Nógrád. 1981. szeptember (37. évfolyam. 204-229. szám)
1981-09-05 / 208. szám
Köszöntjük a nógrádi bányászokat! r* * * * ********•» *» *-Afc*yr* ******** ** + ***+** t ***** 6 * k * * A * * * *■* ** ** »fr* »»<*»»■»★*>**** **fc*ft*****»*»**-«-»**-* *-****************-* *-»*■»****** **»-»»* Jelenben—jövőről Bent, az Az ünnep erdőrengetegben kapcsán Munkában a csapat: Maksó István — hátul —, Sánta András és Szabó János. Belépni a klubba Zúg, hörög, erőlködik az útta- laii úton a terepjáró motorja, s hosszú ideje, hogy teremtett lélekkel sem találkozunk. Hatalmas bükkfák vesznek körül, fehér törzsük szinte szemet sajdítóan virít a koraőszi nap fényében. Szarvascsapat halad át előttünk az úton, majd mintha nem éreznék a veszélyt, kíváncsian megállnak. — Ezek már megszokták az embereinket — mondja Szemere Huba geológusmérnök. — Jó ideje, hogy errefelé dolgoznak a fúrósaink. Errefelé... A legközelebbi lakott hely — mondja már ott, a fúrótorony tövében Liszi János fú- rásvezető-helyettes — Mátraszent- imre. Itt, toronyiránt, olyan öt kilométer. Jó menésü embernek félórás út. A hatalmas fúróberendezés ott magaslik, szinte égigérő fák fölé, s csak egy, ami a természettől idegen: motorjának fel-felharsanó dübörgése. Szenet kutatnak itt a vadonban, a ménkesi Alfái terület vagyonát pontosítják, hogy a tervezésekhez tiszta kép álljon rendelkezésükre. — 670 méternél — mondja Maksó István fúrómester — ráakadtunk a szénre, de még tovább eresztjük lefelé a csövet, hogy a kettes telepet is felderítsük. — Kemény ez a munka — mondom a brigádvezetőnek, akinek szinte egész élete evvel a munkával telt el. — Az! — hagyja rám. — Nehéz, kemény, izmokat nyűvő. De hát ezt ki-ki választja magának. Én már 1955-től csinálom. És látja, itt vagyok, kutyabajom. Tudja, úgy van ez, hogy ha az ember az első telet kibírja a toronynál, az már nemigen megy máshova. Az idős mester, akinek már csak egyetlen esztendeje van a nyugdíjazásáig, megjárta már szinte az egész országot. Irányította embereit, Máj kon. Nagyegyházán, a Blikkben, s ki is tudná még felsorolni. — Volt úgy — emlékszik mosolyogva, hogy a jugoszláv határon szinte két tűz között dolgoztunk. Az egyik oldalon a magyar, a másikon meg a szomszéd határőr figyelt minket éberen. Persze, ez csak epizód. Hanem azt soha nem felejtem el, amíg élek, amikor néhány esztendeje a Bükk- ben állítottuk a tornyot. Hordta a szél arcunkba a havat, s olyan hideg volt, hogy a kezünk ragadt a vashoz. Rettenetesen kemény munka volt. Elhiszi: de sokat is megszenvedtem már az átkozott időktől. — S mégis, miért csinálja akkor? — Nézze! Én ezt a munkát nagyon megszerettem. Tudja, milyen gyönyörűség az, amikor kiemelünk egy-egy szép magot, ami mutatja, mi van a földben...? Sokat dolgoztam, sokat is tapasztaltam és soha meg nem fordult a fejemben, hogy elmenjek másüvé. — De, gondolom, jól is keresnek. — Nem panaszkodunk. Hétnyolc ezer körül viszünk haza havonta. De — mondtam —, itt aztán nincs lazítás. Se éjjel, se nappal. Itt mindig észnél kell lenni! Két dologra nagyon büszke az öreg mester. Az egyik a két fiúunokája, akikből fúróst szeretne nevelni, a másik meg a Nagy