áttörést újabb szintek meghódítására.” És utolsó, posztumuszkönyvének legjobb értelmezője azt jelenti ki. hogy „.. .pályája igazán a Lancelot-regény után kezdődhetett volna”. A most megjelent kitűnő válogatás — Gáli István munkája — alkalmat ad a megállapításra: Gerelyes műve a robbanó indulás és a voltaképpeni kezdet előtti vég között feszülő, alig több mint egy évtized alatt teremtett torzó, amely azonban nem szorul kétes mentségekre, mert nemcsak, hogy helytáll önmagáért fogyatékosságaiban is, hanem bizonyos tekintetben korszakjelző jelentőségű. Korszakos jelentőségét — pontosabban ennek lehetőségét — első, nyolc novellát tartalmazó kötete alapján felismerte B. Nagy László, aki egy újfajta írói látásmód sajátságait és művészi problémáit elemzi Gerelyes zsengéi alapján és volt kritikusi bátorsága hozzá, hogy új koordinál Fényképek, személyes tárgyak, és mindenekelőtt könyvek: egy „szűkre szabott” emberöltő dokumentumát Mint azt tegnapi számunkban hírül adtuk, Gerelyes Endre íróról emlékeztek meg péntek este a salgótarjáni Nógrádi Sándor Múzeumban. A Balassi Bálint Nógrád megyei Könyvtár, a Palócföld szerkesztősége és az irodalmi estnek helyet adó intézmény meghitt légkörű ünnepséggel adózott az egykor Salgótarjánban élt Gábor Andor-dfjas író emlékének. A múzeum Isnámissmétnin kiállított hagyaték — melyet a Petőfi Sápdor Irodalmi Méták közé helyezze ezt a teljesítményt X Azt az írói szándékot üdvözli az Induló novellistában, melynek jegyében a köznapi közegben játszódó konfliktusok elvont ábrázolására törekszik. (Sőt olykor még a konfliktust is konstruálni kényszerül.) „Alighanem itt van az eredendően új vonás — írta B. Nagy — és egyúttal művészi probléma — Gerelyes írásaiban, s nemcsak az övéiben —, a jelenség ezért érdemel megkülönböztetett figyelmet. Tudtommal nem volt még írónemzedék, melynek úgy kellett volna a próbák, a konfliktusok után kutakodnia. Ott volt bennük, körülöttük, még a közvetlen Gerelyesék előtt kirajzókban is: az életformaváltás sokszor tragikus dilemmái; az Író szemtől szembe találhatta magát ellenségeivel, s mint Németh László mondaná, „erynnisek- kel a sarkában” küzdött a maga üdvéért. A Kövek között világa harmonikusabb, oldottabb, napfényesebb. Vajon, mert az író fiatal, úgyszólván még — prózaíró létére — gyermekember? — Nyilván ezért is: vár még valahol rá az igazi, semmivel sem kisebb helytállást s kevésbé szívós arcot követelő próba, mint elődeit érte. Nem arról van szó hát, hogy a konfliktusok megszűntek volna. Pusztán, hogy feledettebbek: nehezebb a „tettenérésük”. Nem mentegetőzöm a hosz- szú idézetért: döbbenetéjsen pontos diagnózis ez, nemcsak, az induló novellistát illetően. Gerelyes egész munkásságának, írói létének központi problémájává az a küzdelem vált, amelyet a „fedett konfliktusok” teljes művészi értékű kifejezéséért folytatott Ez a küzdelem menet közben lényegesen súlyosabbá és bonyolultabbá vált, mint kezdetben látszott Ennek a küzdelemnek dokumentuma egész életműve — ennek hadijelentései az egyes novellák. Nem győzött ugyan, de nem is maradt alul. És ez még akkor is felemelő, ha olykor fakardokkal és papírcsákóban harcolt Megrendítő azért is, mert lírai alkat lévén, minden sora a legszemélyesebb próza: ő maga az, aki ökölre megy az istennel. Szembenálló novellahősökre szaggatja saját személyiségét úgy éli át a konfliktust: csak hogy valódi legyen. A „neo-sematizmust" érezte a legveszélyesebb, legalattomosabb ellenfélnek. Kitörési kísérletei több irányúak voltak. Kitűnő riportjai csakúgy ennek jegyében születtek, mint a teljes elvontságot vállaló novellái, a cimadó Tigris, vagy a Káin—Ábel legendára építkező novellaciklusa. A Grál-legendakör álköltése is arra szolgált hogy hiteles elvontsággal, de sémák nélkül fejezze ki saját forradalmár- hitét, a humánum győzelmének a vágyát mint „a kor egy lényeges jelenségének, tényének, esetleg sorsfordító harcának krónikása”, ahogy Isten veled, Lancelot! című regényében írja. Végül is melyek azok a kort jellemző valódi — bár fedetten létező — konfliktusok, amelyeket Gerelyesnek sikerült „tetten érnie” és művészetté lényegítenie? team és az fró