Nógrád. 1981. október (37. évfolyam. 230-256. szám)

1981-10-11 / 239. szám

Kiállítás Szécsényben Arcképfestészetünk a XIX—XX, században Valószínűleg nem egészen véletlen az az érdeklődés, amelyet az Arcképfestészetünk a XIX—XX. században című kiállítás váltott ki a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeumban. A tárlatot a Magyar Nemzeti Galéria anyagából rendezte dr. Szinyei Merse Anna, aki a katalógus tervezője és író­ja is volt. A kiállítás sikeréhez több tényező is hozzájárul. Ezek közül' néhányat említünk. Az egyik kétségtelenül az lehet, hogy a képmás, a portré, a művészi ábrázolás egyik leg­régibb fajtája, a hazai művé­szettörténetben is a legfolya­matosabb fejlődést mondhat­ja magáénak. A leginkább va­lósághoz kötött ábrázolási mó­dok közé tartozik, a leglénye­gesebb külső és belső .tulaj­donságok kifejezésére törek­szik. Természetesen, a külön­böző korszakokban váltako­zott a hangsúly, az individuá­lis jellemzés a későbbi fejlő­dés következményeként jött létre. Napjainkban pedig, már amennyire ez a műfaj léte­zik, nem idegen tőle a több­értelműség sem. A másik tényező, összefüg­gésben az előbbiekkel valószí­nűleg az, hogy a portré „ért­hetőségénél” fogva különö­sen az elmúlt másfél évszá­zadban megbízható, s szinte folyamatos népszerűségre tett szert. Ez a népszerűség is több dologból adódhat. Tör­ténelmünk viszontagságai kö­zepette éppen a portré volt az, amely jellegéből adódó­an már a XVIII. század ele­jén, szinte közvetlenül a török hódoltság után lábra- kapott, a nemességben élve­zett közkedveltsége után a bontakozó sokszínű hazai polgárság körében is helyet vívott ki magának. Mint tud­juk történelmünk egyik fel­felé ívelő korszakában, a re­formkorban szinte „nemzeti stílus”-sá vált, s ez a portré­festészetben is nyomon kö­vethető. Ez a korszak igen gazdag volt például portrékban, ame­lyek nem annyira az egyé­ni, mint inkább a típusábrá­zolás erejével tűnnek ki, szé­les körű társadalmi képet is rajzolva a személyiségeken, megrendelőkön keresztül, az utókor számára is. A későb­biek során a biedermeierben másfajta portrék születtek, de szintén áradó termékenység­gel s már az érzelem fényei­vel, árnyaival is az arcokon. Nemcsak ezt a két borszakot említhetnénk, hiszen — mint mondottuk — folyamatról van .szó. Célunk azonban nem a műtörténeti korok fölvázolá­sa. Ezért csak néhány utalást említünk meg a későbbi port­rékra célozva. A nagybányaiak, vagy a Nyolcak művészcsoport '(az avantgarde). vagy az alföldi festők a két háború között, vagy a szürrealisztikus erejű Amos Imre stb. jelzik a port­réfestészet gazdagodását, ki­terjedését az időben. Egészen napjainkig Hiszen napjaink­ban is születnek portrék, a másfél százados folyamat, ame­lyet ez a ki állítás érzékel­tet, töretlen. Nem utolsósorban, a siker­hez járul az is, hogy a Ma­gyar Nemzeti Galéria e táj­egység közönségét tisztelve, a folyamatot műtörténeti hi­telességgel ábrázolva, jellem­ző képekkel gazdagon állí­totta össze a kiállítás anya­gát. Valóban érdemes tehát megnézni ezt a kiállítást. Az alkotók az érdeklődő kö­zönség számára ismertek. A műfaj legnagyobbjai is jelen vannak, jellemző műveikkel. Hogy csak néhányukat említ­sük — mintegy kedvcsinálás­képpen —, Barabás Miklós, Than Mór, Székely Bertalan, Benczúr Gyula, Lotz Károly, Ferenczy Valér, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József. Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, Glatz Oszkár, Koszta József, Aba-Novák Vilmos, Amos Im­re, Barcsay Jenő, Kurucz D. István, Mácsai István és így tovább. A záró darab Dara­bont Tamás önarcképe, amely a portré jövőjének egyik út­ját jelezheti. A Nógrád megyei Múzeu­mok Igazgatósága már koráb­ban kezdeményezte az együtt­működést különböző intézmé­nyekkel. Közülük a galériá­val kötött megállapodás az évek során valóban igen eredményesnek bizonyult. Én­nek egyik állomása ez a kiál­lítás is, amely a szécsényi mú­zeum szép környezetében az idei nógrádi kiállítási prog­ram legkiemelkedőbb része. T- E. B1SZTRAY ADAM: Bor Se másba, se magadba ne higgy, megváltozol, elborít a föld, vagy kitakar, új lelked a régitől megválik, a zöld levélen térképes gálic. Szőlő szedett fürtje vagy, pántolt hordóban erjedésed, de ki fújja el pincédben a gyertyát, dal ki suttog kőréd homályt, meg Örökös nyirkos éjt. Gidának szarvát ördög dugja ki lehellő, kéken lángzó kén mögül, nevelt az öreghegy, tartott a Páskom, nincsen visszatérted földi kacorrál metszett tőrei üres a kelyhed, várakozói. KALDI JANOS: Tökéletes ősz Szól a szél, az ősz kolompja, A nyár már, akár a várrom. Félálom fészkel a lombra, bánat sír füvön, virágon. Elvisz a sasröptü, csélcsap idő szirmokat, igéket. Az élet is falevél csak. Villanó, könnyű igézet. Az ablak alatti nyírfák úsznak már a végtelenben. A fecskerajt, mint a firkát, törli a fagy messze, fennen. Nagy-nagy vioíák az esték, a búcsúzó Nap csodái. A kék eget — nincsen mentség — mindörökké látom fájni. Sokoldalúan öszfönözni a fejlődést Az üzemi művelődési bizottságok tevékenységének Tudott dole«, hogy a mű­velődési biztottságok, a SZOT elnöksége és az Országos Közművelődési Tanács 1976- os együttes határozata alapján jöttek létre. Megyénkben többségük a következő esz­tendő végén, illetve 1978 ele­jén alakult meg. A bizonyta­lanság pka az volt, hogy az alaphatározatot követő köz­ponti — minisztériumi, szak- szervezeti — végrehajtási uta­sítások késtek, s a meglevők egynémelyike sem adott min­den tekintetben egyértelmű el­igazítást. Mindehhez hozzájá­rult még Nógrád megyének az a Sajátos helyzete, hogy terü­letén zömében kis létszámú üzemek működnek, s nagy részük alávetett szerepet ját­szik a megyén kívüli közpon­ti vállalat mellett. Lényegében a megye sa­játos helyzetépek a tudata in­dította a Szakszervezetek Nógrád megyei Tanácsát ar­ra, hogy olyan állásfoglalást hozzon, mely szerint minden 200 főnél többet foglalkozta­tó gazdasági egységben meg kell alakítani a művelődési bizottságokat. Jelenleg valamivel több mint félszáz bizottság tevé­kenykedik a megyében, s a szakemberek zömének véle­ménye alapján ez a mennyi­ség a valóságos helyzetnek megfelelő- Más szóval: ha a jelenleginél lehetne is né- hánnyal több művelődési bi­zottságunk, nem volna külö­nösebb értelme, mert azok csak egészen kevés embert foglalkoztató gazdasági egy­ségekben jöhetnének létre, ezeken a helyeken viszont a szakszervezeti bizottságok mel­lett működő kulturális bizott­ságok megfelelően látják el feladatukat. Tehát értelmet­lennek tűnik a minden áron való kényszerítés, az úgyne­vezett bizottságosdi. * Hogyan dolgoznak, milyen színvonalú tevékenység folyik napjainkban az üzemi műve­lődési bizottságokban? Mielőtt a kérdésre vála­szolnánk, szót kell ejtenünk a tartalmi munka egyik alap­járól, a bizottság összetételé­ről. Azt tapasztaljuk, hogy a tagság összetétele megfelel a munkahelyek szerkezetének, a bizottságokban megfelelő kép­viselethez jutott a KISZ, a szakszervezet, a párt, más szempontból nézve a fiatalabb és idősebb korosztály, a férfi- és női munkaerő. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a bizottságok csak igy néhány kérdéséről tölthetik be eredményesen fel­adatukat, hiszen ily módon értesülhetnek minden szerv és szervezet, minden dolgozó ré­teg sajátos igényéről, örömé­ről. gondjáról, s hozhatnak olyan döntést, mely a többség, a közösség érdekeit szolgálja. Éppen ezért nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a bizottságok vezetésébe né­mely helyen nem egyenrangú partnereket választottak. Pél­dául a munkahelyi jog- és ha­tásköre jóval nagyobb az el­nöknek, mint a társelnökök­nek. Ebben az esetben nyil­vánvaló, hogy a társelnökök tevékenysége nem kap olyan súlyt, mint amennyit a min­dennapi egészséges ügyvitel kívánna és amennyi partneri viszony esetén lehetséges len­ne­Az üzemi művelődési bizott­ságok hármas .— koordinálás, véleményezés, javaslattevés — funkciót látnak el. Tapaszta­lat szerint a kisebb üzemek­ben vagy, ahol kevés kultu­rális hagyománnyal rendel­keznek, ahol megközelítőleg nem azonos mértékű a bizott­sági tagok munkavállalása, ahol nincsenek függetlenített népművelők, hozzáértő társa­dalmi aktívák, ott nehezeb­ben boldogulnak a tenniva­lókkal. Nem egyeztetik kel­lően a feladatokat, nem ala­kul ki a kívánt munkameg­osztás, nem születnek használ­ható javaslatok a helyi lehe­tőségek ésszerűbb kihasználá­sára, a véleményezés formá­lis. Ezeken a helyeken — sajnos több példa akad rá — az utóbbi hetekig sem készí­tették el az érvényes középtá­vú művelődési tervét, s így igencsak kétséges az éves ter­vezés valósága is. A művelődési bizottságok négyéves tevékenysége — a természetes módon meglevő problémák ellenére — alapve­tően sikeresnek mondható. Egy-egy gyárban — például a szécsényi ELZETT-ben, a pásztói szerszám- és készü­lékgyárban. a nagybátonyi FÜTÖBER-ben, a Balassa­gyarmati Fémipari Vállalat­nál — kifejezetten nekik tud­ható be az a számottevő fej­lődés, mely „tetten érhető” az ismeretterjesztő előadások­ban, kiállításokban, nyelvtan- folyamokban, szakkörök mű­ködtetésében. a dolgozók kul­turális rendezvényekre való mozgósításában. A tevékenység hatása érződik a szocialista brigádok vállalásaiban, azok teljesítésében, a szakmai képzés iránti kedv megnöve­kedésében. A fentiek jelzik a szemléleti változás irányát is: a szélesebb körben való tájé­kozódást, a művelődésről, a műveltségről való egysége­sebb gondolkodást­Persze, az éremnek a fé­nyesebb mellett van egy má­sik oldala is. Különösen az utóbbi hónapokban láthatjuk ezt gyakran, ezért minden­képpen szót érdemel. A mun­kahelyek jelentős részében többen, sokszor felelős veze­tők, újra a régi szerint kez­denek gondolkodni, s a mű­velődési munkát szükséges rossznak, mellékesnek tekin­tik. Olykor még ki is mond­ják, ami a szájukon van: ne­künk termelni kell. Mindez igaz, szinte elfogadhatóan „látványos”. Csak éppen me­tafizikus gondolkodásra vall.' Mint, ahogyan semmiféle éle­tet, a munkahelyit sem lehet szétparcellázni, csupán rang­sorolni. S a kettő nem ugyan­az- A kultúra elhanyagolása,' lebecsülése hosszabb távon a szükséges és. helyes gazdasági célok megvalósítása ellen hat: A kultúra és gazdaság he­lyes szemléletére, a tenniva­lókra követhető példát adnak — kapásból említve — a Sal­gótarjáni Kohászati Üzemek, a Nógrádi Szénbányák, a ba­lassagyarmati kábelgyár, a nagybátonyi harisnyagyár, a ©anz-MÁVAS mátranováki gyára. Tapasztalataikat érde­mes