Nógrád. 1981. október (37. évfolyam. 230-256. szám)
1981-10-04 / 233. szám
Ä J Ä N L Ä Bulgária az idén ünnepli fennállásának 1300. évfordulóját. Az egész esztendő a jubileum jegyében telik. Örömmel csatlakozunk a bolgár nép emlékező és előrenéző számvetéséhez, mert egy kicsit ők vagyunk mi is. Hasonlók az örömeink, a gondjaink. Azt szoktuk írni: „mind a ketten a fejlett szocializmust építjük”. De hát az a formula kissé merev és kevés ahhoz, hogy megmagyarázza a magyar nép eredendő rokonszenvét a bolgárok iránt. Sokkal többről van szó: ismerőseink, hétköznapi, természetes barátaink ők. Tudjuk, hogy már őstörténetünk óta sokszor találkoztunk egymással. Ázsiában a bolgár—törököktől vettük át szőlő, bor, szűr, kőris, som, túzok, süllő szavunkat... A Csodaszarvas-mondában Hunor és Magyar a bolgár—török Dúl király lányait vette feleségül; 1. Ulászló lengyel—magyar király Várnában esett el. ahol Hunyadi János is vele volt; Kossuth Lajos első menedéke a szabadságharc bukása után egy bolgár város volt; bolgár katonák harcoltak a II. világháborúban a Dunántúl felszabadításáért... Tudjuk. Közismert. Am a hétköznapok még többet adtak. A magyar ember keveseket becsült annyira, mint a bolgár kertészeket, akik Orosházától Szé- csényig szinte valamennyi falu, város szélén csodát műveltek a földdel... A szellemi, a kulturális találkozás után kézzelfoghatóan, adatszerűén nem olyan régi, de például a bolgár irodalom mára már köztudatunk elidegithetetlen része. 1892-ben egy kétkötetes népköltési gyűjtemény fordításával e§y kezdődött. (A török megszállás miatt az el- mas ső bolgár nyelvű könyvet csak 1806-ban nyomták Romániában, a késedelem tehát nem is olyan óriási.) A felszabadulás után Nagy László monumentális vállalkozásba kezdett: ha ismerjük a bolgár költészetet, akkor azt elsősorban neki köszönhetjük. A bolgárok hálája: Nagy László-emlékmúzeum Szmoljan- ban, amelyet az idén avatnak fel. S, Nagy László müvét a fiatalok viszik tovább: Király Zoltán, Kiss Benedek, Utassy József, Rózsa Endre, s a többiek. Tömörkény István egyik 1881-ben Irt elbeszélésében (Haza!) Szegeden megjelenik egy bolgár férfi. Megy haza katonának, mert hívja a hon. A szegediek pénzt adnak neki, mert csodálatos, hogy a fél világon azért vergődik át, hogy harcolhasson a hazáért. Ez a kissé idillikus tárca éppen száz esztendeje íródott. A magyar rokonszenv régi dokumentuma. Most, száz évvel később, a bolgárok ünnepi esztendejében egy kis összeállítással köszöntjük barátainkat, s klasszikus és mai íróiktól- költőiktől egy kis válogatást nyújtunk át olvasóinknak, fölvillantani a múltat és a jelent. Gy. L. fckortájt munkatárs Léghajózási Intézetben. Azt a feladatot kaptuk, hogy hazai Zeppelineket állítsunk elő. Épületünk Szófia mellett volt Rendelkezésünkre állt repülőtérnek alkal- sima mező, pilon a jövendő léghajók fogadására, valamint dolgozószobák, melyek egy kellőképpen átalakított egykori kaszárnyában helyezkedtek el. Stábunk nem volt túlságosan nagy, így mindegyikünknek jutott egy-egy kis, furnérral leválasztott szotudományos piranfurám; orosz nyeMsmevoltam a retem és asztalomon heverő könyvem, Ron Mayerson, a haladó amerikai novellista „Gömbvillámok”-ja nem engedte egymáshoz közelíteni szamokovi málnára emlékeztető skarlátpiros ajkát és cigarettától megkeseredett számat. Kapcsolatunk más természetű volt. A kölcsönös szimpátia és a kölcsönös tisztelet éltette. Ezért lepődtem meg oly’ határtalanul, amikor intézetünk igazgatója, az általam nagyra- becsült