családja bocsátott a salgótarjáni múzeum rendelkezésére — Gerelyes Endre életének és munkásságának főbb mozzanatait villantja fül. A Palócföld című folyóirat erre az alkalomra jelentetet meg különnyomatban Gerelyes Endre „Tizenhárom stáció” című —eddig még ki nem adott film- novelláját. —-----e « -s- -e.ee—c w - r s zerény leoewsegeinez mer- ten lapunk kulturális melléklete is Gerelyes Endréről emlékezik. Mert helyén való aa Annak az embertípusnak s konfliktusai, aki a kollektiv történelmi győzelem után a morális szférában vívja egyedi harcát: aki a közösség egyetemes gondjainak vállalásával egyidejűleg akar kivételessé válni, aki egyszerre vállalja a dolgozó emberiség hétköznapjait és a hétköznapok elleni lázadást a magas eszmék jegyében, aki a mindennapok kisszerű felismerésével éli át — meghaladva ily módon a létért való küzdelem során kialakult farkaserkölcsöket Aki a hétköznapi jel- legtelenség dien non as individualizmus pózaival, hanem a többletért vívott hare emlékezés akkor Is, ha Imijük. hogy aa írott saé túléli erőt adó elszántságával küzd. fogalmazóját.. Ml az igazi küldetés és hol kezdődik az árulásszámbö menő megalkuvás? — kérdezik Gerelyes hősei naponta. Akik a hétköznapok szférájában mozgónak, de mindig történelmi mértékkel mérnek: meghatározó élményeik történelmi sorsfordulókhoz, 1945 és 1956-hoz kötöttek, ök még korábban kialakult eszményeket kémek számon a mindennapi valóságon. A Gerelyesék után induló irónemzedék számára már a szocialista mindennapok természetes közege alakítja az eszméket és a morált. Az ő konfliktusaik, lázadásaik már valóban más szféJ rából valók. Ilyen értelem-: ben korszakjelző Gerelyes törekvése. Mert Gerelyes bizonyos ér^ telemben a szocialista magyar próza „harmadik nemzedéké^ nek” bátor előőrse. Az ő képviseletükben tiszteleg előtte pályatársa és leg- értőbb elemzője, Simonffy András: „Gerelyes küzdelmei és vi-3 vódásai, etikai igénye és felelősségérzete, bizonytalanságaival és kétségeivel együtt egy korszaknak — s nem jelentéktelen korszaknak — is jellemzői voltak. A konszolidálódás éveinek szoktuk mg nevezni ezt a korszakot Idejét az ötvenes évek végére, a hatvanas évekre tehetjük. Ebben az (...) írói életműtorzóban ott rejlik a megoldás az újra visszatérő hagyomány és újítás problémájának, ott vannak az első érvényes kísérletek mai irodalmunkban a szubjektumon belül lejátszódd folyamatok és küzdelmek realista ábrázolására, ott a bizonyság a magánélet-közélet összefonódottságára és ennek a ténynek nem elhanyagolható irodalmi és társadalmi szerepére, ott a kispróza megújításának számtalan tehető-: sége. (...) Meggyőződésem, hogy ő az igazi választóvonal két írógeneráció között, vele kezdődik a mi sorsunk, tehát a ma fiataloknak nevezeti írók sora. Életismeret, teól őszinteség, igényesség és —4 minek tagadnánk — tehetség dolgában is sokunk fölött áll torokszorító hirtelenséggel félbeszakadt munkásságával." (Recenzió a Szépirodalmi Kiadónál megjelentetett 1976- os utolsó, gyű jtemény« kOtet-i rőL Kritika, Ml BÜK külhet, ha nem kell már erősnek lennie, felszabadultan és csaknem boldogan eljajgatta magát. Nagy vállait rázta a zokogás. — Ádám! Mit cselekedtetek? b Éva fölemelkedett, köny- nyes-poros arcát az Űr felé fordította. — Nem mi tettük, Uram! — Bölcsen tudom. Mit cselekedhettetek, hogy ez megtörténhetett? És mit tettetek, hogy ez meg ne essék? Ádám, fejét alig emelve fel a földről, keserűen szólott: — Amióta méltatlanul viselkedtünk, s megbüntettél minket, magunk maradtunk. Az isten krákogott egyet — Én azonban állandóan rajtatok pihentettem atyai tekintetemet. Vezess hajlékodba, és beszéljük meg a dolgot. A végtisztesség ráér. Ádám fölemelkedett, a holttest fölé hajolt, s letakarta azt a szörnyűséget, amely azelőtt fiának arca volt. A házban izgatottan sür- gött-forgott az asszony. Kecsketejet, friss húst és órpake- nyeret helyezett az asztalra. A sóért futott, ekkor ismét elsírta magát, de siető léptekkel sürgölődött hatalmas vendége előtt. Az Űr apró nyögéssel ereszkedett a medvebőrrel borított tuskóra. Végigmustrálta Éva termetét. — Meghíztál, leányom. Az asszony elpirult, könnyei