Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-29 / 280. szám
S* utcán?! 'éles fény vágott Pista arcába. — „A vénasz- szony igazán vehetne már egy sötétítőfüggönyt r —, védekezésként magára húzta a takarót Az ébredés utáni pillanatokban az előző este, Rok- kó, meg a görög lány jutott az eszébe; a borgőzös, kúsza- élmények rendberakását halk kopogtatás szakította félbe. — Bemehetek? — Tessék — dörmögte a fiú dühösen és felült a heverőn. A házinéni csoszogott be. A szokásos, zöld fürdőköntös volt rajta, könyökein már megkeményedett a kosz. Kétes tisztaságú tálca imbolygóit az öregasszony kezében, csorba teáscsészével. — Hoztam egy kis frissítő teát az én csavargó fiamnak — csicseregte mézes-mázosan. — Ejnye, ejnye... nagyon sokáig elmaradtál az éjjel. Ebből bizony ne csináljunk rendszert, fiacskám! Az öregasszony a tálcát Pista ölébe tette, s egy széket húzott magának az ágy mellé. — Halljam csak, mit csináltál az este olyan sokáig? A fiú a teáscsészébe nézett — „Bele kellene fojtani ebbe a moslékszagú löttybe a rohadt vén boszorkányátr —, majd nyugalmat erőltetve magára, kedveskedve szólalt meg. — Bájos a ház első asszonyától — ez a titulus dukált, hiszen a második Hédi néni lánya, aki havonta csak egyszer ruccan haza Bécsből —, hogy ennyire ügyel rám. — Na, hallod! Anyád helyett anyádnak tartom magam, ezt megmondtam, számot is adok rólad szüleidnek. Azoknak a kedves, aranyos. .. jóravaló, viszont szolgálatra kész embereknek. Szóval, az este... de, ha olyan nagy titok..; — Nincsen abban semmi fitt*. Hédi néni. Csoport- fogtaQcoeás után leültünk sörözni. Tudja, a Makáesnak éppen születésnapja veit, meghívott minket... — Ez szép dolog! Csak arra vigyázz, István, nehogy kihasználjanak. Tudják, hogy igazgató az édesapád, azt hiKeJemen Gábor: KÍSÉRTÉS szik, hogy a bőre alatt is pénz van, majd rákapnak a társaságban arra, hogy te fizetsz. A fiú letette a teáscsészét, a tálcára, azt meg az ágy mellé, a padlóra. Megmozdult, mintha csak azt jelezné, hogy fel akar kelni, s ebben zavarja az öregasszony. — Köszönöm a teát, Hédi néni. — „A pofádba kellene löttyinteni, te számító vén dög! Egyszer megteszem... biztosan megteszem.” — Ami pedig a figyelmeztetést illeti, engem ne tessék félteni. Az én dolgom, de tudok is magamra vigyázni. — Jól van, na, nehogy megsértődj, te mimóza! Azt akarom még mondani — ezért kerestelek az este is —, hogy tegnap berontott hozzánk az Asztalos. Itt lakik alattunk, a másodikon, tudod, az a nagydarab marha ember, aki délután mindig együtt jön haza a feleségével. Sosem volt kenyere a jómodor, most is elkezdett ordítozni, hogy „Juhászáé, megválogathatná az albérlőit! Ez a mostani is egy bitang, esténként, úgy bőm. bölteti a magnóját, hogy a frász kitör miatta. Mondja meg neki, hogy én dolgozó ember vagyok, este pihenni szeretnék!” Na, hallod, azt mondja, hogy dolgozó ember. Röhög a májam, mert Asztalos és a munka össze nem fér. Tudom én azt jól! Pista az ágya melletti széken cigaretta után kotorászott: Hédi néninek nehezen áll be a kereplője, ha egyszer kinyithatja. — Az én magnómtól nem tud pihenni? Hiszen olyan ritkán használom — mondta kelletlenül. — Hagyd a fenébe! Asztalos csak kukacoskodik, ne félj, meg is mondtam neki a magamét! Először is, hogy velem ne kiabáljon, nekem húszéves szakszervezeti tagságom volt a dohánybolt után, most is járok a nyugdíjasklubba. Aztán_ megsúghatom neked, hogy párttag is voltam. XÖg leplezett mosolyra szaladt az ágyban dohányzó fiú szája: — „Egyre szenilisebb vagy, te múmia, legalább tízszer megsúgtad már. Arra is rájöttem, hogy ötvenhatban égetted el a könyvedet”. Hédi néni a hangtalan gúnyolódásból semmit sem vett 1 észre, harciasán folytatta Asztalos mocskolását. — Méghogy nem tud pihenni! Mondtam is neki, engem nem zavar a magnó, pedig csak egy ajtó választ el a szobámtól. Akkor pedig, ugye, nem is lehet az olyan hangos! Erre ő csak ordította a magáét, hogy ez nem érdekli, majd betelefonál az egyetemre. Méghogy az egyetemre! Azt hiszi ez a barom, hogy ott mindenféle senkiemberrel szóba állnak. Mindenesetre, fiam, azért résen kell lenni. Ha mégis megteszi, há tovább piszkálódik, akkor majd te szépen megmondod, hogy bosszúból van az egész. Bosszúból érted? Tói jegyezd meg, hogy Asztalos úr nyilas volt. Ráadásul a háború alatt ellopta a pincéből a tüzelőmet. Persze, később fel is jelentettem, jókora kellemetlensége lett az egészből. Átlátok én a szitán, most is ezért akar belénk kötni! De ne félj semmit, csak jól vésd az agyadba, hogy Asztalos nyilas volt. Ezt mondd majd, ha mégis betelefonál az egyetemre. .. Pistának zúgott a feje: háború-pince-nyilasság-tüze- lőlopás-feljelentés-bosszú... — „Mi közöm nekem az egészhez? Hagyjatok békén!” — Jól van, Hédi néni... persze... szeretnék felkelni. .. Az öregasszony felvette a földről a tálcát, az ajtó felé indult. A szoba közepén megállt, a fiúra nézett: ■— Ha nem sietsz előadásra, akkor elmehetnél bevásárolni — írja össze, Hédi néni, hogy mit hozzak. — Köszönöm, finnt — dCtay- nyögte az ajtóból és még egyszer visszafordult — Mit gondolsz... ezt a dolgot. í- ezt a nyilasságot nem lehetne most., valahogy megpiszkálni? A mai magyar színház demokratizmusa Ä magyar színházművészet non egyszerűen az egyik művészeti ág a aofc közül Történeti okokból is anyanyelvűnk és kultúránk állapotát mutatja fel a mindenkori magyar színház, társadalmi érzékenységünk, alkotó szellemiségünk tükreként. Így van ez ma is. Nem változtathatott ezen semmit a televízió belépése otthonunkba. Az elektronikus kép — annak aki megízlelte — nem pótolhatja az egyszeri és megismételhetetlen élő varázst. A színész és néző között létrejött élő kapcsolat áramkörének maradandóbb és erősebb feszültsége, az árammal telt doboz bármilyen tízezer volt- jánál. Nincs színházi válság hát a televízió következményeként. Amióta szinház a színház mindig válságban volt megújulásra törekvő belső természete miatt. Keresve annak az igazi élménynek művészi megvalósítását, amire otthon és ott éhezik közönsége. Sokféleképpen lehet eljutni ehhez a csodálatos élményt adó színházi estéhez, az alkotók egyéniségében és minőségében rejlő különbségek miatt. És sokfajta színház is létezik, ennek megfelelően. Ha valami, hát akkor ez a kollektív játék viseli el legkevésbé az uniformizálást, ez sínyli meg legjobban* az egysíkúságot. Mert a szinház nyitott intézmény, a társadalomé, a közönségé. Nem zárkózhat be, nem mondhatja „ .. .hogy ilyen és ilyen színházat csinálok — önmegvalósításként — és nem érdekel a közönség” — s nem mondhatja: „ha a közönség nem ért meg: annál rosszabb neki, én megyek a magam következetes művészi útján, egyszer majd megértenek!” S jelen van ennek az ellenkezője: „finoman cizellált, klasz- szikus színházat csinálok a közönségnek. Amit