tudós magához hívaI gi felragasztására, ellenőrizte a fűtőrendszer hatékonyságát. A kabin elkészült, és az átvevő bizottság, miután megvizsgálta a függőágyakat, benézett a raktárba és az egészségügyi helyiségekbe, helyet foglalt a leendő léghajó irányi, tó részében, és aláírta az okmányokat. T ürelmetlenül vártam a léghajtó többi egységéről érkező eredményeket, de hiába. Kolléganőm időközben engedélyt kapott,' hogy távoli vizenyős lakásából áttelepedhessen a kabinba; Roszen Bősze v: ÉGI OTTHON ba: apró Iroda, melynek ablaka a mező felé tekintett. lvan Valev: lvan Vazov: Bogumil papok Hol a rossz, hol a jó jut diadalra, a mérleg érzéketlenül inog, az öreg idó viszont éjre s nappalokra osztja ketté a cári államot. És ha napközben a cár az erősebb, erősebb a nép éjhomály alatt. Szakállas bogumílok gyűjtik össze, gyújtván közöttük tüzes szavakat: Miért adsz gabonát a bojároknak, tán ő vetett bizony, s 6 aratott? Zihál és hallgat Bulgária, hallgat, hűbéres korszak sarában tocsog™ Ám lassan az értelem fénye kigyúl, bár az idő alig vánszorog itt, s a hóhér előtt is raegvilágosul: igazsághoz eretnek kelletik 1 (Kiss Benedek fordítása) Gcorgi Trifonov rajza Hol van Bulgária?! Kérdik tőlem, hogy a hajnal hol sütött rám először, kérdik majd, hol az a föld, jaj, ' ahol orcám fürösztöm. Ott, felelem, én az ember,1 hol a Duna fehérlik, ott, hol a Fekete-tenger lázong keletről égig. Ott, hol az égre szökell • bérces, büszke Balkán, bot « szép Mórica jutókéi! az ős trák róna alján. Ott szülöttem. Ott pihenne* őseim a föld alatt, ott süvöltött nevük fennen harcmezőn és hant alatt Bulgária, drága, kedves, minden jóval teli föld, hát emeld most a szivedhez gyermeked, ki így köszönt. (Ctassy József fordítása) A munka elosztása során rám a személyszállító kabin megtervezése esett, és lelkesen fogtam a problémák megoldásához. Az egyetlen komolyabb nehézség az üvegfelületek kialakítása volt. Elképzeléseimben hajlított üvegre lett volna szükség, ám ilyesmit nehéz önteni. Ezen kivül az első, még nem tökéletes repülőeszközök esetleges lezuhanása után rettenetesen sokba került volna az üvegelemek cseréje. Én azonban a tudománynak szenteltem életemet, és éjt nap- nallá téve leküzdöttem az akadályokat. A lehető legkülönbözőbb eljárásokat eszeltem ki: nem keserítettek el az üveg kedvezőtlen hajlítási és nyújtási paraméterei, és még nagyobb elszántsággal folytat; tam a kísérleteket. Segítőtársam is akadt Szalmasárga hajú, copfos, kék szemű, elég egyszerű, de dolgos lány. A szamokovi falvak egyikében született. Bácsinak hívott Arra gondoltam, hogy az előző rendszerben va. lószín űleg egy gazdag családnál szolgált, tűrve a háziúr lelket gyalázó megaláztatásait és a gazda fiainak gorombaságát A lány az esti gimnázium kilencedik osztályát végezte, és nemegyszer ott maradtam munka után, hogy segítségére legyek néhány (számára nehéz) matematikai egyenlet megoldásában. Elmondhatom, hogy a matematika iránti szenvedélyünk összekötött bennünket, és igazán örültem, mikor az utolsó, félig üres autóbusszal a nagyváros felé utaztunk. Nem kell azért rosszra gondolni — még csak nem is csó- kolóztunk. Felsőfokú iskolai végzettségem, levelező úton letett astott, és bizonyos kényelmetlen- És a puszta mezőn megje- séggel a hangjában tudorhá- lent egy furcsa, szivar alakú; somra hozta, hogy kívánatos fénylő ablakocskákkal telelenne, ha legalább a munka- szórt ház, kedves függönyök- időben megőrizném tekinté- kel, előtte lábtörlővel, lyemet, továbbá, ha nem