Nógrád. 1981. november (37. évfolyam. 257-280. szám)
1981-11-03 / 258. szám
A kazári határban ff Nem nézegetjük az órát" Ide látszik a hófödte Mátra, s ehhez a télies hangulathoz a csípős szél fütyülése szolgáltatja a kísérőzenét. • A városban még melegnek tűnő bőrzakóból, mintha valaki kiszedte volna a bélést... Simon Istvánnal a kazári termelőszövetkezet elnökével a táblát átszelő úton állva várjuk a lassan közeledő zöld színű T—150-es traktort. Az út másik oldaláéi pedig egy E—512-es kombájn halad tempósan a kukoricatáblában. Néhány méterre tőlünk a gazdaság egyenruhás mezőőre tanácsolja el az alkalmi böngészőket. A határozott mozdulatok — no meg a mellen elől keresztbevetett kétcsövű, sörétes fegyver — lassan megteszik a hatásukat és a lovas fogat odébb áll. A miskolci Lenin Kohászati Művek rekonstrukciójához három darut gyártanak aGanz- MÁVAG mátranováki gyáregységében, melyek méreteikben, emelőképességükben a korábbiaktól lényegesen nagyobbak. Az egyenként 17 millió forintot érő berendezések hozzájárulnak -a gyár árbevételi tervének teljesítéséhez. Ugyancsak jelentős munkának számít a budapesti törzsgyárnak készülő acélszerkezet — kénünkön — melyet csarnok- építéshez használnak elkészülte után — kép- kulcsár — ÁFÉSZ-boltok forgalma Kevesebb élelmiszer, több iparcikk Á minap értékelték a Nóg- rád megyei fogyasztási szövetkezetek bolti kiskereskedelmi forgalmának első háromnegyedévi alakulását. A szövetkezeti kiskereskedelemre is érvényes az, ami az államira: mérsékeltebb az áruforgalom emelkedése, mint az elmúlt években. A tavalyihoz képest mindössze 5,9 százalékkal nagyobb keresletet elégítettek ki a szövetkezeti boltokban. Kivált az élelmiszerek iránti igény emelkedik a vártnál lassúbb ütemben, amiben bizonyára a saját ellátás szerepének erősödése is közrejátszik. Az élelmiszerek kínálata kiegyensúlyozott, az alapellátást szolgáló cikkekből nem volt hiány ez idő alatt. A rapszodi- kus ellátás inkább az édesipari lisztesárukra és a diabetikus készítményekre vonatkozik. A szövetkezeti boltok ruházati forgalma tavaly kiemelkedő volt, a magas bázishoz képest sikerült idén 3,7 százalékkal több forgalomra szert tenni. A ruházati cikkek iránt élénk a lakossági kereslet, s kedvezően befolyásolta az eredményt a szezon végi vásárok sikere is. Nem kimondottan megyei jelenség, de a nógrádi falvakban is éreztette hatását a férfi és női felső kötöttáru hiányos választéka és a harisnyák, zoknik nem kielégítő kínálata. A legdinamikusabb fejlődést a vegyesiparcikkek forgalma mutatja, a tavalyi évhez viszonyítva 12 százalékos az eladott cikkek mennyiségének növekedése. A korábbi éveknél idén jobb volt az ellátás kályhákból, tűzhelyekből, kazánokból, radiátorokból és fürdőkádakból, nagyrészt a kishatármenti forgalom révén, de ezekből a cikkekből a kínálat még mindig elmarad az igényektől. A tartós fogyasztási cikkek egyike sem hosz- szabb időn át hiánycikk, de választékukkal már nagyobb a gond. A fogyasztási szövetkezetek 13 tüzelő- és építőanyag-telepet tartanak fenn a megyében. A telepeken kínált áruk iránt igen élénk a lakossági kereslet. A tüzelőanyagok közül egyedül a külföldi szenek és a tűzifa mennyisége