megszoktak, amit elfogadnák, Hagyományos mulatságot kell magas színvonalon nyújtani neki — s tudóidnak! Tessék a táblás Rázak minket igazolnak". S avultat játszik konokul és szépen és nets törődik vele, hogy sikere ízlést konzervál és nem is mindig a legjobbat, Mintha hasadna a magyar szinház Ízlés- és hagyományteremtette egységes ege. Mintha az esztétikai dogmatizmus ádázul tanyát vert volna alkotó szívekbe. Az egyik színház, mert vezetője így döntött, és mert teljhatalmú úr, csak ezt adja közönségének, csak azt, ami ő! Pedig igazából még oly kiérleletlen művészi pályája még csak induló — s máris végérvényesen Ítélkezik. Eldob és kizár, amire meg rás tartól, azt megemészti, nem tudja, a maga szándékai szerint felmutatni, eredményesen nem tudja. Aztán az eredmény: a torzót magyarázza sikernek, igazi egésznek. Profilt akartunk színházainknak, iskolát teremtő rendezőket — igen, de nem művészi csecsemőotthonokat, hogy az összes; régi gyermekbetegség-izmusokat elkapják, melyeket már efl is felejtett Európa. A másik színház vezetője legalább egykori-mostani sikerekkel igazolt teljhatalmú úr! Lecövekelt akkori kon- cepciója-attitüdje mellé és oly sértődésfalat emelt a világ, maga a társulata közé, hogy azon már nem hatol át semmi. Jószándékű segiteni- akarás — és rossz-szándékú sértés sem! Talán a sok hántás is segítette emelni izolációs falát. De most már azon szűk, meleg kis belső térben is az a kizárólagosság uralkodott el, ami ő. S minden változtatniakarást személyes támadásnak érez. Műhelyek.? Kis színházi várak, ahol a megnemértettség sértődöttjei nyalják a sokszor nem is létező sebeiket. A vállalkozó kedv mögött gyakran nincs minőségfedezet, szakmai tapasztalat, műveltség, és „az én azonos vagyok saját régi-egykori ötletemmel és aki azt túlhaladottnak ítéli engem öl meg” védekzés- szemlélet akadályozza a tapasztaltabb innovációját. Miért nem tudnak egymásra találni, egy műhelyben tiszta művészi eszközökkel csatázni? Talán az adminisztrációs intézkedések miatt, mely fél összeereszteni őket. Ki tudja? Szinház szervező, csapatot szervező. színházivezetőkre van szükség. Az egysíkú szellemi kötődés, nem alkalmas igazi műhely kialakitására. Mintha a magyar színházból elveszett volna az a műveltségtartalom, amely hatalmas szellemi fedezete volt, s helyette szakmai ízű művészkedós alkotja létének erőterét. Amiben a színész egyedül van; nem egyik vagy másik színház tagja, csak önmaga megalkotója, legfeljebb egyik vagy másik rendező kegyeltje, szű- kebb csapatának tagja. De ezt a kis csapatot: klikknek hívják. S csak ritkán fordul elő, hogy a rendező iskolát teremtve neveli is színészbarátait Érdekszövetkezet ez és nem művészi közös élmény által teremtett iskola. Jelentős már kikristályosodott tehetségértékekről szólunk és jelentőssé válható, sokat ígérő tehetségeket szeretnénk szeretni. De a fiatalom kialakított egysíkúság (s a később létrejött is) érték- romboló. S zsarnok, mert csak azt fogadja el, aki arjnak az egynek hódoló híve, • amit ő tud. Ha már mást is szeret, akkor az ő számára nem az igazi. A Színházművészeti Szövetség nemrég tartott közgyűlésén is fölszikráztak az egysíkúságnak ezek a megszállott igéi, miközben a szeretet ösz- szeesküvése is megindult. Mert ott a Vigadó nagytermében az egész ország által tisztelt-becsült nagy művészek érezhették az egymás- becsülés erejét. Annak a képességnek hangos felmutatását, .hogy őszintén tisztelem és becsülöm mindazt az értéket, amii; másutt mások hoztak létre. Érdeklődöm iránta és tanulni akarok belőle, mert a magyar színházművészet együtt és «■'v'-r-.i-.