között elmosolyodott, és szemét lesütötte. — Tudom, Uram. \ amióta szültem, és az ikrek... — A micsodák? — az isten rettenetesen elképedt —, miket beszélsz itten. Ádám zavartan pillantott élete párjára, attól tartott, hogy valami hibát követett el. Év* Is megrettent, és akadozó szóval magyarázkodott. — Mint bölcsen tudod, a kiűzetés után nem sok idővel két ikerfiút szültem. Fájdalommal szültem őket, Uram, de örömem telt bennük. Olyan egyformák voltak, arcra és termetre annyira egyenlők. — Szóval Ikrek — tűnődött az isten-—, ikrek voltak. Ezek szerint feőrös, durva testűek, vadak és könyörtelenek? Ádámék megszeppenve lestek, hallgattak, még emlékezni is alig mertek sudár, hatalmas, szép fiaikra. ’ — Egyformák, mi? Aha. És véges elmétekkel hogyan különböztettétek meg őket? — Hát — Ádám elgondol- godva kereste a szavakat —, Ábel olyan... Ábel mulyább volt. — Nem — ellenkezett Éva, de két parancsolója miatt hangja alig zengett —, nem! Én ismertem őt! Szelidebb volt és bátrabb. — És hát — az Űr fáradtan hátradőlt, s összegezve az eseményeket — Káin féltékeny volt, és megölte Ábelt. — Te mondád — habozott Ádám —, Te, aki mindentudó vagy, istenem. — Hogyan engedhetted — Ingatta fejét az Úristen —, hogyan engedhetted, hogy tanyát üssön e világban a gyilkolás? Nem vagy-e ura ennek a földnek? És nem erősek-e karjaid immáron, hogy megfékezd és kordában tartsd a gonoszt? — Erős vagyok, és megfojtom kezemmel az oroszlánokat. De tudod — Ádám tűnődve simagatta az állát -r-„ ezek nem rettegték tekintetemet, s noha öklöm egyetlen csapásra porba fektette őket, szemüket vidáman és kevélyen rám szegezték. Furcsa fiúk voltak, mintha nem is én nemzettem volna őket — Hát ki a csoda? — kiáltott mérgesen az Űr, mert elege volt a meglepetésekből. — Én teremtettelek, és csak téged teremtettelek férfinak. — Uram — Ádám térdre esett —, teremtményed vagyok és két szerencsétlen fiam apja. Rossz volt, amit mondtam. Az isten felemelkedett haragosan rájuk pillantott, hozzá sem nyúlt a húshoz, és kilépett a házból. Tűnődve száguldott a felhők között, a nap eseményei kissé megzavarták. Amikor azonban elérte az első csillagok magasságát, már ismét ő volt az Atyaúristen. Megállt, és széttekintett. A sivatag vörös homokkősziklái között, ügyet sem vetve repedésekre és éles kövekre, ott haladt a gyilkos. Homlokán már izzott a bélyeg. Az Űr egy pillanatig figyelte, csodálkozott, mert görnyedő vállra, rettegő tekintetre számított. Ekkor megszólalt, hangja mennydörögve száguldott végig a világon, és félelmükben meglapultak a folyók. — Káin! Az, ott lenn, megállt. Mivel azonban nem teremtmény volt már, hanem ember, szembefordult az isten zuhatagos szózatával. — Én Ábel vagyok. Nagy csend következett. Az isten rászegezte tekintetét a fiú merész és szabad arcára, s noha kissé szégyenkezett, akarva-akaratlan, gyönyörködött benne. NÓGRÁD - 1981. — Mit tettél? — Káin meg akart ölni engem, ezért fegyverét elvettem tőle, és megöltem őt. — Tehát őltéL — Védekezve öltem. — Kitaszított vagy, elmúlt az anyai védelem kora, egyedül kell szembenézned immár az oroszlánokkal is. A Te oroszlánjaid lettek. Ráadásul azt hiszed, mindörökre végeztél. Tévedsz. Egy vérből szakadtatok, s ott van benned Káin, aminthogy te Is benne voltál. Ostoba. Most már mindörökké harcolnod kell. — Akkor hát harcolok. És mellettem harcolnak rámütő ivadékaim. És tudod, azt hiszem, eljön a nap, midőn fl úgy meggyengül, hogy nem kell már megölnöm. De hát, Te ezt jobban tudod. Az Úristen mérgesen felkiáltott: — Honnan az ördögből tud- jaim, mit forgatsz átkozott fejedben! — Ábel elmosolyodott, s az Űr még mérgesebb lett. — Kotródj magasztos színem elől, te csirkefogó! # A bel folytatta útját. Az Űr maradt és meditált. Nézte ennek a parányi figurának könnyű és mégis súlyos mozgását, arra gondolt, hogy Ádám állandóan arcra borulva tárgyalt vele. Ez pedig mosolygott. Valamelyes rosszallással megállapította, hogy egyáltalán nem biztos önmagában, korántsem tudja pontosan, vajon nem csapták-e be, s Káin az ott, vagy a másik. Nagy ál lát öklére támasztva ült, és reménykedett. Reménykedett, hogy ő az. Ábel... 1., vasárnap 9