marad el az igény mögött, elegendő viszont a hazai szén. Az északi megyék közül Nógrád tüzeli el a legtöbb fát, nálunk az összes tüzelőanyag több mint 30 százaléka fa, míg Borsodban ez az arány kilenc, Hevesben nyolc százalék. — Van-e sok munkája? — kérdem Viczián János mezőőrt. — Akad — válaszolja egykedvűen. — Ha nem lennék itt, az ilyenek több kárt tennének a közösben, mint a vaddisznók. Még, ha csak az kéne nekik, amit elhagy a gép, de ezek azt hiszik az egész táblát nekik vetettük. Az ötvasú IH-ekétől ziháló erőgép ezalatt ideért, vezetője bár látja a háromtagú társaságot, csak hosszas integetés után hajlandó a földre szállni. Szabó Miklós jól megtermett fiatalember, az egyik legjobb szakembere a szövetkezetnek, mint az elnök monta az imént. — Iyen földbe jó szántani, mint ez — inkább mondom, mint kérdem, hiszen szemmel láthatólag jól érzi benne magát az éke és a föld engedelmesen fordul lágy hullámokba a volt kukoricaföldön. — Jó — hallatszik a tömör válasz. — Ámbár az eső után kaprászott a kombájn és itt- ott ugyancsak megtiporta a talajt. — Mikor telik le a műszak? — Ha végzek a táblával — néz az elnökre ípzabó Miklós. — Ilyentájt nem nagyon nézegetjük az órát. A héten már esett a hó a hegyekben. — Megfizetik a túlórát? — Teljesítménybérben dolgozunk, no meg minőségre is megy. Ketten végezzük csaknem az összes talajmunkát, röstelném, ha tavasszal hibát találnának benne. Itt nem nagyon lehet másra mutogatni... Nem is kell. A felszántott föld pontosan a mezsgye határáig tart, egy centiméter sem maradt parlagon. Legalábbis az eke után nem. Az elnök közben évődve megjegyzi a traktorosnak, hogy már megint hízik, mire Szabó Miklós méltatlankodva válaszolja, hogy alig száz kiló és különben is csak a ruha teszi... A gép előtt „hivatásos” böngészők szemlélik a földet, a tsz-nyugdíjasok összeszednek minden kukoricacsövet, amit elhagyott a kombájn. Hát ami azt illeti, elég sokat kell járkálni, mire megtelik a zsákjuk. Sándor Vilmosné egy éve ment nyugdíjba, de a megszokás már ismét kiűzte a határba. — Nincs hideg, egész nap itt járkálni? — Ez még tűrhető, ámbár reggel dér is volt errefelé. — Mennyit kap az összeszedett kukoricáért? — Felesbe szedjük. Felét hazavihetjük, másik fele a közösé. — Egy cső ide, egy oda? — Az csak az uraságnál volt. Itt zsákra számolunk — igazít el. Az ufolsó hetek Lassan közeledik a kom- bánj is, a, tábla túlsó szélén ürítette éppen tartályát egy vontató pótkocsijára. Gyalog János növénytermesztési ágazatvezető érkezik motoron. Azt hiszem beletelik vagy negyedóra, mire kienged a hidegtől, ehelyett azonnal munkához lát, szervez, magyaráz, irányít. Még azt is észreveszi az elnökkel együtt, hogy a közelgő kombájn ürítőcsigá- ja nekiütközhet a kukoricában díszlő villanyoszlopnak. De tudja ezt a kombájnos is, jóízűeket kacskaringózhat a monstrummal a kukoricában levő oszlopok között. — Bő termés volt belőlük — mosolyog kesernyésen Simon István. — Ezt a hármat még nem is láttam, — mutat a távolabbi póznák felé. — Nemrég nőttek — kapcsolódik a beszélgetésbe az ágazatvezető. — Mit ígér a kukorica? — érdeklődöm. — Öt tonna körüli átlagtermést. Bár, most az eső után majd 30 százalék vizet