Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-08 / 262. szám
SrÉAernMíR tttgovszkojí LENIN Szülőhazám eset folyója csontig fagyott e zord napon. A Icdany az arcokat befolyt«,' míg olvasták a mondatot Nem, nem. Csodát mi nem reméltünk, Kimúlt a fény a Kreml felett, de az, kiért úgy sírt a népünk, nem halt meg: «1 nem feledett ö friss érd, a fénye józan, ilyent nem tör halál se meg: Orosz hazám! Sok nemzetedben nincs még fiad hűségesebb. Benne dalolt e nemzedéknyi tudás, a szív, szem, értelein, nagy neve, írat, Vlagyimir Lenin, maga: éló történelemi Teremtve pártot választott 6 egy addig még nem-járt «tat' az ész, a hit az akarás, hogy mind egy reménnyé forrjanak. S a párt mint kézről-kézre fáklya, szent tűz, hős, férfias dolog; s ó él. A pártigazolványban Leninnek szíve ott dobog. Elsárguló lapok közt csönd van, a könyvespolc,' akár a pori Időnk tüzes villáma csillan; dörejjel elvonult a kor, Ö — rajzban él és fémszoborban, de vérlökés és mozdulat óéi: a tettel, hittel, szóval alkot — teremtő gondolat a • • Az álmai — mint szárnycsapások, időnk kiáltó hangja száll, nekünk bőséget boldogságot hoz jókedvű munkánk ma már. Sok eljövendő nemzedék is mint fényt fogadja majd szavad, te nagy Lenin, mester, zseni, a szívben élsz, mint akarati Elment. Jégzajlás hírhozója, a ködbe íénysugárt vetett Mint virágok a napkorongra, fordulnak rá emberszivek. Velünk van ö, élők közt járó, mert nemzedékekből beszél.' E drága név vöröslő zászló.' Világ fölött száll.' Szítja szél! (Konezek József fordítása) N agy összeütközésekkel, szorongásokkal és reményekkel teljes világdráma, amelyet együtt élünk mi — példaszerű és riasztó főszereplők, milliókban számlálandó szereplők, etnber- rmlliár dókban áradó statiszták, mi: emberiség — élünk immár 64 nagy esztendeje a földkerekségen. Hol az a Shakespeare, aki csak ízelítőt adott volna ebből a vészterhes átalakulásból, amely az osztálytársadalmak (évezredek) emlékeit felhalmozó múltjából az emberhez méltó remények jövője felé vezet? Mi magunk éljük át, mi magunk vagyunk a dráma sas- mélyei, a történelem szövege- zi kinek-kinek a szerepét, s egyben mi magunk vagyunk a nézők, akik lelkűkben átélik a cselekmény bonyodalmait És ahány nemzet, mindegyik a maga múltjának- terhével, jelenének adottságaival más-más módon éli át a közös emberi történetet, s a nemzeteken belül minden egyes család, a családon belül minden egyes ember saját élményként kapja és bonyolítja a látnivalót is, a tennivalót is. És úgy fo- nódnak-kuszálódnak össze a sorsok, hogy saját helyét, saját lehetőségeit, saját feladatát sem értheti az, aki valaKorunk nyitánya melyest nem értené az egész" óriási és szakadatlan drámai folyamatot, amiként még a statists sem mozoghat helyesen a színpadon, ha nem tudja, miről szól a dráma, és miféle jelmezt kell neki ebben a drámában viselnie. — Sokkalta prózaibb és gyakorlatibban ez úgy hangzik, hogy aki járatlan a történelemben, az nem érti saját jelenét sem, és, aki ismeri az éppen folyamatban levő történelmi korszaknak legalábbis a fővonalait, az még napi teendőit sem végezheti helyesen. Vagyis valóban úgy kell szembenézünk imái, ami a világtörténelemben ama napon — 1917. november 7.-én — a cári OroBzországbwn kendő- dot«, mi mm ngyeainesen néz- nők a színjátékot, amely istenigazából tükör, hiszen a néző egyszerre ül a nézőtéren és szerepel, vagy statisztál odafent a színpadon. És, mint mipden valamirevaló drámát, ezt is csak akkor ér- ti-érzi a néző, ha tudja, hogyan is kezdődött, amiként egy igazán jó zenés műnél is a nyitány adja meg az alaphangulatot. Ennek a nagy közös drámának a nyitánya az „októberi forradalom” kezdetét jelentő november 7. És ez a sajátos dátumjáték hordoz magában valamit a régi misztériumok örökségéből is. A történelmi évforduló ünnepiességét fokozza —, s hasonlatossá teszi minden lélekre haló ünnephez —, hogy akárcsak hajdani hitek misztériumait, ennek titkát is csak a »beavatottak” értik. Mert maga a mondat rejtelmesen hangoznék, ha a beavatott nem értené. A mondat így hangzik: »Az októberi forradalom november 7.