-.-'-T-Ui-.n lehet gazdag Szaíontay Mihály STEFAN ZWEIG' A Sakknovella írójának emlékére Száz évvel ezelőtt 1881. november 28-án született Stefan Zweig osztrák iró. A mi Kosztolányink és Babitsunk kortársa volt, és élete első majdnem , négy évtizedében annak a birodalomnak a polgára, amelynek ők: az, Osztrák-Magyar Monarchiáé. Bécsben született és nőtt fel, s a szá- zád végi metropolisban kapta azt az indíttatást, amely egész életét meghatározta. Ekkor, egy hosszú, békésnek tűnő, de belső feszültségtől vibráló, az idők végezetét sugalló korszak közepén, úgy tűnt, a legtöbbet akkor tudja az emberiség számára tenni, ha mindazt a szépséget és műveltséget magáévá teszi, közvetíti és kisugározza, amelyet Europa a reneszánsz óta felhalmozott és őrzött. Ennek a műveltségnek, ennek a szellemnek volt a megszállottja; belső, majdhogynem szükségszerű kölcsönös kapcsolatot érzett közöttük. Azon kevés európai író közé tartozott, akik kezdettől fogva harcoltak az első világháború ellen. Az utolsó pillanatig nem hitte, hogy a 20. század Európájából zsidósága miatt emigrálnia kelljen. A második világháború olyan súllyal nehezedett rá, olyany- nyira mindannak a végsó pusztulását jelentette számára, amiért élt, hogy legfenyegetőbb szakaszában a harcterektől távoli és számára teljes biztonságot nyújtó Brazíliában 1942 februárjában ön. kezével vetett véget életének. Kora ifjúságától kezdve, szinte csodagyerekként, igyekezett szolgálni a szellem és a szépség ügyét. Első, a fwv S. Zweig portréja ma áhítatában született versei után főleg fordított — Verhaerentől, Baudelaire-től, Verlaine-től, Romain Rolland- tól, Barbusse-től — és szép- irodalmi értékű esszéket írt Stendhalról, Nietzschéről, Bal- zacról, Dickensről, Dosztojevszkijről, Tolsztojról, a „világ építőmesterei”-ről — a- hogy ő mondta. Mindenfelé nyitott szellem volt, Gorkijjal levelezett, Siegmund Freud- ot tanulmányozta, 1928-ban a Szovjetunióban is járt. Az irodalomban talán az 6 novelláin lehet a legvflágosabban kimutatni a pszichoanalízis tanításainak hatását, de a 20-as, 30-as években bestsellernek számító életrajzi regényei (például a Marié An- toinette-ről vagy a Stuart Máriáról írottak) sem születhettek volna meg Freud felismerései nélkül. Gondos vizsgálódás és lélektani érzékenység egyesül bonyolult lelki- világú íróknak és történelmi személyiségeknek szentelt mesteri esszéiben. Hadd említsük példaként a Heinrich von Kleistről szólót: mindmáig ez az írás nyitja ki a legszélesebb ajtót e tragikus sorsú költő lelkivilágához. A maga fegyvereivel próbált harcolni a barbárság új erői ellen. Mint az európai szellem megtestesitőit rajzolta meg könyvnyi esszéiben és az Ismeretlen bűvöletében élő, nyughatatlan szellemű és felfedező Magellant, a műveltségből életet desztilláló Rotterdami Erasmust vagy a reformáció hőseit, és mindmáig ’egmaradandóbb novellája; egyik utolsó műve, a Sakknovella is a szellem erejét próbálja szembeállítani a brutális embertelenséggel. önéletírása, a Tegnap világa, már csak halála után jelent meg. Címével is jelezte; úgv érzi, vereséget szenvedett,’ Kétségtelen, hogy az ő világa örökre eltűnt, barátai és társai, az akkori nemesebb