kell kiszárítani belőle. Igaz. a felületi nedvességet könnyebb eltávolítani. A növénytermesztő szakértelmét nemcsak a mostani jó kukoricahozam dicséri, de búzából is csaknem 4 tonna termett hektáronként a kazári termelőszövetkezetben. — Jövőre — ha igaz — 320 hektáron arathatunk kenyérgabonát, ötvennel nagyobb területen, mint idén — mondja az elnök. Á Makai Ferenc vezette kombájn dörmögve vágja a széles utat a kukoricásban, mire félúton visszafelé tart, ismét tele a tartály. Az ürítőcsiga alá ezúttal egy teherautó áll. Senkinek nem kell várakozni, óraműpontossággal megy a nagy őszi munka az utolsó hetekben is a kazári határban, Z. T. A FIM Kőbányai Porcelángyár balassagyarmati gyárában a kézi ezüstöző szalagon fix értékű csőkondenzátorok készítése folyik. Tresó Béláné műszakonként 3600 munkadarabot készít. — Utálja maga a benzingőzt? — Rettenetesen! — Látja, én meg jobban szeretem akármiféle szagos, illatos kölninél. Mert nékem több mint harminc éven keresztül ez a bűz csapkodta az orrom. — Csapkodta... — ... Szóval, ezt szagoltam. A kezdet kezdetén a tankban, utána meg huszonkilenc évig az autóbuszokban. — S nem mérgezte meg? — De! __ Éjjelente most is a zt álmodom, hogy a volán mögött ülök. — Jó néhány emlékezetes nap van az életemben. Például az az 1942. otókber máso- dikai, amikor bevonultam katonának. A páncélosokhoz kerültem, ott kaptam kocsivezetői kiképzést. Magyar gyártmányú Túrán tankot vezettem. Tizenkét hónapon keresztül voltunk kint a fronton, Ukrajnában, de a mi bevetésünkre nemigen került sor. Hála istennek, mondom, mert akkor már más társaimnak volt keserves tapasztalatuk a T—54-esek gyorsaságából, tűz- erejéből, páncélozottságából. Aztán jött az urivi áttörés, nekünk meg a menekülés. Bukdácsoltunk szerencsétlen kis harceszközünkkel egészen Erdélyig, de ott már beértek... Valahol a hegyek között majdnem telitalálatot kaptunk, de a páncéltörő lövedék csak a harckocsi hátsó részén fel- málházott üzemanyagtartályokat, s más göncöket söpörte le. A páncélzat persze, megsérült, így a kezelőszemélyzetet, meg a Turánt is Aranyos- gyéresen bevagonírozták, s meg sem álltunk Selypig. Szorult már akkor a kapca, szükség volt minden emberre, így hát minket a gyalogsághoz osztottak be. Vámosmikoláig vonultunk visszafelé. Ott ért minket 1944. karácsonya, meg A benzinszag hozta vissza Nyugdíjban, egymillión túl a bekerítés. A velünk levő németek kitörtek, mentünk volna velük mi is, hisz’ mi tagadás, féltünk, de géppisztolytussal verték le a kezünket a teherautók platóiról. Ott maradtunk, s észre sem vettük, hogy keresztülszaladt rajtunk a front. Hazagyalogóltam szülőhelyemre. Kiskunhalasra. — Tudom, sokan feleslegesnek tartják már az akkori események felidézését, mondván: de sok víz lefolyt már azóta a Dunán, ám én mégis úgy érzem, kell erről beszélni. Egyrészt mert akkor szereztem gépjárművezetői igazolványt — igaz, addig csak tankot vezettem —, másrészt meg, hogy elmondhassam: 1945 decemberében önként jelentkeztem az újjáalakult, demokratikus magyar hadseregbe. S ha már mások dicsekszenek ezzel, tudom, sokan érdemeket is vívtak ki én legalább most, életemben először hadd szóljak erről... ! Vasútbiztosító