-én tört ki”. Csak a beavatott érti, de itt nem ködös hiedelmekbe kell beavatni az értő tudatú embert, hanem a társadalmi törvények értető kódexébe: a történelembe. Aki járatos korunk — vagyis as «többi 04 év — történetében, az tudja, hogy az a cári Oroszország egy másik naptárnend- szerrel 6K. adns sz onoQos kalendáriumban akkor és ott október 25-öt írtak, de tőlük nyugatra már réges-rég tudományjavította új számítással mérték az időt: a cár birodalmától nyugatra ezen a napon november 7.-e voU. És a mindent változtató-módosító forradalom jelképesen is, még naptárilag is behozta az elmaradást. Mire a cári birodalomból Szovjetunió lett, október 25.-e is november 7.-ére modernizálódott. Nem is kell túlontúl sok történelmet tudni, hogy máris beavathassunk ebbe az ésszerű misztériumba. De miközben ezt megértjük, azt is meg kell értenünk, hogy ez a naptári változás egyben való- bem olyan jelkép, hogy a dátum évfordulója már régnem a Szovjetunió népeinek egyszerre közös társadalmi éskü- lön-külön nemzett (kanepe; hanem az egész vflág reménykedő emberiségének évenként vtonaténő figyelmeztetője, hogy —, ha megpróbáltatások, ha tragédiák árán is — az ember képes változtatni a közös sorssal együtt saját sorsán te, legyőzheti évezredes megaláztatásait, és kiki a mag» helyéhez és lehetőségihez képest cselekedhet abban a közös teendőben, amely as tenrafc- elhagyott múlt felől ■ remélve előké- .‘r.’ített emberibb emberélet fe- V- vezet. K özepéiben ’vagyunk még a nagy vílágdrámának, de a nyitány óta tudjuk, merrefélé vesréé a cselekmény. Emlékezzünk a végigzengő nyitányszólamra, hogy a nézőtéren te értsük, mi a saját szerenünk odafent a színpadon. És a legbátrabb álló statiszta is hozzájárul, hogy a magasztos célú drámát illő magasztossággal élhessük át Hegedűs Géza Művészbarátság Szovjet és magyar festők műveiből nyílt kiállítás Buda? pesten a Szovjet Kultúra Házában. Képeink a kiállításról valók. BORISZ HHSagMi SZONETT A csönd harangját félre »érni Nem lobét. Em a dolgok kezdete. A jövőt * csend némasága yejtt Ét «ott JBsbdtt: áfrakrrded-e? formálj dobogó sstvet belőle. * (Gyermeki m«nka ez, balgatag, de a szándék mégsem olyan dörej: • Csak költő keze keltheti élettel S a holt anyagból halkan főidereng a Teremtő munka titkos fémjele. \ Rajta hát. Kezdődjön újra a pör. Ember vagy, ki pusztít és teremt, Meríts a forrás éltető vizéből! (S. Benedek András fordítása) \ A Három gomb Mihail So- lohov legelső novelláinak egyike. Még néhány hasonló, útkereséséről tanúskodó elbeszélést frt, mielőtt biztos kézzel hozzákezdett volna az annyira jellegzetes solohovi művek — elbeszélések, regények — alkotásához, amelyekben korának és pátriájának, a Don- vidéknek gigantikus és kis emberi történéseit örökfti meg, amelyekben kitárul a táj, érzi az ember a szél, a föld szagát, látja, ahogy a lemenő nap utolsó sugara egy halom tőrekre vetődik; amelyekben pontosan motivál minden emberi cselekedetet, olyan emberek cselekedeteit, akikből ösz- szeálltak a vörös és fehér osztagok, csapatok és hadseregek, a két tábor, amely a történelmi vízválasztó két oldalára került. Ez a kis - elbeszélés a hozzá hasonlóan városba, tanfolyamra került jóeszű fiatalok életének állít emléket* akiknek a forradalom adta meg a tanulás, a feltörekvés lehetőségét, s akik továbbvitték az októberi forradalmat. Először ketten voltak. Az egyik csontból készült, nagy volt, enyhe kólniillat lengte körül, arisztokratikusan ingerült, megvető kifejezés ült az arcán. A másik aprócska volt. fából készült, vörös posztóval vonták be. Az utolsót, a harmadikat, amelynek acélkék volt a színe. és acélból is késztilt, csak a napokban szedték fel valahol. Aztán a reggeli söprés, takarítás után a házmester sodort magának egy cigarettát, akkor, a kapadohánnyal MIHAIL SOLOHOV: Három gomb (A Pokrovszlcij szakérettségi tanfolyam résztvevőinek) együtt markolta ki a zsebébőL Durva, dohánytól barnára festett ujjai közt' forgatta egy 'darabig, aztán minden különösebb teketóriázás nélkül odadobta az ablakpárkányra. — Anna, leszakadt a gatyámról a gomb, helyette varrd föl ezt! A kékes gomb nagyot toppantott az ablakpárkányon: — Aggyisten, elvtársak! A vörös enerváltan mosolygott, a csontgomb képén megvető grimasz futott át. A