ma- Nem tagadhatom, sikerem radnek öt után az irodában után igazgatónk megenyhült,1 segítőtársammal, és hogy a kutatások területére korlátozott kényszerű kapcsolatunk megköveteli — mint ahogy így is illik — a magázódást. Megértitek bizonyára azt a keserű szájízt, amellyel fogadtam az említett beszélgetést, és amit utána Is éreztem. Nemlétező kapcsolatokért torkolnak le a legmagasabb helyről: ki az, aki nem fortyanna fel ezen? Jámbor ember lévén, nem tettem ellenvetést, és bekérettem a lányt. Közöltem vele, hogy viszonyunknak gyökeresen meg kell változnia. ö felhúzta a szemöldökét és kiment. , A következő naptól kezdve magázódtunk. — Tessék elképzelni, tegnap néztem a televízióban Shakespeare „Rómeó és Júliá”-ját és azt a tanulságot vontam le, hogy mindig akad egy-egy idióta, aki tönkreteszi a fiatalok munkáját — mondta, mire én a következőképpen válaszoltam: — Igen, a leggyengédebb emberi érzések meg nem értése minduntalan tragikus kolizióval jár, bár az ember a munkában is találhat, igaz nem ilyen jellegű — vigaszta- lódást A kabin pedig haladt a megvalósulás felé. (Ekkor még nem tudtam, hogy a hordozótest közel sem állt így.) Egyszer az intézet Igazgatója megnézte legutóbbi vázlataimat, és kijelentette, hogy nemsokára hozzáfoghátunk a kabin megépítéséhez valóságos méretekben. És segítőtársain, a lány, ekkor úgyszólván megbolydult. Követte a famegmunkálást, ügyelt a belső tapéták minőséNagy László szmoljani háza előtt Szmoljan . ; : Kis városka Bulgária déli részén, húsz kilométerre a görög határtól, a Rodope-hegység közepében. Kéthetes bulgáriai tartózkoA Nagy László-házat hét megállónyira találjuk a sétálóutcától, egy hagymakupolás kis templom szomszédságában. A múzeum avatását dásunk során két napot töl- szeptemberre tervezték. Otttünk itt .Tóth Erzsébet költővel, a bolgár írószövetség vendégeként. Két .nap alatt persze, lehetetlen megismerni egy várost, annál is inkább, mivel útitársunk és tolmácsunk, Szvetla Szavova sem járt még ezen a vidéken, de Nagy Lászlóról és a múzeumról meglepő félkészültséggel beszél. De nemcsak ő, szinte minden bolgár. Ismerik, szeretik, szinte magukénak vallják. Szmoljan városa díszpolgárává fogadta a magyar költőt, de halála után is gondoskodott róla: múzeumot rendezett be tiszteletére és emlékére. (Nálunk meg az iszkázl szülőház egészen mostanáig leírhatatlan állapotban van. Rendbehozataláról nemrég határoztak). A város alaprajza leginkább egy. vonalzóra emlékeztet Itt van sétálóutca, de mennyivel más, mint a mi belvárosaink. Az autóbuszok lassan és türelmesen közlekednek, az emberek nem tolakodnak, nem kiabálnak, mintha lassított film peregne szemünk előtt. A hosszúkás völgyet mindenütt hegyek ölelik körül. Mellettünk a Perelik 2191 méteres magasságával... jártunkkor sajnos váratlan gonddal kerültek szembe a múzeum gazdái: átnedvesedtek a falak, el kellett szállítani a már helyükre került fényképeket, relikviákat így csak a házról készíthettünk felvételeket. Már vagy a huszadik kockát kattintjuk el, amikor megáll mellettünk egy fekete kendős néni és beszélni kezd. Szvetla fordít. Megtudjuk, hogy ebben a házban született, még a szobát is megmutatja, hogy melyikben. Fényképezni nem engedi magát, azt mondja, nincs úgy öltözve. Nézem az arcát. Szép öregasszonyarc. — És Nagy Lászlót tetszett-e ismerni ? — szólal meg Erzsi, és a ház felé mutat. — Hát hogyne — mondja a nénike —, nagyon szép ember volt. Szép fehér haja volt. Kicsit bicegett a lábával , . . A szomszéd ház előtt egy hetven