Rekord. Igen, így, nagy betűvel. — Hetvenhétben ugyanezzel a géppel, Szentkúton 815 méterre mélyítettünk le egy lyukat. Se előtte, se azóta nem fúrtunk mélyebbre, itt Nógrádban. Bent, a torony melletti faházikóban begyújtottak már a kályhába, mert bizony itt fent a hegyben, csípős már az idő. — Jön megint a kutya tél — néz a sárguló levelű fákra. De nekem itt ez lesz az utolsó. Utána már csak a meleg szobából fogok nézelődni. De azért gondolatom ott lesz majd azokon, akik fent vannak a tornyon. Visszafelé megint utunkba kér rül a szarvascsapat.. • Tirihesen tovább fart A NÖGRADI SZÉNBÁNYÁK idén, a tröszt felszámolásával önálló vállalat lett. Így, az előzőekhez képest nehezebb körülmények között gazdálkodik, hiszen megszűnt az az eddig biztos támogatási rendszer, amely lehetőséget nyújtott a kedvezőtlenebb körülmények között levő vállalatoknak, eredményeik javítására. Most lényegesen kevesebb pénz áll rendelkezésükre, hogy fejlesztési elképzeléseiket megvalósíthassák, ám ennek ellenére lépést kell tartani a feszített programok végrehajtásához szükséges tempóval. Ez az idén, eddig, sikerült! S bár, mint említettük, az önállóság következtében a körülmények lényegesen nehezebbek, mint előzőleg voltak, hosszú esztendők óta először teljesítették túl széntermelési — és árbevételi tervüket. Néhány nappal ezelőtti ülésén a párt megyei végrehajtó bizottsága is foglalkozott a megváltozott körülmények között munkálkodó Nógrádi Szénbányákkal. Zsuffa Miklós, a vállalat vezérigazgatója a következőket mondja: — Kétségtelen, örömünkre szolgál, hogy fő célkitűzéseinket sikerült megvalósítani, s mellette olyan fontos tevékenységben, mint a bányászkodás biztonságát jelentő vágathajtás,' Is, jó eredmények születtek, sőt a folyamatban levő beruházásaink kivitelezése is program szerint halad. Mindez persze csak úgy sikerülhetett, hogy kollektívánkr — No, magáról aztán ott Jent azt hittem, sokkal öregebb — mondom Bakos József barnának, aki ennek hal-- latán jóízűen elmosolyodik. — Az csak a szénportól lehet. Tudja, ha néha erősen porzik, olyanok vagyunk, mint az ördögök, s tán’ még a saját édesanyánk sem ismerne feL De nincs ebben semmi különös, hozzátartozik a munkánkhoz. Magának biztos az újjá tintás... Erős, csípős őszi szél bukik alá a hegyekről, s ha nem sütne a nap, bizony szégyenszemre behúzódnánk valamilyen védett zugba beszélgetni. — Sajnos, hamar elmegy ez az év is. Ami nekem — utal az előbbi párbeszédre — még csak a negyvennegyedik. Úgyhogy van még jó sok időm lent a föld alatt. — Ezt úgy mondja, mintha bánná... — Dehogy! Magamnak választottam, s erővel akartam bányász lenni! Tudja, ötvenháromtól dolgozok a bányánál, négy esztendőn át kőmű- veskedtem a szolgáltatónál, s akkor aztán ráadtam a fejem, hogy lemenjek a föld alá. Itt is vagyok azóta Ménkesen, majdnem mindig elővájáso- kon. — Akkor már hosszú métereket fúrt a hegybe. — Ez igaz, bár mostanában jobbadán a gép teszi ezt. Egy EHOR típusú, ördöngősen jp gépünk van, szeretjük is naban kialakulófélben van az újfajta szemlélet, amely igazodik a megváltozott körülményekhez. Terveink reálisan igazodnak a megváltozott körülményekhez, s