zászlóaljnál teljesítettem szolgálatot, s amikor némiképp normalizálódott a helyzet, leszereltem. Megint visszamentem Halasra. Szabados Benő, a Volán 2. számú Vállalat volt buszvezetője a napokban ment nyugdíjba. Huszonkilenc kemény esztendőn át dolgozott a cégnél, s ez idő alatt több mint egymillió kilométert vezetett. * — Sosem hittem volna —, mondja még mindig ízes, alföldi tájszólással — hogy idáig eljutok. Gyerekkoromban meg egyszerűen el sem tudtam volna képzelni... Mert haj, de milyen gyerekségem is volt nekem! Hárman voltunk testvérek, de harmincnégyben, amikor én alig voltam tizenhárom éves, meghalt édesanyánk. Apám — fiatal volt még — újra nősült, s abból a házasságából is született két gyerek, öten lettünk hát. Sokan. Mert szegények voltunk nagyon, napszámból, ilyenolyan munka után járó fizetségből éltünk. Később sikerült állatokat vennünk és földet béreltünk. Gazdálkodtunk úgy, ahogy tudtunk. Nem sok eredménnyel. Túrtam a földet ötvenkettőig, de akkor meggondoltam magam: van szakmám, szagolom én inkább a benzingőzt... ! A régi honvédségi jogosítványt nem fogadták el, újra levizsgáztam és ötvenkettő december nyolcadikén — ez is emlékezetes nap — jelentkeztem Pesten a MÄ- VAUT Szabolcs utcai központjában. De alig vezettem ott pár hetet, amikor levezényeltek hat hónapra ide Nóg- rádba, segíteni, mert kevés volt a buszos. Bevallom, nem szívesen jöttem! Azon drukkoltam, hogy csak valahogy kibírjam azt a fél évet!... És lett belőle huszonkilenc esztendő a Volánnál! ☆ — Hogy ragadt meg itt? — Ötvennégyben ide nősültem, Karancsságra. Családot alapítottam, gyökeret vertem. Pedig de nehéz volt eleinte. Rossz utak. rossz kocsik. Kínlódtunk. Elhiszi, de sokszor mondogattam magamban: abbahagyom! Nem csinálom tovább! Ám megszoktam. Megszerettem a hegyeket is. Most már szebbek a szememben, mint az Alföld síkja. És megbecsültek. Nem mondom, volt rossz is ennyi idő alatt, de azok lassacskán feledésbe mennek. Ezekre emlékszem szívesen — mondja, s irattárcájából apró kis kartonokat vesz elő. Kettő tanúsítja, hogy ennyiszer volt Kiváló dolgozó, a harmadik meg, hogy egyszer megkapta a minisztertől a Közlekedés kiváló dolgozója kitüntetést. — Elégedett az életével — engedje, így szólítsam — Benő bácsi ? — Nagyon! Két szép gyereket neveltem föl. A lányom itt dolgozik Tarjánban a Volánnál. Üzemmérnök, közlekedési-műszaki főiskolát végzett. A fiam Debrecenben végzett az egyetemen. Elméleti fizikus. Ott is tartották tanársegédnek. Boldog vagyok, hogy ők is azok. — És egymillió kilométer után? — Jöttem ma is a busszal, s mindenki kérdezgette: Benő bácsi, maga miért utas? Furcsa még megszokni a rengeteg ismerősnek, hogy nem én ülök a volán mögött. Elcsuklik a hangja az öregnek. Szipákol egy kicsit a zsebkendőbe, aztán azt mondja: — Nevezetes nap volt a mostani október husszonne- gyedike, amikor behoztam a gyarmati buszt és a pályaudvaron ott várt az egész vezérkar. Köszönteni az utolsó fuvarom alkalmából. De lesz még egy ilyen szép ünnepem hamarosan: november hetedikén leszek hatvanéves. Ugye, ha meghívom akkor egy pohár borra, elfogadja... ?! — Elfogadom, Benő bácsi! Karácsony György NÓGRÁD — 1981. november 3., kedd