házmesterlakásban. a nyirkos, hűvös ablakpárkányon heverészve, kelletlenül Igaz, de azért csak szóba elegyedtek egymással a gombok. — Ah, uraim, csoda, hogy élek azok után, ami velgrn történt — kezdte udvarias af- fektálással a csontgomb. — Verítékszag, kapcabűz, valami sajátos paraszti légkör, ah, ez már több a soknál... Még két hónapnak előtt" is fenn éltem a harmadikon, egy káprázatos felöltőt). Tulajdonosunk dúsgazdag gyáros volt a múlt rendszerben, most valami trösztnél sikerült elhelyezkednie. Egyszerűen nem lehet elhinni, hogy még mostanában is mennyi pénze volt. Gyakran megesett, hogy aktatáskájából zizegő, finom papírra írt számlákat vett elő. s közben ezt suttogta: „Előbo, utóbb a GPU kezére kerülök. .. ” És ilyenkor remegett a keze. Esténként bérkocsin egy színésznőhöz hajtottunk. Hatalmas összegeket költött erre a nőre a mi gazdánk. Egyszer a szokottnál is tovább ko- csikáztunk; végül a kaszinónál szálltunk ki. „Gyerünk” — sziszegte a nő; megragadott engem és én általam az ajtó felé rángatta a gazdánkat. „Bűnbe akarsz vinni 1” ... kiáltott fel a gazdánk és kitépte magát a nő kezéből. Én viszont a kezében maradtam. A nő gazdám után köpött, engem meg a földhöz vágott. Hosszas hányódás után kötöttem itt ki. És nekem bizony, bárki bármit mondjon, nem jelent perspektívát, hogy valami bugrisnak a nadrágján díszelegjek: bizony, gyakran megfordul fejemben az öngyilkosság gondolata. Mondókája végeztével egy hatalmas könnycsepp gördült ki a csontgomb szeméből. — E-eegen, komoly dolog a szerelem. Én hajdanában egy vörös parancsnok, Bugyonnij sapkáján pompáztam. Ott voltam a Vrangel elleni hadjáratban, harcoltam Mahno ellen. Golyók süvítettek el ‘ mellettem. Perekopnál majdnem kettészelt egy kozákszablya. Mindez tovaszállt, mint valami kellemes álam... Beköszöntött a békeidő... Az én parancsnok gazdám matematikát és egyéb bölcs dolgot tanult, alattam főtt a feje. Aztán megismerkedett valami kis gépíró nagyságával, és odadobott mindent... Egyre lazábbá vált a fonal, amelyik engem tartott, én meg kifakultam, a gazdám látva, hogy milyen szánalmasan fityegek a sapkáján, legyintett és Trockijról motyogott valamit. — Burzsoá zagyvaság atroc- kizmus! — mosolyodott el ironikusan a harmadik. — Annak, hogy én idekerültem, sokkal prózaibb okai vannak. Én egy szakérettségis kornsaomo- 1 istának a nadrágján voltam. A csontgomb megvetően elhúzta a száját, a vörös zavarában még jobban elvörösödött. — Az én gazdám — folytatta a fémgömb — fürtös hajú, makacs homlokú, kópés tekintetű fiú volt. Megszállottan tanult. Amikor a tanulás engedte, vagont rakott ki a pályaudvaron. Közben az Ifjú Gárdát énekelte. A legszükségesebb beszerzendői közit vásárolt egy nadrágot is, s ezen a nadrágon töltöttem be hivatásomat. Azt nem mondhatnám, hogy kizárólag az ő személyét szolgáltuk volna, öt, hozzá hasonló derék parasztfiú is igényt tartott a szolgálatainkra. Kinek mikor szüksége volt rá, az vette fel a nadrágot. A fürtös fejű sokat olvasott. Mind többször bízták rá, hogy beszédet mondjon az alapszervnél. Ha nem jutott eszébe a megfelelő kifejezés, akkor egy jó nagyot rántott a nadrágján. Gyakran persze huzigálta is; ezt azért csinálta, mert üres volt a hasa. Egyszer aztán egészen elszontyolodva, neki búsulva jöttek haza a fiúk. Meg kellett venniük a Történelmi materializmus című tankönyvet és elő kellett fizetniük a Fiatalok Pravdájára, de nem volt egy fillérjük sem. Akkor a fürtös fejű belém csimpaszkodott és határozottan azt mondta: „Fiúk, vagy befejezzük a tanfolyamot, vagy megtartjuk a nadrágot Nyomás a zsibvásárra!” A fiúk nagy kacagás, viháncolás közepette lerángatták róla a nadrágot. Ekkor szakítottak le engem is.. Félóra múlva a padlón hasalva az én gazdám fölolvasta a Történelmi materializmust: én meg azt gondoltam a prices alatt: „Ha majd egyszer nagyszerű harcos kommunista válik ebből a fiúból, abban bizony nekem is lesz némi részem. .. ” — Na, persze, persze.! dünnyögte a csontgomb,'' nem minden rosszindulat nélkül. A fémgömb köpött egy nagyot, s mint akinek nincs több mondanivalója, hátat fordított a másik kettőnek. Bratka László fordítása NÖGRÄD — 1981. növöm bor 7., szombat