teljesítésük lehetővé teszi, hogy az elkövetkezendő esztendőkben is teljesítjük terveinket. — TERMÉSZETESEN, NYOLC hónap eredményei után még egyáltalán nem lehetünk nyugodtak. Miként a párt megyei végrehajtó bizottsága is hangsúlyozta —, de tudjuk ezt mi is — szükséges a további szemléletváltozás, a kezdeményezőkészség szélesebb körű kibontakoztatása, a feladatok következetesebb, átgondoltabb végrehajtása és a vezetés színvonalának emelése. Mert csak ezek megvalósulása vezethet a nyugodt, kiegyensúlyozott gazdálkodáshoz. — Megvalósítandó céljainkat nagy körültekintéssel, megfontoltan, a követelményekhez igazodva tűztük ki. A szelektivitás elvének érvényesítésével irányoztunk elő a szénen kívüli tevékenységben az eddiginél lényegesen gyorsabb fejlődést. Hogy ez a terület valóban a bányászat ipari háttere legyen. Mielőbb fel kell futtatnunk a páncélkaparó teknő gyártását, tovább kell fejleszteni a vagonvontató berendezéseket, s a hazai gyengébb minőségű szenek még nagyobb meny- nyiségű 1 eltüzelése érdekében fokozottabban részt kell vennünk a korszerű széntüzelési berendezések gyártásában. E tervidőszak alatt arra kell gyón, mert - annyit segít nekünk, hogy még... Régebben F—6-ősünk volt, s ne vegye dicsekvésnek, de azóta is híres, hogy ezzel hetvenhétben, a bányásznap tiszteletére 233 méter vágatot hajtottunk ki. Igaz, most is elég jól megy-a brigádnak: eddig már több mint hétszáz méter vágat van mögöttünk, úgyhogy ebben az évben mi, petőfisek is szeretnénk belépni az ezerméteresek klubjába. — Akkor most örülnek... — Persze. Ha jól mennek a dolgok, boldogabb az emtörekedni, hogy maximálisan ki tudjuk használni a ménkesi szállítási rekonstrukció lehetőségeit, nagy gondot kell fordítani Szorospatakon a délnyugati ereszke feltárására és végre kell hajtanunk a kányási rekonstrukciót, amely magában foglalja a tiribesi és a Kányás-aknaüzemek közötti szénvagyon feltárását és művelés alá vételét. Ugyancsak főbb feladataink között szerepel a nagybátonyi szénosztályozó korszerűsítése. — VI. ötéves tervünk szervesen illeszkedik hosszú távú elképzeléseinkhez, s maradéktalan végrehajtásának célja, hogy a VII. ötéves terv végére megszűnjön a vállalat árkiegészítés-igénye. Stabil, kiegyensúlyozott gazdálkodást kell megvalósítanunk, hogy megálljuk helyünket a magyar szánbányászat többi vállalatai között. — Az első fél év igazolja, hogy a kollektíva a nehezebb körülmények között is képes e programok végrehajtására. Emellett nagy erőt ad, ösztönöz az is, hogy a terület és az iparág politikai, gazdasági vezetői mindehhez biztosítják a feltételeket. Így, bízunk abban, hogy a következő bányásznapokon már e tervek sikeres végrehajtásáról tudunk beszámolni. — ENGEDJE, HOGY EZT az alkalmat is felhasználjam arra, hogy e jeles napon köszöntsem vállalatunk valamennyi dolgozóját, s kívánjak nekik erőt, egészséget és — Jó szerencsét! bér. Meg aztán, hogy ebben az évben már az akna is olyan sikeresen termel, hogy majdnem mindig az elsők között van az értékeléseknél, az meg különösen jó. Mondhatom most kitűnő a hangulatunk. Nyugodtabbak vagyunk minden tekintetben. — Nem lesz ennek böjtje? — Nem hiszem! Tudja, azért