év körüli férfi abbahagyja a fűrészelést, közelebb lép: — Nagy László? Ismertem én is. Jó ember volt. Amikor itt volt, sokat beszélgettünk... Jól beszélt bolgárul. De meghalt. Három éve . , J — És miről beszélgettek? — Mindenféléről. De leginkább a fákról. Erzsi közben „titokban” fényképez bennünket A néniké észreveszi, Erzsire ripa- kodik: — Ne fényképezzen, én csúnya vagyok! Inkább a nővéremet — mutat a szemközti ház egyik emeleti ablakára. — Ű már kilencvenhét éves. És sokkal szebb, mint én. A kilencvenhét éves néni megérzi, hogy róla beszélnek, fürgén eltűnik az ablak mögött. — És visszajönnek? — kérdezi a bácsi. — Szeretnénk. — Jöjjenek csak. Biztosan szép lesz a múzeum. Filmeket is fognak vetíteni Nagy Lászlóról ... És akkorra ezt az utcát Nagy László utcának fogják hívni . . . Néhány nappal később, már Szófiában, Dimiter Sztojcsev költőtől megtudtuk, hogy szó van egy Nagy László-díj megalapításáról is. Mert ismerik, szeretik, magukénak vallják . . . Szikszai Károly úgyhogy tisztelt és becsült ven; dég lettem ebben a házban. Le-leültem az egyik függőágyra és míg vártaim, hogy felforrjon a kávé, szóba elegyedtem Ismerősömmel. — Magának — mondta — már családra is gondolnia kéne. A férfi egymaga nem férfi, hisz nincs mellette senki; kinek megmutathatná férfiasságát. Nincs igazam? — Van benne valami — feleltem —, bár a tudomány embere az előtte tornyosuló problémákkal vívott harcban is bebizonyíthatja férfi voltát. — Eredjen már, mindig csak a problémák, a problémák! Nincs még elege belő-j lük? — Vannak dolgok, melyek nem tudnak unalmasak lenni — vetettem közbe. — Na, de azért más egyebek is léteznek, amik szintén nem válnak unalmassá — válaszolta sejtelmesen. Így cimboráskodtam vétó ebben az égi otthonban, felkészítettem az érettségi vizsgára, megpróbáltam besuszterolnl az építészmérnöki egyetemre; de valahogy nem jött össze. Teltek-múltak az évek, de 4 hordozótest nem tudott a ma-; gasba emelkedni. A vége az lett, hogy az Intézetet bezárták — a léghajó gondolata pedig szertefoszlott. Valamennyi kollégám kerített magának új munkát, nekem is sikerült helyet találnom a külhoni aerodinamikai intézetben. Az életem rendesen folyt tovább. Az idő múlásával egyre inkább elfeledkeztem azokról az álmaimról, melyeket a Zeppelin iránt tápláltam. Az idő — lényegét szolgáltatta és nem hazudtolta meg önmagát: új problémák, új feladatok, új távlatok. Egyszer csak eszembe jutott az égi otthon. Nekivágtam a megváltozott mezőnek és már messziről láttam a ház füstölgő kéményét. Hajdani kolléganőm hagymát duggatott a kertben. Mikor észrevett, igen megörült. — Nohát, csak eljött hozzánk — csapta össze a kezét; — Tessék, kerüljön beljebb,’ harapunk valamit és megismertetem a férjemmel. — Öh, csak tán nem változott meg a családi állapota? — kérdeztem képmutató távolsággal. — De bizony! Petkó bil- lenccsel jár és bulldózereknek szállít. Bent minden olyan volt,1 mint annak rendje és módja: televízió, mögötte subaszőnyeg, gyermekágy, az egykori tűz- tér fölött füstölődő birkakolbász, befőttek, mazsola — kedves és meghitt, gazdag és barátságos, mikor odakünn hideg van. eszélgettem a jő emberekkel, és egy üveg lekvárral a kezemben tértem vissza a városba. Mikor már elég távol voltam, még egy utolsó pillantást vetettem az égi otthon felé: szilárdan állt a földön, kéménye pedig életem egy részét, a léghajót rajzolta az égre. Feltámadt a szél és a léghajó elszállt a semmibe, (Adamecz Kálmán fordítása) NÓGRAD — 1981. október . 4., vasárnap