értelemben vett Európa szelle- • miségei meghaltak. De azok az eszmék, amelyeket egész életében és egész életével oly odaadóan szolgált, sohasem válhatnak „tegnauP'-vá. I Salyámosy Miklós j Az író halála A rendőrség gyengéd volt Az aszony holttestét halott férje mellé fektették, a nő karját szeretetteljesen a férfi mellére csúsztatták. A hivatalos fényképész csak ekkor készíthette el felvételét a házaspárról, akik 1942. február 22-én a brazíliai Petropo- lisban, Rio de Ja- neiró egyik villanegyedében önként (veronállal) búcsúztak 'el a világtól. A világtól, amelyet a 60 éves férfi többé nem tudott elviselni. Stefan Zweig egykor Bécs ünnepelt írója volt. Könyvei világszerte még Thomas Mannáinál is nagyobb példányszámban jelentek meg. S bár emigrációjában, Brazíliában, távol volt a hadi eseményektől, a háború katasztrófáját nem' volt képes elviselni, és ezért határozta el, hogy önkezéve! vet véget életének. 32 éves felesége, Lotte, „szerelemben egyesülve” (így írta búcsúlevelében) követte férjét a háláiba. Zweig már az első világháború alatt. Svájcban' harcot hirdetett „az értelem árulása ellen”. „Nem akarunk sem győzelmet, sem vereséget... Európának minden áron meg kell szabadulnia kínjaitól” — hirdette. Stefan Zweig osztrák volt. Kötődött a német nyelvhez, s olvasótáborának többsége Is német volt. S csalódása a német népben, a német kultúrában depresszióba, majd ön- gyilkosságba kergette, ö, aki a német műveltséget olyan magasra tartotta, a legtöbbet szenvedett a németek miatt. Könyveit elégették, hazájából í elűzték, és végül halálba kergették. Már a harmincas években megjósolta, hogy „a németek újabb háborúba roStefan és Lotte Zweig a halálos ágyon hannak...” S jóslása beteljesedett. Halála előtt mindent elrendezett. Alkalmazottai fizetésére pénzt hagyott hátra, kölcsön vett könyvekül készített azzal, hogy azokat juttassák vissza tulajdonosaiknak. Két búcsúlevele közül az elsőt volt feleségéhez. Friderikához intézte. „Mire e sorokat olvasod, már sokkal jobban érzem majd magam, mint annak előtte" —Irta. A brazil hatóságokhoz írt levelében az európai irodalom nagyjához méltó választékos udvariassággal nyilatkozott Sorait így kezdete: „Mielőtt szabad akaratomból és tiszta ésszel elbúcsúzok az élettől, utolsó kötelességemnek tartom, hogy meleg köszönetét mondjak Brazíliának, e csodálatos országnak, hogy nekem és munkámnak oly jó és vendégszerető pihenőhelyet nyújtott.” S a dél-amerikai ország olyan temetést rendezett a nagy humanista írónak, mini még soha egyetlen külföldinek sem. Az üzletek bezártak, nyolc brazil iró vitte a koporsót, amelyet sokezer gyászoló követett, köztük az ál-i lamelnök. Gáti István BORBÉLY JANOS: Megosztott reggel fürdőszobai fehér fény tükör krómozott csap ragyogása előtte arcszeszek és krémek a pontos és kimért mozdulat amint borotvapengével arcomon beszántja az éjszakát feltámadt arcokat tönkretett szerelmeket hideg verejtéket ingovány-szavakat ami megtörtént és nem történt meg hogy lehetett volna és talán így is úgy is az önmegbocsátás és a szégyen hínárját vele a gyermekkor idilli képeit beszántja mind jóslataimat is a remény rohadt gyökerű bokrait nem leszámolás ez az újrakezdés sokadik változata a borotva!kozó-tükör előtt csupán a megszokott boldog reggel bezárt ajtónak háttal csak a kéz kimért és pontos útja a félelem szünetjele NÓGRAD — 1981. november 29., vasárnap