sem félünk a jövőtől, mert mostanában egyre-más- ra jönnek már a fiatalok is le a föld alá. Ügyesek, szorgalmasak, úgyhogy nyogodt szívvel adhatjuk majd át nekik a stafétabotot, ha rákerül a sor. — Úgy hallom, apja is bányász volt. — Az. Meg a bátyám is. Meg a rokonságból is majdnem mindenki. Nagy „szenesfamília’’ a miénk. — Jó itt, Ménkesen? — Mondtam: én akartam bányász lenni, s elhiszi: úgy megszerettem ezt a mesterséget, hogy nélküle már el sem tudnám képzelni az életem. Főleg, hogy most már ilyen korszerű gépekkel dolgozunk, nem nekünk kell a földet túrni. Ne féljen, nem is emlegetjük mi még viccből sem, hogy a régi szép idők. Ezzel a technikával már lehet jó eredményeket produkálni, szervezetten dolgozni. És ez a lényeg. Keményen kezet szorít és meginvitál Bátonyba, a bányásznapi ünnepségre... Olyan a táj már mint egy hatalmas holdbéli kráter, amely napról napra növekszik. Falják a hatalmas gépek a meddő százezer köbmétereit, s mintha maga a föld is dübörögne erőlködésük zajában. Hangjukat messzire viszi a szél, s mondják, csendes éjszakákon még Neműben is tudják: dolgoznak a Mátranovák határában levő, kőtetői, külszíni fejtésen. A közelmúltban megnyitott, második kinti bánya az idén rnár csaknem kétszázezer tonna szenet ad. A régi Gáti-aknák helyén újra megindult az élet, s gyémántként csillogó szenet tápod az ember a lába alatt. Jó ideje beszélgetünk már Sipos Ervinnel, a tiribesi akna vezetőjével, amikor félbeszakítom mondókáját: — Tényleg, végig dicsekedni akar? Nem sértődik meg, ellenkezőleg: elmosolyodik. — Én csak az eredményeinket sorolom. Hát, szó ami szó, bőven van mit lejegyezni! Kezében egy stencilezett lap, amely az ágazati munkaverseny legfrissebb értékelését tartalmazza. És olvassa: — A hagyományos frontbrigádok versenyében a Világosi József vezette csapat az ötödik. Még szebb teljesítmény, hogy az ország száz- harminchat kézi vágathajtó brigádja közül az aknák- béli Adorján Öttóék lettek az elsők. Mi több — tekint egy másik lapra —, a vállalati, bányásznapi munkaversenyben szintén ők az elsők, Világosi Józsefék pedig a másodikok eddig. Sőt, az első kilenc vágathajtó brigád között ott van az Asztalos Miklós, az Utasi Sándor és a Czene g. Gábor csapata is. Ugye, nem dicsekszem?! Jó esztendeje van a tiribe- sieknek! — Valóban! Évkezdettől már több mint tizenhárom- ezer tonnával termeltünk többet a tervnél, s minden reményünk megvan arra. hogy tervünket egy, másfél hónappal december vége előtt teljesítsük. — Nem teszi ez most elbi- zakodottá magukat? — Szó sincs róla. Ellenkezőleg: ebben a nyugodt légkörben még nagyobb teljesítményekre vagyunk képesek, s pillanatnyi lazítás nélkül teszünk meg minden tőlünk telhetőt. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy a széntermelés mellett nagy gondot fordítsunk új munkahelyek kialakítására, hogy a jövőben se legyen fennakadás a munka folyamatos menetében. — Tehát már a jövőre készülnek. — Igen. Mi nem szeretjük a kapkodást és biztosak akarunk lenni a dolgunkban. Mindenféle dicsekvés nélkül! Ügy tűnik, nem divatos ez a szó Tiribesen. Maradjon is csak így! Irta: Karácsony György Fényképezte: Krekács Miklós M ondom az öreg csapat- vezető vájárnak: — No, készülnek a nagy nap megünneplésére? „Hát, — néz rám bizonytalanul, talán e pillanatban összeka- pizsgálva mondandóját — iparkodunk ott lent, a föld • alatt. Minden tőlünk telhetőt megteszük azért, hogy nagyobb teljesítményt tudjunk produkálni, mint tegnap. Mert tudja, nekünk az az ünnep, ha egyik napról a másikra képesek vagyunk mind több szenet kiadni. És ez önmagában jó érzés. Fellélegzés, egy kis műszak utáni gondtalan állapot, amelyre igencsak szükség van, hogy eleget tudjunk tenni azoknak a követelményeknek, amelyek mostanság ránk hárulnak.” Igazat szólt az öreg, mert a bányász sohasem igazította önmaga képességeit csupán egyetlen nap méltó teljesítményű megünneplésére. Neki vérében, idegeiben, s szinte minden sejtjében mindenkor ott van annak tudata: megtenni minden tőlük telhetőt... Ésszel, fegyelemmel és figyelemmel, s nem csekély akarattal diadalmaskodni óráról órára, napról napra a természet gyakorta kegyetlen erői felett. S ez így igaz. Hiszen még manapság sem, amikor a korszerű gépekkel ellátott elővá- jások és frontfejtések letetették a csákányt és a fejtőkalapácsot a bányászokkal, s a külső szemlélő szemében a száz-egynéhány szakma egyike így már csupán a bányászkodás, ezt a foglalkozást semmiképp nem lehet a föld felett, mégha oly nehéz körülmények közepette végzett munkák egyikével sem párhuzamba állítani. Mert a föld felett csupán a hanyagság, a nemtörődömség és a felelőtlenség okozhat tragédiát. Leni pedig, mindezek nélkül is, a természet maga: vízbetöréseivel, kőzetomlásaival, metángázrobbanásaival, iszapelárasztásával veszélyeztetheti a bányászok életét. Dicsőség hát a lentieknek! — mondtam a minap egyik frontmesteri ismerősömnek, aki szintúgy, mint a csapatvezető, tiltakozott mindenféle hősies jelző ellen. „Elmúltak már azok az idők, amikor mi úgy szerepeltünk szinte a köztudatban, mint halált megvető bátorsággal, rendkívüli erővel megáldott, földöntúli lények. Akik Sztálin vagy Rákosi születésnapja tiszteletére — írták az újságok akkoriban — még a természet erőin is túl tudtunk lenni, csak hogy több száz- vagy ezertonnás többletszénnel járuljunk hozzá e nagy napok méltó megünnepléséhez. Mondom, elmúltak ezek az idők; igaz, kevesebbet is beszélnek a hajdani széncsaták hőseiről már, s úgy tűnik, mi is átvedlet- tünk a többi munkát becsülettel végzők kategóriájába. S ez így van rendién. Bár, még mindig nem tartom álszeméremnek, ha a bányászat nehézségeiről esik szó, de mi ezt vállaltuk. Más — mást... Megvan a baja a kohásznak is.” E gyetértünk mindezzel. Ám a bányászol:' t jellemző szokásos szerénység ellenére le kell írnunk: munkájukat még manapság is megkülönböztetett figyelem kíséri, hiszen tevékenységük nem mindennapi. Különösképp vonatkozik ez a nógrádi szénmedencében dolgozókra, akik legjobban megsínylették a bányászat visz- szafejlesztésével kapcsolatos. szerencsére, az azóta megváltoztatott intézkedéseket, s úrrá tudtak lenni a tíz esztendő előtti bizonytalanságon. S ezért — tiltakozás ellenére is —, dicséret a bányászoknak! Ahol a főid dübörög NÓGRÁD — 1981. szeptember 5., szombat 3