lenne valamilyen formá­ban közkinccsé tenni. ☆ # Miként tovább? Hogyan lép­jünk ki a jelenlegi apályból?! Egy vitathatatlan: összefog gássaL Egyébként is, ahogyan közös a határozat, úgy közös a végrehajtás is. Az állami, tanácsi szerveknek éppen úgy feladatuk —, hiszen külön ten­nivaló a munkahelyi és a la­kóhelyi művelődés összekap­csolása — az üzemi művelő­dési bizottságok rendszeres,' folyamatos, sokoldalú ösztön­zése, munkájuk figyelemmel kísérése, segítése, mint a szakszervezeteknek. Ma * még a két „vonal” között nem ala­kult ki a szükséges, hathatós munkamegosztás. A fejlődés érdekében — úgy látjuk — ebben rejlik a legtöbb kiaknázandó lehető­ség- A szakszervezeti és taná­csi szervek együttes erőfeszí­tése adhat új lendületet az üzemi művelődési bizottságok munkájának, a munkahelyi művelődésnek. Az üzemek bi­zonyára szívesen fognák meg a segitő kezet. (ok) Be furcsa, be meglepő: Csa­thó Kálmánnak most októ­berben van a századik szüle­téspapja. Holott nagyon ked­ves barátom volt. Igaz, jó harminc évvel idősebb bará­tom. akit mindiglen is „Kál­mán bácsi”-nak neveztek, de azért sohasem éreztem affé­le öreg embernek. Gyermekkorában őt is Nagy­várad nyugat felé ábrándozó szelleme nevelte, mint engem. És habár a társadalmi topog­ráfia más-más köreiből Indul­tunk — ő a dzsentrivilágból, én a polgárságból —, mindig len is úgy tartottuk számon egymást, hogy Szent László a közös lovageszményünk Páz­mány Péter stüusbeli ős­atyánk és Szigligeti Ede olyan közös szellemi nagybátyánk, akit egy kicsit szégyenltink is, egy kicsit büszkék is vagyunk rá. — Ez a hivatkozás Szent László. Pázmány Péter és Szigligeti Ede közös meghitt emlékezetére nem tőlem szár­mazik, hanem tőle, Kálmán bácsitól. Akkor mondotta, ami­kor én egyszer történetesen egy kiadóvállalat vezetője vol­tam, és rábeszéltem őt, hogy írja meg mindazt, ami éppep eszébe jut színházi emlékeiből, én majd kiadom. (Meg is írta, ki is adtam.) Nos, hát akko­riban sokat beszélgettünk ki­adói hivatalszobámban a nagy­váradi emlékekről is, meg az ő irodalmi múltjáról is. Ügy érezte, hogy végérvényesen ki­esett abból a magyar iroda­lomból, amelynek jó néhány évtizeden keresztül az egyik legnépszerűbb írója volt. Szá­momra feledhetetlen, ahogyan indokolta, hogy a felszabadu­lás után miért is hallgatott el. Azt hiszem szó szerint tudom idézni: „Nézd, én abból á dzsentri- világból való vagyok, amely­nek az évszázadok folyamán némi kis erénye és teménte- len hibája volt Én még iro­nizáltam is a dzsentriéletről, de belülről és megbocsátóan, mintegy családon belül. Ha­nem, amikor az én osztályom a történelem nagyon is igaz­ságos Ítélete folytán letörölte­tett, akkor Ízléstelenségnek tartanám még azokat az igazi vádakat is elmondani felőle, amelyeket én talán még job­ban tudok, mint ti, hajdani polgárok, akik csak későn be­lépő cégtársak lettetek abban az egyáltalán nem lelkesítő üzletben, amelyet magyar úri politikának neveztek. És akik igazán joggal és indokolt fel­8 NÖGRAD - 1981. október 11., vasárnap Hegedűs Géza: Csathó Kálmán centenáriumára háborodással bélyegzik meg manapság ezt az úri múltat, mert kihasználtjaik, áldozata­ik voltak, azokkal én minden­ben egyetértek, de nagyon il­letlennek találnám, ha én, a bűnösök atyafia valamiféle előnyt igényelnék azzal, hogy leköpve saját múltamat, és főleg rokonságom múltját, be- állnék az ócsórlók kórusába. Hát ezért nem írtam többé re­gényt azóta, hogy bekövetke­zett az, amire tulajdonképpen régóta vártam.” Azt hiszem, ez a vallomás jellemzi legjobban ezt a kitű­nő irodalmi „kisember”-t, akit hajdanán 1 sokan jobban sze­rettek, mint a fejedelmi ran­gú Herczeg Ferencet, mivel kritikusabb volt a nemesség­gel szemben, némi jóakarattal nála „baloldalibb”-nak lehe­tett érezni, de sokkal jobban, szerették a világtekintélyű Molnár Ferencnél is, mivel a polgárság fő írójához képest mégis igazi „magyar úriem­ber” volt. A könnyed írni tu­dás mesterségének-művésze- tének ugyanúgy birtokában volt, mint a polgári népsze­rű irodalom két vitathatatlan főszereplője. Egy ízben nevet­ve azt mondta nekem: „Her­czeg Franci kénytelen jobban lelkesedni a magyar nemesért, mint én, mert sváb bürgernek született, Molnár Feri pedig a Hattyúban meg az Olympi- ában egyenest glóriát fon a magyar köznemes feje fölé, mert pesti zsidófiúnak szüle­tett. Én mosolyoghatok a dzsentri korlátoltságokon, mert hiteles bihari dzsentri va­gyok.” Mint író valójában ezt is tette. Talán kelleténél méltat­lanabbal elfelejtett, kedvesen gúnyos regényeiben, amilyen a „Varjú a toronyórán”, vagy leginkább legeslegsikeresebb elbeszélő művében, amelynek címe évtizedeken át szinte szállóige volt: „Te csak pipálj, Ladányi”. Csathót rég nem adtunk ki, regényeit rég nem olvassuk, ö alighanem jobban értené, méltányolná, sőt okos szelle­mességével még indokolná is. mint mi, ez az immár hetve­nedikhez közeledő olvasó nem­zedék. x De nem volt hiábavaló, amire én is rábeszéltem, hogy örökítse meg színházi emléke­it. Emlékező könyvei nélkü­lözhetetlen dokumentumok. A magyar színháztörténet egyik legjobb rendezője volt. így vélte Hevesi Sándor is, aki nem csak az egyik legjobb barátja, de legértőbb méltány- lója is. Amikor Hevesi lett a Nemzeti Színház főrendezője, azonnal Csathót vette maga mellé másodiknak; amikor He­vesi lett a Nemzeti igazgató­ja, Csathót tette meg főren­dezőnek. Később, amikor He­vesi továbbkényszerült más színházak tájára, Csathó min­dig mellette volt, és a század legnagyobb magyar színházi rendezőjének nemegyszer az volt a véleménye, hogy ezt vagy azt a drámát Csathó ná­la is jobban tudja előadássá varázsolni. A színházi rendező Csathó Kálmánt nem volna szabad el­felejtenünk. Hitte, vallotta és gyakorolta, hogy a rendező akkor művész, ha elvész a mű mögött, ha pontosan azt való­sítja meg, ami a drámában van. Ritka művészegyéniség volt: nagyon jól értett mesterségé­hez, de egy pillanatig sem ér­tékelte túl magát, sőt kine­vette azokat, akik főrendezői tekintélye miatt igyekeztek túlértékelni az írót. Pontosan tudta, hogy ügyes, tehetséges, kedves, de nem túl jelenté­keny. Mégis: mindig azt irta, azt csinálta, azt hirdette, ami­vel erkölcsileg egyetértett. Eszmékben nemigen hitt, de önkóckáztatásig hitt az em­berségességben. Igazán alig- alig tagadott bármit is, de egy­értelműen gyűlölte az ember­telenséget. Nemcsak azért volt indulatos antifasiszta, mert élete nagy szerelme, felesége, a nagy színésznő, Aczél Ilona történetesen zsidónak szüle­tett. De a felszabadulás után azt is illetlenségnek tartotta volna, hogy hivatkozzék anti­fasiszta múltjára. Száz éve született. Nagy rendező volt, kellemesen má­sodrendű író, akit azonban mégis emlékezetünkben kelle­ne tartani, de ami talán min­dennél fontosabb: példasze­rűen morális, méghozzá nem ridegen, hanem kedvesen, s mégis rendíthetetlenül morá­lis írástudó volt. Az ilyen pedig a mi számunkra is fon­tos példakép.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents